×

Oláh János: Közel

Kontra Ferenc

2015 // 04
Elindulok – ez az első rész címe, és az olvasó is ezzel indul, hogy nekikezdjen az ötszáz oldalt is meghaladó regénynek. Az egyszavas címek továbbra is tömören jelzik az irányt a fokozatosan kitáruló térben. Csak egy ilyen széles felületen tud megmutatkozni együtt a lelki és a tárgyi világ, amely a múltat idézi elénk.

Mindjárt az elején érdemes felhívni a figyelmet egy kis gyermekkori írás beiktatására, amelyet a fiók fenekére kellett rejteni az avatatlan szemek elől, mert éppen ez jelzi, hogy apró mozzanataiban már valóban ott voltak ebben a későbbi író léthelyzetet megörökítő szándékai és a korán megmutatkozó szenzibilitása. Azért érdemes az elején tisztázni a nézőpontot, mert meghatározó, hogy egy gyermek tudatregényét olvassuk. Azzal eleve tisztában vagyunk, hogy nem egy kisiskolás szövegét olvassuk, hanem az íróét, aki elérkezettnek látta az időt, hogy ezt maradandó műként tegye az asztalra. Ezért nagyon lényeges gesztus, hogy a korabeli, kézírással írt valós vagy fiktív gyermekírás jelzi ezt a távolságot és egyúttal a regénycímben jelzett „közelséget” is, egykori önmagát szembesíti azzal, aki a megírás pillanatában egyes szám első személyben magáról beszél. A regénycím értelmezéséhez még a következő részletet kell kiemelnünk: „Bármennyire is lehetetlennek szeretném érezni az esélyét annak, hogy mindent elveszítsek, a kijózanító tudás könyörtelenül figyelmeztet rá, ilyen közel még sohasem voltam hozzá.” Természetesen a gyermeki tiszta beszéd az elsődleges forrás, majd erre rakódnak rá az évek során szerzett tapasztalatok. Az eljárásban az a lényeges, hogy az alap mindig sértetlen marad, a rétegeződés pedig tovább árnyalja gondolati síkon az eseményeket és az érzelmi hátteret.


Természetesen sejtjük azt, hogy az író mindenkori énje az események láncolatában központi helyet kap. Ezért érzi az olvasó ugyanakkor őszintének is. Sehol nem érzi, hogy az író fikcióval kötötte volna össze az egyes jeleneteket, epizódokat. Még ha nem is vele történt meg mindez, a valóságfedezet hiteles, és úgy tűnik, alig vitt fiktív elemeket a szövegbe. A nyelvi rétegezettség, a tájszólás is erre utal, hiszen tudjuk, ez jóformán imitálhatatlan.


A kiindulási pont ugyanaz marad – a gyermekkort menti a szerző a feledéstől, miközben azt érezzük, hogy „az idő annyira elvékonyodik, hogy szinte nincs. Úgy múlik, mintha nem is múlna.”


A térben elhelyezett nézőpont végig markánsan jelen van, mintha egy kilátótoronyból tekintene szét, és az idő inkább a széttekintés idejeként van jelen, mintsem kronológiaként: „Apám mellett megyek a sugárzó fényben, tavasz van.” Később pedig ezt olvassuk: „A karácsonyi szünetre visszavárt a nagyapai ház.” Hogy a főhős hány éves éppen, azt is csak sejtjük, pontosabban az évszakok múlása alapján vissza tudnánk számolni, mégsem ez a leglényegesebb. Az író ezt így fogalmazza meg: „Az idő lassan visszasüllyed abba a kevésbé ellenőrizhető sodrásba, ahol én is eltűnhetek, és ekkor már nem keres senki, mintha megfeledkeztek volna rólam.”


A gyermekkort a maga érintetlenségében ábrázolja, ami mentes a tanult viselkedésmintáktól és a fondorlatoktól. A lét nagyító alá helyezett hétköznapjait ragadja meg: „Ez a rabtartó mikorovilág valószínűleg részletes térképet rajzolt ösztöneimbe.” A közelképek tudatos, gyakori alkalmazásáról és egybefűzésük alkotói módszeréről a következőket tudjuk meg: „Az apró részletek azonban, amelyekkel eddig nem törődtem, most egészen magukhoz vonzanak. Valahol mélyen ez az elfelejtett kezdet rendez el mindent, tisztában vagyok vele, mégsem akarom elismerni. Nagyobb függetlenségre tartok igényt. Tudásom maradékát is összezilálom, csakhogy felismerhessem, amit nem lehet.”


Az első rész elején még „jólesik a felejtés szeszélye”, később viszont egyre inkább tudatosodik az az írói célkitűzés, amely szerint addig kell megírni mindent, amíg megvannak az emlékezetben. Értékrendet alkotnak azok a részek, amelyeket feltétlenül le kell jegyezni, és a pontosságra törekvésben is azt látni, hogy minden emlék érték, amit még meg lehet menteni: „A felejtés a hulló hó erőszakosságával vesz körül, behatol nemcsak az inged, a bőröd alá is.” Felderengő képek, helyzetek, párbeszédek gyakran az álom és az ébrenlét határán derengenek fel: „Elalvás és az ébredés között van egy érinthetetlen időköz, amely hitelteleníti magát a létfolytonosságot is.”


A prózában azt szokhattuk meg, hogy a párbeszédek drámai helyzetekben jelennek meg. Itt viszont a hitelesség, a hitelesítés, a beszédstílus kifejezése a funkciójuk, és egyúttal az is, hogy oldják a próza versszerű tömörségét. A jelenetek szélei mindig elmosottak, egymásba tűnnek.


A regényt nem érdemes külön történetek szerint tagolni, igazából mindig azt tapasztaljuk, hogy benne járunk a cselekményben, valaminek éppen a közepébe csöppentünk, aminek eredőiről még csak ezután szerzünk tudomást az információk fokozatos adagolásával. Ez a prózaeljárás éppen a fordítottja annak, mint amikor az író előjeleket helyez el, sejtet dolgokat, utal a hiedelemvilágra, ilyesmiről itt szó sincsen. Itt mindig a tényállással szembesülünk előbb: „Az új fiú áll előttem, ő, aki az imént még hideg elszántsággal emelte rám a kését.” Az in me­di­as res eljárása következetes, mert innentől mindig a lélektani dráma lesz az érdekes, annak a visszafejtése, hogy mik voltak a tettek okai, és hogyan lehet ebből a helyzetből továbblépni. Nem szabad elfeledkeznünk a társadalmi háttérről sem, ami leggyakrabban csak félmondatokból rakható össze: „a vödör oldala lyukas, három golyónyomot számlálok meg, átlátok rajtuk”, ettől válnak kétértelművé még az önfeledtnek ígérkező gyermekjátékok is.


A Közel két része között nem érzünk cezúrát. Ez a kiadás teljes mértékben feledteti, hogy a regény először két külön kötetben, eltérő címmel jelent meg. A nagyobb szerkezeti egységeknek akár címet is adhatnánk, az emblematikus témákat sorolva a következők követik sorrendben egymást: a temetés, az utazás, a kártyázás, a patkolókovács nagyapa műhelye, a verébfiókák kiszedése a fészekből, az iskolai zsarnokság, a bújócskázás, a háborúsdi, a disznóvágás, erotikus játék a szalmában, gyónás, templomi szertartás, Jóska halála, az osztálylétszám negyvenkettő, 1956.


A felsorolásban szerepel az is, amit nem lehet kihagyni egy gyermekkort idéző könyvből, ugyanakkor úgy hozza a történelem, hogy a gyermekkor éppen 1956-tal érjen véget; drámai egybeesés egy érzékeny életkori, fejlődési szakaszban, egy különösen érzékeny társadalmi klímában. Cseppet sem meglepő tehát, hogy az emlékezés küzdelme válik ettől igazi kihívássá: „Az események szorosan vesznek körül, érzem a közelségüket, mégsem tudok kapcsolatot teremteni velük, nincs már semmi közöm hozzájuk, és ezt könyörtelenül a tudomásomra is hozzák. Nemcsak a múlt és a jövő távolodott el fényévekre tőlem, a jelen pillanata, amivel éppen most állok szemben, az is éppen hozzáférhetetlen.”


A regény fokozatosan a gyermekkor tudatregényévé válik, főleg a második részben, ahogyan haladunk előre, már szét sem tudjuk választani a gyermeki nézőpontot és a történetet éppen lejegyző író meditatív, önfeltáró vallomását: „A kezdet kezdetén, amikor a szememet lezártam, nem hittem volna, hogy átjuthatok ezen a sötét országon, hogy megnyílhat előttem egy másik.”


Egy ilyen nagy felületű prózaformát választani komoly próbatétel, a stílust és a prózaritmust egyenletesen fenntartani még inkább az. Itt kell ismét visszautalni arra a bizonyos kilátópontra mint kiindulási alapra, amitől minden ugyanannyira van, a láthatár, a horizontot ettől lesz valóban kör alakban körbetekinthető és bejárható. Az időfogalom folyamatos változásának lehetünk tanúi a szövegben, amely eleinte még párhuzamos a térfogalommal: „Más idő áramlik felém az egyformaszürke utca egyformaszürke fái alatt.”


Mintha a könyv elején elindulnánk az óra járásával megegyező irányban, és a végén a nap egy teljes ívet írna le: „Megkönnyebbült csönd telepszik a konyhára, csak az óra ketyeg idegesítően tovább. Valami biztosan kimaradt, de hogy mi, egyikőnk se tudja, csak érezzük. A bőrönd a földön.” Ebből az is következik, hogy az idő, még ha nem is a legfontosabb tényező, mégis visszafordíthatatlan, és a jelenetek ily módon felcserélhetetlen rendben váltják egymást: „Idő kell mindenhez, a figyelemnek az alkalmazkodáshoz, az eseménynek a bekövetke­zés­hez.” A könyv végén pedig már a kitáruló tér és a kirekesztett idő metaforikus képe jelenik meg: „Nyitva a tér, amelynek ígéretes tágassága mindig odaátról ásít felénk, az el nem érhető, bizonytalan mes­szeségből. A fal sárga lüktetése átforr az időn, amely most mintha meg is torpant volna egy pillanatra. Egymásnak adnak a megvilágítás folyton változó értékei. Olyan térben létezem, ahová az idő nem képes behatolni.”


A regényszerkezet leginkább a költészetre jellemző eljárásokat követ, mintsem hagyományos prózaírói elveket. A költészeti formák jelenlétét igazolja, hogy a hangsúlyos helyeken valódi verssorokat találunk. Ragadjunk ki néhány erőteljes költői képet, igazolva azt a tézist is, hogy kontextustól függetlenül is verssorként tudjuk őket vizsgálni. Elhelyezésük is periodikus, mint általában a visszatérő motívumok, mintha (vers)szakokra tagolódna általuk a próza, nem pedig fejezetekre. Az is rendhagyó, hogy ilyen sorokkal nem a fejezetek vagy a bekezdések élén, hanem a szövegtestbe rejtve találkozunk: „A homályban a hajnali borbélyüzlet dermedt álma csilingel.” Majd később: „A suhanó ablakokra függönyt takar a kosz, csipkét ver az eső.” Versszervező elveket látszik alátámasztani az is, hogy sehol nem találkozunk fejezeteket lekerekítő zárlatokkal, nincsenek befejezett megoldások, poénok, csattanók, inkább nyitva hagyott ajtók vannak, az a jellemzőbb, ahogyan a versben is, várjuk a folytatást. Erre a kérdésre is frappáns választ kapunk a regényben: „Minden történés befejeződik egyszer, de nem mindegy, hogy egy kietlen álom vagy éppen a csont­sovány valóság partszegélyén.”


Ha a regény központi gondolatát próbálnánk megfogalmazni, ami a gyermekkor emlékének meg­őrzési folyamatát írja le, akkor éppen a (vers)sorok segítségével tudnánk összeolvasni az érzések és elhallgatások láncolatát: „minél kegyetlenebb a kísértés ördöge, annál tisztább a győzelem”. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy gondolati és bölcseleti motívumok alapján szerveződik a szöveg. Ilyen motívum a végzet is: „A végzet, ami a részleteket könyörtelenül falja föl, nem valószínű, hogy az egésszel könyörületesebb lehetne.”


Visszatérés – ahogyan a második rész címe mutatja, a felidézett küzdelem feltárta, hogy a gyermekkor világa az író számára mindenkor teremtő világot, kiapadhatatlan forrást jelent. A belső monológ, a töprengés, a visszaemlékezés és a vallomás műfaji „határsértéseit” követhetjük nyomon. Ezzel összegezhetnénk olvasatunk legfőbb tanulságát: a múlt körbejárt teréből egy maradandó és eredeti alkotás született, kihívásokkal teli regényvilág. (Magyar Napló, 2014)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben