×

A Magvető

IV. Az utolsó felvonás

Tóbiás Áron

2015 // 04
1956 szeptemberében, nem sokkal Rákosi bukása és a Szovjetunióba történt száműzetése után könyvszüretet tartottunk. Heteken-hónapokon át sorban jelentek meg nyomdába küldött könyveink. Németh László Égető Esztere szeptember 15-én jelent meg ötezer, 1957 elején újra ötezer példányban. Megjelent a nagy előd, Kosztolányi Dezső előtti tisztelgésül Aranysárkány című regénye, ezt követte Kodolányi János 1946-ban írott Boldog békeidők önéletrajzi ihletésű, lélektani finomságú prózája. A fiatal nemzedéket az Emberavatás antológiában szereplő Szabó István képviselte, A lázadó című, első novelláskötetével.

A költők is szerencsésen szerepeltek. Sokévi kényszerű elhallgattatás után megjelent Kassák Lajos Válogatott versek és Vas István Teremtett világ kötete. Benjámin László sebeket felszaggató könyve, az Egyetlen élet először háromezer, majd második kiadásban kétezer példányban látott napvilágot. Kézről kézre járt a költő Így vagyunk önvallomása, amelyet Haraszti Sándor ártatlanul börtönök poklába zárt idős barátjához írt: „Így vagyunk, Sándor: Téged egy hazug vád / döfött le akkor, poklokra vetett…, / Poklokból száll ki hangom, szólni hozzád – / Bűnös vagyok: elhittem bűnödet.”




Október 23-a, kedd a Magvetőben


Abody Bélát első könyvének (Indulatos utazás) levonata várta: „1956. október 23-a a nyomdában érte kötetemet. Jelentősége mikroszkopikus méretűre csökkent. Olyasmi az egész, mintha ezer, kenyeret követelő embert arról igyekeznek meggyőzni: rosszul van befűzve a cipőjük. Ez kiszámíthatatlanul veszélyes, nem lehet tudni, »túl sok« vagy »túl kevés« lesz-e erkölcsi ars poeticának, mire megjelenik…”


Megválasztottuk, mint tíz- meg tízezer más helyen az országban, a Munkástanácsot. Úgy éreztük, csodálatos változás történt. Mintha a Világszellem lebegett volna felettünk. Nem volt hatalom, nem volt erő, nem volt erőszak. A nép került hatalomra, de nem alkalmazott erőszakot. A nép mutatta meg az erejét, és nem élt vissza vele. A nép a maga bölcs, sok évszázados tapasztalataival tette vagy akarta tenni azt, ami számára, az országnak és a nemzetnek szükséges.




Az írók hangja


Október 23-tól még jó néhány napig a Rádió a diktatúra dühödt szólamait közvetítette. Másnap, 24-én, szerdán reggeltől kijárási tilalom. Eszeveszett harcok folytak a fővárosba benyomuló szovjet páncélosokkal. Nagy Imre újra miniszterelnök lett, aki október 24-én tárgyalt a váratlanul hazánkba érkező szovjet pártküldöttekkel, Mikojannal és Szuszlovval. Eredmény: Gerő Ernő, Rákosi utódjának leváltása a pártfőtitkári posztjáról.


Október 25., csütörtök: Háy Gyula 18 óra után üzenetet olvasott fel: „Fiatalok, barátaim! A legfontosabb követeléseink teljesültek. Nagy Imre a mi emberünk, programja a mi programunk. Kádár János Rákosi börtönében tanulta meg, mi az, amitől meg kell óvni a magyart. Azok az erők, amelyektől félteni kellett benneteket, Gerő leváltásával elhagyják a kormányrudat. Nem kell félnetek a megtorlástól, de veszteni való idő nincs.”


Október 26., péntek: Tamási Áron: Magyar fohász: „Az idők bénító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén átlobog az emberi géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk, és költőink fénylő szavait idézi. Nincs módunk kitérni a hűség elől! Tizenegy éve élünk őrhelyünkön… Éltünk vágyakozásban az enyhület után, de szomjúságunkban itthon a hazugság italát nyújtották nekünk, a világ pedig kotyvasztott főzetekkel kábított minket.”


Október 29., hétfő: Nagy Imre a pártközpontból eltávozik. A Parlament épületébe sétál át, miniszterelnöki szobájába.


16 óra 41 perctől: A magyar írók szólnak.


A Győri Forradalmi Tanács hiányolta először a magyar írók hangját: „A követelés és visszhangja egyre szélesebb. A magyar írókat akarja hallani az egész ország. Azokat, akik először szálltak szembe az önkénnyel, az embertelenséggel, a dogmatizmussal, s azokért a reformokért harcoltak, amelyekért a magyar ifjúság öt napja a vérét hullatja.”


Benjámin László: Elesettek. (Panaszolja: a rádió könnyűzenét, vidám dalokat sugárzott.)



Lánctalpakon, egyenruhában jön a Halál értetek.
Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett.
De már emléketektől is veszik el a becsületet.

Élők és holtak: fosztogatónak Titeket gyaláz, aki
Ezt a szomorú országot utolsó kincseitől akarja megfosztani.
Hát jöjjön a lánctalpas Hatalom! Szívünket fossza ki!

Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás.
Mi lesz velünk? Már csak a sírban van a szabadulás?
Nincs felelet. Csak vér van, csak a gyász.


Tamási Lajos olvasta fel a Piros a vér a pesti utcán című versét:



Ismét mienk a bátor ének,
parancsolatlan tiszta szívvel,
s a fegyverek szemünkbe néznek:
kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,
munkások, ifjak vére ez,
piros a vér a pesti utcán,
belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva
ti, megbukott miniszterek?
Sem az ÁVH, sem a tankok
titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert,
vertél szívünkre, merre futsz,
véres volt a kezed már régen
Gerő Ernő, csak ölni tudsz?


Zelk Zoltán Föltámadás… címmel vallott: „Ó, magyar ifjúság. Ti város peremének meggyalázott drága népe, hozzátok könyörgöm, oldozzatok fel bűneimből, és fogadjatok magatok közé, mert higgyétek el, a lelkem már régen a Tiétek! Isten legyen veletek, Ti élők, és Isten áldjon benneteket, Ti holtak, akiknek véréből lesz… a feltámadás!”


Karinthy Ferenc budapesti élményeiről: „Kavarog a város. Esik a lassú eső a romokon, törmeléken, kőtorlaszokon át, harckocsik között, élelmiszerüzletek előtt torlik, árad a sokaság. Ágyú dörög, géppisztoly kelepel a távolból… Esik a lassú eső, rémhírek röppennek fel, s pukkannak szét, tocsog a nép a sárban, a lucsokban. Ki látja át ezt a kavargást? Ki tudná kihámozni belőle az egyértelmű igazságot?”


A fiatal Eörsi István költő: „Hát ilyenek is tudunk lenni? Hát most már merni is merünk, s a szobor helyén a pár csizma, mely ránk tiport, nem istenünk? Hát ilyenek is tudunk lenni? …fütyülő golyók, halni kész hejehuja vígság, könnyes vér, véres könnyfolyók, most a foglyokat szabadítják… fütyülnek a golyók! Megszabadultak a foglyok, eddig kívül-belül rabok.”



A Szabad Kossuth Rádió


Október 30-án, újra kedden, délelőtt a szétlőtt Bródy Sándor utcai rádiószékház épen maradt VI., nagyzenekari stúdiójában a munkatársak sokaságának részvételével alakult meg a Munkástanács. Nyílt szavazással öttagú szerkesztőbizottságot választottak, feladata átvenni az irányítást a Parlamenti Rádió adásai felett.


A szerkesztőbizottság tagjai: Földes Péter, aki 1945 után tért haza hosszú franciaországi emigrációjából, hírszerkesztő; Gömöri Endre, a külügyi rovat vezetője; Surányi Péter, a Falurádió vezetője; Tóbiás Áron volt rádiós, a Magvető Könyvkiadó szerkesztője; Varga Domokos volt rádiós, az Irodalmi Újság munkatársa. Stúdióvezető: Molnár Aurél, a rádióriporterek rangelsője.


A rádió volt az egyetlen kapcsolat a külvilág és a hazai események között. Ezután a demokratikus átalakulás, a forradalmi vívmányok szinte minden árnyalata a rádió mikrofonja elé kerülhetett. Azóta sem volt erre példa… Az egész világ figyelt. Egy időben történt minden (a rádió és a valóság). Mint évtizedekkel később, az Öböl-háborúban (a televízió és a valóság).


Az Örkény István fogalmazta Forradalmi Egypercessel indult a Szabad Kossuth Rádió: „A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.” Mindezt a kádári diktatúra alattomosan így változtatta meg és propagálta: „Hazudtunk éjjel, hazudtuk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon…” – azt akarták belénk ültetni, hogy a hatalom is hazudott, a nép is hazudott, így nincs mit egymás szemére vetni.


Délután 14 óra 28 perckor megszólalt a Parlamenti Rádió műsorközlője. „Kedves hallgatóink, a nemzeti kormány miniszterelnöke, Nagy Imre és a kormány tagjai szólnak a magyar néphez”: „Magyar testvéreim, hazafiak! Hazánk hű polgárai! Őrizzétek meg a forradalom vívmányait, minden erővel biztosítsátok a rendet, állítsátok helyre a nyugalmat! Ne folyjon testvérvér hazánkban! Vegyétek elejét minden rendzavarásnak, minden rendelkezésre álló erővel biztosítsátok az élet- és vagyonbiztonságot! Magyar testvéreim, munkások, parasztok! Sorsdöntő elhatározásunkban álljatok a nemzeti kormány mellé! Éljen a szabad, demokratikus, független Magyarország!”


Ezután Tildy Zoltán államminiszter a Kisgazdapárt nevében, Erdei Ferenc, a kormány elnökhelyettese a Parasztpárt képviseletében, Kádár János államminiszter az akkor megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt nevében beszélt.


Utána a Szózat (kórussal) és a Himnusz.




November 1, csütörtök


16 óra 20 perc. Jobbágy Károly verse, A rádió mellett – elmondja a költő:



Rólunk beszélnek minden nyelven
Sikong az éter és csodál
„Dávid harcol Góliát ellen.”

Népmilliók aggódva nézik
hányan indulnak halni még?
S küldi a nép ifjú vitézeit.


17 óra 45 perckor Németh László Emelkedő nemzet című írását olvassák fel: „…Az első alkalmi autóval én is Pestre jöttem, a szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógép mögé, hogy amíg bírom, kattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a hírek szerint a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfitársát kilőtték, s ő tovább járatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje oldalt nem konyult…” (A Kádár-diktatúra idején számtalanszor emlegették, kiemelték Németh Lászlónak ezt az írását, de erről a részről megfeledkeztek…)


Az író forradalmi naplójából: „A cikket, minthogy a mi telefonunk rossz volt, az alattunk lakó, azóta Palesztinába vándorolt orvoscsalád telefonjába olvastam be, s az ő meglepetésükön láttam, hogy a számukra nagyon jókor jött s a híremmel nem is egészen egyező szövegnek lettek akaratlan kihallgatói. De igen nagy örömöt okozott a cikk az Irodalmi Újságnál is. Akkor már elkezdődtek Pesten az első ávóskergetések, hasonló híreket kaphattak vidékről is, s úgy voltak egy kicsit, mint a bűvészinas, nem tudták, nem fordul-e pogrom formájában ellenük végül, amit felidéztek. Az írásomat a lap élére tették… Tóbiás Áron, aki most a Rádiónál intézősködött, friss cikkemet beolvastatta.”


Németh László a „szuezi kalandra” célozva így folytatja a naplót: „Ők nyilván azt gondolták: addig kell a maguk gyarmati ügyét megvédeniük, amíg az oroszok velünk vannak elfoglalva. Csendes ajánlat is lappangott benne: mi Szuezt, ti a magyarokat. Ezzel nemcsak azt a cinizmust leplezték le, amely rádióik uszítása mögött ült – de példájukkal menlevelet is adtak a magyar felkelés eltiprására. Ezekre az egyre mélyebb és sötétebb hullámokra sem tudtam mással felelni, mint írásokkal, a feleségem olyan jelenetre is emlékszik, hogy amikor nem volt épp lap, amely a cikkem fölvette, kétségbeesett szemrehányásban törtem ki: miért nem gondoskodnak e kritikus napokban utolsó üzeneteim elhelyezéséről? Tóbiás Áron ajánlotta be telefonon egy barátját, aki az abban a pillanatban az előttem ismeretlen Igazság lap szerkesztője volt. Ez vitte el harmadik megjelent cikkemet, amely az írók szerepéről szólt.”


Ugyanaznap, november 1-jén 20 óra 39 perckor Magyar írók szólnak címmel hangzott el Örkény István diadalmas írása, Fohász Budapestért. „A kerek világon minden térképen és glóbuson ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó nem várost jelöl már. Budapest ma ennyit tesz, mint a tanknak neki lehet menni puszta kézzel. Budapest, minden nyelvén a világnak, azt jelenti, hűség, önfeláldozás, szabadság, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: Légy te is olyan, mint Budapest! Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest! Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között.”




Kádár János beszéde


Ugyanezen a napon, 22 óra után váratlan konferálás hangzott el: „Kedves hallgatóink, Kádár János szól a magyar néphez”: „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus. Bátran elmondhatjuk, ennek a felkelésnek eszmei és szervezeti vezetői, előkészítői a ti soraitokból kerültek ki. A magyar kommunista írók, újságírók, egyetemisták, a Petőfi Kör fiataljai, munkások, parasztok ezrei, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosok az első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és kalandorpolitika ellen.”


A beavatottak is megdöbbenéssel hallgatták Kádár János hangszalagra rögzített szavait. A Parlamentben tudtunk róla, hogy a Hang tulajdonosa eltűnt. Münnich Ferenc kereste fel Kádár Jánost, s vele együtt távozott. Akkor még nem tudtuk: Moszkvába.


Másnap egy gondokkal teli arcú asszony járta a Parlament folyosóit, Kádár Jánosné. – Hol van János? Ha előkerül, nem engedek neki mást, legyen kertész… – Az asszony sejthetett valamit: a hírek szerint 1945 után első férjével együtt az Államvédelemnél szolgált…


A miniszterelnök parancsőrtisztje, Láposi Sándor százados emlékezik: Kádár Jánosné járt a titkárságon, hogy tudakozódjon, mit tudnak férjéről.




A MAGYAR ÍRÓK SEGÉLYKIÁLTÁSA


Közvetlenül a november 4-i szovjet támadás után Képes Géza a Magyar Pen Club elnöksége nevében szikratáviratot küldött a Világszövetség londoni központjának. A szikratávirat elindult a vak­világba, s hosszas útja során egy Atlanti-óceánon tartózkodó hajó rádiósa fogta az adást, és továbbította a szöveget Londonba:


„A Magyar Pen Club felhívása a Pen Club Világszövetség londoni központjához.


A magyar írók segélykiáltással fordulnak a világ íróihoz. Kérjük, szánjanak időt és fáradságot arra, hogy megtalálják a leghatásosabb módot szabadságunk ügyének támogatására. Hívják fel a világ közvéleményét, hogy a győztes forradalommal kivívott függetlenségünknek és országunk semlegességének megsértése szörnyű katasztrófához vezethet.


Sorsunk nem politikai kérdés, hanem élet és halál ügye, s a magyar írók teljes egységben arra kérik Főtitkár urat, hogy mindezt közölje táviratilag a Pen-centrumokkal.


Hálás köszönettel a Magyar Pen Club elnöksége nevében


Képes Géza”




November 4. utáni gyásznapok


1956 karácsonyán Londonban a konzervatív Sunday Times vezércikkében így írt (Egy végzetes esztendő): „A magyar forradalom és azok a lengyelországi fejlemények, amelyeknek nyitánya a poznańi felkelés volt, hatásukban felmérhetetlenek. Olyan válságot jelentenek ezek, olyan fordulópontot, amely mindent megváltoztat, és semmi se ugyanaz többé, ami azelőtt volt. A történelemben 1956 alighanem 1789, 1848 és 1917 mellé fog sorakozni, vagyis azok mellé az esztendők mellé, amelyek az emberiség politikai történetének alapvetőbb fordulatait hozták meg.”




Megváltozott hétköznapok


Nem tehettünk mást a Magvetőben, előre kellett néznünk, menteni, ami még menthető. Az ország leállt. Végtelennek tűnő sztrájk kezdődött. Mi lenne – gondoltuk –, ha a nyomdászok kinyomtatnák az írók még mindig kiadhatatlannak tartott műveit, ami talán felrázhatná a közönyt, a némaságot, a reménytelenséget? A nyomdászok hajlamosak is lettek volna „sztrájktörők” lenni. Ám az írók nem voltak hajlandóak – sorra jártuk őket – a sztrájkot önös érdekből megtörni.




1956. december 28.: Az Írószövetség utolsó közgyűlése


A közgyűlésen hangzott el Gond és hitvallás címmel a forradalomhoz mindvégig hű írók állásfoglalása, amit Tamási Áron fogalmazott meg és olvasott fel: „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotó ereje, az emberség, és eszméivel a kor.”




1957: egy végzetes januári nap


Sejtettük, éreztük, tudtuk, hogy a szovjet hadsereg segítségével eltiport forradalom után (mint 1849-ben, „megjött a muszka százezer sereggel”) nem lesz kegyelem. A Magvetőnek vége. A szovjet szuronyok hegyén megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, a „kádári hatalom” a kulturális életet illető intézkedéseinek egyike az Írószövetség s vele párhuzamosan az Újságírószövetség működésének felfüggesztése volt. Belügyminisztériumi rendelet döntött így, 1957. január 18-i dátummal. Ami magával hozta a Magvető „gazdanélküliségének” felszámolását. Állami kiadó lettünk. Az igazgató, Hegedűs Géza megmaradt tisztségében.




Mit lehet tenni?


Gyorsan kiválasztottam a kéziratok közül néhányat. Ahogyan Noé bárkája befogadta a megmentésre szántak legjavát a vízözön idején: Török Sándor 1947-ben megírt regényét, A hazug katonát, Féja Géza Viharsarok című, a Horthy-korszakban politikai viharokat felkavaró szociográfiáját, a Viharsarok-per hiteles jegyzőkönyvével együtt, Csathó Kálmán színháztörténeti visszaemlékezéseit és Szabó Magda Freskó beszédes című, analitikus mélységű regényét, amelyet 1957 legelején lakásán kaptam meg tőle.


A Viharsarok elé Féja Géza írja előszavában: „E század írója hol villámfénynél, hol pedig vaksötétben botorkál. Az emberiség új élet felé tör, s ez nem történhetik nagy válságok, rendülések és áldozatok nélkül. Ősz fejjel igazat adok a néhai ifjúnak, aki végtelenül hitt a népben… egykor érettük született ez a könyv. Talán nem hiú igyekezet, hogy mint adalék és mint mű ismét napvilágot lásson.” A könyv május 23-án (akkor tartóztattak le) jelent meg háromezer példányban.


Több mint egy évtizeddel azelőtt, a második világháború poklai után írta meg regényét (A hazug katona) Török Sándor. Egy csontsovány katona járja az ország útjait, hogy megtalálja elveszett, otthonról elmenekült családját. Közben körülveszik őt a nők, idősebb férfiak, gyermekek. Kérdezik: – Láttad-e a férjemet, a fiamat, az apámat, a testvéremet a nagy háborúban? – A hazug katona mindenkit megvigasztal: – Láttam… – Kinek-kinek kis történeteket farigcsál képzeletből, mindenkinek „hazudik”. Elhiszik. Igaz mesének tartják, hogy erejük legyen bizakodva várni a még haza nem tért hozzátartozót.


A regényt nem adták ki, mivel pacifizmust szült, békességre buzdított: sohase háborúzz! Rákosi Mátyás „békeharcában” meg nem tűrtté vált ez a balladisztikus szépségű, megrendítő erejű írás. Most végre megjelenhetett, 1957. július 9-én, hatezer példányban.


Csathó Kálmán élete alkonyán nagy vállalkozásba fogott: megírta két vaskos kötetben a magyar színház tegnapjának históriáját (Ilyeneknek láttam őket, A régi Nemzeti Színház). Az első kötetet még nyomdába tudtam adni, s meg is jelent 1957-ben – a másodikat a szerencsére bízva otthagytam a Magvetőben. Csodák csodája, a könyv 1960-ban megjelent.


Csathó Kálmán könyveiről a Münchenben megjelenő Új Látóhatár 1960/6-os számában Cs. Szabó László a következőket írta (Eltűnt maszkok nyomában): „Most itt fekszik előttünk több mint tíz esztendő lankadatlan, bölcs munkája a Hűvösvölgyben, 665 nagyalakú, sűrű lap egy letűnt korszak regényes fenevadjairól és világi szentjeiről. Igen, szentjeiről is, hiszen vitán kívül áll, hogy Assisi Ferenc szerzetes útitársnak bizonyosan Rózsahegyi Kálmánt vette volna maga mellé bolondozni és Jézusnak örvendezni az országutakon. Istenáldás, hogy Csathó Kálmán a hatvan s a hetven után megérte a nyolcvan esztendejét is…”


Szabó Magda új írói korszakot nyitó, később nemzetközi sikereket is jelentő első könyve, a Freskó szintúgy megjelent, 1958 elején.


Nyomdában volt Németh László 1945 után írott tanulmányainak gyűjteménye (Magyar műhely). 1956 őszétől 1957 tavaszáig ezen dolgoztunk az íróval. Ám még a levonatban lévő példány is – letartóztatásom után – szőrén-szálán eltűnt. A tanulmányíró Németh László utolsó összefoglaló műve ebben az összeállításban külön kötetben soha nem jelent meg. A címadó tanulmány viszont 1957 szeptemberében a meginduló új folyóirat, a Kortárs legfontosabb írásának bizonyult.


Az író e széljegyzettel adta közre írását: „Ez a tanulmány – a hasonló című kötet bevezetője – még az elmúlt szeptemberben készült, s a Csillag november elsejei számában kellett volna megjelennie. Szándékom az volt vele, mint a kötettel is, hogy a nemzetben s főként az irodalomban megnyilatkozó friss erőt, amennyire erre képes lehetek, járható utak felé vezessem. Ha ma egy szó változtatás nélkül adom ki, ezzel azt akarom jelezni, hogy vannak célok, amelyeket a történelem óriásinak hitt, valójában apró földrengései sem hengeríthetnek félre – s ezekért dolgozni: az életnek értelmet, a nemzetnek méltóságot adhat.”


1956 novemberében a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) új kiadó alapítására kapott engedélyt, Gondolat elnevezéssel. Egyik szerkesztője a kiváló kiadói szakember, a magyar szociográfia múltjának feltárására messianisztikus szenvedéllyel vállalkozó Meggyesi János lett. Ő kívánta megjelentetni Illyés Gyula Magyarok című, 1939-ben, a Nyugat kiadásában megjelent könyvének folytatását, az író 1956-ig terjedő írásainak összefoglalóját. A kötet szerkesztésével Meggyesi János engem bízott meg.


Illyés Gyula 1976-ban megjelent, Itt élned kell című kötetéhez Visszapillantás címmel előszót írt. Ehhez a következőket fűzte hozzá:


„[1957-ben – T. A.] a Gondolat Kiadó is vélt véget vetni nehéz hónapoknak azzal: a többiek után gyűjtsem én is kötetbe »falukutatói« munkáimat, s fűzzek magyarázatot keletkezésükhöz. A könyv eljutott a nyomdáig, de mégsem jelent meg.”


Szigorral lép működésbe az MSzMP és a Kiadói Főigazgatóság



A pártközpontban Orbán László, az „MSzMP Andics Erzsébete” – illegális kommunista, eredetileg ügyvéd –, a tudományos és kulturális osztály vezetője kiadta az utasítást, hogy a Magvető ezután csak külföldi írók könyveit adhatja ki. Így akarták elérni, hogy a magyar írók kereset nélkül maradjanak. De történt még sok más is.


Szeberényi Lehel Szalmácska című szatirikus regényének hősnője egy dunántúli bányatelepen élt. Szeberényi kedves, humoros írásából vihar támadt egy fürdőkádban: „Csóvácska” címmel bírálta meg a regényt a megyei újság, mivel szerintük „tűzcsóvaként” lázított az író.


Kínos polémiát idézett elő a Vidám könyvek sorozat Szabó Dezső-kötete (Feltámadás Makucskán), amelynek Rokamból-romantika című, pamfletba illő tanulmányában az író „egybetett” három korszakot (az 1918-as őszirózsás forradalom, az 1919-es proletárdiktatúra és a fehérterrorral kezdődő Horthy-időszak), és mindhármat „görény-korszaknak” nevezte, gúnyos érveléssel. Fegyelmi vizsgálat indult ellenem, ám mire a döntés megszületett, az olvasók mind egy szálig megvásárolták a kereken negyvenezer példányban kiadott könyvecskét (a Vidám Könyvek mintegy harminc kötete összesen 1 millió 200 ezer példányban forgott közkézen).


Nehezebb dolgunk volt az 1956. november 4-e után megjelent vagy még nyomdában lévő, „vitába illő” kötetekkel. A letartóztatott Eörsi István Ütni az ördögöt című verseskönyvét a könyvesboltokból kellett visszahozni, ahogy a szintén letartóztatott Tardos Tibor novelláskötetét, már a címe miatt is (Hogyan öltek meg?). Holott az író 1945 előtt még Párizsban élt, és ott írta meg abszurditásokba öltöztetett humoros élményeit.


Kónya Lajos háborús krónikáját (Hej, búra termett idő) ötezer példányban szintén a könyvesboltok­ból kellett „visszasöpörni”, hogy zúzdába menjen. Tamási Lajos Keserves fáklya című verseskötete (2600 példányban jelent meg) a politikai támadások pergőtűzébe került nemcsak a költő személye (az Írószövetség párttitkára volt a forradalom előtt, majd a Szabad Kossuth Rádió helyettes kormánybiztosa), még inkább a forradalom alatt írott verse (Piros a vér a pesti utcán) miatt, amely kétségbeesett sikolyként hangzott fel a rádióban.


A letartóztatott Márkus István Heves megyei krónikáját Tiszanána községből a termelőszövetkezeti mozgalomban elkövetett súlyos bűnök napvilágra hozatala miatt kellett a nyomdából visszahozni.



Cserebere: Tamási Áronért Karinthy Frigyes…


A kiadó „első lektora”, Abody Béla e történelmi időkben másként gondolkodott és cselekedett. Amikor a forradalmi napok elmúltával távbeszélőn felhívtam Tamási Áront, hogy adja le a Magvetőnek megkötött szerződésünk szerint összes novelláinak kéziratát – meglepődve hallottam a telefonkagylóban az író csodálkozó hangján elmondottakat. „Itt járt nálam Abody Béla – mondotta –, aki rábeszélt arra, hogy könyvemnek jobb helye lesz a Szépirodalminál, mivel a Magvetőnek úgyis vége.”


Némi utánajárással kiderült, hogy Abody „első lektori” szerepét arra használta fel, hogy a Magvetőt valósággal kiárusította más kiadóknak, elsősorban a Szépirodalminak és az Európának. Kiderült az is, hogy csatlakozott Illés Endre és társai azon csoportjához, amelyik e „szolgálatait” neki juttatott szerződésekkel honorálta.


Bizonyítékul két korabeli bibliográfiai adat: Tamási Áron: Világ és holdvilág (összegyűjtött novellák, 19361957), Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958; Karinthy Frigyes: Az egész város beszéli, Összegyűjtötte és az utószót írta: Abody Béla, Budapest, Szépirodalmni Könyvkiadó, 1958.




Nemzeti ünnep, március 15.


Különítményesek, pufajkások járták végig év eleje óta Budapest utcáit, az ország falvait és városait, hogy fenyegetésekkel, verésekkel megfélemlítsék a népet. Nem tudni, a „Márciusban Újra Kezdjük” jelszó a hamu alatt parázsként izzott-e fel a félelembe taszított nép köréből, vagy görögtűz volt, amit a „Kádár-huszároknak” titulált karhatalmisták használtak fel arra, hogy tízezerszámra gyűjtsék össze azokat, akik a forradalom lángját fáklyaként gyújthatnák meg ezen a napon.



Élet és Irodalom – új hetilap



A március 15-én megjelent irodalmi lap az első számaiban össztüzet nyitott a Magvető (a volt írószövetségi kiadó) íróira, kiadványaira, irodalompolitikájára, személy szerint „négy irodalmi alkalmazott” kigúnyolásával és felelősségre vonásával. A négy megnevezett – Hegedűs Géza vezetésével – állta a sarat, amelyet Sándor Kálmán, a „moszkovita” Illés Béla unokatestvére dobott rájuk, eleve kigúnyolva a válaszadókat e shakespeare-i mottóval: „Csodálatos kibúvási mód a kurafinak, bakkecske hajlamait a csillagokra hárítani…”


Sándor Kálmánról önéletrajzában Hegedűs Géza a következőket jegyezte fel: „Megírta A harag napja című drámát… Ez a darab az akkor hatalma tetőpontján álló Rákosi Mátyás állítólagos hősi múltjának dicsőítése volt, személyi kultuszunk legíróibb eszközökkel megírt színházi szertartása. Azonnal következett is az áhított Kossuth-díj.”




Hegedűs Géza igazgató búcsúja


Hegedűs krónikás tömörséggel vallott önéletrajzi kötetében (A visszanyert élet): „Azt jól éreztem, hogy akár jól csináltam, akár rosszul, de nincs már helyem a Magvetőnél. Magam is javasoltam felsőbb fórumok előtt, hogy leghelyesebb lenne, ha mindenestül visszamennék kizárólag a főiskolára. Áprilisban a minisztériumból értesítettek, hogy a fegyelmi tárgyalásom melyik napon lesz… Azután postán kaptam értesítést, hogy elismerve érdemeimet, mégis megrovásban részesítenek a pénzügyi fegyelem megsértése miatt. Lemondásomat pedig elfogadják. Ezzel végződött számomra az 1956. évi kalandok sorozata.”




Az új igazgató: Vadász György


Nemeskürty István jegyzi fel önéletrajzában (Elrepült a gyors idő): „Egy rendőrféle igazgatót neveztek ki hozzánk Hegedűs Géza után, aki asztalára kitett pisztollyal tárgyalt velünk. Egy szép napon, amikor éppen Révay József klasszika-filológus professzor gondozásában ógörög novellák kiadására készültem, az igazgató behívatott: – Szép dolog öntől, hogy a félreállított Révai elvtársat támogatja. Nyugodtan felemelheti a honoráriumát. – Ez egy másik Révay – világosítottam fel. – Ja persze. Aki a lexikont írta! Ebben maradtunk.”


Vadász György életrajza szerint építőipari munkás, majd villamoskalauz, 1945–48 között a csornai rendőrkapitányságon a politikai osztály vezetője, majd a DISZ (volt ifjúsági szövetség) káderosztályának vezetője, 1952-től a Szikra könyvkiadó főszerkesztője. 1954-től a Mátravidéki Fémművek párttitkára (Varga Sándor: A magyar könyvkiadás és könyvkereskedelem 1945–1957). Az új igazgatót a leszerelt karhatalmisták közül választották ki erre a posztra.


Nemeskürty István később elkerült a Magvetőtől. Távozása előtt sikerült egy huszárcsínyt végrehajtania. A kiadók „átprofilírozása” miatt az Európa Kiadónak meg kellett válnia a magyar szerzők műveitől, így Nemeskürty az ott elfekvő Ottlik Géza-szerződést (Iskola a határon) átvitte a Magvetőhöz. Így jelenhetett meg a kultikus erejű és hatású regény 1959 elején, a kiadó 550. köteteként.


Nemeskürty, a külföldi könyvek szerkesztőségének vezetője megindította a szerkesztői rangra emelt Rayman Katalinnal a Világkönyvtár sorozatot, majd távozott. Mivel közismert volt filmkritikusi és filmtörténeti tevékenysége, alapítója lett a Budapest Filmstúdiónak. Így 1959-től 1984-ig mintegy másfél száz film megszületésénél bábáskodott, harminc elsőfilmest indított el.


Utóda az a Kristó Nagy István lett, aki addig a háttérből „Juhász Lajos” néven szerepelt Kádárék titkosszolgálatánál, az egyik „legeredményesebb” ügynökként. (Lásd Szőnyei Tamás Titkos írás, Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956–1990 című, kétezer oldalas könyvét, amelyben a kutató „Juhász Lajos” kilenc vaskos dossziét megtöltő, adatokban és hangulati elemekben gazdag jelen­téseiben dúskálhatott.) S hogy hogyan válhatott Kristó Nagy István „Juhász Lajossá”, lélektani mélységekben és részletességgel ábrázolta Németh László Égető Eszter című regényében, mivel a fiatalember nem volt más, mint a regény főhősnőjének a fia, aki jellemében és cselekedeteiben oly gyengének mutatkozott.


Visszatérve: Kristó Nagy István azután annyira „megotthonosodott” a Magvetőnél, hogy még később, amikor a Szépirodalmi és a Magvető együtt vállalkozott 18 kötetben Németh László műveinek összkiadására, ebben ő is felelős szerkesztőként szerepelt. Így az ügynök hivatalból is „felügyelhette” szinte mindennap az írót, s beszámolhatott „tevékenységéről”.




Levél a miniszterhez


1957 nyarán Biszku Béla belügyminiszter javaslatára elkészült egy 88 „bűnös személyt” tartalmazó lista (élén Nagy Imre miniszterelnökkel), akik „felelősek voltak” az 1956-os ellenforradalomért. Ebből nyolcan képviseltük a felfüggesztett Írószövetséget: a négy „nagy író” (Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor) és négy „írószövetségi munkatárs” (Varga Domokos az Irodalmi Újságtól, Tóbiás Áron a Magvető Kiadóból, Molnár Zoltán, az Írószövetség vidéki titkára és Fekete Gyula prózai titkár). Velünk kezdték (Varga Domokos és társai, az „íróperek nyitánya”). Alkudoztak, vitatkoztak. A „háttérben”, 1957 tavaszán a nagybeteg Révai József ép kezével verte az asztalt: „Nem a Varga Domokosokat kell szigorúan megbüntetni!”


Szorongatták az Írószövetség tagjait: ha aláírják a hatalom által megfogalmazott tiltakozást, amelyet az ENSZ-nek kívánt az új kormány elküldeni, akkor – úgymond – nem sújtják a vádlottakat szigorú ítélettel. Illyés Gyula sugalmazta: Nyugaton jól tudják, ismerik a „diktatúrák természetrajzát”, ha valamennyien aláírják, az annyit jelent, mintha senki sem írta volna alá.


A Gondolat Kiadónál működő Meggyesi János lehetetlen dologra vállalkozott. Nyakába vette az íróvilágot. Az írók ismerték őt. Meggyesi az alábbi ajánlást íratta alá velük: „Kedves barátunk! Valamennyien irodalmunk helyes és egészséges kibontakozásának az ügyén fáradozunk. Megnyilatkozásaid mutatják, hogy ennek a mindannyiunk számára fontos ügynek a híve vagy. Ezért fordulunk Hozzád a letartóztatott írók dolgában, akiknek ügye, tudomásunk szerint, nemsokára tárgyalás alá kerül. Mi úgy látjuk, hogy a szóban forgó írók megítéléseikben tévedhettek, de a népi demokráciának és a szocialista építésnek a hívei. Ügyüket, mint kultúréletünk Miniszterének, szíves figyelmedbe és jóindulatodba ajánljuk. Budapest, 1957. szeptember 20-án.” A levél címzettje Kállai Gyula, az írók által még a Horthy-korszakból ismert illegális kommunista, 1957-ben művelődési miniszter (1945 előtt a Népszava újságírója).


S következtek az aláírók, abban a sorrendben, ahogyan Meggyesi János tollvégre kapta őket: Kónya Lajos, Remenyik Zsigmond, Weöres Sándor, Veres Péter, Sinka István, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Benjámin László, Erdei Ferenc, Örkény István, Kodolányi János, Tamási Lajos, Féja Géza, Szabó Pál, Tamási Áron, Sipos Gyula, Erdei Sándor, Németh László – tizennyolcan.




Ítélet: 1957. október 9.


Az elsőrendű vádlottat, Varga Domokost két esztendőre ítélték, ám nem töltötte ki a kiszabott időt, mivel néhány hónappal előbb „kegyelemmel” szabadult. Otthon várta huszonhat esztendős felesége hat gyermekkel. Ám közben mégsem maradtak „árván”, mivel a háttérbe húzódó „ismeretlen Magyarország” gondoskodott róluk.




Zárókép


Mit tehetnék még hozzá e fél évszázaddal ezelőtti krónikás történethez? Nemeskürty István önéletrajzában nosztalgikusan így ír: „Mi a Magvetőnél a forradalmat nem fegyverrel vívtuk. Elhatároztuk, hogy sorra kiadjuk addig hallgatásra ítélt írók könyveit. Tóbiás Áron járt az élen, őt azonban rádiós szereplése miatt lecsukták…”


Emlékszem, diákkoromban fedeztem fel a klasszikus spanyol drámaíró, Calderón színdarabját (Az élet álom, 1645). Ebben találtam e filozófiai mélységű látomást: „Mert tudom, mert megtanultam, / hogy semmi szép nincs a világon, / ami fonákra fordultan, / el ne tűnne, mint az álom…”


Hittem én is így, sokáig. Ám a Magvetőnél eltöltött felejthetetlen két esztendőm nem törölte el, nem torzította mássá álmaimat. Az írók addig eltiltott művei soha többé meg nem változtatható világot hoztak el számomra, az álomba szőtt valóságot.


A Magvető az ’56-os forradalom előtt, alatt és után történelmi küldetést teljesített, Medgyessy Ferenc magot vető parasztember jelképével.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben