×
Tovább a kapcsolódó galériához

Erdős János 77

Kölcsönvett szavak igézetében egy rendhagyó művész művészetéről

Novotny Tihamér

2015 // 03

„Szeretem a rendet. Szeretném a rendet a közéletben, a fejekben, a műtermemben, a műalkotásokban, a menetrendek megvalósításában, az aktatáskában. Hiszek a műveltség megtartó erejében, a barátságban, a szerelemben, a család fontosságában. Hiszek a minden terrort nélkülöző emberi kapcsolatokban. Hiszek az individuum végtelen szabadságában. Hiszek az ember elkötelezettségében társai és önmaga iránt. Hiszek a pillanat nagyszerűségében” – hirdette kiáltványszerű nyilatkozatában – 1980-ban – az akkor még csak negyvenkét éves Erdős János.1

Az azóta eltelt idő tükrében azonban feltétlenül fel kell figyelnünk arra a tényre, hogy a hetvenhetedik évébe 2015-ben lépő, ma is fáradhatatlan és hiperaktív, Magyarországon és külföldön egyaránt ismert és elismert Erdős Jánosról, a képzőművészről – a kisebb méltatásokon túl – még egyetlenegy átfogó monográfia sem született. Nem íródott róla részletező és elemző pályakép, hol­ott termékeny kiáradásokként pulzáló, szerteágazó és eredményekben gazdag munkássága, energikus művészetpedagógusi és kiállításszervezői tevékenysége alapján – amellyel idestova fél évszázada vesz részt Pécs és környéke vizuális kultúrájának alakításában – már többszörösen is megérett és érdemessé vált az összegző elismerésre.

Ez az írás tehát ennek a várandóságnak az előrejelzése kíván lenni, ugyanis az értékelő gondolkodás méhében formálódik már a róla szóló nagy áttekintés virtuális lény-igénye.

I. Az életút – mint spirális egész – rövid összefoglalása

Erdős János 1938. május 12-én született Debrecenben, ám gyermekkorától fogva Pécsett élt, s csak nyugdíjas éveitől kezdve költözött a szomszédos, a szintén Baranya megyei Zók faluba.

A rajzolás és festés iránti vonzalma korán értő támogatókra talált, hiszen azon szerencsések közé tartozott, akiknek már az általános iskolától kezdve kiváló oktatóik és pártfogóik akadtak. Olyanok, mint Klug K. György, Gádor Emil, Platthy György, Gebauer Ernő, Bezegh Zoltán, akiknek emlékét hálás szívvel őrzi, mert meghatározták szakmai pályáját.

Később az építőipari technikumban Bizse János szárnyai alatt folytatta tanulmányait: „Komoly rajzoktatás folyt az iskolában, aktot, tájképet, csendéletet, portrét is készítettünk a műszaki rajz mellett. Sőt, én olyan kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy a tanár úrgyakran szólt: »Erdős, megyek délután a tájra festeni, ha van kedve, velem jöhet!« […] Addig nem kaphattunk érettségi bizonyítványt, amíg a gyakorlatban nem adtunk számot a tudásunkról. Meszesi házakon tetőt fedtünk, falat vakoltunk, cserépkályhát építettünk, vizet szereltünk, ólomcsövet forrasztottunk, mindent elvégeztünk, amit kellett. A ranglétrán a szakipari építésvezetőségig vittem. Közben mindvégig rajzoltam, s akinek a szakmai véleménye fontos volt számomra, azoknak meg is mutattam műveim” – emlékezik vissza Erdős János a kezdeti időszakra.2

Tehát legfőképp Bizse, no meg a hatvanas évek két másik Pécsett élő kiváló konstruktív szürrealista és organikus nonfiguratív művésze, Martyn Ferenc és Lantos Ferenc határozták meg látásmódját és a modernitás iránti elkötelezettségét. Azután a művészi pályán elindulva – gondoljunk csak bele, Erdős már tizenkilenc éves korától kiállító művész! – olyan mestereket tekintett példaképének, mint Vajda Lajos, Barcsay Jenő, Bálint Endre és Mondrian. Az állandó önképzés mellett azonban hat éven át (1956–1962) építésztechnikusként dolgozott, így nem véletlen, hogy racionális képépítő habitusát ezek az előtanulmányok és az idekapcsolható urbanisztikai élményei is alakították.

Közben elvégezte a tanárképző főiskolát, s ezzel a képesítéssel meghívást kapott az 1962-ben alakult Pécsi Művészeti Gimnáziumba, ahol a grafika szak vezetését bízták rá, s ahol egészen 1998-ig tanított. Oktatómunkája és képzőművészeti munkássága mellett egyre jelentősebbé vált reklámgrafikai tevékenysége is: plakátokat és kiadványokat készített, majd bábszínházi tervezőként, rendezőként, sőt előadóként is dolgozott. 1972-től kezdődően pedig az előbbiek mellett szobrászattal, színházi produkciók és tévéjátékok díszlettervezésével is foglalkozott. Rakott mozaikot Szekszárd egészségügyi szakiskolájában (1975), később applikált reliefeket készített a pécsi postavölgyi Szent László-templom részére (1981), majd falképet festett a szintén pécsi középiskolai kollégium számára (1991–92), de állított köztéri szobrot, s tervezett játszótéri mászókát külföldi helyszínekre is…

Jelentős változást hozott szemléletében két dániai ösztöndíja: 1966-ban egy, 1968-ban pedig két hónapot töltött a herningi akadémia ösztöndíjasaként a helyi főiskolán. Az itt megélt hónapok tapasztalatai alapján szűrte le magának azt a következtetést, hogy az „izmusok” átvétele helyett csak az lehet szuverén európai alkotó, aki mindent elölről kezd, és a saját kultúrájára alapozza művészetének szemléletét: „Paradox módon dániai tanulmányutam során döbbentem rá arra, hogy amit csinálok, attól lesz európai, ha magyar gyökerekből táplálkozik. S lám, ősi bútordarabunk, az ácsolt láda, a szuszék faragásai vagy a mángorló lapickák meg a hímes kapatisztítók geometrikus ornamentikája pontosan beleillett kompozícióim sajátos rendjébe” – fogalmazza visszatekintő vallomásában Erdős 2013-ban.3

Tehát új példák jelentek meg számára, olyan alkotók, akik tradicionális értékeik felé fordulva újították meg és tették korszerűvé művészetüket, mint például Bartók, Stravinsky vagy Gershwin. Erdős tehát erre az újrakezdésre inspirációs motívumait a magyar folklórban találta meg. Meg­maradt ugyan konstruktív szemlélete, de most már a hazai népművészetből, a tárgyi és szellemi néprajzból, a mesék és mítoszok világból merítette motívumait és inspirációit. Innen építkezett: szabadon.

Az 1970-es évek elejétől képei egyre monokrómabbá váltak, és új, izgalmas felfedezés következett: az, hogy a fehér is szín! Azután a különböző faktúrájú fehérek mellett lassan megjelentek művein a tárgyi applikációk is, így a képek fokozottabban kiléptek a harmadik dimenzióba. E periódusában készült munkáinál meghatározóvá vált a fény és az árnyék mint plasztikai képalkotó elem. Akárcsak Mondrian Fa-sorozatánál, lassan nála is eltűntek a még felismerhető motívumok. Ez a természetből eredeztethető absztrakt, duális formaképző szemlélet azóta is egyik legfőbb jellegzetessége munkásságának.

Az 1996-os, mintegy százhúsz válogatott munkájából rendezett visszatekintő és összegző pécsi kiállítása után azonban úgy érezte, hogy minden eddigi eredményét megtartva tovább kell lépnie. Tudniillik a fehér képek már nem adtak számára szellemi izgalmat, s a „színhiánya” is egyre erősebbé vált. Ebben az időben cserélt lakhelyet, és a Pécs közeli Zók faluba költözött. Az itt húzódó dimbes-dombos táj hatására az addigi geometrikus síkokból épített képei légifelvétel-szerű domborzatokká, hangsúlyozott, dekoratív színmezőkön megjelenő, egymást kísérő görbült vona­lakká, nem euklideszi térré alakultak.

2007- ben pedig újra felfedezte a tusrajz adta lehetőségeket. A fehér papírtól a gazdag szürkéken keresztül a feketéig és alig-színekig. Tehát a művészetről vallott gondolkodásán nem változtatva, egy eleddig általa nem gyakorolt technikával – a keleti típusú kalligrafikus tusrajzzal s annak atmoszferikusan továbbfejlesztett festészeti változatával – igyekszik ma is még több életbölcselettel tömören vallani arról, ami körülveszi őt.

Ugyanakkor Erdős János eddigi életútja közéleti tevékenységben is gazdag, alig feltárt kincsesbánya. Például ő az az ember, aki mindig is hasznosnak és fontosnak tartotta a művésztelepek tapasztalatszerzésre és tájékozódásra módot adó intézményeit, ezért maga is szorgalmazta létesítésüket. Így lett alapító tagja a siklósi szimpóziumnak is. Ösztöndíjakkal és meghívásokkal számos hazai és külföldi, főként a környező országok művésztelepein ő is sokat dolgozott. 1972-től aktívan részt vett a Magyar Képzőművészek Szövetsége területi szervezetének munkájában. 1981 és 1984 között a Dél-Dunántúli Területi Szervezet vezetőjévé választották, majd a Pécs és Baranya Művészei Társaságának 2002-ben történő megalakulása után két évig első alelnöke volt. És csaknem másfél évtizeden át (1995–2009) a pécsi Csoport–Horda Galéria kiállításait is szervezte. Erdős János 1957-től szerepel csoportos kiállításokon, 1965-től rengeteg egyéni tárlatot rendezett Magyarországon és számos európai városban egyaránt, de művei amerikai galériákba is eljutottak. Alkotásait hazai és külföldi közgyűjtemények őrzik Pécstől Nagykanizsáig, Várpalotától Paksig, Graztól Oslóig, Lahtitól Groznjanig, Herningtől Clevelandig…

II. Alapvető korszakai a róla szóló írások tükrében

1. A konstruktivista kompozícióktól a folklorisztikus motívumok alkalmazásáig

Bükösdi László tollából jelenik meg róla az első összefoglaló írás 1970-ben: „Festői pályája elején nonfigurális, konstruktív kompozícióival hívta fel magára a figyelmet. Első önálló kiállításán (Pécs, 1965) bemutatott munkáin már konkrét tájélményekhez kötődik, de képformálását az építményes rend keresése jellemzi. Architektonikus felépítésű, kisméretű monotípiáin a tömegviszonyok dinamikus feszültségének térhatását ábrázolta monumentális erővel. Ez a képalkotási módszer – mely dalmáciai tanulmányútján teljesedik ki – jellemezte nagyméretű olajképeit is, bár nem mindig érték el a képek a grafikák hatásfokát. […]

Első nyugat-európai tanulmányútján – két ízben volt a herningi Akadémia ösztöndíjasa a dániai főiskolán – kötelezte el magát a folklórral. Mikor vendéglátói a magyar népművészetről érdeklődtek tőle, döbben rá, hogy milyen mély érzelmi szálak kötik a magyar folklór kincsesbányájához, s hogy eddig semmit sem merített belőle. Már első dániai kiállításán (Viborg, 1966) bemutatott olyan képeket is, amelyek a magyar népművészet motívumait rendezték konstruktív kompozíciókba. 1968-ban pedig Koppenhágában rendezett kiállításán már kivétel nélkül olyan munkák szerepeltek, amelyek a magyar népművészet motívumvilágából táplálkoztak. […] [Színes linómetszetein, rézkarcain] vizuális és emocionális élményeit ötvözte öntörvényű víziókká […] festőibb hatással bíró álomvilággá. Az ősmagyar mitológia, a népmese s a maga teremtette modern mesék egyaránt szolgáltak [neki] ürügyül, vagy ha úgy tetszik, témául e lírai hangulati képhez.”4

„Erdős nem a népi motívumok puszta átvételével keresi kifejezési eszközét, hanem a népművészet formáihoz hasonló alakzatok teremtésével alkot magának grafikai nyelvet, aminek segítségével megérteti magát” – teszi hozzá Ambrus Tibor a művész 1971-es kiállítása kapcsán.5

Bükösdi László Erdős 1972-es katalógusnak előszavában arra hívja fel a figyelmet, hogy: „Erdős János ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely előbb tudta; hogyan nem akar festeni, mint azt, hogyan akar. […] Kortársaihoz hasonlóan Erdős is csapódott divatáramlatokhoz, de belső igénye, jó ízlése megakadályozta, hogy fölszívódjék ezekben. Formajegyek szolgai átvétele helyett mindig konkrét vizuális élményeket transzponált képpé, s e képek mögött mindig ott volt sajátos ellentmondásokkal kevert egyénisége. […]

Első jelentősebb alkotói periódusában az architekturális rend megteremtése izgatta. Építészetből, urbanisztikából hozott geometrikus, hideg formákból építette fel képeit, amelyeken a sokfényű fekete szín dominált. Visszafojtott, szégyellt vörösek és kékek adták fényüket ezeknek a fekete rácsozatoknak, s egy-egy rendhagyó alkotáson már megjelenik a nagy foltok közt lágy dallam íveléseként végigsikló vonal. Az érzelemhordozó vonal, amely mind nagyobb szerepet kér a grafikák mellett a festményeken is.

Az Erdős-oeuvre kialakításában (vagy átalakulásában?) két dolog játszott igen jelentős szerepet:

Az építésznek indult fiatalember intenzív és tartós viszonya a bábművészettel. [Tudniillik] bábjátékosi, rendezői, tervezői tevékenysége során került elmélyült kapcsolatba a magyar folklórral. […]

A másik tényező – két dániai tanulmányútja, ahol a tapintható közelség feloldotta benne a nyugati avantgárd görcsös misztifikálását, s ahol az idegen műértők a nemzeti folklórt kérték tőle számon, s ahol rádöbbent, hogy nem utolérni kell az európai festészetet, hanem alakítani. […] A népi faragások és mesetémák először csak metszetein és rézkarcain jelentkeznek, majd a homogenizáció folyamatában átérlelődnek, s az olajképeken már mint az irókázó asszonyok remekeinek plasztikus reminiszcenciái jelennek meg. Fehér képen fehér vonalak. A folt és vonal kontrasztja itt került szintézisbe, itt oldódik harmóniába…”6

2. Kilépés a harmadik dimenzióba – a fehér képek ciklusai

„Erdős János művei úgy vonatkoznak egymásra, mint egy család tagjai – egymáshoz kapcsolódnak, egymásból érthetőek. […] Az a szigorú következetesség hatja át, amellyel mindig az adott probléma saját nehézségi szintjéhez mért legegyszerűbb megoldására törekszik. Fegyelme, ha az egy-egy képén felhasznált eszközök számát nézzük, szinte aszketikus… Szűkszavúság és gazdagság így együtt, egyszerre jelentkezik, s ad sajátos belső feszültséget Erdős János alkotásainak. […] Idegen tőle a homályosság, a bizonytalanság, a tanácstalanság […] a világos állásfoglalást, a tiszta beszédet szereti és valósítja meg a formák tiszta beszédében” – többek között ezekkel a szavakkal nyitotta meg Vitányi Iván a művész 1972-es pécsi tárlatát.7

„A pécsi közönség két évvel ezelőtt láthatta munkáit, mesefiguráit és illusztrációit, képzeletbeli városok és tájak motívumaiból összeállított festményeit. […] A fekete háttérből kiemelkedő fehéren fehér képek sorozata olyan atmoszférát teremt, amely az újdonság erejével lepi meg a belépőt. […] [Az egyik uralkodó motívum a] farkasfogas ornamentika, amely […] minden szabad kompozíciós foltot ellepett. […] A választott szín: a fehér tartalmi jellege is kétségtelenné válik a sorozatos alkalmazásban. Ünnepélyességet, emelkedett légkört áraszt, ugyanakkor őrzi a köznapok semlegességét is. A domborműves irókázás a spontaneitás és a szerkezetesség kettősségét képes összeötvözni. A tiszta, nett felületekkel együtthatásban az ipari formatervezés világát egyesíti a kézművesség eleven szabálytalanságával” – egészíti ki az előző megállapításokat Csenkey Éva ugyanarról a kiállításról.8

Megint csak Bükösdi László szavait kell idézzük Erdős János Fehér képek – fekete szobrok című tárlatának katalógusából: „Mint korunk számos más festője és grafikusa, ő is szükségét érezte, hogy kilépjen a harmadik dimenzióba. E kilépés első mozzanatát a dombornyomású grafikák, csurgatott, majd applikált olajképek születése jelentette, s egyszer csak a táblaképek társaságában murális munkák, plasztikák, térkonstrukciók, színházi és televíziós díszletek fogantak műtermében. […] A fehér síkon domborodó fehér ívek majdhogynem teátrális kompozíciói, a fegyelmezett, de indulatoktól fűtött ember feszültségei, másutt a céltudatos hétköznapok monotonságát vagy egyhangú rendjét értelmezi – ellenpontozza – egy ünnepi színes korong…, s az alkotóelemek minde­nütt folklorisztikus motívumok transzformációi.

Plasztikáinak formavilága a hajdani népélet használati tárgyait idézi. Úgy munkálja meg a fát, ahogy falusi iparosok, faragó emberek tették.

Az ikonok egyszerűsége és áhítata, régi falusi temetők tragikus csöndje, útszéli bádogkorpusszal ékített keresztek naiv drámája bujkál e fekete szobrokban, amelyek szintén a színpadhoz, bábszínházhoz, teatralitáshoz fűződő nosztalgiájáról árulkodnak.”9

Majd két évvel később ugyanez a szerző írja, hogy: „nyolc éve még egyértelműen a népművészetet jelölhettük meg a formavilág eredendő gyökereként, a motívumanyag kölcsönzőjeként. A jelen kiállítás már azt mutatja, hogy a népművészet mellett a kézműves termékek, a még nem fogyasztói társadalom mindennapos használati tárgyai is rekvizitumokká nőnek a művész szemében, s e rekvizitumok egy-egy részlete, jellemző formája szublimálódik új környezetbe helyezve műalkotássá.”10

Romváry Ferenc veti papírra Erdős fehér világa című cikkében, hogy „a hetvenes évek elején készült xilográfiái [fametszetei] is erős plaszticitást mutatnak. A papírt dombornyomással munkálta meg, majdhogynem domború hatást érve el ezáltal. Még egy jellemző sajátosság ismerhető fel ezeken a grafikákon: a fehérnek mint színnek az értelmezése. A fehér különböző árnyalatai, tónuskülönbségei, fokozatai gazdagon variálódnak e lapokon. A fény-árnyéknak, a megvilágításnak ebből következően rendkívüli szerepet juttatott. Plasztikus fehér képei ezért jószerivel csak speciális megvilágításban érvényesülnek. […]

[Erdős] a népművészet motívumkincsét alkotó módon építi be kifejezési eszköztárába. Hímzések keresztöltései, fafaragások motívumsorai, egyszerű formajegyei, a népművészet stilizáló hajlandósága ismerhető fel közvetlenül is ovális tojásformába foglalva egynémely képén. Jellemző […] a népi motívumkincs direkt alkalmazásánál az anyag sajátosságaiból kiinduló szemléletmód. […] [Szobraiban] régi szerszámok, ezermester parasztok munkája nyomán létrejött, bonyolult ácsolatok, kezdetleges munkagépek, szekerek, szánok, ódon kapuk, kerítések és házak archaikus formavilága idéződik fel. […] Totemek, bálványok, koboldok, madonnák és angyalok elevenednek meg stilizált egyszerűségben. Mondhatni, az egykori bábos bújik elő minduntalan Erdősből a fából faragott figurák esetében. A mímes hajlandóság, a holt tárgyakba életet lehelő képesség igénye, az életre keltés vágya érződik e magatartás mögött. […]

Eszközei szűkre szabottak és sokrétűek is egyszerre. A szín nála másodlagos jelentőségű, miként korai grafikáinál. A fehér tónus különbözőségéből, a faktúra gazdagságából adódó eltérés leszűkíti a lehetőségeket egyfelől, másrészt viszont szélesre tárja számára a lehetőségeket. A témát sokrétűen bontakoztatja ki. Erdős különböző anyagokból építi fel »képeit«, fát, kartont, textíliát és spárgát applikál a felületekre, s egyneművé minősíti a különböző tárgyi elemeket az akril fehérével. Különösen hatásosak a fa textúráját érvényesülni engedő kép-domborművek, melyek közeli rokonai a faplasztikáknak. Ötletgazdagság, formaszépség, arányérzék és racionális mértéktartás egyaránt jellemzik Erdős művészetét. […] Nem húz csoportokhoz, nem tartozik klikkekhez, a maga útját járja, igyekszik egyéni hangját megtalálva megőrizni.”11

Aknai Tamás művészettörténész Erdős 1996-os pécsi összegző tárlatával kapcsolatban a következőképpen gyűjti csokorba gondolatait: „Erdős János azok közül való, akik Pécs és Baranya kultúrájának jó híréta hatvanas évek közepétől senki máséval össze nem hasonlítható művekkel öregbítették a képzőművészetben. Nem volt ő egyedül ebben akkor. Pécs országos jelentőségű változások terepe, ahol lényegében Martyn Ferenc aktív jelenléte következtében életben maradhattak a közelmúlt modern tradíciói, kisebb megtorpanásokra kényszerülve ugyan, de a körülményekhez képest mégiscsak friss és ellenzéki atmoszférát sugároztak az ekkor született művek. […] A Pécsi Galéria kiállításán nagyjából az utóbbi tíz év terméséből válogatott a művész. […] Legkorábbi munkája, az 1984-ben készült Két ház éppúgy a fehérből kiinduló és fehérbe visszatérő feszes síksze­rűség ábrája, mint az 1995-ös Téli táj, ahol fehér, mégis tárgyi értékű zsinórozás tagolja a felületet. A fehér alaphangja mint valami élesen csengő kontinuo fogja keretbe azokat a visszatérő figu­rációkat, amelyek szépen csiszolt falemezekkel, gondosan lazúrozott vagy durvább faktúrájú rátétekkel idézik fel az alapvetően architekturális rendezettségű emlékeket. Ilyen képek az 1985-ös, nem kevés szentendrei jellegzetességgel ízes Ablak és az 1990-es Pincesor. […]

A legfrissebb munkákat is a fehér árnyalatainak nagy festőtechnikai tudással izgalmassá tett felületei jellemzik, a rátétek között spirituális jellegű képzettársításokkal célozva jelenik meg az arany és az ezüst, mint a Motívum, 1992 című képein.

A rendkívül egységes kiállítás kivételesen egységes életműről vall…”12

3. Az applikált síkalakzatoktól az organikus-szerkezetes vonalstruktúrákig

„Legutóbbi munkássága olyan rajzokat és képeket mutat, melyeken a forma rendezettsége és rendezetlensége közötti ellentétet választja témául. A forma és a vonalak rendje áll szemben a rendetlenséggel, racionalitás az emóciókkal” – jelzi Inge Herold előszava Erdős János 1996-os hármas kiállításával kapcsolatban.13

„Erdős legújabb képein, grafikáin a korábbi műveire jellemző dualizmus sajátos változásokon ment keresztül. Talán a múló évek, talán az új, nem városi, s ezért nem szabályos mértani behatároltságú, hanem oldottabb formákból álló természeti környezet, a szelíd vonalú zóki dombok, melyek közé csak a megművelt földek visznek be geometrikus formákat, eredményezték, hogy Erdős nemcsak kissé szabálytalanabb síkalakzatokkal oldja a feszültséget, hanem technikáját is úgy változtatja meg, hogy oldja a zártabb kontúrokat. […] A széles horizontú tájak, a mezőgazdasági táblák, repce- és kukoricaföldek dűlőutakkal határolt relatív szabályosságát a tusrajzok esetében szintén a vonalak op-art effektusú hullámzásai, illetve a visszafogott intenzitású, de változatos módon egymás mellé helyezett színes felületek adják. […] E látszólag szabálytalan, valójában jól felépített kompozíciók Erdős művészetének új korszakát jelentik, a tágabb formákba igazított játék időszakát” – olvashatjuk Sokcsevits Dénes katalógus-előszavában, 1999-ben.14

Ugyanerről a kiállításról írja Aknai Tamás: „A színház galériájának művészeti vezetőjeként mutatta be az elmúlt év terméséből nagyméretű grafikai műveit Erdős János. A tény, hogy az ezúttal kiállított rajzok formátuma megközelíti a festményeitől megszokott méreteket… [ahol]… a kéznyomok sűrűbb jelenléte, a tónusok és alakzatok »hangolása« határozott (jótékony) váltásról tanúskodnak.”15

„Erdős János művészetét rokonnak érzem, mert igazolja elméletemet: a kevés a sok, a mo­nokróm a színes, az egyszerű a gazdag, ami jelenlegi, gaztól burjánzó világunkban nem is olyan magától értetődő dolog. Életünk nagy részét a horror vacui, az ürességtől való félelem tölti ki, ezért tömjük tele magunkat és környezetünket felesleges jelekkel és pótcselekvésekkel. […] A képekben uralkodó szellemi tisztaság, fegyelem lenyűgöz, mert számomra ez olyan fontos nihilisztikusan felgyorsult világunkban, mint villamoson a kapaszkodó. A szürkék, fehérek, feketék, különös sárgák, az izgalmasan elhajló vonalak, erőteljes kontrasztok egyértelmű világképet takarnak. Ez a következetesen felépített életmű erős pillére a magyar képzőművészeti életnek” – fejezi ki rajongást Varga Amár László festőművész Erdős János kiállításának megnyitóján, a szigetszentmiklósiVárosi Galériában, 2002. február 8-án.16

„Az időben visszafelé haladva értékelve munkáit, még az ezredforduló előtt néhány évvel alakította ki fekete körvonalak közé zárt, sárga, zöld, piros koloritú, szerkezetes, ritmikusan tagolt, sávos, csíkos felületű kompozícióinak formavilágát. […] Munkái jellemzőjének egyfelől éppen a hangsúlyos, fekete kontúrokkal keresztezett oldott geometria tekinthető, másfelől a felülnézetből való ábrázolás, melyre számos példát találunk művészetünkben, a modern klasszikus Barcsay Jenőtől (Dombos táj, 1936)napjaink új figurális rajának olyan meghatározó képviselőjéig, mint Baranyai Levente (Cognac tanya, 1997). Olyanok ezek a felülnézetre komponált festmények […], mint a légi felvételek, mint a repülőgépről szemrevételezett, barázdált vagy éppen az érő búzakalászoktól sárguló gabonatáblák” – összegzi Lóska Lajos Erdős János 2003-as katalógusnak bevezetőjében.

4. A folt és a vonal, a papír- és a vászonalapú sfumatósan atmoszferikus tusrajzai és festményei

Az 1998 és 2003 között keletkezett képek korszakáról Fejős Miklós többek között a következőket írja: „Erdős a képalkotási folyamatba is új elemeket iktatott. Tusrajzai, vagyis a táblaképekhez készített vázlatok tanúskodnak arról, hogy a közvetlen természeti előképeken kívül a sokszorosító eljárások torzító hatásait is kihasználja. Nem egy rajzon, sőt festményen is felismerhetőek az elektronikus leképező rendszerek közvetítő szerepére utaló raszterek és pixelek nyomai. Sajátosan válik ezért töredezetté a rajzok vonalvezetése, de végső formájukat az ecset által nyerik el, így nem érzékelhető rajtuk gépiesség. […]

Azonosítható motívumai a ház, a domborzati viszonyokhoz alkalmazkodó telekhatárok, a felszántott föld barázdái és a horizont. Az alakított környezet ezen elemei az organikus struktúrákhoz hasonlóan rendszert alkotnak. Logikája akkor válik láthatóvá, ha a talajtól elrugaszkodunk, és felülről szemléljük azt. Ami e légi felvételeken felismerhető, az tulajdonképpen nem más, mint a makrokörnyezet hektárnyi méretekben megismétlődő struktúraképződési szabályai, amolyan isteni ujjlenyomat… […]

Az alálavírozott tusrajzok ezzel ellentétben egyértelműen előkészítő tanulmányok, amelyek azonban úgyszintén nincsenek híján a technikai perfekciónak. Fegyelmezett grafikák, a színes táblaképek méltó kíséretei.”17

„Erdős azok közé tartozik, akik az elmúlt harminc évben igen következetesen kitartottak korábban megformált ars poeticájuk mellett, így mai festészetének viszonylatai sem szólnak másról, mint amit korábban elfogadtatott közönségével. Egyszerűnek látszó alapkérdésekből indult ki, gondolkodása minden látszat ellenére a tapasztalati valóság le- és átfordíthatóságának kérdéseivel volt elkötelezve sokáig. Az absztrakció valójában még most sem vált uralkodóvá munkáin, bár a geometrikus rendszer és a tabula rasát érzékeltető kolorit, amik munkáit jellemzik, látszólag a tárgy nélküli festészet körébe tartoznak. Terek és tájak, a végső optikai jellé egyszerűsített valóságrelciók képezték mindig is a munkáit, amelyekben egyre inkább a minimális vizuális jel helyzete lett a fontosabb. Következésképpen a kép formátumának és a formát tagoló festői beavatkozásnak az arányviszonyai léptek az ábrázolás helyére. […]

Erdős János életművében periódusról periódusra érzékeljük a sorozatok jelentőségét. Következetesen felépített festői problémakörei megkövetelték tőle, hogy lépésenként vizsgálja meg alanyát és tárgyát, azok kombinációit. Soha nem dolgozott nagyon sok elemmel, s noha faktúráiban, anyaghasználatában a legváltozatosabb megoldásokat látjuk, a képek magvát jelentő szerkezet, arányrendszer jelzésére szolgáló képelemek mindig nagyon egyszerűek voltak” – összegzi Erdős munkásságát Aknai Tamás egy 2004-ben kiadott kis leporellókatalógus előszavában.

Erdős papír- és vászonalapú fekete tusképeivel kapcsolatban szintén Aknai Tamás jegyzi meg egy 2008-as megnyitószövegében, hogy a művész felszabadulva mértani frazeológiájának hatalma alól „a szivárgóan, gomolygással elegyes formakombinációk felé” fordult, olyan „folyamatok felé, amikor a papír felszívja a híg tusömlenyeket… […] Anélkül, hogy különösebben fellazulnának a kontúrok, megjelenik egy merőben festői princípium is a felületen, a nagyobb terepformákat követő árnyalat. […] De megjelenik az élmény emléke, a benyomás felidézésének olykor teljesen atmoszferikus hangulata is…”18

„Erdős vagy másfél évtizede Pécsről Zókra költözött. Környezete, a dombos, tág horizontú táj és a természettel való intenzívebb együttélés gondolkodásmódjára is hatott. A keleti tusfestészet lehetőségeinek kipróbálása pedig annak szellemi tartalmára is nyitottá tette. A tusfestés tónusos technikájának alkalmazásakor a barokk festészet lebegő festőiségének hagyományaiból is merített. Ez egybehangzik kortárs festészetünk azon törekvéseivel, amely épít a művészeti tradíciókra.

A japán festészetre egy művésztelepen figyelt fel. 2007-ben egyik tanítványa által szervezett nemzetközi művésztelepen vett részt a Nagykanizsa közeli Kendi majorban. Az itt dolgozó japán és kínai művészek a kultúrájukban hagyományos tussal festettek. Kapott is ajándékba tőlük kínai tusfestéket, ecsetet. Ezt az anyagot előbb papírra festett sorozattal ízlelgette, amelyből 25-öt a Csoport–Horda Galériában mutatott be 2008-ban. […] Ezt a technikát az utóbbi években akrillal alapozott nagyméretű vásznakon is kipróbálta, amely már más munkamódszert igényelt: a kép lekerült az állványról, a vízszintesen elhelyezett, nedves felületén kellett Erdősnek kitapasztalnia a vékony tusrétegek felhordásának, finom áttűnéseik és áttetsző folthatásuk lehetőségeit. A felvitt anyag, a letett nyom nem javítható, esetleg újabb réteggel némiképp fedhető, így a véletlen alakító tényezőjét a művésznek előkészítő vázlatokban rögzített koncepció és tervszerűség fegyelmével kellett uralnia. A lírai és expresszívebb szemlélettel készült variáció-sorokon a vonal kiszabadulva a geometria fegyelméből, ecsettel húzott, személyes ductust közvetítő kalligrafikus karakterűvé vált, vagy szabálytalan alakzatokká hízott. A folt nem árnyékszereppel követi a vásznakon a formát, attól elszabadul a tónusfokozatok felhőgomolygása, aztán belevész az alap fehér színébe. A sfumatós közegű fekete markáns formák olykor túlnyújtózva a képen a következő kompozíciójával keresnek kapcsolatot” – pontosítja az új fejleményeket Mendöl Zsuzsanna Erdős János 2013-as kiállításához kapcsolódó megnyitószövegében.19

Végül Orbán György a következő kiegészítéssel él Erdős János hasonló tematikájú kisképeivel kapcsolatban, 2014-es megnyitószövegében: „A felületből felhő, a képmezőt tagoló vonalból festőien feldolgozott csík–motívum–jel, végül horizont lett. Horizont is. Mert ez a horizont – vagyis a tájkép perspektívájának megfelelő elem – megőrzi a csík–jel–motívum–vonal rokonságot. Ugyanaz a szikár vonal, amit a toll, a ceruza, a rézkarctű hagy, vagy a fa–papír–karton élre vágott vonala »ábrázolt« a régi képeken. Mert a vonalat [itt] csak »ábrázoljuk«, vagyis a felületen ténylegesen látható vonal valójában csak »utal« a »vonalra«.”20

Napjainkban körülbelül itt tart Erdős János a földet és az eget egyszerre követő „úton járó” művészete…

Jegyzetek

1 Nyilatkozat A hónap művésze cím kapcsán, Pécsi Műsor, 1980.

2 Csató Andrea, Tőmondatokat ír az ecsetjével – Erdős János kiállítása, Pécsi Galéria, Pécsi Hírek, 2013. április 19.

3 Uo.

4 Erdős János kiállítása Nagykanizsán, Művészet, 1970. április.

5 Erdős János kiállítása, 1971, Budapest, Dürer Terem, elhangzott a Kossuth Rádióban.

6 Erdős János kiállítása, Pécs, 1972. május 28 – június 18.

7 Erdős János kiállításának megnyitása, Pécs, 1972, TIT Nagyterem [ma Csontváry Múzeum].

8 Erdős János kiállítása, 1972, Pécs, Technika Háza, Dunántúli Napló, 1972. június 11.

9 Erdős János képzőművész kiállítása, Helikon Galéria, Budapest, 1978. október 19 – november 12.

10 Bükösdi László előszava, Erdős János ’80, Pécsi Galéria, 1980. február 3 – március 3., katalógus.

11 Dunántúli Napló, 1980. február 17.

12 Emlékek fehér káprázata – Erdős János kiállítása, Pécsi Galéria, 1996, Dunántúli Napló, 1996. május 18.

13 Fellbach – Pécs – Zágráb, 1996, katalógus.

14 Erdős János, Csoport–Horda Galéria, Pécs, 1999. március 18 – április 14.

15 Mindig egyensúly – Erdős János kiállítása, Pécs, 1999, Csoport–Horda Galéria, ECHO, 1999. március.

16 Kézirat.

17 Nem érzékelhető rajtuk a gépiesség – Erdős János kiállítása, Pécsi Galéria, 2003, ECHO, 2004/I. március.

18 A forma is magányos – Erdős János kiállítása, Csoport–Horda Galéria, Pécs, 2008. május 15.

19 Erdős János kiállítása, Pécsi Galéria, 2013. április 5.

20 Erdős János kiállítása a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjteményben, 2014. március 24 – április 8.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben