×

A politika nyomában

A Debreceni Irodalmi Napok negyedszázada, 2. rész

Márkus Béla

2015 // 04
Az 1982-es Debreceni Irodalmi Napokra való készülődés hangulatát bizonyosan befolyásolta az az esemény, amely nemcsak az irodalom iránt érdeklődők figyelmét vonta magára, hanem szokatlan módon és példátlan mértékben a közvéleményét is. Ez pedig Ion Lăncrănjan román publicista-történész Gondolatok Erdélyről című soviniszta könyvének hazai fogadtatása, állításainak kemény és határozott elutasítása volt. Mindenekelőtt – a szocialista munkáspárt félhivatalosnak szánt válaszát, Száraz György Egy különös könyvről című tanulmányát (Valóság, 1982/10) megelőzve – az Alföld rovatvezetőjének, Köteles Pálnak a Tiszatáj szeptemberi számában közölt Töprengés egy torzkép előtt című esszéje váltott ki óriási visszhangot, legendákat és mendemondákat éppúgy keringtetve a folyóirat és a szerző körül, mint tényeket. Annak a tényét például, hogy az MSZMP szegedi vezetői leváltották volna a főszerkesztő Vörös Lászlót, ám a minisztérium és a pártközpont egyelőre a helyén hagyta (lásd Szőnyei Tamás, Titkos írás, Noran Könyvesház, 2012). Arra lehetett tehát számítani – nem utolsósorban azért, mert a História 4–5. száma is a Lăncrănjan-könyvvel foglalkozott –, hogy a debreceni tanácskozást, bármit tűzzön is ki témájául, eluralja az Erdélyről, a határon túli magyarok helyzetéről való beszéd. Nem így vagy nem egészen így történt.

Az irodalom szerepe ma címmel megtartott rendezvényen (lásd Alföld, 1983/2) Bata Imre főelőadása messze kerülte ama különös könyvet, közel merészkedett viszont a (szentendrei) bajkeverő ifjakhoz, amikor az irodalom szerepe körül támadt félreértéssel példálózva azoknak a szabadúszó poétáknak a sokaságáról beszélt, akik összetévesztik „a Nagykörutat a Dunával, mert úszni jobb, mint gyalogolni, s elfelejtik, hogy úszni csak vízben lehet”. A poézisen elúrhodott defetista hangulatot is kárhoztatta, s panaszolta a „lételméleti ihletettség” elapadását. „Az antivers az úr, a képvers jött divatba, s annyi sok poétának mind üres a marka” – mérlegelt, elhagyva a politikai, közéleti líra súlyának latolgatását. De az életrajzi, a dokumentáris és a szociografikus prózával is szűkmarkúan bánt. Végül, miután olvasásszociológiai praktikussággal azt taglalta, a szerep abban nyilvánul meg, „hányan veszik kézbe, hányszor és kik azok, akik forgatják” a könyveket, a remekművekre hagyatkozott, mondván, ezek „garantálják az irodalom mindenkori társadalmi szerepét”. Tornai József közelebb maradt a földhöz, amikor a remekművek helyett a magyar irodalom „ironikus helyzetére” tekintett. Arra, hogy elvált egymástól a művek „művészi, emberi értéke és a társadalmi, történelmi hatás”. Lényegében ugyanazt a „keserű ellentmondást” panaszolta, amit Jókai Anna, aki különbséget tett „az irodalom jelenben betöltött szerepe és a jelenben vállalt feladata között”, állítván, „a szerep csökken, a feladat pedig nő”. Tornai három olyan társadalmi-történelmi változást ragadott ki, amire – mint hangsúlyozta – a magyar íróknak választ kellett volna, illetve kellene adniuk. S az elsőhöz kapcsolva magától értetődően említette Köteles Pál és Száraz György vitaírásait (ami az Alföld-beli összeállításból nem derül ki, ezt Tóthfalusi mondja tollba – lásd Filep Tibor, A politikai rendőrség Hajdú-Biharban 1957–1989 III/III, magánkiadás, Debrecen, 2011.), hiszen „az erdélyi és a fölvidéki magyarok dolgainak” számbavételét kérte számon. Aztán a gazdaság és a politika kérdőjeleit, a „demokrácia követelményeit”, harmadikként pedig „az értelmiség fegyverletételét” hozta szóba, a hármat egy füst alatt úgy értelmezve, mint „a magyar helyzet, a magyar történelem fölmérésének elodázását”. Jókai Anna szemléletes példával érzékeltette, hogyan értelmezi a nemcsak a mában, nemcsak a konkrétumban mérhető irodalom szerepét. „Az életművek magja – fejtette ki – koncentrikus körökbe sugárzik: a legnagyobb kör kozmikus, az élet-halál lényegét kívánja körülkeríteni – ezen belül keressük a kor meghatározó jegyeit –, még beljebb kelet-európaiságunk sajátosságait – ennek közepében fogalmazzuk, mit jelent éppen ehhez a nemzethez tartozni –, s közben figyelmezünk az individuum milliárdféle gondjára-bajára.” Hatalmas céltábla ez, mondta, s a hasonlatnál maradva hozzátette: az író „tehetsége természete” szerint céloz erre vagy arra a mezőre, körre.


Hankiss Elemér is választhatta volna ezt a metaforát, amikor a magyar társadalom súlyos zavarait és „hiánybetegségeit” sorolva (múlt-, jövő- és azonosságtudat hiánya, politikai tudatosság hiánya, etikai-erkölcsi tudat hiánya stb.) az írókra bízta a választ és a választást, hogy „e tudathiányok s zavarok felszámolásában” milyen szerepet tölt be. Csengey Dénes pontosan érzékelte, hogy Hankiss a szerep- és modellteremtő törekvéseket hiányolja az irodalmunkból, ám cáfolta, hogy ne volnának ilyenek. A gond szerinte abból adódik, hogy a szociológus fiktív szerepet ajánl fel, s olyan modellt, „amelynek a logikáját megértem, a lehetségességét pedig nem vizsgáztatom”. Az író, amikor nem ír, állampolgár – tért át Csengey a társadalompolitika mezejére –, s mint állampolgár „próbálja megszerezni magának azokat a jogokat, hogy létrehozzon egy olyan demokratikus struktúrát, amelyikben akaratát ki tudja nyilvánítani”, s amelyikben megnyilvánulhassanak, „artikulálhassák magukat” bizonyos csoportok és érdekek. Bár nem hozakodott elő vele, hozzászólása a tanácskozás politikailag legilluzórikusabb, taktikailag pedig legagyafúrtabb előadásához, Szilágyi Ákoséhoz is kapcsolódott. A jogok megszerzésének és a csoportérdekek kinyilvánításának igénye más szavakkal bár, de ugyanúgy a pluralizmus követelése, ahogy ez a különböző rendezvényeken oly sűrűn hangot kapott. Szilágyi utalt is az utóbbi két-három évben az irodalmi nyilvánosságért és az iro­dalmi szervezetekért folytatott küzdelemre, a hatalom jóindulatát megnyerni igyekezvén annak a teóriának az elfogadtatásában bízva, miszerint az „állami nyilvánosság és szervezetrendszer” társadalmasítása nem más, „mint a szocializmus – szokatlan szóösszetétel következik – civil társadalmának [kiemelések az eredetiben] létrehozása” az irodalom lényegében „erkölcsi és szellemi” területén. Az adott helyzetben voltaképpen fából vaskarika gyártására biztatta a diktatúrát, bármennyire puhul, puhult is ez, és bármennyire hitt is a szinte udvarló szavaknak. Ezek szerint „az irodalom elveszítette kínos – és viszonyaink nyomorúságát tükröző – monopóliumát a politikai szempontból kellemetlennek, tabunak, tűrhetetlennek nyilvánított kérdések, témák, problémák felett”, megszűnt az a kiválasztottsága, ami a „reális társadalmi gyakorlatot, intézményeket stb. helyettesítő, ezekért kárpótló jellegén nyugodott”. Esztendőkkel később, egészen a rendszerváltoztatásig, például Nagy Gáspár Új Forrás- és Tiszatáj-beli „rendszerváltó-verseinek” pártállami hivatalos „fogadtatása” után is nehezen lehetett volna felfogni s értelmezni, vajon milyen kínos tabutémák nyilvános megvitatását vállalta magára a párt, 1982-ben azonban ez még nehezebb, ha nem lehetetlen lehetett. Miként elfogadni Szilágyitól, hogy az irodalom „látványos presztízscsökkenését” nemhogy nem panaszolja, hanem – az előbbiek szellemében – még üdvözli is, akárcsak „nemzeti karizmatikus szerepének” elvesztését. Ez az ár, amit a pluralizmusért cserében megértően felajánl: „Az a jelenlegi politikai rendszerünkben egyáltalán nem indokolatlan aggodalom, amelyet a hivatalos kultúrpolitika képviselői oly gyakran megfogalmaznak, hogy az írói irányzatok, tömörülések, irányzatos folyóiratok burkolt politikai irányzatokká válhatnak, ha szervezeti megformáltságot kapnak – kezdi kifejteni egy hosszú mondatban –, csak akkor veszíti el érvényét, ha az írótársadalom jelenlegi csoportjai, szervezetei, képviselői az irodalmi nyilvánosságot a civil társadalom részeként határozzák meg és ismertetik el, ha meg tudják különböztetni magukat a szűk értelemben vett politikai társadalomtól, és lemondanak a politikai élet tényleges és ma még hiányzó demokratikus szervezeti formáinak helyettesítéséről.”


Az éberen figyelő Bertha Zoltán ezt a teóriát vagy programot egyrészt megalapozatlannak, másrészt illuzórikusnak tartotta. Illuzórikusnak a politikai hatalom rovására történő „civilizálódást” és demokratizálódást. És megalapozatlannak, hogy akár „a politikai szférában kifejeződő érdekkülönbségek demokratizmusának megvalósulása”, magyarán a demokrácia létrejötte esetén is ne maradnának olyan, „szintén demokratikus össznemzeti, lelkületi, morális, tudati értékek és problémák, amelyeknek a megragadására elsősorban az ezeket vállaló irodalom a hivatott”. Nem lehet tehát – jelentette ki – „az irodalom szerepkörét egyértelműen és véglegesen kijelölni”, vagyis (a paradigmaváltás később lett divatszó) „általános szerepváltásnak minősíteni egyféle irodalomeszmény és irány, tendencia megizmosodását”.


Berthával ellentétben Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes Szilágyi elképzelését, amelyet „bizonyos állami funkciók társadalmasításának a programjaként” fogott fel, „végül is” elfogadhatónak tartotta mint a szocialista társadalom nagy célkitűzéseinek egyikét. Nem értett viszont egyet Csengey beszédének azzal a kitételével, hogy „amíg a döntéseket politikusok hozzák, még ha helyes is a döntés, addig nincs párbeszéd”, és nehezményezte azt is, noha a jogszerűségét nem vitatta, hogy az 1981-es írószövetségi közgyűlésen „a marxizmust magas színvonalon képviselők maradtak ki a választmányból”, vagyis nem szavaztak rájuk. A konzultációs listához, amelyről az 1981. május 20-án megtartott főszerkesztői értekezleten még úgy beszélt, hogy „se nem feketelista, se nem szilenciumlista” (lásd Keczán Mariann, Lapok egy főszerkesztő életéből. Juhász Béla emlékére = Tanulmányok a XX. századi irodalom köréből, szerk. Bitskey István – Imre László, Studia Litteraria, Tomus XLVII, Debrecen, 2009), itt bővebb magyarázatot fűzött, ám nem elég bővet ahhoz, hogy még Jovánovics Miklós, az Élet és Irodalom főszerkesztője is fel ne szólaljon: tisztázni kellene, hogy „milyen publikációs politikai koncepción alapul” a külföldi közlések ügye. Jovánovics ezután Tornai Józseffel akart, úgymond, együtt gondolkozni. Mégpedig meglepő módon: társának a három változásra vonatkozó, előbb említett felvetései helyett egy addig senki által sem érintett párhuzamra mutatva. Nevezetesen két pólus, a hitleri és a sztálini „társadalmi kompozíció” párhuzamos voltára, amely szerinte „gyorsan elsikkadt”. Hogy miért, külföldi tapasztalatai alapján magyarázta. Az amerikaiak állították meg a viták menetét, ha valaki együtt emlegette „ezt a két dolgot”, mondván, lényeges különbség van köztük. „Ott, Nyugaton nyíltan hirdették a fajelméletet, nyíltan dehumanizáltak, és ezzel büszkélkedtek. Általános emberi kategóriákról tanították és hirdették, hogy nem érvényesek” – ismertet egy véleményt, de hogy egyetért-e vele, majd csak akkor sejthető, amikor mintha az ellenpólusról beszélne, azzal folytatja, hogy „a Szovjetunióban minden egyéb hiba és nehézség ellenére a pedagógiában és egyebütt az általános humánus értékek hirdetése volt a domináns, […] a legjobb írókat adták ki óriási sorozatban”. A kommunista diktatúra Jovánovics szemében: hiba és nehézség. Talán ezért nincs szava a kisebbségi magyarság dolgairól, ebben nem érez késztetést együtt gondolkodni Tornaival, Jókai Annával, Bertha Zoltánnal vagy a nemzeti önismeret felé fordulás „nagyon erős tendenciájáról” beszélő Kamarás Istvánnal. Nem utolsósorban Görömbei Andrással, aki a „túlságosan esztétizáló” kritikai élet rovására írta, hogy nem figyel eléggé az eszmei értékekre. Például a kisebbségi magyar irodalomból „csodálatosan kirajzolódó” nemzetiségi magyar hősre, „aki állandóan csak menekül, aki földönfutó, aki szabadesésben van, és ezzel az állapottal […] szemben próbálja a másik magatartásformát kialakítani: a méltóságtudatot, a sajátosság méltóságát, a szembenézést”.


Tóthfalusi jelentése (lásd Filep, i. m.) szokatlan módon többnyire ismertető jellegű – arra a trükkre építve, hogy „a hozzászólások közül ismerősöm néhányat megjegyzett”. A végén azonban, mint aki rádöbben, hogy mégiscsak az állambiztonságnak dolgozik, értékel, „ismerősömmel” értékeltet. Előbb még Kányádi Sándornak egy baráti beszélgetésen elhangzott, Köteles és Száraz vitacikkeihez kapcsolódó véleményét idézi, miszerint Romániában „állami rangra emelt uszítás folyik” a magyarok ellen, a helyzet tehát „sokkal rosszabb, mint gondolnánk”. Aztán az „ismerősömmel” azt láttatja, hogy a kétnapos tanácskozáson vörös fonálként húzódott végig a fő téma: a demokrácia állapota Magyarországon. A hozzászólások alapján „a dolog oda csúcsosodott ki, hogy a politika eluralja a közéletet oly mértékben, hogy demokrácia nem is érvényesülhet igazán”. A fiatalabb nemzedék ezért is sürget reformokat a politikai „egyeduralom” ellenében. „Ez kimondatlanul az egypártrendszer gyakorlatának éles bírálatát jelentette” – zárta sorait az ügynök, Pál Albert „r.őrgy”-tól abban az elismerésben részesítve, hogy a „nyilvános szórakozóhelyen” adott „adatai… informatív értékkel bírnak”.


A következő esztendő „sarok presszóban” vett jelentése (lásd Filep, i. m.) még több informatív értékkel bír, mint az előzőé, s még többel, mint akár a Népszabadság 1983. november 22-i számában megjelent, Zappe László készítette beszámoló, a Költészet és közélet vagy a Mai költészetünk és fogadtatása című összeállítás az Alföldben (1984/2). A többlet egyfelől abból adódhatott, hogy Tóthfalusi titkos megbízott Taar intézményvezetőként olyan információkhoz juthatott, amelyekről még a rendezőknek, például a folyóirat szerkesztőségének sem lehetett tudomása. Tóthfalusinak volt mit besúgnia: azt például, hogy eredetileg, „Görömbei András és társai” (!) javaslatára A mai magyar kritika értékítéleteinek problémái lett volna a főtéma, ám ezt „a politikai vezetés […] helyesen” nem engedélyezte, mert „biztosra lehetett volna venni, hogy össztűz indul a kritikusokra, elmélyíti a feszültségeket” – ezért döntöttek úgy, hogy a mai magyar költészet helyzetéről lesz az eszmecsere. A többlet másfelől annak köszönhető, hogy Taar-Tóthfalusi, illetve a jelentésírói séma szerint az utóbbi „ismerőse” részt vett azon az ankéton – a jelentés „kultúrpolitikai eseménynek” nevezi –, amelyet két nappal az irodalmi napok előtt tartottak, és amelyen Bata Imre, az Élet és Irodalom főszerkesztője, valamint Oravecz Imre költő, a lap belső munkatársa találkozott az olvasóikkal. „Ez a találkozó így, ahogy lezajlott, fölért egy politikai vereséggel” – közölte a végeredményt a politikai rendőrséggel, máskor majd meg is fogadott tanácsot adva (a rendőrségnek? a rendezőknek?): „föl kellett volna készíteni 3-4 hozzászólót”. Hogy mire? Arra, hogy a többségükben fiatalokból álló közönséget az érdekli majd, amit Csengey Dénes kérdezett: „miért adott teret az ÉS Hajdú Jánosnak arra, hogy válaszoljon Csoóri Sándor előszavára, amelyet egyébként sem az ÉS, sem más lap nem közölt”, „miért vállalt ilyen dicstelen szerepet az ÉS”? A találkozó résztvevői Duray Miklós New Yorkban megjelent, a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetét ismertető Kutyaszorító című könyvét éppúgy nem ismerhették, ahogy az előszavát, Csoóri Kapaszkodás megmaradásért című esszéjét sem, egyedül Hajdú írása (Utószó egy előszóhoz, Élet és Irodalom, 1983. szeptember 16.) alapján tájékozódhattak – a kérdésekre nemegyszer „ingerülten, szinte agresszíven” válaszoló főszerkesztő végül elismerte, noha „a politikai vezetést” akarták, úgymond, tehermentesíteni, „kétségkívül felemás helyzetbe” kerültek.


Ugyancsak a nyomozati anyagként számításba vett ügynöki jelentésnek köszönhető, hogy általa fényt derül a mind az Alföldben, mind a Népszabadságban homályosan érintett „rágalmazási” ügyre. A folyóirat beszámolójában – mint mindig, most is Simon Zoltán készítette – az nem világos, hogy ki az a költő, akinek a megrágalmazását Tornai József szerint eltűrte a „szélsőséges állapotba” jutott magyar szellemi élet. A pártlap Zappe Lászlója jobban ködösít: „alaptalanul hangzott el – írja –, hogy egy költő külpolitikai (és nem költői!), de annál károsabb megnyilvánulásaira egy külpolitikus reagál, illetéktelen beavatkozásnak és rágalmazásnak nevezve azt, amit a költőnek teljes joggal a szemére vetettek”. Olvasó legyen a talpán, aki ez alapján azonosítani tudja a meg nem nevezett triászt, az „elhangoztatót”, a külpolitikust és a költőt – a nyilvános beszéd eme mintájához képest itt is üdítően hat az ügynök egyenes beszéde. Már ahol neve van a triásznak: Hajdú, Csoóri és Tornai, s ahonnan tudható, hogy az utóbbi „szélsőséges és kifejezési módjában is szenvedélyes felszólalását” „dübörgő, tüntető taps jutalmazta”. Kevésbé üdítő, ám Tóthfalusi karakterére vall, hogy a jelentés feljelentésbe vált, főként amikor név szerint említi, kik voltak azok – például Kiss Ferenc, Simon Zoltán, Ratkó József, Bakó Endre és Csoóri Sándor –, akik felszólalása után a friss Alföld-díjas Tornait ölelgették, és „melegen gratuláltak neki”. De egy besúgó figyelme sem terjedhet ki mindenre: vagy nem hallotta, vagy hallgatott róla, hogy valaki – a párt lapja rója ezt fel – szellemi életünket „feudálisnak” bélyegezte, továbbá az Alföld-összefoglaló segít azonosítani, hogy ki volt az – Benke László –, akit a Népszabadság meghagy a névtelenségben, ám elfogadhatatlannak tartja, hogy a könyvkiadás állapotát „tehetséggyilkolásnak” aposztrofálta.


Abban viszont egybecseng a belügyi jelentés és a napilap beszámolója, hogy Alföldy Jenő referátuma nagyon magvas, színvonalas volt. A hozzászólások közül pedig – a nevekkel csak Tóthfalusi hozakodik elő – Somlyó Györgyé, Kiss Ferencé és Görömbeié (a jelentésben y-vel) „rendkívül nagy felkészültségről, a tárgy abszolút ismeretéről, lényeglátásról” tanúskodott. Hogy hasonlót állíthatott volna Lengyel Balázséról, Domokos Mátyáséról, Lator Lászlóéról és a Csoóri–Hajdú-ügyet meglepő módon előhozó Kulcsár Szabó Ernőéről és Kis Pintér Imrééről is – erről az Alföldben közölt szövegek meggyőzően tanúskodnak. Még ha nem is oszlatják el a Népszabadság-tudósító hiányérzetét: a vers magyarországi helyzetének „marxista elemzésére… e tanácskozáson még nem történt kísérlet”.


A következő, 1984-es, a kritikáról folytatott eszmecserét sem – ahogy erről már volt szó – a marxista elemzések bősége vagy az Agárdi Péter áhította küzdelem, a marxizmus hegemóniájáért vívott harc jellemezte.


Az 1985-öst, a Nagy László korszerűsége című tanácskozást sem (Alföld, 1986/2), hiszen ennek meglepetése az a két előadás volt, Nyilasy Balázsé és Hekerle Lászlóé, amelyik a már két évvel korábban is hangsúlyosan emlegetett „poétikai váltás” folyamatában helyezte el a költő életművét. Ahogy utóbb N. Pál József összegezte („…a kiválasztott és a »resztli« ellentéte…”, Hitel, 2009/8), a leszámoló hevületnek nyoma sem volt még, jóllehet Hekerle szerint „a monolitikus értékekhez” ragaszkodó líra „egy alkotástípus halálénekét” írja, „egy költői magatartás önkéntelen, szükségszerű és bomlásában is jelentékeny búcsúja”. Koczkás Sándor vitaindítója persze másként értékelt, mint ahogy a kapcsolódó rendezvények is, a képzőművész Nagy László alkotásainak, rajzainak, grafikáinak Buda Ferenc kalauzolta tárlata vagy a Csoóri Sándor bevezette költői est, ahol Hegedűs D. Géza szerepelt.


Az 1986-ban megrendezendő irodalmi napok mindennél időszerűbbé és izgatóbbá tette Fekete Gyula pár évvel azelőtti, egyébként Tóthfalusi rögzítette kérdéseit: „Mit jelent az, hogy partneri viszony van politika és irodalom között? Partner, ha egyetértés van, nem partner, ha nincs egyetértés?” A válaszokat annál nehezebben lehetett (volna) megfogalmazni, mert ez az esztendő a pártállam részéről olyan hatalmi intézkedéssel lepett meg, amilyenre legalább harminc éve nem volt példa: betiltottak egy folyóiratot, jelesül a Tiszatájat, feloszlatták szerkesztőségét. Az indok a júniusi számban közölt Nagy Gáspár-vers, A fiú naplójából „rendszerellenessége” volt. E példátlan szigorhoz képest szinte enyhének tűnhetett fel Csurka István szilenciumra ítélése nyugati, főleg amerikai szereplése, 1956 forradalomnak minősítése miatt, noha ennek az elhallgattatásnak is erős visszhangja támadt. Például az ez évi Tokaji Írótáborban, ahol a rendezvény iránt korábban nemigen érdeklődő Csengey Dénes fölolvasta Csurkának a nem sokkal azelőtt az Írószövetség elnökségi ülésén elhangzott szövegét (lásd Szőnyei, i. m.). A politika még enyhébb szigorára vallott, ami az Alföld háza táján történt: Ablonczy László Védekező magatartásban című, a folyóirat augusztusi számában megjelent tanulmánya miatt a minisztériumi főosztály igazoló jelentést kért, miután (mivelhogy?) a Népszabadságban Zappe László megtámadta az írást (lásd Keczán, i. m.). Mindezek után, bármennyire alaposan és körültekintően, tán egyenesen Tóthfalusi-Taar hozzászólókkal kapcsolatos tanácsát is megfogadva készítették elő A tájegységek kultúrája és az irodalom címet kapó rendezvényt, azon voltaképpen egyébről sem beszéltek, mint a Tiszatájról (Alföld, 1987/2). Fodor András nemcsak irodalom-, hanem művelődéstörténeti alapozású vitaindítóját higgadt hangneme, árnyalt érvelése ellenére tulajdonképpen lehetett úgy hallgatni (s utólag: olvasni), mint ami okot is adott erre – akár egyetlenegy mondatával, az „Otthon volt-e a Tiszatáj Szegeden?” kérdésével. Lehet, persze, hogy Fodor következetesen múlt időben történő lapértékelése nélkül is ki-ki előadja a folyóirat „eltűnésével, illetve átalakulásával” kapcsolatos véleményét. Kiss Gy. Csaba, hogy veszteség éri az irodalmi életet, hisz „fókusza és találkozóhelye lett a kelet-közép-európai régió irodalmának”. Zelei Miklós, hogy az 1980-as, új „folyóirat-egyéniségek” kialakulását ígérő debreceni tanácskozás óta „elesett a Mozgó Világ, az Új Forrás, a Műhely Győrben, a veszprémi Visszhang és az idén a Tiszatáj is”. Czine Mihály, hogy bár a Nagy Gáspár-vers közlése szerinte is tévedés volt, a lappal szembeni szigor „csak akkor volna elfogadható, ha korábban hasonló súlyú lett volna az elismerés is”. Mocsár Gábor, hogy a konfliktus oka abban keresendő: a lap „magához vonzotta a népieket”. Zimonyi Zoltán, hogy a jogi keretek jobbak lehetnek a „láthatatlan kezek beavatkozásainál”, például ha a felfüggesztést „szabályos bírósági eljárás indokolja, s nem egymásnak ellentmondó nyilatkozatok sora”. Grezsa Ferenc, hogy a nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó Tiszatájat is szeretnék „a régió önszemléletére visszametszeni”; szerinte sem egy vers miatt büntették meg a szerkesztőket. Soós Pál – aki pedig, lehet, afféle felkért hozzászólóként –, hogy az eljárási mód „anakronisztikus volt”. Gergely Mihály, hogy azért is megkérdőjelezhető az alkalmazott adminisztratív eljárás, mert ez a szigor máshol, például a gazdasági életben nem érvényesül.


A mundér becsületét Baczoni Gábor, a minisztérium és a kétszer is szót kérő Balogh Ernő, az MSZMP KB kulturális osztályának munkatársa igyekezett védeni. Igaz, akadt támogatójuk Éles Csaba személyében, aki azt a „magasabb rendű etikát” vizionálta, amelyik „a dialógus lehetőségét keresi”. Baczoni nem tartotta szerencsésnek a Tiszatáj túlértékelését sem, hát még, hogy a felszólalók „nem a kibontakozás útját” keresték. Balogh nyíltabban beszélt. Egyrészt elutasította Vári Attila véleményét, amely szerint a folyóirat ügye csak eltereli a figyelmet az igazán fontos kérdésről, a határon túli magyar nemzetiségek helyzetéről. Másrészt kimondta: az adminisztratív intézkedést az tette szükségessé, hogy a Nagy Gáspár-vers „a pillanatnyi politikai konstellációban alkalmas volt arra, hogy a rendszer legitimitását megkérdőjelezze”. Súlyos rizikófaktornak tartotta ugyanakkor, hogy „kijátszhatóvá válik egymás ellen a népi elkötelezettség és a baloldali, kommunista meggyőződés”. Egyéb sem kellett erre Csengey Dénesnek, rögvest politikaelméleti fejtegetésekbe kezdett a partneri viszonyról és a törvényességről. Hangsúlyozta: „egy hatalmi állásnak a legitimitását napról napra újra kell teremtenie azzal, hogy azokhoz a viszonyokhoz, helyzetekhez, amelyek a je­lenben fennállnak, úgy kapcsolódik, hogy a társadalom rá tudja mondani: ez a politika őt képviseli.” A partnerségről, provokatívan, ismét felolvashatta volna, mint Tokajban, Csurka István levelét, ám ez a feladat most Ozsvát Sándorra bízatott, akinek – kéziratos emlékezése szerint – néhány perccel a rendezvény megkezdése előtt Székelyhidi Ágoston a kezébe nyomott egy „eléggé viseltes paksamétát”, mondván, Csurkát „be sem engedik Debrecenbe, de elküldte a beszédjét. Nem olvasná fel?” Miután ez megtörtént, egy ismerős civil ruhás elhárító tiszt szólította meg: vigyázzon ám magára, legközelebb már nem nézik el, ha ilyesmit tesz.


Mint ahogy tényleg nem nézte el a hatalom azt, ami majdnem pontosan egy hónapra rá az Írószövetség említett közgyűlésén történt. A küzdelemre való elszántságot már az mutatta, hogy ellentétben a debreceni tanácskozással, itt a „nehéztüzérséget”, haderejük legjavát vetették be: Köpeczi Béla művelődési minisztert és Agárdi Pétert, Pál Lénárdot, az MSZMP KB titkárát, Vajda György művelődési miniszterhelyettest és Berecz Jánost. Ez utóbbi, a párt Központi Bizottsága ideológiai és propagandatitkára harminc év nagyszerű eredményeiről szónokolt, a Tiszatájjal kapcsolatban pedig lezártnak tekintett minden vitát: „tetemrehívókkal nincs párbeszéd!” (lásd Vasy Géza, A Magyar Írószövetség rövid története = Bajza utca, Orpheusz, 2013). És a Csoóri által „paraszt-Révai­nak” nevezett Berecz tartotta is a szavát: miután az új választmányba alig kerültek be párttag írók, megkezdték egy új szövetség szervezését olyanokra – köztük Juhász Ferencre, Szabó Magdára, Nemeskürty Istvánra – számítva, akik mindjárt december elején kiléptek a régiből (lásd Közgyűlésen és közgyűlés után, http://beszelo.c3.hu/cikkek). Az elképzelés része volt a Népszabadságban 1987. január végén megjelent, Köpeczi tollából származó bírálattal párhuzamosan az Írószövetség működésének korlátozása, nemzetközi szerződései megújításának akadályozása.


Mindez talán nem tartozna hozzá a Debreceni Irodalmi Napok történetéhez, ha 1987-ben bizonytalanná nem lett volna a sorsa. De azzá lett. És hogy mégis megtartották, a szokásos időponthoz képest jóval később, december 10–11-én, annak oka alighanem abban keresendő, hogy egyrészt nem akarták ezt is betiltani, mint – erre az esztendőre – a Tokaji Írótábort, másrészt mert úgy hihették, sikerült olyan semleges(ebb) témát választani – Kölcsönhatások a film és az irodalom kapcsolatában –, amelyik nem kelti fel az indulatokat. Nem is igen keltette. Az Alföld-beli összefoglaló szerint (1988/3) a Szabó B. István előadását követő Kósa Ferenc Magellán hajdani helyzetéhez hasonlította a magukét: „a megtett út és a szűkös tartalékok ismeretében a visszafordulás lehetetlen”. Ha az utána jövő Hernádi Gyula kifogásolt valamit, akkor leginkább egy film megírásáért járó honorárium csekély összegét. Szabó György, Fábián László és Cseres Tibor felszólalásai is megmaradtak a kétféle „művészeti megnyilatkozás karakterológiájához” tartozó kérdések körén belül, Módos Péteré azonban már kirítt azzal, hogy a nemzeti jelleget, a nemzeti problémák „fölvállalását” kérte számon, a tévében látott Abuladze-sorozatra és a rendező Vezeklés című filmjére hivatkozva. Pálfy István, az egyetem angol tanszékének tanára mintegy ehhez kapcsolódóan fölemlegette, hogy a legjobb Jancsó-film (nem nevezte meg: a Szegénylegények) főcímlistájáról „le kellett hagyni” Hernádi Gyula nevét, hogy Ranódy Lászlónak kilenc évet kellett várnia, míg megrendezhette az Árvácskát, hogy a kritika „életidegen, besült agyú lilaságokat” magasztosított fel, miközben Fábri Zoltán Magyarokját, Fábián Bálintját „végig lehetett röhögni”. „Leértékelődött a valóság iránti fogékonyság” – jelentette ki. Ablonczy László hasonló véleményen volt, kifogásolva, hogy „a sorskérdésekkel foglalkozó művekre nincs pénz”, majd amikor Szabó B. vitába szállt vele, félreérthetőknek, elhibázottaknak tartva a példáit, viszontválaszában megerősítette: a kollégája által példának idézett Tanú csupán „könnyed tréfálkozás, Bacsó Péter filmjei elsiklanak a kor tragikus konfliktusai fölött”.


Székelyhidi Ágoston, visszatekintve az irodalmi napok történetére, kétféle szakszerűség – a szűkebb, az „ágazati” és a szélesebb, „a társadalmi, a népi, a nemzeti” szakszerűség – érvényesüléséről és ütközéséről, Juhász Béla a különböző fórumok között meglévő munkamegosztásról beszélt. Kimondatlanul is amellett foglaltak állást, hogy a rendezvényen szóhoz juthatnak olyan vélemények is, mint Ratkó Józsefé, aki a Béres-cseppek gyártását sürgette, vagy Kocsis Istváné, aki mint „mindennél fontosabbról”, a Romániában élő magyarok helyzetéről számolt be.


Aminek a felvetése miatt ekkor még védekezni kellett és illett, az magától értetődően lett a következő évi eszmecsere témájától – Az irodalmi progresszió lehetőségei és feltételei – elválaszthatatlanul immár főtémává: a szocialista rendszer, mi több, a kor válsága. Azt azonban, hogy erről nyilvánosan lehessen vitatkozni, egy politikatörténeti esemény tette lehetővé: az MSZMP-nek az az 1988. május 20–22-én tartott országos pártértekezlete, amely lényegében a Kádár-korszak végét jelentette, azt tekintve egészen bizonyosan, hogy Kádár Jánost nemcsak hogy nem választották meg főtitkárnak, de még a Politikai Bizottságból is kihagyták, egy olyan pártelnöki tisztséget találva ki neki, amelyik nem járt tényleges hatalommal. S ha ez az értekezlet fordulópont volt a társadalom életében, akkor az 1988-as irodalmi napokról is állítható, hogy – Sándor Iván nyitó előadásának címével – határponton ragadta meg a kultúra, az irodalom helyzetét és esélyeit (Alföld, 1989/2). A rendezvénysorozat történetében elfoglalt helyére pedig igen találó Mészöly Miklós szava: „határkő”, mégpedig a szellemi-irodalmi szféra „morális egységét” tekintve, s ahogy ez „a hatalom alapvető illetéktelenségének a megítélésében” megmutatkozott. A hatalom pedig annak a Pál Lénárdnak a személyében mutatkozott meg, aki a ’86-os írószövetségi közgyűlésen még határozottan cáfolta, hogy az ország válságban volna, itt pedig azzal kezdte, hogy a májusi pártértekezlet egyértelműen elkötelezte magát „a radikális megújulás”, a „közélet egészének érdemi átalakítása mellett”, aminek része egy „új művelődéspolitikai koncepció” kidolgozása. Feltűnhetett, hogy miközben dicsérte, okkal, Sándor Iván „nagyszerű retorikával” előadott vitaindítóját, aközben egyáltalán nem reflektált politikai jellegű megjegyzéseire. Az olyanokra például, hogy a válság beismerésével együtt kialakult a „személyek élesedő érdekharca a csúcsokon”, hogy „tért nyernek a visszarendezés hívei, közben reformretorikával hangoskodnak a korábbi sorsrontók, az átnyergelők”. Az a felvetés pedig mintha el sem hangzott volna, hogy „hosszabb távon kikerülhetetlen [a] többpártrendszer”. Emiatt példálózhatott Koczkás Sándor: arra készültek, hogy különböző műfajokkal, „trombitákkal” Jerikó falait leomlasszák, mire „Jerikó falai bejelentették, hogy ők leomlottak”.


Így vagy úgy, de a legtöbben, ahogy Görömbei András fogalmazott, a „magyar nemzet erkölcsi válságát” érezték a legsúlyosabbnak. „Új kaméleonkorszak” köszöntött Magyarországra, állította, „a nagy pálfordulások korszaka”. Az önnön „írócsoportjuk”, az újholdasok pálya szélére szorítottságát, illetve jelentőségét már-már mitizáló Nemes Nagy Ágnes is a „vélemények, jelszavak, jellemek sebes átfestését” kárhoztatta, „a szavak hitelének” visszaszerzését tűzve ki célul. Mert: „Van abban valami riasztó, ahogy az önkényuralom tegnapi örömkatonái túlkiabálják a hiteles szájakat.” Nem véletlenül idézte, mint már volt róla szó, a Visszaadni a szavak értelmét címen előadó Görömbeihez hasonlóan József Attilát: „Mit oltalmaztunk, nincs jelen, azt most már támadóink védik”. Tornai József beszél majd arról, hogy egyáltalán nem hisz „a reformot emlegető szónoklatokban”, s hogy bár nem tudja, „a teljes átalakulás vagy a teljes összeomlás felé haladunk-e”, a politikai szerepet sokkal szűkösebbnek érzi, mint az íróit, gondolkodóit. „Vállaljuk tehát a sorsunkat, és nem leszünk többé igazán írók; ne vállaljuk a sorsunkat, és akkor éppen emiatt nem lehetünk igazi írók” – fogalmazta meg a mű és élet egységének paradoxonát. Dilemmájával Mészöly Miklóshoz fordulhatott volna, aki eltökélten intett: „A toll, a szó át kell lobbanjon cselekvő magatartásba is.” Vagy a voltaképpen közhellyel élő Koczkás Sándorhoz: „a sorskérdések egyike a személyiség kérdése is, és nincs külön úgynevezett társadalmi kérdés”.


Sükösd Mihály másképp közelített Sándor Iván referátumához. Egyfelől kétségeit fejezte ki, hogy a gazdasági-társadalmi struktúrában létrejön-e egy olyan „radikális átalakulás”, amelyik a kultúrpolitikában lebonthatná a zsdanovi falakat. Másfelől a jelenkort a „zűrzavar korának” tartva egyetértett ugyan azzal a Balassa Pétertől idézett gondolattal, amelyik olyan „szellemi Bejrútnak”, „eszmei Libanonnak” nevezte a „magyar kulturális arénát”, ahol „mindenki lő mindenkire”, de szinte ehhez hasonló veszélynek mondta a kultúra terén a „perzsavásárt”, az áru- és pénzviszonyok eluralkodását. Balassa Péter már előadása címével is önvizsgálatra intette az írótársadalmat: Miről lehet még beszélni, vagy: eleget tudunk-e tenni saját követeléseinknek? Nyomatékkal állította, hogy „a szavak elhasználásában… kompromittálásában nem egyedül a politikák a vétkesek”. Évek óta nem beszélünk irodalomról, elemi, szakmai ügyeket nem tisztáztunk, „az írótársadalom egy része még mindig úgy feudális és úgy diszkriminatív, ahogy van” – perlekedett. Harciasan képviselve azt a felfogást, amelyik „egyértelműen pozitív fejleménynek” tartotta, hogy „az irodalom nem olyan fontos, ha szerepe átértékelődik, mert akkor végre talán tudatosíthatjuk valódi mulasztásainkat, és kérlelhetetlenebbek lehetünk az irodalom autonómiáját és szabadságát védelmezve”. Ilyen – előadása címével – Másságponton állt Zalán Tibor is, aki Csoórival vitázva szinte követelte: „Az írónak ma ki kell vonulni a politikából”, hiszen végre annyi önszerveződő csoport van az országban, amelyek „a politizáló írók eddigi téziseit, teóriát valószínűleg nagyobb kompetenciával tudják képviselni”. A zsdanovi intézményrend elhárításának egyetlen módjaként jelölte meg: „az írók törődjenek ismét írói munkájukkal”. Ezzel ellentétes elképzelést látszott fölvázolni Szilágyi Ákos. Nem amikor figyelmeztetett, Új irodalmi nyilvánosság létrehozása a tét, hanem amikor – a múltra utalva – Csoórihoz hasonlóan „vérmesebb politizálást” várt volna el az íróktól, s amikor észrevételezte, hogy a tanácskozás „még mindig a sztálini – ha tetszik, zsdanovi – kultúra rendezvényeinek valószínűtlen műfajában zajlik”.


Csordás Gábornak viszont egyenesen „felemelő érzés” volt tapasztalnia, hogy „mindenki a kölcsönös megértés szándékával” jött, és „ceremóniája alakult ki annak, hogy az egyik irányzathoz tartozó előadó a másik irányzatból veszi a példáit, mondandóját”. Hozzátehette volna, hogy ez lehetett Sándor Iván érdeme is, aki a korszakváltás jellegének meghatározásakor elválaszthatatlannak tudta egymástól az írói cselekvés kétféle formáját, az Ottlik-féle létezésszakmában való tevékenységet, valamint a „magyar irodalom büszke hagyományát”, a „nemzeti progresszióért vállalt küzdelmet”. „A mű tette és az író közéleti tette… számomra belső igény” – hangoztatta, a különböző irányzatok közötti „értékegyeztetést”, a „közös pontok keresését” jelölve meg legfőbb törekvéseként. Olyan, az irodalom terepét kiválóan ismerő és kedvelő kalauznak mutatkozott (ekkor még), aki tökéletesen eligazodik az utakon, nem téved el egyik irányba, egyik irány(zat) „kedvéért” sem. Helyzetfölmérő előadása – Csoóri Sándor szavaival – ezért is lehetett nemcsak világos, elszánt, de lelkiismeret-ébresztő is, vagy ahogy Balassa Péter minősítette: nagyszabású és széles horizontú. Nem volt érzékelhető benne a Csordás láttatta, a magyar szellemi életet „krónikusan kettéosztó” „hasadtság”, az urbánus–népi ellentét. Az újítás mint hagyományőrzés Keresztury Tibora is a „kizárólagosság és elfogultság” ellen szólalt fel, szinte örömmel regisztrálva, hogy az irodalom mozgásfolyamatai „az ún. sorsvállaló és az újító poétikájú áramlatok kiegyenlítődése felé mutatnak”. Hasonló szellemben idézte Székelyhidi Ágoston Babits mondatát: „Őrült kertész az, aki a sokféleséget föláldozza az egyféleségért.” Simon Zoltánnak viszont kétségei támadtak, hogy megteremthető-e az irodalom egysége, hogy nem lesz-e „megosztottabb, mint korábban bármikor is volt”, tekintettel az „aluljáró-irodalom” térhódítására is. Ezért a mai „határpont – állította – csapdahelyzet is”. Az Értelmezni előtörténetünket Kulin Ference a reformkor két – Vörösmartyhoz, illetve Kölcseyhez köthető – jelenét idézte fel, tanúsítva a csapdák múltbeli létezését.


Cseres Tibor, az Írószövetség, egyben a tanácskozás elnöke inkább az aggodalmainak, semmint az elégedettségének adott hangot a zárszavában. Sokallotta az ötven lapengedélyt, „szétszóródástól” tartva. Mint „utólagos felszólaló” pedig arról beszélt, hogy a korszakváltás „nemcsak váltás, hanem egyben szakadás is”, a legjobb fiatalok „irányzatának” elszakadása az előző generációétól. Lengyel Balázst idézte, hogy mi különbözteti meg a modern prózát a maupassant-itól, csehovitól. Az utóbbi, szemléltetett, kitűzi a céltáblát, és arra a nyilaz. Az előbbinek, a modernnek „nincs céltáblája, csak szorgalmasan nyilaz”, az olvasó pedig nem tudja, a nyilakat hova célozták, azt látja csupán, hogy „valahová találnak”. Én azért „kitűzöm a céltáblát” – fejezte be összefoglalóját. Így fejeződött be a „határkőnek” tekinthető Debreceni Irodalmi Napok.


Ami a – máig (ki)tartó – rendezvénysorozat következő alkalmain történt, az – úgy 1995-ig tekintve, de később is – az irodalom autonómiájának jegyében történt. Nem honosodott ugyan meg, amit Berkes Erzsébet remélt (Debreceni „dolgok”. Irodalom és még valami, Magyar Nemzet, 1990. november 24.), hogy „évenkénti összmagyar irodalmi találkozó” lesz belőle, megvalósult viszont, az 1989-es eszmecsere címét – A nyugati magyar irodalom a kirekesztéstől a befogadásig – kölcsönözve, hogy az egyetemes magyar irodalomban gondolkodott, az „ötágú síp” minden ágát igyekezett megszólaltatni, tisztában lévén, amire elégszer figyelmeztették is, e metafora homályosságával. Berkes nagyjából húsz év legjellegzetesebb vonásának mondta, hogy „itt a dolgokra rákérdeznek”. „Ha a hivatásos kultúrpolitika azt beszélte, hogy irodalmunk korszakolásában mérföldkő 1945, akkor itt, Debrecenben azt merték mondani, hogy nem. És bebizonyítottuk, hogy a szovjet felszabadítás előtt is volt magyar progresszió, és nekünk azt követve kell korszakolni. Ha a hivatalos kultúrpolitika azt mondta, nincsenek irányzatok, akkor Debrecenben a művészi irányzatosság termékenyítő voltáról folyt a vita. Ha az ország közvéleménye felhangolódik egyik legfontosabb költőnk szerencsétlen írásán, és kitagadni készül a szellemi életből, akkor az Alföld nívódíjat ad Csoóri Sándornak itthon publikálatlan esszéiért, de nívódíjasai közé karolja Nádas Pétert és Márton Lászlót is. Mert taktikázik: egy király, egy cigány, egy urbánus, egy népi? Nem! Mert a jutalmazott írások méltóak a nívódíjra!” – méltatott a „húslevesszagú, fafejű város” egykori egyetemistája, olyan témára is célozva, a korszakolásra, ami majd az 1991-es tanácskozáson kerül középpontba, azt kérdezve: Felszabadult-e magyar irodalom? (Alföld, 1992/2), de a nyugati és a romániai magyar irodalomról szóló tanácskozást is jellemezve.


A két összejövetelen elhangzottak igazában sem akkor, sem azóta nem foglalkoztatták az irodalmi közvéleményt, pedig máig elevenen ható kérdések vetődtek fel. A nyugati irodalomról szólva (Alföld, 1990/2) például az, Czigány Lóránt előadásához kapcsolódva, hogy nem mond-e egymásnak ellent két állítása. Az egyik, hogy „külön irodalmi tudattal” rendelkeznek, a másik, az itthonról is ismerős, hogy „az irodalomnak polgári társadalomban nincs feladata”. Ez utóbbi mellett a hazai fejleményekre célozgatva ekképp érvelt: „Autochton értékeket ugyanis csak öntörvényű irodalom hoz létre. Nem elég tehát, ha a posztmodern vagy netán posztmarxista törekvéseket ismerjük, Roland Barthes-ot, esetleg Derridát tűzzük a zászlónkra. Persze örülök, ha ezeket a neveket itthon is ismerik, műveiket tanulmányozzák. A szorgos tanulmányozásból azonban csak utánzás lesz. Epigonság. Az irodalom öntörvényűsége azt kívánja, hogy az író saját tapasztalatai szerint érlelje ki a művét, ne a posztmodernre kacsingasson, mert ezt elvárják tőle. Nincs tehát sok értelme annak, hogy a nyugati magyar irodalmat mindenféle elvárásokkal szembesítsük.” Romániai magyar irodalom – ezt a címet kapta az a teljes Alföld-szám (1991/2), amely nemcsak a tanácskozáson elhangzottakat tartalmazza, hanem a Déri Múzeumban tartott irodalmi est bevezetőjét, Páskándi Géza Méltósággal és alázattal című írását is. Ahogy a nyugati irodalomról a legavatottabbak – például Pomogáts Béla és Domokos Mátyás, Szakolczay Lajos és Kabdebó Tamás, Ferdinandy György, Tóth Éva és Major-Zala Lajos – beszéltek, ugyanígy a legnagyobb kisebbségi irodalomról is. Többek között Cs. Gyímesi Éva és Láng Gusztáv, Bertha Zoltán és Egyed Péter, Kántor Lajos és Szakolczay Lajos, Thomka Beáta, Gálfalvi Zsolt és Czine Mihály adott elő, ahogy Koczkás Sándor mondta, a többszólamúság jegyében. Ama máig megválaszolatlan és megválaszolhatatlan, mégis újra és újra felhangzó kérdést Ilia Mihály tette fel: Kell-e egységesülni? A Szempont című folyóirat friss kérdése foglalkoztatta: „Magyarország fölfalja-e az erdélyi magyar kultúrát?” Ilia válasza több tanácskozáson, debrecenin és nem debrecenin találhatna még meghallgatásra: „A világkultúrában egyre nagyobb szerep jut a regio­nalizmusoknak, és egyre több jel mutat ezek őrzésére, védelmére.”


Hát ez az, ami a Debreceni Irodalmi Napok történetével kapcsolatban nem állítható. Hogy mint a város vagy mint a régió meghatározó, országos jelentőségű eseménysorozatának megtörtént volna akár az irodalom-, akár a politikatörténeti feldolgozása. Még kísérlet sem történt ilyesmire, például résztanulmányok közlése formájában, például abban az Alföldben, ahol a nyolcvanas évektől kezdve – de csak ekkortól és nagyjából – nyomon követhető, mi hangzott el. Nem egy, de több kötetbe lehetett volna válogatni az előadások, hozzászólások szövegét, és a város Csokonai Kiadója – ha megvan még – ezzel is kinyilváníthatta volna a regionális értékek őrzésére, védelmére való hajlandóságát. Mindezek híján esetleg az állambiztonsági szervek érdeklődésében lehetne bízni, támogatnák legalább egy antológia kiadását. A lektoruk megvolna hozzá: egykori alkalmazottjuk, Pál Albert nyugalmazott őrnagy, aki – hogy mégis bájos legyen a befejezés – költőként mutatkozott be a minap. Kötete bemutatóján találkozhatott azokkal, akiket régen megfigyeltetett, most pedig megfigyelhetett, milyen érdeklődést tanúsítanak (élet)művészete iránt.

A dolgozat a 2014-es Tokaji Írótáborban elhangzott előadás bővített változata.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben