×
Tovább a kapcsolódó galériához

„Írók, költők, képírók”

Kecskeméti Kálmán kiállítása az Írószövetségben

Kernács Gabriella

2015 // 03

Kecskeméti Kálmán kiállítása olyanfajta csöndes, meghitt hangulatú tárlat, amely gondolkodásra csábít. Itt van mindjárt a címe: Írók, költők, képírók. Jólesik arra gondolni, hogy az ír szó legrégibb szavaink egyike, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint csuvas jellegű ótörök jövevényszó, azaz honfoglalás előtti átvétel. Kosztolányi írja az Esti Kornél hetedik fejezetében, a török leányzónak, Kücsüknek udvarolva: „Érted-e, ha azt mondom: gyűrű, gyűszű, búza, bor? Már hogyne értenéd, hiszen ezek a ti szavaitok, s a betű is, az írás is, amelyből élek.”

Aztán itt van a képíró szó. Már a középkortól írott nyoma van, az 1300-as évekből való Jókai-kódexben, a legkorábbi magyar nyelvű, kézzel írott könyvben olvashatjuk, hogy valamely szerzetesek ebédlőházában „megírták vala Szent Ferencet szent sebeknek helyivel”. Egy freskóról van szó, amelyen Assisi Szent Ferencet stigmákkal, Krisztus sebeivel ábrázolták: a legenda szerint ezek imádkozás közben való révületében jelentek meg a testén. A Magyar oklevél-szótár 1418-ból említ először egy bizonyos Paulo dicto képírót, azaz Pál képíró mestert, vagyis festőt. Akik komoly testület lehettek, erről vall az is, hogy Bethlen Gábor 1618-ban a kolozsvári képírók céhét – kérésükre – három cikkelyből álló szabályzattal erősíti meg, ennek első cikkelye így szól: „Vándorló vagy idegen, Kolosvárra képírás okából érkező képírók mesterségüket addig ne gyakorolhassák, se házanként festeni ne merészeljenek, míg más adófizető lakosok példájára tisztességgel megnősülve, váro­sunkban le nem telepedtek.” Azóta sokat lazult a világ.

A képíró szóból a 19. század közepén új fogalom születik: a fényképíró, vagyis a fotográfus. Ekkor nyílnak meg Pesten és másutt az első fényképész-műtermek, korabeli szóval: fényírdák, legtöbbjüket festők nyitják, közöttük nem kisebb tekintélyek, mint Barabás Miklós vagy Borsos József. Egyetlen fotográfia maradt fenn az első szegedi fényképész pecsétjével, amelynek felirata: „Debreczenyi Ignác fényképíró Kegyesrendűek utcája 373 Szegeden”. 1859 őszén írja a Szegedi Híradó című újság: „Debrecenyi Ignác helybeli derék fényképírónk Kazinczy Ferenc ünnepélyére a halhatatlan költő arcképét üvegre lefényképezé s kerettel együtt 1 újforintokért fogja árulni.” Kazinczy neve tovább kísérhet bennünket gondolkodó sétánkon a pesti Belvárosba, ott is a Képíró utcába. Ha megállunk a 11. számú ház előtt, kőtáblát látunk a falba süllyesztve az alábbi felirattal: „Képíró utca. Kazinczy 1828. évben írja: Schöfft pesti születésű (festő) oltártáblákat fest. Festő volt már atyja is, olly tekintetű, hogy azon utca, melyben lakott, Képíró utcának tőle neveztetett.” Most már csak egy lépésre vagyunk a céltól, ugyanis, amint azt mindenki tudja, a Képíró utca belefut a Kecskeméti utcába. Megérkeztünk, lássuk a képeket.

Először az írókat. Feltűnő ezeken a fotóportrékon egyfajta finom eszköztelenség, legtöbbjükön a nagyon érzékenyen megörökített arc dominál, látványos kellékek nincsenek. Egy kivárt, elkapott, örökkévalóvá tett pillanat, s „kész a leltár”. A kevéssel sokat mondás, az írók, képírók jól tudják, a legnehezebb. Kertész Imre portréfotója a nyolcvanas években készülhetett, pár évvel a Sorstalanság megjelenése után, amely sokáig szinte teljesen visszhangtalan maradt, a szerző meg ismeretlen. Kertész Imre Darócban című önéletrajzában emlékezik a nyolcvanas évek elejére, amikor is Tankred Dorst német írónak, barátjának tolmácsol Budapesten, Ljubimov egy itteni rendezésének próbáján. Dorst a jelen lévő orosz tolmácsnő segítségével gratulál Ljubimovnak. Kertész írja: „Mi­alatt fordítottam, az a téveszmém támadt, hogy én is itt vagyok, ezért hozzátettem: Kérem, mondja meg Ljubimov úrnak, hogy én is gratulálok! Mire a nő lesújtó pillantással: Maga ne gratuláljon, hanem tolmácsoljon!” Spiró György 1989-ben így látta Kertész Imrét: „A lekötelező mosoly volt az álarca, kevesen hatoltak mögéje, és szerencséjére nem olvasták a műveit, amelyek felkelthették volna a gyanút, hogy nem annyira tájékozatlan az élet rejtelmeiben, mint mutatja.” (Élet és Irodalom, 2014. nov. 28.) Pontosan ilyen Kecskeméti Kálmán fotója.

A Lázár Ervint és családját ábrázoló csoportportré készítője le sem tagadhatná, hogy éppúgy, mint az első fényképírók, valójában festő. A Lázár család beállítása, finom, szórt fényei olyanok, mint a 17. századi németalföldi kismesterek családportréi. A családtagok közül néhányan bizonyos értelemben társszerzők is. A 2006-ban meghalt író csodabirodalmában, A Négyszögletű Kerek Erdőben élő Mikkamakkával való első találkozásukat így meséli el: „Macskaforma kis figura állt az ajtóban, fekete kalapban, piros ingben, farmernadrágban, a lábán ormótlan bakancs lotyogott-totyogott… – Itt él Vacskamati is – mondta. – Olyasféle szerzet, mint én – nevetett rám a macskaforma képével.” Beszélik a városban, hogy Mikkamakka neve úgy született, hogy a családportrén szereplő Zsigmond gyerek egészen egyedi artikulációval kiabált Miska macska után. És talán nem túlzás arra gyanakodnunk, hogy Vacskamati nevében mintha az író-feleség, Vathy Zsuzsa bujkálna.

S itt van Sándor György, a humoralista fotója is. Ő persze gesztikulál, mint mindig, és háttere is van: Melocco Miklós első Ady-portréja, amelyet Emil Isaac fényképe ihletett a nagybeteg költőről. Sándor Györgynek láthatólag kutya baja, sőt elemében van, nem hiába mondja magáról: „Isten jól sikerült alkotása vagyok, elvégre rögtön bőrkötésben adott ki.” Adytól sokszor idéz önálló estjeiben, könyveiben. A Hogyan legyél humoralista című könyvében így ír: „Élek a gyanúpörrel – Kosztolányi is élt (él és élni fog!) –, hogy az író hatását a múltban megtörtént (»sajnálatos« vagy örvendetes) események és a kész eredmények távlatából tekintve túlbecsülték. Petőfi az 1848–’49-es szabadságharcban viharmadár volt, Ady is Révai József szerint. (Révai nem – szerintem.) Szerencséjére Petőfinek, Adynak nem kellett már se cáfolni, és főleg viszonozni a viharmadár-dicséretet.”

Ránk néz, és mégsem ránk, összevont szemöldökkel, magába mélyedve, ahogy koncertjei kezdőpillanatában koncentrált a néma csendben a zongora előtt Szabados György. Az orvos, költő, zongoraművész, a magyar improvizatív zene egyik megteremtője. Idén lenne 75 éves. 1983-ban írta az 1956-os forradalomra emlékező Az események titkos története – Históriás ének az emlékezet előtti időkből című művét, amelyet 1985-ben úgy adtak elő zenésztársaival, hogy Kobzos Kiss Tamás Szabados György drámai szövegéből csak magánhangzókat énekelt, a szöveg érthetetlen volt, rejtve maradt, hiszen akkor 1956-ból még az évszámot is tilos volt kiejteni. A döbbenetes erejű előadás a modern dzsessz, a régi históriás énekek és a sámánénekek különös keveréke volt. Akik akkor ott voltunk a pesti Vigadó kistermében, tanúsíthatjuk, hogy az utolsó hangok után dermedt csend volt a nézőtéren, csak percek múlva robbant ki a taps. Akkor még nem tudtuk, hogy 1956-ról van szó, csak azt éreztük, valami vergődik egy sűrű, sötét, lefojtott közegben, kirobban, fellángol, majd katasztrófába torkollik, fájdalmas, őrjöngő gyászénekbe, s végül belehullik a csöndbe. Harminc év múlva, 2014 őszén történt meg a „titkosított” szöveg feloldása, a korábbi koncertfilmre feliratozva. Szabados György ezt írta erről a munkájáról: „Az égi világosság olykor megmutatkozik, olyankor az ember tisztává és széppé válik, a hatalom elcsodálkozik, és megszületik valami hallhatatlan hangzás.”

Kecskeméti Kálmán vonzódik a polihisztorokhoz, talán mert ő maga is az: festő, fotográfus, filmrendező, könyvkiadó, elfelejtett tehetségek fölkutatója s író is. Híre jár, hogy emlékiratain dolgozik. Van mire emlékeznie. Több ezerre menő fotóin kortársai sokaságát örökítette meg: ezen a kiállításon „csak” harmincnyolcat látunk. De kiket! A festők között például Bálint Endrét, mágikus képek festőjét, a festő-mágust. Átszellemült arc, megszállott tekintet, akkortájt készülhetett a fotó, amikor megfestette hatalmas képét, a Szent­endre nyolcadik templomát 1969-ben. A tizenegy képből álló szárnyasoltár középképén világít a Vajda Lajos által fölfedezett, Szentendrén ma is látható szamárhegyi ablakrács az „ördögvillával”, és úsznak, lebegnek a képen élet- és haláljelek, és megjelenik Szentendre hét valóságos temploma mellett álomból, képzeletből, festékből, vászonból a nyolcadik. Kecskeméti fotójának elhisszük, hogy ez az ember képes volt fölépíteni.

Terméskő fal előtt mintha lebegne egy hosszú hajú, szinte testetlen, gótikus figura: Kovásznai György festő, író, animációs rendező, a magyar rajzfilm egzaltált, mindig a föld fölött egy méterrel járó forradalmára. Máshova néz ő is, nem ránk, irritáló, lángoló színeket, örvénylő formákat lát, amikkel alig tudtak mit kezdeni kortársai. Táncolt, lobogott, megmártózott világító színek Habfürdőjében, ahogy egy rajzfilmjének címe mondja. Mindig meghökkentve, mindig magányosan. A fotón mintha a láthatatlan felé igyekezne egy abszurd világban, a Kádár-kor világában, amelyben élt, amelynek persziflázsa volt minden képe, minden filmkockája, minden leírt mondata. Kalandozások Takamurával a magyar Disneylandben című írásában egy Dániában élő japán rajzfilmes kollégájával folytat képzelt párbeszédet: „Hajh, kedves barátom, morfondírozott a Mester képzettársításaiban messze kalandozva, ha végre valóban áthaladhatnánk a világpolgári végzet sugárzási övezetén, az már a boldog felszabadulás érzetével tölthetne el. Mondja meg őszintén, kit izgat ma már a leleplezéseknek az a fajta mechanizmusa, melyet a »valami bűzlik Dániában« mondat jelöl. Na és ha bűzlik? Dánia baja. Mint tudja, én is ott lakom.” Kovásznai 1983-ban halt meg.

És maga elé néz Karátson Gábor is. Festő, író, műfordító. Akvarelljeit térden állva festi, a rajztáblát az ágyra téve. Különös, légies, finom vonalakkal bepókhálózott tünékeny színfoltok lebegnek a papíron, Biblia-illusztrációin: a Szent Lukács írása szerint való evangélium és a Szent Jánosnak mennyei jelenésekről való könyve képein. Ő maga írja: „Akvarelljeim felépítése az archaikus kínai írásjegyek felépítésével rokon. Nem a ma ismert »modern« írásjegyekével, hanem ezeknek az ősi jóslócsontokon található ősformáival, amelyek valóságos kis képek.” Írói, fordítói munkásságából kiemelkedik Lao-ce fordítása: a Tao te king című könyv. Mintha Kecskeméti fotójának arca Lao-ce sorait hallaná: „Járjuk az Utat mert az Út / nem esik egybe önmagával… / Mélység egyre mélyebb Mélység / minden csoda kapuján ott / én is keresztülhaladtam…” Karátson Gábor Lao-ce-fordítása miatt megtanult kínaiul. Ezt is elhisszük a fotót nézve.

Néhány képen a környezetet is eszközként használja a jellemzéshez Kecskeméti Kálmán. Dobai Péter író, költő, a Mephisto, a Redl ezredes, a Hanussen című Szabó István-filmek forgatókönyvírója portréján is. Rettenthetetlen, szomorú kapitányként néz szembe velünk Dobai, és mögénk is néz, messzire. Mögötte vitorlás hajó modellje, persze, mondhatjuk magunkban, hiszen érettségije után három évig hajózott tengerjáró hajókon, s hajókormányosi képesítéssel szerelt le. És a mába is néz. 2014. július 16-án Balatonfüreden írta a Lelke magyarnak lett hová, ha volt se című versében (Kortárs, 2014/10, részlet):

Hazám: Én mindegyre sírva-vigadlak! / Hazám! Hazám, újra álmodlak magamnak. / privát hazának, rejtő hajlékomnak… // Leszakadt volna Hortobágy egéről a délibáb? / És a nemzeti büszkeség, az itt-lenni szenvedély, / az Extra Hungariam non est vita si est vita / non est ita… s a többi harsány rigmus, siratónóta / hogy-hogyan tűnt-veszett ily’ sebesen-hirtelen / hiába-nemhiába el? / A felejtéshez nem kell se tehetség, se erő, / szépen-lassan de mintha máris: / reánk múlik a hogyvolt-jövő! / Mert hát… bizony… halott a tetszhalott is!”

Kecskeméti Kálmán fotói a felejtés ellen protestálnak.

(A 2014. november 27-én elhangzott megnyitószöveg szerkesztett változata.)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben