Válogatott számvetések

Ferenczes István: Válogatott versek; Kiss Benedek: Isten csavargója; Kulcsár Ferenc: Mindig

Ferenczes István: Válogatott versek

Az irodalmi emlékezet roppant tág szellemi rádiuszát fogják be Ferenczes István versei, víziói az erdélyi, székelyföldi magyarság megmaradásának, túlélésének drámai esélyeiről. Ettől a tág szellemi horizonttól válik izgalmassá költészete, meg persze attól, ahogyan ezt a pazarul sokféle emlékezethalmazt egymáshoz rendeli, ütközteti, elsősorban nagyobb formátumú – ciklusok, hosszúversek – darabjaiban. Éppen ezért – különösen korai verseiben – nem könnyű eldönteni (nem biztos persze, hogy érdemes), hogy némely kortárs költőkkel a szellemi rokonsága szándéktalan dereng át a versszövegen, vagy már szándékoltan folytat-e dialógust Ferenczes István.

A korai versekben Nagy László pátosszal megemelt népi szürrealizmusával, Kányádi Sándor életképekből épülő realizmusával, Utassy gyanútlan lobogásával rokonvilágú Ferenczes István költészetének természete, majd a merészen enciklopédikus Szilágyi Domokos, az abszurdba meg a nonszenszbe hajló nyelvi játékokkal bravúrozó Szőcs Géza, az alakváltó Bogdán László, illetve az infinitívuszokat stíluselemmé avató Domonkos István költészetének poétikai, képi, nyelvi asszociációi bukkannak föl verseiben, de Juhász Ferenc burjánzó képgazdagsága meg a rontott nyelvet esztétikummá képező Tandori Dezső sem idegen költészetétől. És persze a népköltészet, a népballadák emlékezetes képei, sorai is kezdettől rendre beépülnek verseibe, ahogyan egyébként a pogány bájolóktól, a gregorián mise szakrális elemeitől Mikes Kelemenen át a moldvai csángó magyarok egymás közt elejtett félmondataiig szinte minden. Vendégszövegként, szövegtöredékként, intertextus­ként szinte minden, ami a nyelvi emlékezet tudatalattijában a kulturális identitást megképezheti.

A rideg – közösségi és személyes – magány verse Ferenczes egyik jelentős költeménye, a Minerálnájá pesznyá. Zaklatott vízió a globális környezetpusztításról, az élet és a természet tönkretételéről. A kiszolgáltatott ember felfokozott érzelmekkel próbál szembenézni az ipari szennyezés következményeivel, nem érti, csak merész asszociációkkal ütközteti a pusztító (globális és mikro-realista) tényeket a személyes sorsokkal, emlékekkel (zsánertöredék a szibériai őshonosról, a menekülő vendégmunkásról). Kizárólagos erőfölény amott, ezért az ember lázadása, tiltakozása magárahagyottságában élet- és hazasiratóba fordul. Verssorok véreznek át a monológ szövegén, hogy rendre a veszteséggel, kifosztottsággal szembesüljenek. A pazar intertextusok, allúziók mások mellett Kányádi Sándor keserű létkölteményeit idézik fel, érzékeltetve az ember magárahagyottságának felfokozottságát, a világ egyre erőszakosabb életellenességét: „bezárnak minket is / egy hideg benzolgyűrűbe”; „ugye Uram, nem a te kezed szórja / nem a ciklongáz csorog reánk / csak törvény- s joghiány”. A népdal sorára („micsoda madár”) a félmúlt és a jelen idősíkjait összerántva szuggesztív, borzongató költői kép a válasz: „elmúlik a szürke gém / mintha Auschwitz egén / felhőjáték rozsdafolt / flamingógyász gólya volt / lehullnak a kócsagok / fehér sólyom hóbagoly / mennybe szállnak sóhajon / varjú-káron óhajon”.

Ferenczes István legjobb komplex költői képei és rontott nyelvi játékai – a tudatalatti szertelen asszociációiból megképződő víziók. Nem föltétlenül „érteni” kell azokat, inkább médiumként befogadni: „hűneidről / lutrilláznak / angolkóros kürtök / a befúvós hangszerek // a zuzmaringbokrokban / fejvadászlók / hangolják a kárfát // vertjelezve vagy // félősövények követnek / dulló legenyék / őrzik pországútjaidat” – persze, a Weöres Sándor-os rontott nyelvi játék Ferenczesnél is „holtsúlyossá komolyodik” (Szilágyi Domokos) ott, ahol a diktatúrában élő, kisebbségi magyarság borzongató élet- és sorstapasztalata a tőkesúly. Ahol már a vers – a megváltó Ige – is prostituálódik: „Kint áll a vers akár egy utcalány / a csillagok s a sár közötti semmiben / parázna árva / ki nem jut el már soha / a megváltó kéjig.” (Bacchatio Transsylvancica)

Az impulzív, költői képekben tobzódó, dinamikus nagykompozíciók mellett Ferenczes a képileg, nyelvileg lecsupaszítottabb dalformának (mint a Széchenyi Istvánnak címzett feliratában: „Mind fojtogatóbban / szorul a nyakunkra / akárcsak a kötél / a Kárpátok hurka”) és a nyugatosan fegyelmezett (fél)szonetteknek is mestere („Karácsonykor születtem. Havazott. / Anyám lázban játszotta Máriát. / Apám ács volt. Félte a csillagot – / vállapján hozta a három király. / Dávájt köszöntek. Sztálin orgonált. / Jászoltűz füstje vont fölém gloire-t – / hamuba írták széphistóriám –” – Karácsonyi félszonettek). Azonban ezekben a látszólag egyszerű, egyjelentéses versekben is gyakran érezhetők a költőelődök jelenléte, s különös, szelíd dialógust folytatva tágítják a szemléleti-gondolati horizontot, a világ határait. Mint a Vajda János mélabújához mélyrokonságban álló Pastorale con morbidezza című versben: „hóból sárból hűlt mezőkről / messzi tájra kéne menni / mint darvak a fellegekből / trópusokig ellebegni / el kellene tűnni innen / mint a sóhaj mint az álom / s fehér szélből varrott ingben / bukni fel egy déli plázson”. És talán kideríthető, hogy ez az egyszerű virágének hányféle versemlék-töredék (-törmelék) kontemplatív sűrítése: „ki sírni megtanítottál / szememen jégvirág voltál / meg miért nem vakítottál / mikor tűzzel rám hajoltál” (Múlt századok hangján kérdezlek).

Lövétei Lázár László szerkesztésében ez a mostani Válogatott versek kötet inkább az elindiánosodó erdélyi, székelyföldi, csángó magyarság dilemmás, poeta doctusi erényeket is megvillantó sorsköltőjének mutatja Ferenczes Istvánt. Ez az összkép illeszkedik a kitűnő értékeket, elfeledett kincseket fölvonultató Székelyföld Könyvtár sorozatba, de sajnálom, hogy az elbűvölő víziójú, a műfaji határokat pazarul átlépő – a Weöres Psychéjével rokon költői világú, világirodalmi metanyelven megszólaló – Zazpi című verskötet nagykompozíciójának néhány remek darabja innen kimaradt. (Hargita Kiadóhivatal, 2014)

Kiss Benedek: Isten csavargója. Válogatott versek, 1962–2012

Kiss Benedek a Tavasz költője (így, nagybetűsen). A Tavasz az élet kezdete, az újjászületésé, a reményé, a szerelemé, az életörömé, a létbizalomé, az Istenbe vetett hité – az élet kivételes kegyelmi pillanatai ilyentájt részesíthetik leginkább lelki békében, megnyugvásban az embert, ahogy – versei tanúsága szerint – Kiss Benedeket is. Indulásakor Csoóri Sándor és Nagy László iskolája érződik versein, sorain, látásán, de egyre inkább Áprily Lajos, Dsida Jenő és Berda József költői világához kerül a legközelebb – a szolidáris szeretet, az alázat, a szelídség, a virgonc természet- és életszeretet rokonítja hozzájuk (meg persze elegáns, könnyed, hajlékony verselése is).

„Édes Nagyúr, világodat / nem értem, de / imádlak érte. / Lázongás, harc volt az életem, / s jól esik most / a béke. […] A világ békétlen s boldogtalan, / s tán én is ordítanék, / ha nem lenne kenyerem. / Kenyerem, borom van, Mindenható – / de miserere! – / még sosem kellett így kegyelem!” – ez az elégiába hajló dinamikus feszültség jellemzi Kiss Benedek költészetének a ritmusát: a létezés, a teremtés csodájának ámulata, az élet öröme, és az öröm mellett, mögött gyakran a lélek szolidáris szeretetből eredő belső nyugtalansága. A Hogyan tovább? című remek zsánerében kutyáját sétáltatva egy padon ülő homeless párral való találkozását írja le. Csavargók vagy kukázók, egymást vigyázó, lepusztult pár – a költő végtelen szelídséggel észleli kivetettségükben a Teremtés csodáját, és zavarba jön: „A férfi nyögött, / a nő felserkent / félig, keze fogta az embert. // – Nem bánt a kutya? eszmélt felém, / s hebegve nyugtattam meg én. // S kutyául éreztem magam. / Elsomfordáltam óvatosan, // intettem még: ne féljenek, / a félelem fogta el szívemet – / mit akarok én? mit nyavalygok? / Kóddal nyitottam ki az ajtót, //hisz rendes ember kódra jár. / Nem először láttam ezt már, // kukázókat a padokon, / de ennyire tán még rokon // sosem voltam egyikkel se. / Mit adsz még, magyarok Istene? // Magyarok voltak, földönfutók. / Uram, a dolgaid Te tudod, // de nem kéne egy kis számadás, / egy kis földi föltámadás?” A társadalmi igazságtalanságot, méltánytalanságot éppúgy észleli és megnevezi, ahogy Sinka, de a jelenség nem a dacos lázadást, haragot, hanem – Dsida Jenő-i megrendültséggel – a visszafogott tiltakozás szelíd bejelentését és az önvizsgálatot hívja elő. Szelíd a tiltakozása, mert a világrend egészébe vetett hite sértetlen, és önvizsgáló, mert számára nem a külső erő, a társadalmi törvény az abszolút mérték, hanem a mindig „egyedüli példány” erkölcsisége, jóra való készsége, szolidaritásvállalása. A világrendbe vetett ép hit a közösségvállalást, a jóra való készséget, törekvést pedig kegyelmi adománynak tekinti, amelyet hálával és alázattal fogad: „Akit egykoron Káin sújtása ért – / én is lehettem volna. / Az egy tál lencséért örökségét / elkótyavetyélő Ézsau / én is lehetnék. […]
A katyini erdő szerencsétlenei közül egy / én is lehettem volna. / Ki levegőért, még egy kortyért / társát taposva szipákolta magasabbra magát / a gázkamrában – / én is lehetnék. […] Ó, Uramisten, ki-minden lehettem volna, / tán még az is, ki a szörnyű / Isten- és embergyalázatot elkövette, / tán még az is, / akinek nem lehet megbocsátani. […] A könyörület szentségét / nekem, ki szintén könyörületre vágyom, / add meg büszke szívemnek, Uram!” (Litánia)

Kivételes a kortárs magyar irodalomban az a gyanútlan létbizalom, a való élet ellentmondásos sokféleségének türelmes, belátó, szerető elfogadása, amely Kiss Benedek költészetének a világa. Aggódjon bár a társadalmi igazságosságért, a nemzet sorsáért, az értékek megbecsüléséért, írjon szarkasztikus fricskát az újgazdagok, a hatalommal bírók, a gátlástalan törtetők, erőszakosok ellen – az élet szeretete, megbecsülése mindig fölülírja a keserű tapasztalatot: „Az embernek néha / fel kell tudni magában / Istent / a porból / emelnie.” (Hajdan, a Ménesi úton)

Kiss Benedek annyiszor és annyiféleképpen ad hangot hálájának, annyiszor észleli örömmel nemcsak a Gondviselés, de a transzcendens Isten valóságos jelenlétét is, hogy valamilyen félreértett leegyszerűsítéssel „hívő”, „vallásos” (keresztény) költőnek is nevezhetnénk. Talán az is, de mégis más. Inkább az életbe, az emberi jóságba, szeretetbe vetett mélységes hit az ő hitének az alaptermészete, amely úgy teljességgel világi és evilági vonatkozású, hogy szüntelenül érzi, tudja, hogy létező világunk, életünk „nem-ember-teremtette” felfoghatatlan csoda. S mert az életet teljességként éli meg, a halál is az élet gazdagságára, pompázatosságára emlékezteti: „Szép a virradat és szép / az alkony, / jó, ha szélben pirul az arcom, / akár a gyümölcsök, / célt sem tudva, / s ha lehetne, / megszületnék / újra. […] s ha jön az óra, / sajnálkozni fogok bizony, / hogy létem burkába / csak ennyi fért.” (Míg nyílik a szám) Vagy ugyanerről a balatoni szőlők, borok víg kedélyű költőjeként jobban ismert „Kissbence” jellegzetes játékosságával, finom öniróniájával: „Ha majd végső stációm után is / szőlőkaró magaslik, / hiszem-Istenem, / eljutok addig a partig, / ahol a legszebb szőlővessző / hajlik” (Isten szőlője). (Hitel Könyvműhely – Nemzeti Kultúráért Alapítvány, 2013)

Kulcsár Ferenc: Mindig. Versek 1968–2012

„Esküszöm istenre, végig plagizáltam, / éden fáit, zsoltárokat, szentírást dézsmáltam, / kalózkodtam évezredek kacatjai között, / mindazzal, mi szétvetett és megkötött” (Plágium) – az olvasó nem könnyen talál fogást Kulcsár Ferenc költészetén, éppen az általa önironikusan említett „plagizálás”, azaz a hagyományok meghökkentő, már-már bizarr sokféleségének felhasználása miatt.

A költő a hatvanas évek végén, a csehszlovákiai magyar irodalom látványos hagyománytörésének generációjával, az Egyszemű éjszaka nemzedékével indult, a közép-európai késő és neoavantgárd igézetében, Vladimir Holan, illetve Tolnai Ottó absztraktabb világértelmezésének gnómikus képei, szövegei rokonvilágában. Hogy az alattomos diktatúra, a husáki sötétkorszak és a napjainkig változatos intenzitású magyarellenesség keserű tapasztalatainak birtokában költészete feltöltődjön az évezredek „kacatjaival” és a (cseh)szlovákai magyarság lét- és sorshelyzetének referencialitásával.

Sokféle utat próbált és használt Kulcsár Ferenc. Tompa Mihály levelezéséből avantgárd szövegmontázst, grandiózus víziót állít össze, így vall kora szabadságától megfosztott, szörnyűséges, „vérző idejéről”. Másutt az anyanyelvet veszi védelmébe fenséges pátosszal: „Ó, anyanyelv, jámbor istenfia vagy, / keresztre van téve mindenegy szavad, / s mi, akik az átkok oldását keressük, / a vérző szókat a keresztről levesszük… // …az édes szókat a keresztről levesszük, igéző igéink kebelünkre vesszük, kedvesgetjük őket, s világ csudájára, ráhelyezzük gyöngyön gyermekünk ajkára.” (Óriás aranyorgona)

Az ódai, magasztos szárnyalás éppúgy jellemzi gesztusait, mint az ironikus groteszk. A régies magyar költészetet éppúgy megidézi és használja, ahogy József Attila és Vörösmarty sorait, Juhász Ferencre emlékeztető expresszív, szürrealisztikus, képileg roppant zsúfolt, szabad asszociációs látomásaiba a mitológiát, az ó- és újszövetségi alakokat – Kondor Béla óta senki magyar költészetében nem jelenik meg annyiszor az angyal, mint a Kulcsár Ferencében –, a bibliai textusokat éppúgy beépíti, ahogy zsánertöredékekben a felvidéki magyarság életének, sorsának megrendítő elemeit. Dinamikus, erős intenzitású, magas hőfokon izzó, félhosszú és hosszú szabad verseiben érzelmek, reflexiók, intertextusok valóságos lipcsei csatája zajlik. Mindenről beszélni akar, a kozmoszról, a teremtésről, a zsákutcába kényszerített kisebbségi sorsról, barátokról, pályatársakról, a költészetről – legfőképpen pedig Istenről és önmagáról, pontosabban önmaga helyének, szerepének, identitásának meghatározásáról a kreatúra egészében.

Szerepeket próbál, sokáig a La Mancha búsképű lovagja lesz alteregója, aztán a kilencvenes évek elején rátalál a habitusához leginkább illő alteregóra, R. C.-re, aki nem más, mint önmaga, KulcsáR FerenC. A zaklatott asszociációk megszelídülnek, és innentől a fergeteges humorba átcsapó ironikus groteszk és a fegyelmezettebb lírai pátosz jellemzi a rendszerint epikus tartalmú R. C.-verseket. R. C. persze szegről-végről Pan Cogito (Zbigniew Herbert), Homálynoki Szaniszló (Kálnoky László) és Mittel Ármin (Tőzsér Árpád) leszármazottja: mindannyian a skizofrén tudatú közép-európai történelem „következményei”: a maguk környezetében bogarasnak, habókosnak tűnnek, mert egyetlen valóságról vennének tudomást, és egyetlen valóságot élnének meg.

Minden történet, gondolat, emlékezés, dilemma számára kitűnő alteregó R. C. – az ironikus távolságtartást és az önironikus azonosulást egyszerre teszi lehetővé a maszk, a szerep. Ennek a ma is tartó versvonulatnak egyik emlékezetes darabjában, a sokszor, méltán hivatkozott Angyalbőrben címűben R. C. sorkatona valóságos(?) megbolondulásának történetét meséli el Kulcsár. Egy másik R. C.-vers a kisebbségi magyarság magyarságában megnyomorítottságáról ad döbbenetes erejű látleletet: a hirtelen otthon nélkülivé vált hőst „egy lírai házinéni / fogadta be szegényt: a vért köpő poétát, a legkisebb fiút, / a sárkányölő legényt. A titkon lévő házinéni folyton / operákat hallgatott, cirógatta, mint a macskát, / a nyivákoló sok-sok dallamot, s mert félt a böhöm házban / magyarul beszélni, bezárkózott a szívébe, s magyar ritmusokat / kevert néger vérbe” (Albérletek). De az R. C. szerep arra is alkalmas, hogy felező tizenkettesekben, Arany János modorában, frenetikus őszikékben nézzen szembe saját mulandóságával: „Hajlott korú R. C., tölgyfa volt, kóró lett, / elvéti a tű fokát s mind a fehérnépet, / inában van már a lotyogó bő nadrág, / tehén, kutya, asszony, egy se veszi hasznát.” (Vénséges, mint vala istenes Habakuk)

Az epikus tartalmú, impozáns, nagy gesztusok avantgárd és avantgárdszerű félhosszú és hosszúversei mellett a meditatív Kulcsár Ferenc máig hű maradt a minimalista eszközökkel élő rövid, gnó­mikus, aforisztikus csattanóval záródó versformákhoz is. Legjobb darabjai a sors és lét alapkér­déseit kivételes tömörséggel és érzékletességgel, a szimbólum erejével fogalmazzák meg, mint a Betűvetés például, amely a költői mesterség „örök kételyére” kérdez rá: „Egy tágas fehér mezőre / sok fekete utat vernek. // Csúcsok várnak? // Avagy vermek? // Betűvetés óta azt lesem, / ki áll a szélben, / és ki áll vadlesen! // Ki érzi, ha nagy ívű a torzó? // És milyen a nyájas vadorzó?”

Kulcsár Ferenc közel fél évszázados, gazdag költői pályájának gyűjteménye e mostani kötet, Vilcsek Béla Kulcsár Ferenc költői pályáját áttekintő, filológiailag is igen gondos és igényes utószavával. (Ab-Art Kiadó, 2013)