×

A németek szerepe Gion Nándor rendszerváltás előtti prózájában

Kurcz Ádám István

2015 // 03
„Stefan Krebs 1898 őszén jött Feketicsről Szenttamásra, feleségével és két kislányával. Egy Prodanov nevű szerb ember hozta őket szekéren…”1 Ezekkel a szavakkal indul Gion Nándor legjelentősebb műve, a vajdasági magyar próza egyik emblematikus alkotása, mindmáig legteljesebb történelmi, családtörténeti regényfolyama.

Az egyik legfontosabb vajdasági magyar regény tehát egy német névvel kezdődik. Ezt a korban mindenképpen meghökkentőnek számító felütést a mű többi része sem írja felül, sőt meg is erősíti, hiszen a Latroknak is játszott tetralógia első két részében a nemzetiségek szempontjai közül mindvégig a helyi németség nézőpontja jelenik meg a leghangsúlyosabban. Úgyannyira, hogy a regény első fejezetében Stefan Krebs a főszereplő – így Gion világának legfontosabb helyszínéről, Szent­tamásról egy német segítségével szerezzük első és legmeghatározóbb benyomásainkat. Tudjuk, az író a regénybeli Stefan Krebst saját anyai dédapja alapján mintázta, és nemcsak az ő életútjának leírásában, hanem a regényben elbeszélt történetekben máshol is számos helyen megjelennek a Gion(–Gallai–Krebs) család történetének valós részletei. Ám ez önmagában korántsem indokolja a Krebs család és általában a német nézőpont olyan mérvű dominanciáját, mint amilyennel főleg a tetralógia kezdő fejezeteiben találkozunk.

Az első regény 1973-as megjelenésekor az egész közép-(kelet-)európai térségben, a jugoszláviai Vajdaságban pedig különösen provokatív gesztusnak számított az itt élt német közösséggel való olyan fokú érzelmi azonosulás, mint ami Gion regényének már az első oldalait is jellemzi. Egyenesen tabudöntési kísérletnek is tarthatjuk, hogy a második világháború minden szörnyűségéért felelőssé tett, kollektív bűnössé bélyegzett, majd a Vajdaságban megtizedelt, azután kényszermunkatáborokba hurcolt, végül kitelepített németekről2 végre nem a hivatalos jugoszláv történelemfelfogás szerint – azaz a „felszabadító” partizánok szemszögéből és modorában –, hanem a személyes családtörténet elbeszélésének bensőséges hangján szólt valaki.

A német téma kitüntetett volta első olvasásra is bárkinek feltűnhet e regényekben, de egzaktabban is rámutathatunk kiemelt szerepére a tetralógia jugoszláv érában keletkezett részeiben. A német és a – vele párhuzamosan, legtöbbször pejoratív éllel megjelenő – sváb szó (melléknevek és főnevek, illetve ragozott alakjaik) a tetralógia első két, még a rendszerváltozás előtt íródott részé­ben (Virágos katona, 1973; Rózsaméz, 1976) 171-szer fordulnak elő. Ehhez képest meglepően kevés­szer szerepel például a magyar szó (melléknév és főnév, illetve ragozott alakjaik): összesen csupán 89-szer.3 Annak ellenére van ez így, hogy a regények túlnyomórészt magyar környezetben játszódnak, a párbeszédek nagy része eredetileg is magyarul hangzik el, hiszen a szereplők nagy többsége is magyar ajkú és magyar nemzetiségű.

Annak fényében különösen is furcsállhatjuk a német szónak, illetve a németekkel kapcsolatos problémakör tematizáltságának ilyen magas fokát e művekben, hogy Gion a Rózsaméz című regényben ezt írja: „Szenttamásnak a harmincas évek derekán [a Rózsaméz cselekményének idején – K. Á. I.] 15 555 lakosa volt, ebből 9000 szerb, 5555 magyar, 70 cigány, 30 német, 17 zsidó és 883 más nemzetiségű.”4 Ha nem félünk egy, a manapság divatos irodalmi elemzésektől nagyon távoli, hiperrealista megközelítéstől, akkor a regényben közölt nemzetiségi lélekszámok arányait összevethetjük az adott nemzetiségek említésének számával. Így arra jutunk, hogy a németség a településen belüli létszámarányához képest – nevének említése szintjén legalábbis – a magyarsággal összehasonlítva több mint 350-szeresen (!) felülreprezentált Gion ekkori szenttamási tablóján.5 Az is különös, hogy a valóságban a Gion által említettnél legalább tízszer több német élhetett Szenttamáson az 1930-as években, hiszen 1910-ben 430 német lakosa volt a községnek,6 és még 2002-ben is 14-en vallották magukat németnek a településen.7 Gion egyebekben megmutatkozó realizmusa alapján a 30-as számot olvasva arra lehetne következtetni, hogy egy kiadásról kiadásra8 makacsul öröklődő sajtóhibával állunk szemben: mintha egy számjegy hiányozna a „30” elől vagy mögül… Mégsem tartom valószínűnek ezt a lehetőséget, hiszen ez nem magyarázná meg a németek sorrendi helyét a népszámlálási adatsorban a „70 cigány” és a „17 zsidó” között. A szám kisebbítése a történeti hűségre és az epikai hitelre oly sokat adó Gionnál9 a valóságtól való szándékos eltérésre mutat – a változtatás okát lentebb próbálom magyarázni.

A rendszerváltozás és az író Magyarországra települése után megváltoznak a nemzetiségi arányok a művekben. A tetralógia harmadik kötetében (Ez a nap a miénk, 1997) a nemzetiségeket jelölő szavak közül a magyar veszi át a vezetést: 150 alkalommal találkozunk különböző alakjaival. Vele szemben viszont csak 84-szer szerepel a német, ráadásul ebben a regényben az esetek jó részében már nem a helyi közösséggel, hanem a háborúval összefüggésben olvassuk, mint például a német katonák, a német hadsereg vagy a német megszállás szókapcsolatokban. A tetralógia záró kötetében pedig (Aranyat talált, 2002) 104-szer íratott le a magyar szó, és csak 22-szer a német. Utóbbi e kevés említéskor is még mindig főleg a háborúra utaló mondatokban szerepel, illetve olyan szövegrészletekben, amelyek a múltról, azaz a már kitelepített németekről szólnak. Ennek oka természetesen az, hogy a regény közvetlenül a második világháború után játszódik, amikor a németek 99%-a, eufemisztikusan szólva, eltűnt a Vajdaságból.

A magyar és a német szavak, illetve az általuk jelzett nemzetiségek említésének nagy számbeli különbsége, majd pedig az arányok megfordulása és közelítése a természetes arányokhoz joggal ébreszthet az olvasóban gyanút arra nézve, hogy a rendszerváltozás előtti regényekben a németek igen gyakori szerepeltetéséhez valamely többletüzenet köthető. A feltételezés alapos voltának alátámasztására összehasonlításképpen elég rámutatni arra, hogy a szintén Szenttamáson honos nemzetiségeket jelölő szerb és cigány szó, illetve ragozott alakjaik sokkal kiegyenlítettebben jelennek meg könyvenkénti bontásban. Az életmű első két kötetében és a harmadikban egyaránt éppen 75-ször vettetett papírra a szerb szó, míg a negyedik regényben is azonos nagyságrendben, történetesen 59-szer szerepel. (Jellemző viszont, hogy a helyi nyelvjárásban pejoráló sváb szóval szemben a 20. század közepére szintén pejoratív felhangúvá vált rác egyszer sem fordul elő az életműben.) Emellett a cigány szó és ragozott alakjai még kiegyenlítettebben: éppen 28-szor szerepelnek a rendszerváltozás előtti és utáni két kötetben is.

Az elvont számadatokon kívül az is beszédes, hogy a németek ábrázolása mennyire kimerítő az említett regényekben. Míg a szerbek közül csak egy-egy – főleg módosabb, befolyásosabb – embert, a magyarok közül pedig számos családot, addig a németek közül szinte minden családfőt megemlít a regényfolyam. Megismerjük a németek családi kapcsolatait, foglalkozásukat, és sokszor még vagyoni helyzetüket is, amire az író személyes kötődésén túl talán kevés magyarázat az az érdeklődés, ami a térségben a németek – Gion felnőttkorára már – egzotikus voltából fakadhatott volna. A szenttamási németek összejövetelein legtöbbször jelen van a lelkészük, és mellette gyakran ott találjuk feketicsi és szeghegyi rokonságukat is, akiket sokszor szintén név szerint megismerünk. Például a szerbekkel szemben a helyi németség teljes társadalmáról, a falu és a környék közösségében betöltött szerepéről, illetve földrajzi elhelyezkedéséről is részletes képet kapunk. Megtudjuk jellemző kinézetüket, öltözködésüket, felekezeti hovatartozásukat, mentalitásuk legfontosabb jegyeit, illetve a magyaroktól való különbözésüknek más fontosabb momentumait is. Már az első oldalakon számos sztereotípiát is olvasunk róluk – legalább annyit, de inkább többet, mint a magyarokról, és gyakran a magyarokkal való összehasonlításban vagy egyenesen a magyarokkal szembeállítva. Krebsék Szenttamásra jövetelének motivációja is az volt, hogy Stefan el akart szabadulni „a feketicsi magyarok közül, akiket nem szeretett”. Sőt, Krebsék átköltözésének első eseményeként rögtön az első oldalon egy, a magyaroktól való különbözésük miatt őket ért inzultusról értesülünk.10

Gion tehát bemutatja a nemzetiségeket, például a németeket vagy a magyarokat a többi népcsoport részéről övező, kölcsönös gyanakváshoz vagy akár tettlegességhez vezető sztereotípiákat, illetve azok kialakulását. És azt is, hogy bár nem alaptalanok, de az első benyomásból kialakult előítéletek az értelmes mértéknél mennyivel jobban korlátozzák az embert.11 Gion leleplezően mutatja meg, hogy az életben sikertelen embernek a más területen kialakuló frusztrációja hogyan változik át sokszor idegengyűlöletté, holott valamely közösségi mentalitás kialakulásának erős oka van. A magyaroknak a németek által sokszor nehezményezett gyerekes könnyelműsége például pszichikai önvédelmi mechanizmus eredménye, hiszen az év legnagyobb részében nem jutnak munkához, és csak úgy tudják elviselni a létbizonytalanságot, ha semmit sem vesznek igazán komolyan.12

A tetralógia első oldalaitól kezdve olvasunk a német közösséget fenyegető spontán asszimiláció folyamatáról – és mindennapos dilemmájáról is. Minthogy nem voltak német gyerekek azon a környéken, ahol Krebsék megtelepedtek, gyerekeik nyelvileg és viselkedésükben is kénytelenek voltak a magyar gyerekekhez hasonulni, ha nem akarták felvállalni velük a mindennapos konfliktust. A lakókörnyezetükben többségben lévő és kulturálisan a szerbnél hozzájuk közelebbi nemzet, történetesen a magyar asszimiláló ereje igen erős volt. A szülői tiltás (sőt verés) sem akadályozhatta meg, hogy a Krebs gyerekek már az utcán jobban megtanuljanak magyarul, mint németül, ezért egymás között is magyarul beszéljenek, illetve hogy később magyar házastársat válasszanak, és így két nemzedék alatt végbemenjen a teljes asszimiláció – legalábbis nyelvileg, hiszen az identitás Gion regényeiben (is) jóval összetettebb probléma.

A lakókörnyezet asszimiláló hatását később csak erősítette az iskoláé, mivel a német tanító halála után megszűnt a német iskola Szenttamáson. A helyi német közösség belügyeit érintő kérdések közül ez volt a legérzékenyebb, ezért ezzel kapcsolatban bontakozott ki az egyik legádázabb vita a németek között: fenntartsák-e továbbra is iskolájukat, vagy válasszák a könnyebb utat, és a magyar iskolába járassák a gyerekeiket? Ebben a vitában explicite jelenik meg némelyeknek az asszimilációval szembeni közönye, mások beletörődése, megint mások ellenérzése, ami többeket akcióterv megfogalmazására is sarkall a megmaradás érdekében.13 A német iskola körüli vitában elhangzik az a meggyőződés, hogy a felmenők nemzetiségének továbbadása erkölcsös cselekedet, illetve az, hogy aki ezt elmulasztja, vagy nem tudja megtenni, erkölcstelen. Az ilyen személy még akkor is számíthat a közösség (hangadóinak) megvetésére, ha eleve nem voltak hatékony eszközei nemzetiségi öröksége továbbadására, hiszen nagyon erős ellenszélben kellett volna ezt megvalósítania. A németek erről folyó beszélgetésében megfogalmazódnak azok az elvek, amelyek mentén a svábok lehetségesnek gondolják meggátolni saját beolvadásukat. Az első az összetartás, amelynek jegyében a közösség kivételesen akár még egészen direkt eszközökkel is segíti tagjai önazonosságának megőrzését: rendőrként felügyeli, hogy sikeres volt-e a nemzetiségi identitásra nevelés, sőt, a közösség szempontjából megfelelő házastársat is keres az utódok megtartása érdekében. A megmaradás másik, nem kevésbé hatékony módját a németek a vagyonszerzésben vélik megtalálni. Az utóbbi elgondolás már Gion első regényében is megjelenik egy német névvel kapcsolatban: „Baras véleménye a Rozmajer vezetéknévről: Idegen, tehát jólétet sejtet. Az idegenek csak akkor honosodnak meg ezen a tájon, ha esélyük van a megtollasodásra.”14

Érdekes, hogy a német iskola bezárását Gion az első világháború előttre időzíti, amikor a magyar iskolába járás egyértelműen az akkor még uralkodó és – országos szinten legalábbis – többségi nemzethez való asszimilációt jelentette. A németek harmincfős lélekszámához képest meglepő, hogy egyáltalán iskolájuk lehetett Szenttamáson. Mivel az 1981-es kiadású szenttamási helynévtárban15 – igaz, kihalófélben lévő helynévként, de – még szerepel a „Német iskola”, ráadásul egy vele készült interjúban Gion maga sem a németek elfogyását vagy beolvadását jelölte meg az iskola bezárásának okaként, hanem azt, hogy kitelepítették őket,16 így a harmincfős lélekszám mellett az iskola bezárásának időzítését is Gion kitalációjának kell tartanunk. Bármelyiket változtatta is meg az író a valósághoz képest, esetleg mindkettőt, a jelen írásban lentebb taglalt cél érdekében tehette.

A szenttamási helynévtárban megtalálható a „Sank János-féle téglagyár”17 is, amelynek nevét olvasva lehet, hogy a németséggel kapcsolatos újabb stilizálás nyomára bukkanunk. Gionnál ugyanis ennek a gyárnak az épít(tet)ője és fia sohasem Sank Jánosként, hanem következetesen „Johann Schankként” szerepel. Ők azok a német szereplők, akiknek személyén keresztül nemcsak az asszimiláció mindennapos kísértése, hanem annak elkerülése is bemutattatik.18 Idősebb Johann Schankot azok között találjuk, akik leginkább ellenzik a német iskola bezárását19 – ráadásul a leghathatósabb módját tudja és gyakorolja a megmaradásnak: vagyont szerez, és ezáltal tekintélyt vív ki, hogy „ne kelljen kibújnia a bőréből”.20 Sőt a nemzeti összetartás jegyében Stefan Krebst is megsegíti: megindítja a vagyonosodás útján, hogy ő is megmaradhasson németnek.21 (A meggazdagodás útja a szocializmusban nem tűnt tisztességesen járhatónak, ezért Gion a saját életében közössége összetartása érdekében a szocialista rendszerrel kötött kompromisszumok árán szerzett pozíciókkal tett szert olyan lehetőségekre, amelyek által a regénybeli Johann Schankhoz hasonlóan tudott segíteni nemzettársainak, hogy megmaradhassanak saját identitásukban. Gion középiskolás kori aktivitásától kezdve írószövetségi elnökségén és színház-igazgatóságán át rádiós főszerkesztőségéig teljes közéleti tevékenységét a vajdasági magyar közösség érdekei motiválták: a Jugoszláv Kommunista Szövetség tagjaként számára megnyíló lehetőségeket felhasználva nagyon sokat tett közössége intézményeiért – és az intézmények által a megmaradásáért.22)

Mivel a szenttamási helynévtárnak nem szokása a személynevek fonetikus átírás általi „magyarosítása” – például a Schleus-féle vízimalom és a Schwarz-szállás sem „Slajsz” és „Svarc” alakban szerepel a mutatóban –, ezért gyanús, hogy inkább Gion volt az, aki „visszanémetesítette” a helyiek által már magyar néven emlegetett gyárost és azonos nevű fiát. Ahogy egyébként a másik fiát is, akit a Rózsamézben következetesen „Friedrich Schanknak” nevez, míg egy későbbi művében, ahol a németeknek kevésbé fontos szerepet szán, „Schank Frigyesként” vagy „Schank Friciként” emlegetik a gyártulajdonost. Ilyen megoldása Gionnak az is, hogy Stefi Krebs feleségét a rendszerváltás előtt írott művekben kizárólag „Elisabethként” említi a narrátor, majd utána a németes írású s helyett a magyar kiejtés szerinti z-vel szerepel a neve. Sőt, a korai regényekben hangsúlyozottan „derék német” asszony megnevezésekor a rendszerváltás utáni regényekben „Bözsire” (!) vált az elbeszélő, és szinte mindig ezt adja a szereplők szájába is. A nevek ilyen gyors változ(tat)ása – jelen esetben magyarosodása – utalhat arra is, hogy az asszimiláció egy nemzedék alatt is végbemehet. Én mégis azt az írói szándékot érzem erősebbnek, hogy Gion a rendszerváltozás előtt minél több, a való életből vett szereplőjét kívánta „echte” németként ábrázolni, illetve azokkal kapcsolatban, akik németek voltak, németségüket a nevük írásmódjával is hangsúlyozni.

Érdekes megoldás Gion tetralógiájában az is, hogy a németekről mindig és gyakran hangsúlyosan mint evangélikusokról van szó.23 Így nem csoda, hogy a tetralógia rendszerváltás előtt írott köteteiben az evangélikus szó többször szerepel, mint a katolikus: 33 említés áll szemben a 24-gyel. Annak ellenére van ez így, hogy a mindig jelzőjével szereplő katolikus templom fontos orientációs pont a regények által ábrázolt térben. Ehhez képest furcsa, hogy Gion más műveiből, ahol nem olyan fontos a németek szerepe, vagy az interjúkból, ahol jobban törekszik a tényszerűségre, arra következtethetünk, hogy a németek többségükben reformátusok voltak a településen.24 A szenttamási németek minden jelentős közösségi eseményére eljön közéjük Verbászról a német evangélikus egyházat és tágabban az egész németséget képviselő evangélikus lelkész. A temetéseket természetesen ő vezeti le, de a születésnapi ünneplésekre is hivatalos, sőt a történelmi sorsfordulókon szokásos politikai esélylatolgatásokkor is ott találjuk. Megnyilvánulásaiból, hozzászólásaiból derül ki, hogy ő a németek fő ideológusa, közösségük megmaradásának legerősebb oszlopa. Számára a német nép naggyá tétele a legfőbb cél: ezért szervezkedik, magánbeszélgetéseiben is erre int, sőt, olykor talán még a prédikációiban is ennek érdekében szónokol.25 A magyarok papjáról viszont semmit nem olvasunk, pedig a későbbi regényekben név szerint is szereplő Berecz plébános a helyi magyar közéletnek prominense volt, és aktívan politizált is: tudjuk róla, hogy a királyi Jugoszláviában jelentős szerepe volt az országos Magyar Párt szervezésében.26

A németek ünnepein szinte csak németek vannak jelen – és ha hétköznapokon cimborálnak is nem németekkel, családi eseményeikre nem nagyon hívnak meg mást. Gazdasági fölényük mellett ez az elzárkózó magatartás lehet az oka a magyarok velük szembeni ellenszenvének.27 A németek egyik összejövetelén, amikor politizálni kezdenek, azért örvendeznek az első világháború elvesztésének és az Osztrák–Magyar Monarchia küszöbönálló széthullásának, mert azt remélik, hogy egy „ideiglenes” szerb uralom következik, ami majd megállítja a németek elmagyarosodását. Szomorkás mosolyt csal arcunkra a történet leírásának utolsó mondata, miszerint ezen az összejövetelen éppen „Katinak, Stefan Krebs fiatalabb lányának az esküvőjét ünnepelték. Kati Gáspár Dezsőhöz ment férjhez.”28 A történet tehát arra fut ki, hogy a nagypolitikai változások sem állíthatják meg az alsóbb szinten spontán zajló beolvadást. Furcsaság viszont a történetben, hogy a leírtakkal ellentétben a svábokról úgy tudjuk, valójában többségükben lojálisak voltak Magyarországhoz.29

Az alapkérdéshez visszatérve: vajon mi lehet a németségnek és problémáinak saját számarányához és helyi jelentőségéhez képest túlzott szerepeltetésének az oka egy kisebbségi magyar író alapregényében? Az első mindenképpen az, hogy a magyar és a szerb mentalitás „objektív” bemutatására egy külső, egy harmadik, esetünkben történetesen egy helyi német nézőpont tűnik a legalkalmasabbnak. A második, hogy a németség sorsában Gion a magyarság itteni sorsának előképét érezhette, így bemutatásával általános tanulságokat vonhatott le a vajdasági kisebbségi közösségek működésére, asszimilációs hajlandóságára vagy megmaradási képességére, illetve technikáira nézve. A harmadik ok pedig az, hogy az író a német közösséget a kisebbségi vágyak és elképze­lések általános szócsöveként használhatta. Mivel a németek a regényírás idején már nem voltak jelen a régióban, őket nem lehetett felelősségre vonni azokért a merészen szókimondó állításokért, amelyeket Gion a szájukba adott: ők az önvédelemből apolitikusként vagy jó kommunistaként ábrázolt magyarokkal ellentétben gyakran politizálnak a regényekben, úgyannyira, hogy a magyarok közösségi vágyairól is tőlük értesülünk. Az identitás megőrzésének erkölcsi parancsát is az egyik német szereplő fogalmazza meg: „Az ember ne bújjon ki a bőréből, ha ember akar maradni.”30 Sőt még az is német szereplő szájából hangzik el, hogy a magyarok Bácskát vissza akarják csatolni. De például Stefan Krebs állandó nosztalgiázását a Szenttamást majdnem szétlövető német tiszt után is ismerősnek érezzük kisebbségi magyar szempontból, hiszen a legtöbb kisebbségi sorsra jutott csodavárónak vannak Stefanéhoz hasonló erőltetett és agyonidézett történetei a régi szép időkről, amelyekhez a valóság elől menekül.31

A gioni dupla csavar tehát abban áll, hogy az egyik tabu feszegetésével, azaz a németség hangsúlyozott szerepeltetésével egy másik kényes problémának, a vajdasági magyarság aktuális igazodási, asszimilációs dilemmáinak tárgyalásához talál nagyszerű analógiát, ráadásul úgy, hogy egyúttal el is tereli róla a figyelmet. A Latroknak is játszott tetralógia a helyiek számára nagyon valószerű elemekből építkezik, az ismerős valóságelemekből viszont Gion sokszor a valósággal interferáló világot alkotott regényeiben. A valóságreferenciáktól való szándékos eltéréseket, illetve a valóságelemekből összerakott, de a referenciáknak csak részben megfelelő, illetve azoknak ellentmondó fiktív világ felépítését a korabeli (ön)cenzúra magyarázza. Például annak, hogy a valóságosnál több mint tízszer kevesebb, azaz csak 30 német élhetett Szenttamáson a regényekben, az egyik oka az lehet, hogy a valós szám le sem lett volna írható a korban. Az író tarthatott tőle, hogy a fennálló rendszer még a németek elüldözése után három évtizeddel is provokációnak vagy egyenesen vádnak érezte volna, és talán retorzióval is sújtotta volna őt a valóságos, azaz a tízszer nagyobb számért. Ám Gion a 30-as számot a javára fordította, mert azt éreztette általa, hogy tényleg minden némettel megismertetett bennünket, hiszen – mint olvassuk – „amikor Stefan a Szív melletti vízimalomban dolgozott, a születésnapra húsz-harminc [kiemelés: K. Á. I.] vendéget is meghívtak”.32 Mivel „mindannyiukat” megismertük, így érzelmileg is azonosulhattunk velük, tehát annál fájóbbnak érezzük a veszteséget, hogy a regény megírásának idejére eltűntek a településről. Ez az írói fogás kifejezheti a vajdasági magyar közösség eltűnésétől való félelmet, így a helyi magyarság fogyásával kapcsolatos problémaérzékenység felébresztésére szolgál.

A fentihez hasonló, kiadásról kiadásra javítatlan „elírás” lehet az is, hogy a Virágos Katona narrátor-főszereplője az 1900-as évek elején felmenőiről gondolkodva azt mondja: „Az én őseim […] Észak-Bácskában, a Topolya, Csantavér és Zenta közötti réteken őrizték a birkákat, ott vándorolgattak a nyájakkal vagy százötven évig, […] legfeljebb házasodni tértek be valamelyik faluba. […] A régi családi irataink között tulajdonképpen nincs is más, csak házasságlevelek. Pecséttel és a plébános aláírásával ellátott szabályos házasságlevelek ezek […] megtaláltam egy bizonyos Gallai Istvánnak a házasságlevelét, aki 1931-ben [!] feleségül vette Ali Júlia római katolikus vallású hajadont, és akinek lakhelyéül a »Zentai tanyák« vannak megjelölve.”33 Ez az egyetlen olyan mondat a tetralógia rendszerváltás előtti részében, amely túlmutat(na) annak cselekményidején, ráadásul visszafelé, és amely forrásértékű dokumentumokra hivatkozva finoman, de határozottan szolgáltat(na) történeti adatot az őslakos magyarság bácskai jelenlétére vonatkozóan. És mégis ott van benne az elírás, a nyilván szándékosan anakronisztikus 1931-es évszám, minthogy a regény megjelenésekor a magyarság 1830-as évekbeli, pláne korábbi itteni jelenlétéről ennél nyíltabban nem volt ildomos beszélni. A fentiek alapján arra következtethetünk, hogy a hangsúlyáthelyezéseket, „csúsztatásokat”, de még a „sajtóhibákat” is, ahogy itt, úgy máshol is a magyarsággal kapcsolatos, a megírás idején explicit módon politikailag korrekten nem közölhető többletüzenetek kódolása motiválta.

A regények környezete, a „díszletek” ismerősek a vajdasági olvasóknak csakúgy, mint a helyi viszonyok, a helyi nemzetiségek és a többségi nemzet asszimilációs potenciálja is. Ám a történet kellően távol van a jelentől ahhoz, hogy általános tanulságokkal szolgáljon a mindenkori kisebbség és többség együttélésével kapcsolatban, és persze, hogy ne legyen túl konkrét, ne lehessen könnyen észrevenni és belekötni. (A burkolt megfogalmazás olyan jól sikerült Gionnak, hogy a recepció eddig még nem vette észre a trükköt.34) Annál is inkább támadhatatlan modellt választott Gion, mivel ebben a német–magyar–szerb felállásban a többségi és elnyomó nemzet – újabb csavar! – legtöbbször nem a szerb, hanem a magyar, az elnyomott pedig a német; mellettük és hozzájuk képest a Gion számára legproblémásabb szerbekről a többiekhez viszonyítva direkten alig esik szó. Ráadásul nemcsak a Zöld utcában „veszélyesek” a magyarok, ahol a verekedésben még a szerbeket is legyőzik, és ahol a Krebs gyerekek elmagyarosodnak, hanem a szenttamási társadalmi piramis csúcsára is egy ellenszenves magyar földesúr, Váry János került. Nos, Váry János személye azért is szemet szúr, mert Szenttamás környékén hagyományosan nem volt magyar tulajdonú nagybirtok, és ha lett is volna, a regényben egyébként meg sem említett szláv nacionalista indítékú jugoszláv földreform alig hagyott volna belőle valamit. De azért is megütközünk a nemzetiségi polgártársait leckéztető öntelt magyar földesúr szerepeltetésén, mert a szenttamási magyaroktól úgy tudjuk, hogy az árva kanászfiú, Gilike mellett ő, a több ponton felismerhetően a helyben birtokos szerb Dunđerskiakról mintázott karakter a tetralógia másik, teljes egészében kitalált szereplője.

Ahogy a helyi magyarokat gazdaságilag tönkretevő jugoszláv földreformra, úgy a délszláv államból elmenekült, illetve elűzött több tízezer magyar, köztük a helyi magyar földbirtokos, vezető és értelmiségi réteg színe-java kiutasítására sem találunk még csak burkolt utalást sem a rendszerváltozás előtti regényekben, csakúgy, mint a szerbeknek az ezt követően történt tömeges betelepítésére vagy a helyi magyar oktatási és kulturális intézmények drasztikus leépítésére sem.35 Arról sem olvasunk, hogy a Magyarországtól a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került területek lakóit milyen módon fosztották meg pénzvagyonuk több mint felétől a dinár bevezetésekor: a korona kötelező átváltása során a reális árfolyam felét sem adták érte. Azaz erre mégiscsak van egy kis utalás, de kiforgatva és a szerb–magyar ellentétnek újból magyar–németre transzponálásával. A nevezetes történetben a sváb Stefi volt az, aki olcsón vásárolta fel a magyarok dinárjait, minthogy azok nem bíztak az új pénzben. Azzal, hogy Stefi „megszabadította” a szenttamási magyarokat a dinártól, és a hamarosan az értékének felére devalválódó koronát adta érte cserébe, a magyarok nagyon rosszul jártak, a gátlástalan német viszont meggazdagodott, és még sajnálta is, hogy a feketicsi magyarokkal nem tehette meg ugyanezt.36

A leírhatóság céljából kiforgatva bemutatott és a példázatosság érdekében torzul felnagyított német–magyar szembenállás más olyan konfliktusokat is kódol a regényekben, amelyek sokkal inkább szerb–magyar viszonylatban voltak érvényesek. Azért kellett például a német iskola bezárását is az első világháború előtti magyar világ idejére tenni, hogy a magyar legyen a némettel ellenséges fél; éppígy a németek evangélikusságának hangsúlyozására is a német–magyar különbözés kidomborítása érdekében volt szükség. A németeknek az első világháború elvesztésekor az Osztrák–Magyar Monarchiával szembeni állásfoglalására is az a magyarázat, hogy a Magyarországhoz lojális németségből olyan párbeszédek írásával lehetett a magyarokkal ellenséges nemzetiséget formálni a regényekben. Gion első regényében (Kétéltűek a barlangban, 1968) is hasonló módszerrel kényszerült élni: az ottani ipariskolában a boszniai születésű, muzulmán vallású Rahmánovics Hasszán szintén nem szerb, hanem magyar osztályban számított kisebbséginek. A „Szegény Kis Rahmánovics” így lett példája annak, hogy milyen nehéz, mondhatni, perspektívátlan állapot volt kisebbséginek lenni a második világháború utáni Jugoszláviában.

Ahol elvileg elkerülhetetlen lett volna a szerbek magyar szempontból negatív szerepének megemlítése, ott az elhallgatás, a mellébeszélés, sőt a megszépítés alakzatai jelennek meg a tetralógia első két regényében. Az 1918-as impériumváltáskor és utána a helyi magyarokat változó intenzitással, de évtizedeken keresztül ért atrocitásokkal kapcsolatos szereplői megnyilatkozásokra is a közömbösség, a tudatlanság, sőt az eufemisztikus hozzáállás a jellemző. Amit erről olvasunk, mindössze annyi, hogy a betyáros, de mindvégig rokonszenves Török Ádám az impériumváltásnak köszönheti, hogy nem végezték ki, sőt a börtönből is kiszabadult.37 Egyetlen valódi, a szerbek által elkövetett atrocitásról értesülünk, de arról is csak jóval megtörténte után visszautalásként, ráadásul a probléma kicsinyítésével. A történetben sérelmet szenvedett kocsmáros viszonylag könnyen túl tudta tenni magát azon, hogy a szerbek 1918-ban egy falfirkával figyelmeztették: jobb, ha távozik az ő falurészükből. A tönkremenéssel is fenyegető veszély a saját maga által hangsúlyozottan magyarnak tartott kocsmáros számára az volt, hogy a – szintén hangsúlyosan – német vendéglős, Stefi Krebs át akarta csábítani az ő régi vendégeit a saját újonnan megnyitott kocsmájába. Lám, a szerb–magyar helyett megint a német–magyar konfliktus került előtérbe! Úgyannyira, hogy a korábbi szerb–magyar összetűzésről is csak az aktuális, sokkal súlyosabb német–magyar konfliktus keretében, mintegy mellékes utalásként olvasunk, s arról is csak az ellenszenves kocsmáros, Szenci Bálint szemüvegén keresztül.38

Miután a rendszerváltozás és a Magyarországra való áttelepülés szabadabb kifejezésmódot tett lehetővé a kényes kérdéseket illetően, és Gionnak már nem volt szüksége arra, hogy a magyar–szerb konfliktust német–magyar ellentétté transzponálja, az őt elsősorban foglalkoztató magyar tematika nyíltan dominánssá vált a tetralógiában. Méghozzá annyira látványosan – ami a nemzetiségi arányoknak a művekbeli megváltozásán is látszik –, mint amikor kiengednek egy szelepet. S bár az 1997-ben megjelent, az 1941–1945 közötti időszakban játszódó Ez a nap a miénk című regény is rendkívül érdekfeszítő mű, a művészi kifejezésnek nem biztos, hogy jót tett a nagyobb szólásszabadság, hiszen a korábbi regényekben a megfogalmazás kényszerű burkoltsága, stilizáltsága és egyetemessége sokkal több értelmezési lehetőséget hagyott nyitva. Elég, ha a tanyasi magyar iskola bezárásának leírására gondolunk az 1990-es Börtönről álmodom mostanában című regényben,39 és a szituáció ábrázolását összehasonlítjuk a német iskola bezárásának történetével a húsz évvel korábbi műben. Láthatjuk, hogy a probléma taglalása a németre hangolt változatban mennyivel erőteljesebben, életszerűbben – jobban – sikerült. De lehet, hogy ennek oka nem is a szólásszabadság, hanem inkább már a szemérem kérdése. Gion a rá jellemző objektiváló stílusban ugyanis könnyebben le tudta írni a más bánatát a sajátjánál. Főleg ha a máséban benne volt az övé is – a problémaérzékenység szintjén mindenképpen.

Jegyzetek

1 Gion Nándor, Virágos Katona = Uő, Latroknak is játszott, Noran, Budapest, 2007, 7.

2 A téma megjelenése a német irodalomban: Kornauer, Paul, Nagypéntek, feltámadás nélkül. Egy túlélő visszaemlékezései a bácskai vérengzésekre, ford. Neubrandt, Josephine, Szent István Társulat, Budapest, 2011.

3 Az életműkiadás első két kötetének általam beszkennelt és szövegfelismertetett fájljai voltak segítségemre a számadatok megállapításában; a 3–5. kötet elektronikus formában való rendelkezésemre bocsátásáért a kiadónak mondok köszönetet.

4 Gion Nándor, Rózsaméz = Uő, Latroknak is…, i. m., 383.

5 Az 5555 magyar a 30 némethez képest több mint 185-szörös többséget jelent, míg a 171-szeri említés a 89-cel szemben 1,9-szeres megjelenést: e két szám szorzata a fenti eredmény.

6 Paracki Teodóra, Településem temploma és védőszentje = De historia urbis nostrae 1. szerk. Horváth Futó Hargita, Szenttamási Népkönyvtár, 2011, 35.

7 Popis stanovnistva, domaćinstava i stanova u 2002. Stanovnistvo. Nacionalna ili etnicka pripadnost podaci po naseljima 1. Republički zavod za statistiku, Beograd, 2003. februar, 43.

8 Az 1976-os újvidéki, az 1980-as bukaresti, az 1982-es és a 2007-es budapesti kiadásokban is ez a szám szerepel.

9 L. pl. Ilija Janković valóságreferenciális képes levelezőlapjának több oldalon átnyúló részletező és hiteles leírását a Virágos Katona című regényben = Gion, Virágos Katona, i. m., 165–169.; vagy a következő idézetet: „Az ítéletről rövid cikk jelent meg a szenttamási újságban. Péter, a kisebbik Krebs fiú [az író nagybátyja], aki Major Lajos nyomdájában dolgozott, ahol a vasárnaponként megjelenő, négyoldalas újság készült, ebből a számból hazavitt három példányt. Később a három újságot átadta Gallai Istvánéknak [az író nagyapjáéknak].” Gion, Rózsaméz, i. m., 361.

10 Gion, Virágos Katona, i. m., 7.

11 Uo., 12.

12 Gion nemzetiségábrázolása e tekintetben is megáll a történettudomány mérlegén, l. pl. Janjetović, Zoran, A magyar és a német kisebbség Jugoszláviában, 1918–1941 = Magyarország és a Balkán a XX. században, szerk. A. Sajti Enikő, JATE Press, Szeged, 2011, 23.

13 Gion, Virágos Katona, i. m., 100–101.

14 Gion Nándor, Kétéltűek a barlangban = Uő, Börtönről álmodom mostanában, Noran, Budapest, 2008, 97.

15 Matijevics Lajos, Penavin Olga, Szenttamás földrajzi neveinek adattára, Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1981 (Vajdaság neveinek földrajzi nevei 6.), 44.

16 Gion Nándor, Író a tanyán és a történelemben = Uő, Véres patkányirtás idomított görényekkel, Noran Libro, Budapest, 2012, 63.

17 Matijevics, Penavin, i. m., 51.

18 Gion, Virágos Katona, i. m., 56.

19 Uo., 100.

20 Uo., 101.

21 Uo., 58.

22 Bővebben l. Árpás Károly, Gion Nándor és a közélet = Várad, 2012/2.; http://www.varad.ro/node/432

23 Gion, Virágos Katona, i. m., 174.

24 Gion Nándor, Zongora a fehér kastélyból = Uő. Az angyali vigasság, Noran Libro, Budapest, 2010, 476.; vagy Uő., Ezen az oldalon = Uő., Műfogsor az égből, Noran Libro, Budapest, 2011, 59.; vagy Füzi László, „Nincs időm észrevenni a történet eltűnését”. Gion Nándorral beszélget Füzi László = Gion Nándor, Véres patkányirtás…, i. m., 264.

25 Gion, Rózsaméz, i. m., 433.

26 Csuka János, A délvidéki magyarság története 1918–1941, Püski, Budapest, 1995, 51.

27 Bence Erika, A német identitás jelensége Gion Nándor történelmi regényeiben = Uő, Másra mutató műfajolvasás. A vajdasági magyar regény a XX. század utolsó évtizedében, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, Budapest, 2009, 73.

28 Gion, Virágos Katona, i. m., 174–175.

29 Janjetović, i. m., 25.

30 Pl. Gion, Rózsaméz, i. m., 365.

31 Uo., 261–262.

32 Uo., 429.

33 Gion, Virágos Katona, i. m., 29–30.

34 Bence Erika hivatkozott, a témában úttörő tanulmánya csak a probléma felszínéig jut el: bár a szöveghelyek felkutatásában alapos, jószerivel csak regisztrálja a németség szignifikáns megjelenését a művekben. Gion vajdasági monográfusa, Gerold László pedig nem is említi a kérdést: Gerold László, Gion Nándor, Kalligram, Pozsony, 2009.

35 Janjetović, i. m., 25–39.

36 Gion, Rózsaméz, i. m., 227.

37 Uo., 205.

38 Uo., 332–333.

39 Gion Nándor, Börtönről…, i. m., 463.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben