×

Kis Pál István: Szögek a diófában

Szakolczay Lajos

2015 // 03
A szekszárdi Kis Pál István tanár-költőnek titulálja magát, mintha a katedra – pontosabban a katedrán lévő otthonosság – súghatna a költőnek. Nem súghat. A hely szelleme révén ösztönző Babits Mihálynak sem súgott, ugyancsak nem egyetlen – sok volt belőlük – tanításból élő (a tanításért élő-haló) lírikusnak sem. Más a tanár arca, és más a költőé. Ha egybemontírozódik, gondoljunk csak az elbocsátott vagy kiátkozott tanítókra, nagy a baj. A költő mindenkor, félelmében és istenkerülő voltában is, a világ szabadszájúja – a líra sohasem tűrte magán a béklyót –, a tanár szabályozott egyén. Avval a beszéddel-tudással hódít, amelyet a rend megenged.

A Szögek a diófában szerzőjének – a költő negyedik kötetéről van szó, melyet Tamási Gábor fotói díszítenek – nincs szüksége mentegetőzésre. Nincs, mert a karakter csak most látszik igazán. A korpusz-lét gyötrelme folytán – szög a fában! – a stá­ciók kíméletlensége is. Az eddigi verseskönyvek jobbára műveltségélménytől áthatott élmény-lírája a létvers felé kanyarodván jócskán dúsult. Nem volt elég, hogy korábban az udvarló-verssel és a borral tegező viszonyban lévő poéta gyöngyözően harmatos formát mímelve – a költő az antik forma királynője előtt éppúgy térdet hajtott, mint a szekszárdi domboldalt beborító illatos venyigék előtt – Bacchust és Vénuszt az égig emelte?

Nem volt elég. Ez arcának a mosolyosabb oldala. Jóllehet már akkor is benne volt – kimondásra készülődött – egy másik karakter is. A hazát kereső – és meg is találó – „hazátlané”. A kor által megvesszőzött emberé, aki az értelmiségi létet – ha szabad volt, ha nem – a láncok széttörésére, a rács szétfeszítésére (is) használta. Akit Csepelről (a fölnevelő közegből) Ninivébe rendelt az Úr, az tudván tudja, hogy mivel tartozik övéinek. A kíméletlen igaz­mondással. A Babits-maszkot sem kell fölvennie, hogy átérezze – Szekszárdon biblikus szellő fújdogál –, a lét gyönyörűséggel telve is borzalmas. A Meg­váltót is szinte minden percben támadó kegyetlenség miatt sosem paradicsomiak az állapotok.

Azért a groteszk, a „világműveltséget” poénnal kifigurázó fricskák, hogy a megváltásért esdeklő himnusz jobban szóljon? Mise formát fölvéve is – az emberért? Mindenesetre a rétegek, noha ciklusok szerint elkülönülnek, egymásra omolnak. Az önéletrajziság nem lesz teher, sőt ez alapozza meg a lírahős „politikai”, a közélet karcosságát is vállaló cselekedeteit.

A vándorok – így van ez Bécstől Párizsig – azért verték tele szöggel az út menti, erre az alkalomra az élők közül kimentett (dió)fát, szent jelhagyásukat tekintve, noha a golgotai sötétség még nem támadott, a Megváltó testét, hogy visszatérésükkor adózhassanak az indító közeg fenségének. Kis Pál István tehát evvel a kötetcím jelezte gesztussal nem csupán a szekszárdi nagyok, Babits Mihály és Mészöly Miklós, a Pontos történetek útközben szerzője előtt tiszteleg, ám egy magatartásforma előtt is.

Ennek a hódolatnak, nem sok költőről mondhatni el, éle van.

Elsőbben attól, hogy a confiteor-jelleg átsüt a verseskönyv minden során. A líradarabokban a gyó­nás – némelykor a profán vallomásosság – kíméletlensége, az istenkereső szabadszájúság és a történelem kifigurázása közben is megrettent harlekini kacaj ötvöződik. Példázatos keretben, hiszen a némelykor többrészes verset ugyancsak takaró cikluscímek – Paragenezis, Kőbedermedt vegetációk, Poliszok romjain, Jónások nyomában, A történelem abroszfoltjai, Szögek a diófában, A csend kapujában – nemcsak fölvillantják a pontról pontra következetes, tematika szerinti építkezést, ám sejtetni engedik az egymást átszövő különféle rétegek (aforisztikus teremtésmódok, önmeghatározó régészet, személyesség mint létkozmosz, profán bibliai hőspanoráma, a történelem-politika csiholta hősiesség, megváltáskísérletként hangzó mise) beszédpozícióinak különlegességét, lírahőseinek sokféleségét is.

A „valamit teremtenem kéne!” (Paragenezis) bizonytalanul is önfényező gesztustól a ragyogó Illyés Gyula-parafrázisig húzódik az az ív – a Mondattöredékek a hazugságról svungja az Egy mondat a zsarnokságról gondolati, szerkezeti ívével rokon –, amelyben a személyiség stációi (nemegyszer önéletrajzi jelleggel) kíméletlen módon megmutatkoznak. A kettő közötti állomások – bennük a fejlődés kockakövei? – a lírahős pozícióját, alakváltásait tekintve nem egy lineáris, az éveket évekre fölfűző sort formáznak. Tehát nem a nyugalom, a dallamba beleégő magabiztosság hirdetői.

A hullámzás, jobb híján nevezzük lüktetésnek, a „prófétai pózt” mint a Teremtőt megregulázni akaró szándékot – „Ne zavard össze a beszédünket, Isten!” (Himnusztöredék egy babiloni kőtábláról) – avval is hitelesebbé akarja tenni, hogy az „istenfélés”–„istentagadás” kontrasztjában („utánad is csak előled futunk”) véli megmutatni. A nyelvileg is riasztó, idegen versmondatokká képzett bábeli zűrzavar minél hathatósabb rögzítése céljából? Inkább valaminő görcs nem annyira szerencsés föloldása miatt.

Sokkal érvényesebben szól – íme az átváltozás újabb lépcsője! – a Jónások nyomában metafizikai bölcsőjéből kihangzó, ezúttal a …Káin… közvetítette sírás. A sírás mint valamilyen bűnmegvallást (?) sugalló emberkép. „Kezében a bárány bőre véres, / arcra fagyó jéggel éles balta: / Hol van Ábel, s hol van az ő barma?” Majd ugyanitt: „Hol van Ábel – csattog a szél földön, égen –, / s akit hitt, az Isten? / Nem tudom – üvölti dühödten –, / avagy azt kérded, ki elhagyta őt, / azt kérded, aki nincsen?”

A lírahős beszédpozíciójában van a dráma. Az Agnus Deit megvillantó, majd a tőle eltávolodó pózban. Ám hogy a költő mégsem a bibliai környezetből fölhangzó sikolyt, hanem egy metaforikus bőséggel hétköznapivá fokozott helyzetet akar érvényessé tenni, arra a Szentírás-parafrázis tán legcsúfabbika, a „McDonaldes tálcán!” mustárral és sült krumplival tálalt „szőrös fej” a riasztó példa (…Salome tánca…). A lírahős elárvultságának fokozatai azonban nemcsak a profánul kiterített magánmitológiában-magánbibliában érhetők tetten, hanem a couleur locale rozsdás vörösében is. Csak egy példát! A kíméletlen képekben a csepeli gyermekkor, vagyis az ötvenes évek riasztó magyar valósága visszhangzik: „a csillagos tankok kerengve hörögtek, / szajkózva druzsbát, a szögesdrótra ültek, / mint prédáló héják, a bőrcsizmás szavak” (A kérdések kérdése…).

A szent és az alpári (bocsánat, a komzumlétet meghatározó gagyi) közötti hullámzás (olykor az argóval színesítve), a beszédmódok jellemmódként való változása adja a verseskötet savát-borsát. Ha azt olvassuk, hogy „Az Üdvözítő Kft. – bőgik a hangszórók – / bio-féregirtást kínál, öröklétre szólót!” (…a földre szállás…), kétség nélkül hihetünk a föltámadás nagyszerűségében? Még akkor sem, ha a bűneitől megszabadulni akarókat fölöttébb segítik, hiszen „az ügyfélszolgálaton már hét nyelven beszélnek”.

A műveltségélmény fölspannolásából keletkezett, szellemesnél szellemesebb verseket termő ciklus, A történelem abroszfoltjai – hogy szélesebb legyen a terrénum, amelyen a vigadó harlekinnek táncolni adatott – a bibliai és mítoszi körök mellett irodalmi alakok maszkos példatárává is avanzsál. („Herceg, a híremért / Párizsban ne keress! / ha úgyis száműztek, / okkal tűnhettem el. / Legyen a sok filosz / segge aranyeres, / Barguzinban iszunk / vodkát, Petőfivel!” – Villon)

De szerencsére nem ez a posztmodern halandzsa felé tekingető vagabund líra-szólás a fő vonal. Hanem a „nincs béke az égben se, a földön se, hát még Ninivében” sugallta fölismerés nyomán keletkezett lázállapot személyiségharcon túllépő rögzítése. Ahogyan az …új Jónások jönnek…-ben olvashatjuk: „Új Ninivék kelnek, és új Jónások jönnek, / génkezelt magvából indát keltve töknek, / s a népek, mint a sáskák, / a Földet körbevássák, / prófétálhat itt akárki, // az Ember, ha pusztít, / nincs mód, bizony, / nincs mód ellenállni!” Vagy miként a Vallomásféle egy fülszöveg mellé némely passzusa mutatja: „Azt mondják, nem számít, itt van Európa! / Végre tán befogad, ki puszta karddal védtünk, / s mi nem gondolunk már nyolcszáznegyvennyolcra, / elhallgatva Trianont és Poznant, tán még beleférünk! / Európa nekem Szókratész és Bruno, / kitett méregpohár, s eretnek a tűzben. // Csoda, ha fontosabb Kölcsey, Kazinczy / és az, hogy a szavam milyen módra fűzzem? / Mert Hazám az még van, de lesz-e Európám? / A legkisebb királyfi nincs még túl a próbán!”

Aki bátor a jelállításra – „őrzője lettem a keresztútnak, / s tanúja mind a vasszögeknek!” (Szögek a diófában) –, az tisztelni tudja a hősiesség, a diktatúrával szembeni megannyi ellenállás formáját is. A prágai Jan Palach példáját követő, önmagukat máglyává gyújtó erkölcsi fenoménok, a pesti Bauer Sándor és az erdélyi Moyses Márton idéztetett meg az Élő fáklyatüzek (1968–69) című költeményben. Az ellenálló gesztusát nem csupán az ötvenes évekbeli megaláztatások erősítik, hanem az esti híradóban elhallgatott csehszlovákiai lerohanás, „a sok hörögve csörtető vasvadállat” ténykedése elleni protestálás is – Tankparádé (1968. augusztus 20.).

Egyik sem „törmelék-vers”, főképp fölvezető gesztusuk miatt nem, ám az igazi kompozíciót a már említett Mondattöredékek a hazugságról dühben fogant nyíltsága adja. Az az önmagába visszatérő, végül is kört rajzoló vonal, amely késként hasít az olvasóba: „s ha buzgalmát megérted, / a végén még megéred, / úgy lesz a veszted, / észre se vetted… // … mert hazugság van, / ott is, hol félreálltan / motyogják az igazak / markukba az igazat, // ott ég a titkolt sebben, / mindennél élesebben, / és persze nem vigasz, / hogy van rajta tapasz, // míg ő a léha céda, / te vagy a könnyű préda…”

Föloldásként, kötetzárásként a Missa solemnis (verbális Beethoven-átirat) tiszta hangja visszhangzik. Hangsúlyosan, hiszen a kezdő részt a záró Agnus Dei megismétli. „Atyám! Én mégis elzengem azt a dallamot, / az imát a bomlott űr csendjébe zárt emberért, / s ne mondd, ne mondd, hogy meg se hallgatod, / mit írt az agyamba igéd, míg fájva a sebhez ért.” Evvel a könyörgéssel a csend kapuja szakrálissá válik. Mondható lesz a mondhatatlan. (Vitolla Bt., 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben