Temesi Ferenc: Miért nem lettem…?

A tárcát hol inkább epikus szépirodalomnak, hol meg igényes újságírásnak szokás tekinteni. Nem ok nélkül, hiszen valóban átmeneti műfaj, akárcsak az önéletírás, a szociográfia, az esszé vagy éppen az anekdota. S egyik esetben sem a téma, az eltervezett közlendő dönti el a hovatartozást, hanem a szemlélet és a nyelvhasználat. A tárca a műfaj kialakulása óta irodalmi igényű, ám ezt a szándékot nem mindig sikerült maradéktalanul megvalósítani. A tárca fogalma mellett használatos a tárcano­velláé, a tárcaregényé, s már ez is sejteti, hogy nem csupán a besorolás okozhat műfajelméleti gondot, hanem magának a tárcának a sokféle változata is. A klasszikus meghatározás szerint a tárca újságokban megjelenő, tehát valamennyire aktuális dolgokkal foglalkozó, szépirodalmi igényű, rövid terjedelmű prózai műfaj, amely könnyedségre, szórakoztató jellegre törekszik. A tárcaregény persze sok folytatásban jelenik meg, de egyes részei önmagukban is megállnak. A 20. században a szórakoztató könnyedség helyett a komor történelem is formálhatja a gondolatmenetet, s az írások gyakran az esszéhez közelítenek. A tárca igazi mesterei rendre szépírók, ez határozza meg az egyéni szemléletet, a stílust. Elég talán Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Móra Ferenc vagy Tömörkény István műveire utalni. Pusztán e névsor alapján is levonható az a következtetés, hogy míg az újságírónak tárgyilagos közlésre kell törekednie, s véleményét az írott és íratlan törvények szellemében illik megfogalmaznia, személyiségének vonásait a háttérben tartva, addig az igazi irodalmi tárcának a lényegéhez tartozik a személyesség. S igen gyakran a sorozat jelleg. Ez az azonos beszélő személyének-személyiségének kiemelésében s gyakran motívumokban, témákban, alakokban is megmutatkozhat.

Temesi Ferenc a legnemesebb hazai tárcaírói hagyományok követőjeként mutatkozott be ebben a műfajban, már az Országúthy-történetekkel maradandót alkotva Az éjféli utas című kötetben (2000). Tárcái jelentek meg A szív böjtje (1991), a Gabo meg a halál (2003) című könyveiben, s a Kölcsön Idő (2005–2006) című újságregényben is sorjáznak régebbi és újabb tárcák, tárcasorozatok. Legújabb idetartozó könyve, a Miért nem lettem…? (2014) 33 írása közül néhány már korábbi kötetekben is szerepelt. A kötetbe illesztés, a címek azonos szerkezete szoros kapcsolatot teremt az egyes fejezetek között, s akár tárcaregénynek vagy novellaciklusnak is tekinthetjük ezt az alkotást.

Temesi Ferenc írói munkásságának talán leginkább szembeötlő vonása az önéletrajzi jelleg s az ebből következő személyesség. Ugyanez tapasztalható tárcáiban is. Általánosságban kijelenthető ugyan, hogy vannak novellisztikus, önéletrajzi, útleíró, publicisztikus tárcái, de szinte mindegyik önéletrajzi – vagy az is –, és mindegyiknek vannak novellisztikus elemei. Vagy az ő kedvelt kifejezését használva: mindegyik mese, mesélés.

A Miért nem lettem…? már a címével nyomatékosan utal az önéletrajzi jellegre, hiszen a cím első fele után valamilyen foglalkozás vagy magatartás következik: a jósé, a katonáé, a pedagógusé. Az életrajzok persze elsősorban arról szoktak szólni, hogy mivé lett az ember, vagy arról, hogy mi minden akadályozta, hogy azzá válhasson, amit szeretett volna. Temesi Ferenc eltávolodik ettől a hagyománytól. Szükségszerűnek mutatja meg mindazt, ami nem lett. Elképzelhetetlen volt például számára az, hogy katona, rendőr vagy fogorvos legyen. A másik végleten olyan személyiségeket mutat be, akikre példa-emberként tekint. Xavéri Szent Ferencet, barátját, a humorista Boncz Gézát, a vak zenész Weszely Ernőt, a színész Helyey Lászlót. Kamaszkorában az emberke előtt a hivatásoknak szinte végtelen sora mutatkozik meg, Temesi Ferenc azonban igen hamar eldöntötte, hogy ő író lesz:

„Édesapámnak mondtam először, hogy író az, aki mindennap ír. Vasárnap is lehet szépet írni, mondta ő. Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy az írás életforma is. Drága jó édesapám azt szerette volna, ha olajmérnök leszek. Nem csoda: a hatvanas években Szegeden kitört az olajláz. De én tudtam, hogy nem tart sokáig, és azon is átláttam, hogy édesapám tulajdonképpen azt szeretné, ha otthon maradnék, ott alapítanék családot – és így tovább. Jót akart ő, de az a jó nekem nem volt jó. Mert már írónak tudtam magamat tizenhat éves koromtól fogva. Iszonyatosan erős hit világlott bennem, pedig még író se voltam. Évente megírtam egy-két novellát, ennyi. De jegyzeteltem, mint egy megszállott. Apám nagyon nehezen, de beletörődött a dologba.” (Miért nem lettem vasárnapi író?)

Gondolkodhat persze ezer kamasz is ilyenféleképpen, de az ezerből kilencszázkilencven hamar rádöbben tehetségének fogyatékosságára, s abbahagyja a próbálkozásokat. Néhányan eljutnak az első kötetig, de továbblépni csak egy vagy kettő képes közülük. A tehetség mellett kitartásra, másképpen fogalmazva: szorgalomra is szükség van. Olyan elhivatottságtudatra, amelyhez társul az irodalom iránti alázat. De így van ez a legtöbb kamaszkori ábránddal, tehetség- és hivatáscsírával. Temesi szemléletesen, olykor némi nosztalgiával emlékezve írja meg, hogy nem lehetett festő, mert remegett a keze, nem válhatott profi sakkozóvá, mert nem volt elég jó, s ugyanez érvényes a beatzenészi, a színészi pályára. A tehetséges kamaszban van vágy arra, hogy reneszánsz emberré váljon, később azonban inkább szakember szeretne lenni. A vasárnapi író ezek szerint nem lehet igazi szakember, például aligha tudna regényeket alkotni. Ezért gondolja Temesi azt, hogy „ha rajtam múlna, egy rendes (mondjuk, hogy jó) írónak én egész életében ösztöndíjat adnék. Nem többet annál, amit egy átlagember keres. De annyit igen.” Ezzel szívesen egyetértene az ember, csak annyi a baj, hogy a „jó író” minősítés a kortársaknál igen képlékeny fogalom. 35-40 éves életkor előtt kevesen képesek ezt akár a legtárgyilagosabb ítélőszék előtt bizonyítani. Ám addig is meg kell élni, jó lenne családot alapítani. Ehhez kellenek a foglalkozások, amelyek szerencsés esetben kapcsolatban vannak a választott hivatással. Így végzett az író magyar–angol szakot, így volt átmenetileg angoltanár, könyvtárnok, klubvezető, tévéarc, újságíró, pedagógus, kertész, szakács, sőt még jós is.

Az elhárított és az átmenetileg űzött foglalkozásokat az író korántsem lenézően, valamiféle zsenitudattal hárítja el. Ezt nyomatékosan megerősíti a könyv mottója Martin Luther Kingtől:

„Ha egy ember arra hivatott, hogy utcaseprő legyen, úgy kellene söpörnie az utcákat, ahogy Michelangelo festett, vagy Beethoven zenét szerzett, vagy ahogy Shakespeare verset írt. Olyan jól kéne söpörnie, hogy az összes eget-földet lakó vendég megálljon majd, és azt mondja: itt egy nagy utcaseprő élt, aki jól végezte a munkáját.”

Igen, a munka tett emberré bennünket, s a jól végzett munka nemcsak a társadalom megbecsülését érdemli meg, hanem a dolgozó életét is értelmesebbé teheti. S miként ez a mottó, a könyv egésze is azt a kérdéskört vizsgálja kimondatlanul is, hogy miként kellene élni. Például úgy, „ahogy Kung-Fu-dze írta: egy jó kézműves, ha tökéletes munkát akar végezni, mindig élesíti a szerszámait”. Az élet választások sorozata, s bár a döntések soha nem csak rajtunk múlnak, hanem a körülményektől, a lehetőségektől is függnek, Temesi Ferenc könyvének önéletrajzi hőse – és a többi hősként bemutatott alakja – nem foglya a körülményeknek, hanem kiteljesítője a lehetőségeknek. Az abszolút hős természetesen Xavéri Szent Ferenc, az író keresztnevének választott szentje, a nagy távol-keleti hittérítő, „az egész földkerekség minden missziója védőszentje”, s ráadásul még az íróké is. Temesi nagyon régóta készül e szentről írni egy történetet, ez az írás lehet az első vázlat. Önértelmezése szerint: „Valójában én egy fordított Xavéri voltam, a Keletet hoztam Nyugatra.” S a végkövetkeztetés: „Ha nem lesz keresztény Európa, nem lesz Európa.”

Az első történet arról szól, hogy Miért nem lettem jós? Az író egy időben komolyan és szakszerűen foglalkozott a tarotjóslással. Tapasztalatai alapján kárhoztatja a jóslással visszaélőket. Szerinte: „Minden ember azért cselekszik pont úgy és nem másként, mert van egy képe önmagáról. Ezt az elképzelést csak pozitívan szabadna megváltoztatni. A magunkról alkotott elképzelés megváltozása megváltoztatja a jövendőnket is. Minden változás először a tudatalattinkban történik meg. […] Azt érezzük, hogy az élet gazdagsága másoknak adatott meg, és nem nekünk. […] Pedig csak úgy kéne tennünk, mintha olyanok volnánk, amilyenek szeretnénk lenni, és rövidesen hasonulunk ahhoz a képhez. Csupán színlelnünk kell, hogy előrehaladunk valamely ösvényen, és az ösvény lábunk alá simul, az események követni kezdik a színlelést.” A jóslást, a nyelvtanítást, sőt az alkoholfogyasztást is akkor és azért hagyta abba az író, mert a hivatását akarta gyakorolni: azaz regényt kezdett írni. S az első mondat, az első fejezet elkészülte után már haladt is az ösvényen. Még a hasznos hobbival is hasonló a helyzet. A lelkes, szakszerűségre törekvő kertészkedést felváltja a vágy: „Ülni a kertben és nem csinálni semmit. Ez lesz a csúcs. […] A művészet célja az idő megállítása. A kert önéletrajz, de téged már a regény érdekel.”

Mindebből következik, hogy az amatőr szinten űzött tevékenység, a hobbi nem elítélendő, elutasítandó, hiszen a hétköznapi életnek és a személyiség teljesebbé varázslásának egyaránt segítője. Némi kertészkedés, szakácskodás, ezermesterkedés, sportolás, művészetekkel való foglalkozás végső soron nem elvetélt kísérletek sora, hanem a létezés alaposabb megismeréséhez vezető út, s ha valakinek, hát az írónak elkerülhetetlenül szüksége van erre.

A hivatások, foglalkozások iránti vonzódás, illetve a velük kapcsolatos ellenszenv nemcsak a tehetség függvénye. Például még sorkatona sem lehetett a fiatalember, mert a sorozáson még soványnak találták, később pedig nyilván a tragikus gép­­kocsibaleset következményei tették alkalmatlanná. A Kádár-korban úgy nőtt fel, hogy félt a rendőröktől, akik „nem a rendet őrizték ugyanis, hanem minket. Vagyis a népet.” A fogorvosok úgy megkínozták zsenge korában, hogy azt el nem felejtheti. Halálcsillag azért nem lehetett, mert a szörnyű baleset után ő életben maradt. A tévétől, Asztaltársaság című sorozatát megszüntetve, elküldték (tévéarc). Vannak olyan sze­mélyek, akik bár tehetségesek,
de az alkohol tönkretette őket (Rózsaszín, a költő, Matyika, a festő). Tudjuk, ez a veszély az elbeszélőt is fenyegette korábban. Egy másik személyiséget deformáló veszedelem az ideológiai-politikai szélsőségesség. Erre példa a Miért nem lettem Kertész Ákos?

Temesi Ferenc nem nevezhető politizáló írónak, a tárcáiban sem fő szál az ilyenfajta aktualitás. Kertész Ákos, a korábbi jó barát kapcsán sem politizálni akart, hanem az elfogadhatatlan egyoldalúságot nevezte meg, magyarságát vallotta meg. Amikor a társadalmat kritizálja – más írásaiban is ez a helyzet –, nem az aktuális politikai frontokkal foglalkozik, hanem – a történelmi útra is figyelve – az emberiség és a magyarság társadalomfilozófiai állapotával és az ezt illusztráló gondokkal. Európa és a kereszténység, Európa és a Távol-Kelet kérdésével, a számítógép elterjedésének következményeivel, az oktatásüggyel, az írótársadalom megosztottságával.

A Miért nem lettem…? tárcaregénynek, novellafüzérnek, önéletrajznak is különleges, hiszen egyik elem sem mondható központinak benne. Önéletrajzként feltehetően ez a legkevésbé átalakított Te­mesi-próza, de korántsem a hiteles önéletrajzi elemek jelentik benne a lényeget, hanem az írói szemlélet, amelyik az élet hétköznapi és metafizikai megértésére törekszik. Ne feledjük: „a jósors és a balsors szomszédok”. „A kertben közelebb vagyunk Istenhez, mint bárhol máshol, mondta nekem hunyorogva öregapám.” Temesi pedig azt teszi ehhez hozzá, hogy az író az „Isten kéme”, „az írás fönnmarad”, és „mi, magyarok, nagy mesemondó nemzet vagyunk”. (L’Harmattan, 2014)