×

Csoóri Sándor köszöntése

Gróh Gáspár

2015 // 04

Kedves Sándor!



Tudom, hogy azért vagyunk itt, mégis képtelenségnek tartom, hogy ma a 85. születésnapodat ünnepeljük. Merthogy lehetetlenség, hogy így megöregedtünk – mi.


Pedig számot kell vetnünk azzal, hogy amit tőled kaptunk, a biztatás és a példa, már mélyen belénk épült, lényünk részévé vált. Ez pedig nem pillanatok műve.


Biztos vagyok abban, hogy akik most itt összegyűltünk, mindannyian őrzünk magunkban egy-egy Csoóri Sándor-ősélményt. Én például azt, hogy először debreceni egyetemistaként, felejthetetlen barátod, Görömbei András jóvoltából találkozhattam veled. Akkor éppen egy nemzedékkel idősebb voltál nálam. Mostanra az akkori korodnál már én vagyok egy nemzedékkel korosabb.


A Prédikátor könyve szerint „mindennek rendelt ideje van”.


Ki merné kétségbe vonni a Prédikátor igazát? Nem vele szemben, hanem mellette nekünk is igazunk lehet. Van, ami a rendelt idejét is legyőzheti. Ezért igazunk van nekünk is, amikor úgy emlékszünk, hogy mindig te magad voltál a fiatalság. Nem életkort jelentett ez: a fiatalság fogalmát testesítetted meg. És a fogalmak nem öregszenek.


Ezért érezzük „kései” köteteidet olvasva úgy, hogy csak az idő öregszik, de te nem változol. Nem változik, ahogyan megszólalsz, és nem változik, ahogyan hallgatsz, mert megszólalásaidhoz mindig hozzátartoztak csöndjeid is. Hol adminisztratív kényszerből, hol saját ítéletedként.


Nem is lehetett másként. Van, amire a szó, és van, amire a csend a válasz.


Egy ember belső élete nem feltétlenül azonos azzal, amit a saját történetébe vetve megél, ám te sohasem választottad el magad a megélt sorsodtól.


Ahogy egy versedben írtad: „Életem túsza vagyok magam is”, majd Istent szólítva így folytatod: „akárcsak te. / Legjobb talán, ha magunkhoz fohász­kodunk.”


A vers címe: Templomi csönd. A templom csöndje: beszédes hallgatás. Imádság maga is. Az imádság pedig válasz. Válasz valami megválaszolha­tatlanra.


Életműved egyik meghatározó vonása, hogy magán-csöndjeidet költészetedbe, verseidbe menekítetted. Alkati nyugtalanságod, a jóra való cselekvőkészség még a passzív pillanatokat is alkotásba fordította. Ezért oly feltűnő műfajaid természetének kétarcúsága: elemi erő, fékezhetetlen dinamika esszében, filmben, közéletben – és szemlélődés, elégikus alaphang költészetedben. Alig hihető, de végzetszerűen politikus költőnknek nincs politikai költészete.



Hogy miért? Talán azért, mert műfajaid természetére – belső történeted szeszélyein túl – az hatott, hogy életed fordulói történelmi sorsfordulók voltak. A magyarság tragikus századában maguk is tragédiákkal terhesek. Gyermekkorodnak a háború vetett véget, indulásod eszményeit a Rákosi-kor prostituálta. ’56 forradalmának csodáját ellenséges tankok törték össze, majd ami megmaradhatott volna belőle, azt a kádárizmus posványa nyelte el.


Szörnyű évek voltak, de sok szempontból mégis könnyebb volt elviselni őket, mint a rájuk következett idők csalódásait. Gyalázatos ellenfelek túlerejétől vereséget szenvedni erkölcsileg még felemelő is lehet. Azok a sebek azonban már-már elviselhetetlenek, amelyeket akkor kap az ember, amikor okkal gondolja győztesnek magát. Ilyen seb volt 2004. december 5.


Meggyalázott eszmények? Elrabolt hitek? Igen.


De történhetett bármi: a számodra fontos értékek tiszták maradtak. Ilyen a természetük. Akármekkora is a köd, a Sarkcsillag akkor is a helyén van, ha nem látszik. Ezért aztán mi, olvasóid, és amennyire igyekezetünkből tellett, követőid a mai, gyakran vastagon ködös időkben is sokszor felidézzük szenvedélyes és szenvedélyesen fegyelmezett szavaidat.


Mert a szíved szerinti legfontosabb értékek hirdetésével mindennapjaink Sarkcsillaga lettél.


És ma sem hiszünk másban, mint amit tőled és veled tanultunk. Abban, hogy igazságnak csak a teljes igazságot fogadhatjuk el. Számunkra ma is visszapereled a mások által eltékozolt reményt. Nem tehetsz másként: egész életedet meghatározza a magyar irodalom parancsa. Azé a magyar irodalomé, amelyikről ezt írod: „évszázadokon át nemcsak remekműveket teremtett, hanem tartást is adott”.


A hetvenes–nyolcvanas években senki következetesebben és vakmerőbben nem harcolt azért, hogy mégse legyen mindenki szem a zsarnokság láncában.


Így tanultunk tőled szabadságot.


Túl egyszerű lett volna, ha mindenki megtanulta volna tőled, hogy a szabadság oszthatatlan, hogy a lélek és a szellem igazi szabadsága lényegéből adódóan nem ismerheti el az engedélyezett szabadság határait. Ezzel szemben hittünk abban, hogy a szabadság gondolata ugyanúgy ragályos, mint a félelemé. Te a szabadság ragályát terjesztetted, és példáddal bizonyítottad, hogy csak szabad ember mondhat igazat. Ahhoz is a szabadság kellett, hogy nyugodtan valljad: „Teljes életemre emlékezem.” Tehetted, mert kiharcolt védtelenségedben, kiharcolt szabadságodban nemcsak az életed lehetett teljes, hanem az emlékezeted is.


Nemcsak önmagadat, a közösségi emlékezetet illetően is.


Így lettél a pártállam idején egyszemélyes szabadcsapat. A korszak legnagyobb lázítójaként adtál reményt a sokfelé lappangó, gazdátlan szabadságvágy megélésére. Nemcsak egyeseknek, a nemzetnek is. A Balassitól, Pázmánytól, Berzsenyitől, Kölcseytől, Vörösmartytól, Petőfitől, Adytól, József Attilától, Németh Lászlótól és az élők közül Cs. Szabótól, Illyéstől tanult magyarságot, az ő szellemi üzenetüket személyesen képviselted.


Akkor is, amikor a Don-kanyar áldozatairól, akkor is, amikor parasztok téeszbe veréséről, akkor is, amikor Erdély napi keresztfeszítéséről vagy Duray Miklós Kutyaszorítójáról szóltál.


Te tudtad a legjobban, hogy nagyon nem babra megy a játék, hanem a bőrünkre.


Így nemzetet is tőled tanulhattunk.


Senki így, ilyen hitellel és gondolati erővel, ilyen bátran és közvetlenül nem szólalt meg akkoriban. Nem volt olyan mondatod, amelyik ne arra figyelmeztetett volna, hogy minden pillanatunk hamleti pillanat. Mintha Ady figyelmeztetését hirdetted volna és hirdetnéd máig: a magyarságnak még lélegzetet venni is csak radikálisan szabad.


Ennek, a tizenegyedik parancsolatnak jegyében lett égető gondod, hogy ne csak keresd, hol és mikor veszett el a magyar a magyarban, hanem hogy megtaláld és visszaadd a nemzetnek azt, ami az övé.



Talán illendő volna most elsorolni, hány vers- és prózaköteted jelent meg, milyen nagyszerű filmek születésében volt meghatározó szereped, hány és hány olvasó, sőt fontos döntéshozó szemét nyitottad fel a látásra. És hogy alkotásaidat, tevékenységedet milyen elismerés övezte, hogy megkaptad a legrangosabb létező kitüntetéseket.


Diadalmas pálya? Az.


Cs. Szabó László túlzó és kíméletlen őszinteséggel meg némi fájdalmas iróniával azt panaszolta, hogy az ő vitathatatlanul sikeres élete is csődtömeg a maga módján. Ahogy írta, joggal érezhette ugyan, hogy letett a nemzet asztalára annyit, mint egy Bajza József. De ki akarna Bajza lenni, mikor ott van Vörösmarty is – sóhajtotta.


Én azt hiszem, te nem így gondolod. Csoóri Sándor – Csoóri Sándor akart lenni, és az is lett.


Megírtad, elmondtad, amit írnod és mondanod kellett. Ha van valami, ami fájhat, hogy önmagad megfeszítésével sem sikerült megváltani ezt a hazát.


A hitet így is megőrizted. Neked köszönhetjük, hogy minden csalódás ellenére még mindig él bennünk egy jobb kor és egy ismét emelkedő nemzet reménye.


Születésnapodon ezt a reményt, a mindenkori ifjúság reményének megőrzését köszönjük. Isten éltessen!

A Petőfi Irodalmi Múzeumban Csoóri Sándor 85. születésnapja alkalmából megrendezett ünnepségen, 2015. február 3-án elhangzott köszöntő szerkesztett változata.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben