×

Kommunikáció és csend

Kényes identitásegyensúly és kúszó identitáskolonizáció* Tamási Áron Szülőföldem című regényében

Dani Erzsébet

2015 // 03
Tamási Áron 1938-ban írta Szülöföldem című könyvét,2 amely sajátos, kevert műfajú alkotás: útleírás és naplószerű elbeszélés, szociográfia és költői képzelet keveredése – és mindegyik minőségében regényszerű, szinte regényként olvasódik, akár regénynek is tekinthető. Cseke Péter szerint Tamási ebben a művében (ugyanúgy, mint Balázs Ferenc A rög alattban) az „otthonteremtő kisebbségi létstratégia kézikönyvét” teremtette meg.3 Tamási nyílt és őszinte számvetése a számkivetettségről, a székely fennmaradásért folytatott szívós küzdelemről és ezek erkölcsi vonatkozásairól. Az egyes szám első személyben szóló beszélő ugyan sosem mondja magáról, hogy „én, Tamási Áron”, mégis explicit szerzőnek tekinthető (ugyanúgy, mint Benedek Elek az Édes anyaföldem!-ben), mert az utazások, azok részletei és az utalások is dokumentálhatóan életrajziak (például rokonait megnevezi).

Tehát ezúttal is egy explicit szerzői önéletírás ad lehetőséget arra, hogy az általam felhasznált elméletek tükrében vizsgáljam a székely viszonyulást a kisebbségi kérdéshez. Benedek Elek az Édes Anyaföldem!-ben az Erdővidéket, Tamási Áron a Szülőföldemben az udvarhelyszéki falut mutatja be. Mindkettőben regionális székely identitás jelenik meg igen hangsúlyos módon. Ráadásul a Szülőföldem székelye nem akárki, hanem Tamási Áron, aki a saját szemüvegén át mutat be egy kisebb (a Tamási család) és egy nagyobb (szülőfaluja, Farkaslaka) székely közösséget úgy, hogy a határozottan érvényesülő egyes szám első személyű nézőpont mellett, amely kívülre helyezkedik ezeken a közösségeken, kívülről szemléli őket, ugyanakkor ezen közösségeken belülről is beszél hozzánk. Szinte nagyítón keresztül nézi rokonait, a falu életét, és minden apró megnyilvánulásban a kisebbségi sors jeleit véli felfedezni. „Túlságosan kutatóvá tett ez a kisebbségi sors, csupa felelősséggel terhelte meg minden kimondott szavamat, nemzeti érdek képében jelenik meg az egyéni fájdalom és öröm […]. Szenvedélyesen kutatom az összefüggéseket, mindent meg akarok magyarázni magamnak, hogy tévedés nélkül egységbe fűzhessem ennek a társtalan népnek életét, s úgy keressem számára az utat, ami előrevezethet.” Szelektív módszerrel, kiragadott kis pillanatokban mutatja be a Tamási rokonságot és egész szülőfaluját, úgy, hogy ezekbe a pillanatokba beszüremkednek annak a Tamásinak a tapasztalatai, aki már megírta az Ábelt, már megjárta Amerikát. Ez azt jelenti, hogy ekkor már tengerentúli multikulturális tapasztalatokkal is rendelkezik, a többségi–kisebbségi viszonyt nagyobb rálátással, szélesebb összefüggésekben tudja értelmezni, mint a falujában ragadt, világot nem látott székely falusi ember.

A Szülőföldem számomra legfontosabb vonatkozása, hogy úgy is értelmezhető, mint a multikulturalitás szemüvegén át vizsgált identitásmegőrzési stratégiák példatára. Amint azt az Ábelben láttuk, a trilógia széles skálán vonultatja fel a kisebbségi lét és a nemzeti identitás stratégiáinak változatait, és ezt szépprózai eszközökkel teszi. A Szülőföldemben viszont a farkaslaki székely embert az író nem fikcionálhatja fel a Hargitára,4 hogy onnan indítsa útjára, mert neki most az a fontos, hogy Farkaslaka ott van, ahol van; olyan, amilyen; az, ami: vagyis a tényleges, tapasztalati valóságot kívánta hitelesen, a legközvetlenebbül (képzeleti játékok nélkül, a fiktivitás kerülésével) megjeleníteni. És ez az, ami nehezen emészthetővé, sőt sokáig emészthetetlenné tette ezt a művét a hivatalos hatalom számára.

A könyv olyan őszintén tárja elénk a kisebbségi helyzetet, hogy a hivatalos diskurzus sokáig tabunak minősítette. Attól féltek, hogy a nemzetközi kapcsolatokban zavart okozhat, állami érzékenységet sérthet, és egyáltalán: olyan dolgokat állít előtérbe, amelyekről jobb nem beszélni. Tamási itt egyértelműen síkra száll a kisebbség jogaiért, a népek közötti megértést állítja szembe a mani­pulációval, és leszámol a nemzeti egység illúziójával. Ő fogalmazza meg először a székelymagyar irodalomban azt, hogy nincs az a nemzetállam, amelyik megengedheti magának, hogy egy népet letöröljön a térképről. Stílusa egyenes, szókimondó, mégsem bántó, nem szít haragot, gyűlöletet, nincs nacionalista felhangja és fajvédő jellege. Ezt a művet egy világosan gondolkodó, egyszerű székely ember írja (mert Tamási ezt az embert is elő tudja szedni magából), aki nem menekül az igazság elől, és ki is meri mondani azt.

Tamási Áron, az explicit szerző-beszélő Kolozsvárról tesz látogatást haza, szülőfalujába, a rokonaihoz. Ekkor már neve van, „híressége” eljutott a székely településre is. Miniszterelnöki5 ingyen vonatjeggyel utazik, amely lehetővé teszi számára, hogy a többnemzetiségű Erdély két világháború közötti világát az utazó szemével lássa. Tamási a tőle megszokott őszinteséggel, humorral, kedvességgel mutatja be az utazás során adódó helyzeteket, a korabeli erdélyi multikulturalitást, annak típusait, és amit mai terminológiával interkulturális kommunikációnak nevezünk. Már az induláskor, az állomáson románra fordítja a szót, ahol a hordár „valami nagy románt” néz ki belőle, mivel első osztályon utazik (magyarok ezt nem engedhették meg maguknak). Viszont szívességet tesz neki, amikor nem fedi fel magyar voltát: „Miért bántsam meg, gondolom, s szerezzek foltot nemzeti érzületére?”

Tamási fülkéjében három román ül. Szótlanok, mert – gondolja az őket szemlélő író – szavak nélkül is tudják, hogy együvé tartoznak: „nem Bábel-kocsi ez, mint a második vagy harmadik osztályos, ahol nem érti egyik a másiknak a nyelvét. Mind nemzeti ez, és mind úr; s mivel nincsen ellenkező sem nyelvben, sem társadalmilag, sem pedig gondolkodásra, egy kicsit úgy hat már, mintha [ez az egész] nem is Erdélyben volna.” Ám mintha a Vetési-féle etnikai jelolvasó elméletet6 kívánná illusztrálni a jelenet, megtörténik az egyelőre néma magyar utas azonosítása a kommunikációs csendben.

A három szótlan útitárs mindegyike olvas, ki könyvet, ki újságot, mindannyian román nyelven. Az őket figyelő író zsebében egy magyar újság lapul, amelyet ebben a helyzetben nem vesz elő. Ennek kapcsán fogalmazódik meg benne a kérdés, amely – Bhabha7 posztkoloniális elméletéből kiindulva – kulturális mimikriként is értelmezhető. Szinte szégyenkezve vallatja magát, hogy miért is választja a rejtőzködést ebben a helyzetben. Tamási élesen látja, hogy mi itt a lényeg, szinte plasztikusan érzékelteti a Trianon utáni sajátos szituációt, amelyben a többség kiváltsága az első osztályon utazni és a háromnemzetiségű Erdély korábban fennálló nyelvi viszonyait egyoldalúan felülírni: Romániában vagyunk, egyértelmű, hogy az ország nyelvén kell kommunikálni.

Tovább forgatja a fejében a dolgot, az ÉN-identitás – a mi assmanni kategóriáinkkal szólva8 – a MI-identitás ellentmondásosságát magyarázó érveket keres. A belső tanakodás eredményeként a szövegbeli Tamási arra a következtetésre jut, hogy joga lenne magyar újságot olvasni, hiszen másfél milliónyi magyar él kisebbségben Erdély földjén, és ő maga is erdélyi, nem jövevény. Népe ezer esztendővel azelőtt is ezen a földön élt, más országnak földjét nem kívánta, hanem mindig az idegenek ellen védte: „s most ingerülten néznek mindenütt reád, ha nyelveden szólalsz ezen a földön; s még úgy jársz a legjobban, ha nem válaszolnak. Jól teszed, ha titkolod is, hogy magyar vagy, mert puszta léted kellemetlen és izgalmat idéz fel.” Azzal csitítja magát, hogy a kisebbségi létben természetes, ha az ember rejtőzködésbe vonul vissza, elnémulással védi nyelvét, nemzeti öntudatát: „Látod-e, a vadmacska is a fának kérgén fekszik, amely vele egy színű; avagy a levelibéka is milyen okosan megvan a zöld levelek között. S azért ne félj, mert a vadmacska, feküdjék akármeddig is a kérgen, úgysem fog taplót teremni soha; s nem a levelibéka sem virágot, hanem marad minden a maga természetében…” Legjobb szépprózai pillanatait idéző jelképességgel fogalmazza meg azt, amit Bhabha később9 kulturális mimikrinek nevez, pontosabban szólva, ez az a rejtőzködő forma, amelyben tehát a gyarmatosított úgy tesz, mintha elfogadná a gyarmatosító kultúráját, de közben rejtve marad, és féltve őrzi sajátját.

De Tamási továbbviszi a gondolatot, szinte megkérdőjelezi a tettetés létjogosultságát, és így vádolja magát: „már-már a vadmacskára gondolsz, nemhogy bétöltenéd a szellem törvényeit, s ügyelnél arra, hogy mások is bétöltsék”. A trianoni diktátumtól vezérelt helyzetben a vonatfülkében beállt a kommunikációs csend: a három román és az egy magyar utas nem kommunikál (mindenesetre a magyar elrejti nyelvét). Az Ábel írójában azonban megszólal az, aki ekkor már a székelymagyar művelődés és kultúra atyja, és felébred benne a népe iránti felelősség. Nyomban elveti a rejtőzködés stratégiáját. Nem tartja helyesnek, mert az erkölcs, az igazság, a jog és a tudás azért van, hogy a nemzetben gondolkodó ember éljen vele, és birtokukban felhatalmazva érezze magát: „taníts meg mindenkit erre, hogy jobb lehessen a világ”.

A belső önmeggyőzés ezután az amerikai tapasztalatokat vonultatja fel, mondván, ha máshol működik a nyitottság (vagyis az értelmes interkulturális kommunikáció), a multikulturalizmusnak az erdélyi vonatfülkében is működnie kellene. A stratégia tehát hirtelen megváltozik. Leveti az álarcot (elveti a mimikri lehetőségét) – előveszi a magyar újságot. És figyeli az ebből adódó helyzetet. Most sem szólal meg senki (marad a kommunikációs csend). Viszont a metakommunikációs jelek egyértelműek: a három román azonnal elzárkózik előle: az egyik látványosan beletemetkezik az újságba, a másik regényt olvas, a román pap „sokatmondóan” hallgat. Tamásiból ez is a kisebbségi magyartól elvárt (de nem feltétlenül jellemzően székely) toleranciát váltja ki. Magában mentegetni próbálja útitársait: „Őket is meg kell érteni.”

Segesvárra10 érve Tamási újra szembe találja magát a román hegemóniával: a magyar kocsis románul szól hozzá. Ez bántja őt. A kommunikációs nonszensz egyúttal kommunikációs csapda is, hiszen ahogyan az utasokat fuvarozó kocsisnak államilag előírt kötelessége románul beszélni, ugyanúgy kötelessége a polgárnak románul válaszolni, ha úgy szóltak hozzá. Akkor is, ha valamelyikük magyar (vagy szász). Ebben az esetben ráadásul mindkettő magyar. Kommunikációs csapda, mert Tamásinak is románul kellene válaszolnia. A fájó értelmetlenséget maró iróniával kommentáló gondolat fogalmazódik meg benne: „Nem tagadom, jólesik ez a román szó […]. Mert hirtelen világossá teszi, hogy nincsen veszély: nem az amerikai vadmezőkön vagyunk, hanem kies és biztonságos országunkban.”

A székelyudvarhelyi vonaton újra sajátos helyzet adódik: a „kultúrzónába”11 irányított román tanító és felesége sem állnak szóba vele. Ezúttal sem az írón múlik, hogy a kommunikáció meghiúsul. Tamási megőrzi nyitottságát, amellyel külföldön is, idegen nyelven is mindig megőrizte kommunikációs képességét, de itt mindez nem működik, a csapda most is csapda marad. A sikeres interkulturális kommunikációhoz12 elengedhetetlenül szükséges a kulturális Másik nyelv-független, elfogadó, nyitott hozzáállása. A kolozsvári és a segesvári eset azt példázta, ahogy magyar és magyar között mérgezi a kommunikációt a hegemónia azzal, hogy az anyanyelv használatát visszaszorítja – a közösségi identitásreflexek bénításával együtt az egyén ÉN-identitását is meggyengíti, éspedig úgy, hogy annak Személyes szegmensét is fenyegeti.

Amivel a székelyudvarhelyi vonaton találkozik, az már ugyanennek interkulturális szintű megnyilatkozása: az egyének közti interkulturális kommunikációt meghiúsítja a kulturális Másik hegemonikus fölényű elzárkózása. A könyv explicit szerzője csaknem részvéttel nézi a helyét nem találó két románt, akik a jobb megélhetés reményében érkeznek Székelyföldre, a „kultúrzónába”, de szemmel láthatóan rosszul érzik magukat ebben a szerepben. Ebben a szerepben, a gyarmatosítás eszközeiként, ők is a gyarmatosító kultúrpolitika áldozatai: „valahogy eszembe jut, hogy a román hivatalos közművelődés kultúrzónának jelölte ki a tiszta Székelyföldet, mert égető és fontos feladatnak tartotta, hogy az ország eme részében fokozott iramban terjesszék a román kultúrát […]. Valóban olyan ő, mint aki küldetésszerűen megy a zóna felé, amelybe én is tartozom.” Tamási tehát most is toleráns, magyarázatot keres a kulturális Másik viselkedésére: nehéz lehet egy egyébként zárt közösségben gyökeret ereszteni, különösen akkor, ha a kommunikációs helyzetbe kerülő felek nem is beszélik egymás nyelvét. Székelyes humorral értelmezi a helyzetet, útitársai szegényes öltözködését és nyers modorát is ok-okozati összefüggésbe állítja, bántó él nélkül, viszont az igazság szem előtt tartásával.

Székelyudvarhelyre érve Tamási rácsodálkozik a gyermekkora óta erősen megváltozott világra. A székely iskolavárosnak román gimnáziuma van, annak ellenére, hogy a lakosság 95%-a székelymagyar. Az állami tisztviselők kivétel nélkül románok, az ő gyerekeik adják az iskola tanulóinak többségét. Bizony az is előfordul, hogy az életben való jobb érvényesülés érdekében a székelymagyarok is a román gimnáziumba íratják gyermekeiket. Tizennyolc évvel Trianon után a román hegemónia beolvasztó politikájának itt az eredménye. Az egykori magyar tisztviselők, akik már vagy nyugdíjasok, vagy állástalanná váltak, „formaarcot” viselnek.

Ez a gyarmattá válás határára sodort székely kisváros Tamási Áron-i diagnózisa. A nézőpont belülről jött, világjárt fölülemelkedésű külső: annak a nézőpontja, aki érti a székely ember észjárását, gondolkodását, helyzethez való viszonyulását, hiszen maga is ebben a környezetben szociali­zálódott, iskolás éveit Székelyudvarhelyen töltötte. És a külső nézetű, ám belülről érzékelő kritika lesújtó: „Az ember, akinek halottja van, az lehet ilyen egykedvű, mint ez a város. Köd ez is, kisebbségi köd, ami megüli az utcát, a levegőt, az arcot és főképpen a lelket.” Ezzel a negatív hangulattal cseng egybe Németh László 1935-ös székelyföldi véleménye is (a Magyarok Romániában című útirajzában). Németh csalódottan tér vissza erdélyi (romániai) körútjától, mert nem találta, amit keresett: a megmaradást szavatoló nemzeti tudatot.

Tamásinak kulturális emlékezetét (Jan Assmann fogalmával élve) kell előhívnia ahhoz, hogy a kisebbségi lélek erőt meríthessen belőle a fájdalmas elemzéshez. Ugyanakkor a kulturális emlékezet nem viszi el a szubjektivitás irányába. Objektív marad, legendás székely humorral. A székely identitás rombolásának további példáiként a városka cégtábláival folytatja. A kommentárban a halálraítélt fekete humorát hallani: „tisztelettel kivetkőztetjük magyar neveinket a formájukból: ami hátul volt eddig, azt most megváltoztatva elöl tesszük; s ami pedig elöl volt, azt hátul marasztaljuk. Sajnáljuk bizony édes anyanyelvünket, hogy a szükség törvényét bontotta, de hát abban reménykedünk, hogy ő jobban kibírja az erőszakot, mint maga az ember”. A kulturális gyarmatosítás jól tudta, mit csinál, amikor a nyelvhasználat ellen lépett fel.

A Szülőföldem elejétől végig és következetesen, nem kis részben az identitásgyökér-rontás látlelete. Erre utal a kommunikációs szituációk sora: a kolozsvári hordárral, a segesvári kocsissal, a kultúrzónai tanítókkal; és sok más kommunikációs helyzet, amelyekben elvileg elképzelhető volna az értelmes kapcsolatteremtés. Mindegyik esetben a hatalom kerekedik fölül – mindig annak révén, hogy megtagadja a kisebbségi identitástól anyanyelve használatának jogát: „igen, járni tudnánk, ha anyás volna alattunk ez az erdélyi föld. És beszélni is tudnánk, ha mindenütt anyanyelvünkön szólhatnánk.” Ettől kerül keserűen ironikus megvilágításba a Szülőföldem címe is. A kulturális Másik hatalmas elszántsággal és apparátussal dolgozik a jelentés zsugorításán: hogy a „szülőföld” fogalma – mint az iménti idézetből kicseng – csak szülőföld legyen, de anyaföld ne.

A többkultúrájúság ettől még értelmesen működhetne, ha nem nehezedne rá a többi népcsoportra is felülről az intoleráns beolvasztó nyomás. A helyi kocsmában a cigány zenészek felemás zenét játszanak: kicsit románt, kicsit magyart. A menü disznótoros vacsora, magyarosan elkészítve, és szász bort kínálnak hozzá, hiszen Erdély földjén három nemzet lakott és lakik jelentősebb lélekszámban. Ez az, ami a vendéglői helyzetből leszűrhető.

Az interkulturális tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az erdélyi kisebbségi sors mégsem írható le maradéktalanul a vendéglői képlettel. A Tamási-diagnózis olyasmire utal, amit témám kontextusában „kúszó kolonizációnak” tudok nevezni: a kulturális kolonizáció észrevétlenül, lépésről lépésre kúszik előre, és szedi áldozatait: „hiszen hányszor éreztem magam is mint szegény fiú és falusi szülött, hogy igazságtalanságok dúlnak a nemzeti rokonságban! Nem főznek, nem ruháznak és nem melegítenek egyformán ebben a hajlékban sem, minek következtében a mostohák elhúznak erről a tájékról, és azokkal kötnek szövetséget, akik más nyelven beszélnek ugyan, de szintén hasonlóképpen járnak a maguk nemzeti rokonságában.”

A székely ember azonban röghöz kötött, és a „rög” itt számtalan alakban nyilvánul meg, annak megannyi mozaikjaként, amiből a szülőföld-képzet összeáll. Ez a szélesebb értelmezésű „rög”-rendszer az ezerarcú hagyomány. Balázs Ferenc A rög alatt című szociográfiájának is ilyen értelemben „beszédes”, allegorikus a címe. Talán nem túlzás megkockáztatni, hogy a székely kulturális örökség azon elemeiről van szó, amelyek a legalkalmasabbak a közösségi identitás védelmére. „A kulturális örökséget” tekintve arra az örökségfogalomra gondolok, amelyet Ashworth–Graham–Tun­bridge vezet be a Pluralising pastban. Meghatározásuk szerint az örökség a múltnak azon része, amelyet a jelenben választunk ki kortárs célok szolgálatára, legyenek azok a célok gazdaságiak vagy kulturálisak (beleértve politikai és társadalmi tényezőket is). És azért választjuk éppen azt a múltból, amit mi fontosnak érzünk belőle, hogy örökül hagyjuk a jövőnek, bármilyen döntésre jut is ezzel az örökséggel kapcsolatban az utókor.13

A kulturális örökségben tehát – Trianon utáni szerzőink is ezt mondják róla – a közösségi identitás fogalmazza meg önmagát, a múlt alapján, a jelenben. Territoriális szempontból (pl. Erdély) a kulturális örökségnek egymásnak ellentmondó változatai képződnek meg. Sőt, ezek egymással ütköztetve is meghatározhatják magukat. Hiszen más népcsoport (pl. a román) olyan erdélyi örökséget szűrhet le magának, amely (meglehet, manipulatív módon) akár kisajátíthatja a kulturális Másik (pl. a magyar és a szász) kulturális örökségében megfogalmazott Erdélyt – egyenesen annak diszkreditálására.

De térjünk vissza e terminológiai fogódzóval Tamási Áronhoz! Az itt meghatározott kulturálisörökség-fogalom relevanciája éppen az, hogy a kulturális identitás alapjait kikezdő hegemonikus hadviselés (amikor hatalmas gépezet akarja kihúzni a szülőföld alól az anyaföldet, mint fentebb láttuk) lehangoló helyzetet teremt ugyan, de a helyzet mégsem kilátástalan. A remény a székelymagyar kulturális örökségben rejlik; abban, amit hétköznapi fordulattal „csak” hagyománynak szoktunk nevezni. Mert a kulturális örökség az, amiben a székelymagyar megfogalmazza önmagát. Mert ez az, amibe kapaszkodik.

Mibe is kapaszkodik a Szülőföldem? Az emberi lénynek a szülőföldjén belül is van szűkebb hazája: a szülőfalu/város. Tamásinak ez Farkaslaka. A Szülőföldem beszélője pontosan érzékelteti a kapaszkodókat. Ilyen a kicsi házacska, a néhány hold föld. Neki ugyan Farkaslakán egyik sincs, de neki is van kapaszkodója, az írói munka értéke, no meg a szolgálat, amelyet ez jelent. Ez az, amit ő a maga kapaszkodójaként megfogalmaz az egyre reménytelenebb helyzetben: „az írói munka önmagában való értékét és az eszme szolgálatát, amely a nemzeti közösségen keresztül valahogy mégis jófelé egyengeti az emberi sorsot”. Hagyománytisztelete követi a falusi emberét: „számolnom kell azzal a formával is, amely olyan erősen fogja keretbe itt az életet, hogy aki tapasztalatlanul a szokás ellen cselekszik, az megütközést kelt és idegenné válik […] Ezt helyesen ítélem meg magam is, hiszen hagyományt és szokást, ha nem üres divat csupán, megbecsültem, követtem és tartottam.”

Vagyis az anyanyelv a székelymagyar kisebbség közösségi identitásának gyökere. De létezik még valami: a hagyomány és szokás („ha nem üres divat csupán”); valami, ami a kulturális örökségből hagyományként kikristályosodik, és az identitást még mindig egyben tartja. Közösségvédő keretet is képez, hiszen a beáramló idegenek nem tudnak ezen belülre kerülni. És viszont, a magát kulturális örökségében/hagyományában definiáló közösségen belül is válhat valaki idegenné, mint a bíró a Szülőföldemben (erről alább szólni fogok). Ezek a renegátok, akiket kivet a közösség. A renegátság további példáit látjuk Nyírő József Az én népem című művének tanítójában; a Néma küzdelemben a nagy manipulátor román pap szavára megingó székelymagyarok; Ignácz Rózsa Született Moldovában című regényének Adalbertté vált egykoron székelymagyar Bélájában.

A kulturális örökség kerete, amely nem engedi magán belülre az idegent, ugyanezen tulajdonsága révén oltalmazón belülre zárja a maga közösségét. Amikor a székelymagyarság ezen belülre zárkózik, egyúttal el is zárkózik. Tamási szerint azonban a bezárkózás a túlélés záloga is lehet az asszimilációs ellenszélben: „Mint egy balladának, olyan szigorú a formája ennek az életnek. De emberi számítás szerint legalább biztos, megtartó és erős.”

A Szülőföldem Tamási Áronjának, az egyénnek nincs szüksége túlélési stratégiákra, nem alakít ki identitásválság-menedzselési formákat, hiszen a közösségi kohézió (mert a bezárkózás végül is ezt védi) biztosítja a MI-identitás sérthetetlenségét, ÉN-identitása pedig összhangban van ezzel. Lényeges viszont, hogy itt csak a faluról van szó (Farkaslaka), amelynek még van megtartó közössége, míg a városlakó közösség már felbomlóban van. Neki „lelki és vérbeli alapzata a falu, de a tákolmány, mely ezen az alapzaton épül, már betűből és tusakodásból van. A nyugalom világát hirdeti az alapzat; s a rövid iparkodásét, ami felette van.” A Szülőföldem a székely identitás nagy keretét magyar nemzetivé is tágítja: „De még inkább lehet, hogy a nemzet forrásai között kicsi, tiszta forrás vagyunk, melynek vizébe székely tündérek már rengeteg ideje járnak fürödni.” Művészetével is a Kárpát-medencei magyarság egészét kívánja szolgálni, a „nagy bölcsőben” ülni, „amelyben magyarok jó sorsát ringatták valaha. Hátha akkor én is jobban tudnék énekelni a nagy magyar családnak: a mainak, a jövendő fiaknak és unokáknak!”

A két világháború közötti elvándorlási helyzet is elgondolkodtatja a székely írót: a kis faluból több mint százan idegenben, román földön keresik kenyerüket. És van, aki visszatér, van, aki nem, mert végérvényesen elmerül a többség tengerében. Ezért a helyzetért is felelősnek érzi magát, keresi a kiutat, felelős magyarként próbálja a nehéz gazdasági helyzettel magyarázni az elvándorlási hullámot, de ez nem nyugtatja meg. Érzékeli, hogy évről évre kopik a székely falvak lakossága.14 Az erőszakos kulturális asszimilációs nyomás mellett gazdasági ellehetetlenítés is sújtja Székelyföldet. Nehéz kommunikációs helyzetekben mindig a humorhoz fordul, mintegy érzékeltetve, hogy a székely életben a humornak megtartó, segítő, túlélő szerepe van: „s ahogy ezt tréfásan kimondja, már vége van a könnyes hangulatnak, mely egünket terhelte még az előbb”.

A Szülőföldem székelymagyarságának nemcsak az anyanyelv visszaszorítását és a gazdasági kiszorítás politikáját kell túlélnie. Ehhez még gazdasági világválság is társul. Sokan vándorolnak el pusztán megélhetési okokból, hogy majd vissza se térjenek – az államhatalom nagy örömére.15 A Szülőföldemben ez is benne van, mert Tamási teljes képre törekszik. A gazdasági válság miatt még küzdelmesebbé vált élet mindennapi gondjainál azonban jobban aggasztja az erőszakos asszimiláció és a kulturális kolonizáció fenyegetése.

Értelmiségi feladatnak érzi, hogy felhívja a székelymagyarság figyelmét azokra a többségi folyamatokra, amelyek szinte észrevétlenül hatolnak be (ezt neveztem fentebb kúszó identitás­koloni­zációnak) iskolák és tanítók meg idegen nyelvű lelkészek tevékenységén keresztül az egyszerű nép közé. A nyomuló hatalommal szemben ellenállásra nincs lehetőség, legfeljebb mindig tiltakozni lehet, amikor valamit végbevittek. Ilyen körülmények között a beszorított székelység „mozgástere” mindössze ennyi: „Mi pedig csak magunkra vagyunk hagyatva: dolgozunk, adót fizetünk, állami iskolát építünk, vasárnap templomba járunk, s egyszer-egyszer szavazunk. Ennyi az egész.” Azért ezekben is adottak még kapaszkodók, amilyen a templomba járás, a szavazás.

És léteznek a hányattatott múltban keservesen megtanult identitásmegőrző és túlélési stratégiák. Ezek közé tartozik az, ahogyan Tamási falujában kerülik az aktuálpolitizálást. Maga Tamási is mindig kerülte, a közéletben és írásaiban egyaránt. Ha, természetes módon, mégis izgatja őket a politika, a székelyre jellemző szűkszavúsággal váltanak szót róla (olyan szűkszavúsággal, amely akár érdektelenségnek is tűnhet a külső szemlélő számára). Mondhatni, kommunikációs játszmákat folytatnak, Eric Berne „emberi játszmáira” emlékeztetően,16 amikor a társalgó felek mondják is meg nem is azt, amit a partner kimondatlanul is megért: „Alakul a világ – mondom. – Igen, megindult volt – feleli a sógor. Nézzük egymást, s úgy folytatjuk; majd az arcomon mosoly jelenik meg. – Úgy kéne hát! – helyesli a sógor.” A látszólagos kommunikációs üresjárat maga is kulturális emlékezeti mozzanat Tamási számára, a székelyek ezt ősidők óta így csinálják: „régi székely harcosok jutnak eszembe, akik tábortűznél ülnek. Ritkán esik szó, de akkor sors épül vagy dől el benne.” Tamási attól félti szülőföldjét, népét, anyanyelvét, hogy a törvénykezéssel támogatott beolvasztási folyamatokkal szemben, a többségi kultúrpolitika összehangolt és logikusan megtervezett rendszere ellen nem biztos, hogy az addig jól bevált székely stratégia eredményre vezet.

Ez a veszély az egyelőre még nagyobb identitáskohézióval bíró székely falvakat is fenyeget­heti. Nem mond ez ellent annak, amit fentebb mondtam, hogy a felbomlás a városok nagyobb közösségeiben már tart. Arról van szó, hogy míg a Szülőföldem két világháború közti jelenében a falu közössége nagyobb biztonságban érezheti magát, az asszimilációs nyomulás ezeket a most még stabilabb identitású (mert belülre zártabb) közösségeket is fenyegetheti.

Tamási ezt reális veszélynek látja. A megnyugtatóbbnak érzett falusi jelent fenyegető veszély realitás, lásd a román állami iskolát, amelyet, bizony, már fel is építettek Farkaslakán. A csekély állami segítséggel és – horribile dictu! – a székelységre kivetett pótadóval és a belőlük kicsikart közmunkával felépült román iskola máris a román nyelv térnyerésének terepe, noha Tamási még reménykedik: „mert igaz, hogy most románul tanítják benne a farkaslaki gyermekeket, akik a nevüket sem tudják jól leírni magyarul; de bennem erős a hit, hogy rövidesen és közös békével magyarra fordul itt is a szó.”

Az egyház viszont átveszi az iskola szerepét. Tamási nem általában beszél az értelmiségről, amikor az annak felelősségére figyelmeztet, mint arról fentebb szóltam. Nem pusztán kegyes malaszt ez a könyvben. A Szülőföldemben is van egy lelkész és egy bíró, akik éppen azon csapnak össze, hogy az iskola magyar felekezeti vagy román állami intézmény legyen. Előbbi álláspontot a lelkipásztor képviseli, utóbbit a bíró. Reménysugár a sajnálatos fordulatban, hogy míg a bíró erőszakosan keresztülviszi a román állami akaratot (román állami iskola épül), az egyház átveszi a magyar identitás megtartására való nevelés feladatát: a templom mintegy vállalja a magyar iskola korábbi szerepét.

Ezekből a vitákból és fejleményekből aztán az is következik, amire már utaltam: a bírót ezek után renegátnak tekinti és kiveti magából a közösség (nem is jár többé a templomba). A könyv elbeszélője ezúttal sem ítélkezik, nem tör pálcát a bíró felett, mert a bíró tette önmagáért beszél. (Mindent egybevéve, a Szülőföldem renegátságképe viszonylag egysíkú azokhoz a fokozatokhoz képest, amelyeket Nyírőnél látunk.) Tamási hitet tesz viszont amellett, hogy a székely föld (amelyben nyugodni kíván) a székelyeké: „…az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk.”

Jegyzetek

* A szerző által bevezetett fogalmak.

2 A jelen írásban szereplő idézetek forrása: Tamási Áron, Szülőföldem, Szépirodalmi, Budapest, 1990.

3 Cseke Péter, A népi irányzat erdélyi sajátosságai = A Tizenegyek: egy / antológia / elő / és / utóélete, Kriterion, Kolozsvár, 2003, 237.

4 Tamási maga fogalmaz így: felvitte Ábelt a Hargitára.

5 A román miniszterelnök ekkor Alexandru-Vaida Voevod, magyarosítva Vajda Sándor volt. Erdélyi származású román politikus, aki még a Magyar Királyság országgyűlésének képviselője is volt.

6 Vetési László szerint a kisebbségben élő egyén etnikai jelolvasásra kényszerül, hogy azonosítani tudja, be tudja tájolni a másik kommunikációs felet. Ennek eszköze lehet az öltözetfelismerés, az antropológiaijel-azonosítás. Vetési László, Juhaimnak maradéka: anyanyelv, egyház, peremvilág: sorskérdések a nyelvhatáron, KOMP-PRESS – Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár.

7 Homi K. Bhabha bevett kategóriája a mimikri, amely szerint a gyarmatosító és a gyarmatosított közötti kapcsolatban a gyarmatosított úgy tesz, mintha elfogadná a gyarmatosító kultúráját, viselkedését, felvenné szokásait. Ezen viselkedésnek három eredménye lehet: rejtve maradva őrzi és védi a saját kultúráját; miközben megjátssza a látszólagos alkalmazkodás szerepét, maga is átalakul valamennyire a gyarmatosító kultúra hatása alatt; ebben a folyamatban keverék kulturális reflexsor alakulhat ki. Bhabha, Homi K., The location of culture. Routledge, New York, 1998.

8 Jan Assmann kulturális emlékezettel és identitással foglalkozó elméletében az identitásnak két dimenziója van: az ÉN- és a MI-azonosság. Az ÉN növekedése kintről befelé tart, és az egyén saját önelképzelésével és a csoport interakciós és kommunikációs folyamataiban való részvételével épül fel. A MI-azonosság, vagyis a kollektív identitás nem létezik a MI-t alkotó egyéneken kívül. A kollektív szociokulturális identitás alakulásának megértéséhez az ÉN keretét további Egyéni és Személyes identitásra kell osztani: az Egyéni identitás az egyén tudatában épül ki, és a létezés testszerűségével és alapszükségleteivel kapcsolatos; a Személyes identitás az egyén minden olyan tulajdonsága, szerepe és képessége, melyek a társadalomban hárulnak rá, és az egyén társadalmi elismertségére vonatkoznak. Mindkét vetület, az Egyéni és a Személyes azonosság is szociogén, és kulturálisan meghatározott. A MI-identitás az a kép, melyet a csoport önmagáról kialakít, és ezzel a tagok azonosulnak. Assmann, Jan, A kulturális emlékezet, Atlantisz, Budapest, 2004.

9 Homi K. Bhabha The Location of Culture című műve 1994-ben jelent meg, több mint ötven évvel a Szülőföldem után.

10 Segesvár a szászok földjének északi határán fekszik. A két világháború között lakosságának túlnyomó része szász, a románok és a magyarok számbeli kisebbségben éltek benne.

11 A kultúrzóna a két világháború közötti román kormányok kisebbségek elleni kulturális támadásának törvény által biztosított (1924-es tanügyi törvény) kerete volt, amelynek lényege: azokon a területeken, ahol a kisebbségek többséget alkotnak, a román területről érkező és román anyanyelvű iskolai káderek, akik vállalják, hogy legalább négy évet a kiemelt (kultúrzónai) megyékben töltenek, 50%-os béremelésben, gyors előrejutási lehetőségben és háromszoros havi fizetésnek megfelelő beiktatási jutalomban részesülnek.

12 Karl Erik Rosengren szerint amikor kommunikálunk: valamit közlünk, közzéteszünk, a közös tudást gyara­pítjuk; csakhogy a közös tudásba egymással ellentétes érdekek és vélemények is bekerülnek, és ennek következtében a közösségi tudat konfliktusossá válik. Viszont a szemben álló, egyet nem értő feleknek is kommunikálniuk kell egymással, mondja Rosengren, hiszen a kommunikáció jelensége a közösségek működésének alapfeltétele. A kommunikáció jellege a kommunikációs felek méretétől és összetettségének fokától, valamint a köztük meglévő térbeli és időbeli távolságtól függ. A konfliktus minden társadalom jellemzője és előrevivője. A konfliktus és a konszenzus nem tagadják egymást, csak a hangsúlyt helyezik máshová. Rosengren, Karl Erik, Communication: an introduction, SAGE Publications, London, 2000.

13 Ashworth, G. J. – Graham, B. – Tunbridge, J. E., Pluralising Pasts: Heritage, Identity and Place in Multicultural Societies, Pluto Press, London–Ann Arbor MI, 2007, 35.

14 Vetési László szórványkutató szerint 21. századi napjainkban évente 4-5 magyar település vész el Erdélyben végérvényesen a magyarság számára. Az állandóan fogyó szórvány a Székelyföldről táplálkozik, hosszú évtizedek óta. Interjú Vetési László református szórványlelkésszel a Duna TV TÉRkép című műsorában. http://www.youtube.com/watch?v=Bk_V0LDfr5s [2013.11.15.]

15 Ignácz Rózsa Keleti magyarok nyomában című szociográfiája, útirajza is erről szól, ahogyan azt már említettem.

16 Berne, Eric, Emberi játszmák, Háttér, Budapest, 2009.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben