×

Szigeti Lajos: A Tejút szélén

Baán Tibor

2015 // 02
A költő hetedik, A Tejút szélén című verskötetéről írja lírai szépségű fülszövegében a magyar költészet nagy öregje, Hárs Ernő: „Szigeti Lajosban még él a költészet szakrális hivatása. Összefoglalni a bomladozót, felülemelkedni a megtévesztő látszat hétköznapiságán, és kimondani a dolgok mögött rejlő kimondhatatlant.” A megállapítás egy szigorú következetességgel épülő versvilágra utal, mely a hangerősítőket használó költészet korában mer és tud szerény és csöndes lenni. Hűséges szülőföldje, Szabadhídvég csöndjéhez, égboltjához, a gyerekkor álmaihoz. A belső csönd, a belső zene, a versek alapvetően képszerű, ugyanakkor melodikus felépítése mind olyan tulajdonság, amely ha tud is – mint erre számos verskötet, így a barbár Téridő (2006) vagy a Végtelen jel (2010) utal – korunk tragikus meghasonlottságáról, de képes felülemelkedni a kilátástalanság rövidzárlatain. Felülemelkedni pusztán azáltal, hogy a tér és az idő határtalan pers­pektívájából tekint az emberi létezés birodalmára. A csillagászat, a matematika, a fizika számos területének szakszavait hasznosítva egy sajátosan egyéni kozmoszélményt fogalmaz meg. A teremtés hat pillanatának egyik versében így: „A szétszóródott mindenség / billiószor billió / sokadik hatványon / szétszálazott erővonalak mentén / rugalmasan tágul.”

A versfüzér a teremtés hatodik napjának csodáját idézve zárul: „Teremté tehát Isten / a csillagokat… /… / Teremté Isten az embert / az ő képére…” A modern kozmológia és a teremtésmítosz egybelátása sokat elmond e líra szemléletéről, amely szívesen és szakszerűen hivatkozik flórára és faunára, mely ugyancsak a kozmosz része. Ennek költői átélése a Földút című négysoros: „A Tejút szélén nap- és földút, / ahol bolygónk tiszteletkört fut / s lett az emberszabású elme / a világmindenség értelme.” Szó sincs itt József Attila vagy éppen Pilinszky János világárvaságáról, ahol a csillagok rácsok, ahol, folytatva az előbbi metaforát: „csillaghálóban hányódunk”. Szigeti Lajos kozmosza mindenestől emberszabású. Nincs benne a kozmoszt fölfedező elme tériszonya. Sokkal inkább a gyermeki csodálkozás boldog ártatlansága, a létharmónia derűje. Ez a szerencsés alkati tulajdonság képes meg- és feltalálni az elveszett harmóniát. S talán az se véletlen, hogy az újabb versekben is fontos szerephez jut a kötött forma. A Helyzetdalban a gyerekkorát visszaálmodó, az életre visszanéző felnőtt szomorúságát a szelíd humor ellenpontozza: „Hegyre hágtam, vízen jártam / percek, fokok hálójában // Állat, növény / gyűltek körém – / lennék szelíd / öreg bölény. / Sok csillagos / szálloda most / a magas ég – / vendég vagyok.” Ez a Kosztolányit felérző, a gyerekversek humorát is megvillantó szembesülés a mulandósággal alighanem jóval komolyabb mondandót hordoz, mint az első percben kitűnik. Valójában az elszámoltató idővel való szembenézés vált át megejtő, a tragikumot játékosan átalakító, leplező líraiságba. Úgy, ahogyan ez a Gyerekidőben is történik, amely a megszökött időt visszaperelve nem a veszteségen borong, hanem a nyereségen, mikor felidézi a gyerekkor hajdani mindenhatóságát, a számlálatlanul folyó napok édességét: „Ugróiskolánk volt pocséta, tócsa / játszótér az időzóna, / szüleink: szeretet, őszinteség, / szív alakú léggömbbel forgott / a felhő-maszatos ég.”

Szigeti Lajos költői szemléletében, mint ez az eddigi verspéldákból is kitűnik, az én kisvilágának gondjait újra meg újra feloldja a kozmikusban, vagy éppen fordítva: a kozmikus időt, a világtörvényt fedezi fel az egyéni létben. Ám járjon bármelyik úton, mindegyik esetben az én harmonikus világátéléséről beszélhetünk, egy olyasfajta rejtett esztétikáról, Széptanról, ahol egyetlen imperatívusz létezik: „Alkoss tiszta harmóniát / az Úr hangját szinkronizáld.” A versmondat első felére poénként rácsapó ige („szinkronizáld”) nem egyszerűen szerencsés, a fiatal líra szóalkotó műhelyét idéző lelemény, hanem a korszak feladatát valóban kifejező útmutatás, amely a szókincs elmozdításával kívánja aktualizálni mondanivalóját.

Végeredményben életstratégiáról van szó, arról, hogy miképp viszonyuljunk meghasonlott, alapvető tendenciáját tekintve folyamatosan deszakrali­záló világunkhoz. Szigeti Lajos költői válasza, a Gyümölcsös című verset idézve, hogy vegyük észre mindenek dacára az élet hétköznapi csodáit: „Mintha gyümölcskosár volna / gyönge ágakból fonva, / bő termésével megkínál / fiatal almafánk. // Forog virágtengely körül, / csészelevélen kövül / a színméz gyümölcshús, bíztat / jó fűszeres illat.” A felajzott érzékekben tükröződő, sokféleképp visszaverődő valóság jó érzéseket, az életbe vetett hit eszméjét növeli az olvasóban. Jó példa erre a Szélhárfa zárása, ahol, hasonlóan más versekhez, a költő némi humort, parányi mosolyt is adagol a költői képhez: „Talpmasszázs vár – homokdűnés sík, / ahová mezítláb lépek, / galaxis-körhintánk elszédít – / forogj, Föld – évszakok, évek.”

Az idézett részlet szerencsésen foglalja össze a Szigeti-vers legfontosabb ismérveit. Következtethetünk rajta keresztül magára a módszerre, amely úgy szól az objektív valóságról, hogy beléhelyezi az embert, a költészetből egyre jobban kitiltott ént mint a világegyetemet vizsgáló tekintetet. (Hungarovox, 2014)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben