×

Milyen Nyugat? Melyik Nyugat?

Buda Attila

2015 // 02
Az irodalmi közbeszéd, a kései utókor a Nyugat folyóiratot, amelynek első száma 1908-as dátummal, de már az előző év végén megjelent, s egészen 1941 augusztusáig a magyar irodalmat szolgálta, egységesnek és ugyanakkor különbözőnek is látja. Egységesnek, amennyiben elejétől a végéig a polgári kultúra hordozója volt, habár annak legalább kétféle felfogását, a hatalom bizonyos körei iránt lojalitást (Ignotus), illetve a klasszikus értelemben vett, de eredetében eltérő liberalizmust (Babits, Osvát) gyakorolta, és különbözőnek, amennyiben elvált egymástól, módosult, kiegészült az 1929-ig Osvát és 1930-tól Babits szerkesztette évfolyamok tartalma, összetétele, közlési stratégiája, nem alapjaiban ugyan, de preferáltjaiban jelentősen. Sőt, egy sehová sem vezető politikai megkülönböztetés szerint Ady halála után a lap elszürkült (volna), és már soha olyan nem lett, mint volt annak előtte. Ezekben a többnyire külső értékeket számba vevő ítéletekben annyi az igazság, amennyi a valótlanság. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a bő három évtized alatt részben kicserélődtek a Nyugat szerzői, megváltoztak az inspiráló irodalmi eszmények és módszerek, jelentősen átalakult a külső, történelmi környezet, s e változások mind valamilyen módon otthagyták bélyegüket a lapon. Mindezek mellett azonban markáns módon állandó maradt a napi politikától és politikai eszméktől, a direkt propagandától távolságot tartó közlési gyakorlat, a különbségtevésre törekvés, az érték- és teljesítménytudat: írásai – talán Ignotus politikai cikkeit kivéve az elején – távol álltak a hivatalos véleményektől a világháború előtt és az azt követő években egyaránt, s bár szerkesztői némiképp különböző módon ítélték meg az irodalmi színvonalat, mégis képesek voltak a hivatalos, intézményi támogatottságú irányzatok mellett egy többgenerációs, szabad és független, sokszínű irodalom megszólaltatására is. Állandóság és változékonyság összefonódása fennállása alatt nehézzé tette a tárgyilagos megközelítést, hiszen a különféle vélemények megfogalmazói legtöbbször maguk is saját előítéleteik foglyai maradtak; eszméinek hátat fordító közvetlen utókora pedig szemben találta magát a hamar emblematikussá vált lap ideáinak továbbélésével, ami kiváltotta egy avval szembeállítandó eszmény, világkép igényét, ezt azonban a hirtelenség szorításában csak sebtében, megalapozatlanul és kiérleletlenül, ma már láthatóan szervetlenül lehetett létrehozni.

Az 1912-ben született Ottlik Géza még éppen a Nyugat szerzője lehetett, a második világháború kitörése előtti pillanatban, az 1939. évi könyvnapi számban jelent meg első írása. Ez számára egy életre szóló kötelességet és tartást adott. „…a Nyugat elfogadta egy hosszú novellámat, és olyan magas rangban érzem magam azóta is, mint semmi más kitüntetéssel, semmi más pályán nem érezhetném magam. Ha a százméteres síkfutás olimpiai bajnokságán kívül megnyerem a kétszázat is, körülbelül ennyit ért, amikor Babits elfogadta A Drugeth legenda című novellámat.”1 Később, a megszűnés harmincadik évfordulóján megrendülten emlékezett a nagybeteg Babitscsal való találkozására, vele szemben érzett zavarára, félszegségére. Majd Schöpflin Aladárt is felidézve határozta meg, mit jelentett számára a lap: arkangyalok összeesküvése a világ feje fölött. Hozzájuk hasonló melegséggel említette Kosztolányit is, aki „Lépésről lépésre mutatta meg, hogy a fájdalmat, boldogságot, eksztázist, megrendülést, a túláradó mindenséget vagy az »ősebb, ismerősebb« semmit hogyan lehet, milyen minőségű alázatból és fegyelemből nyert költséges nyugalommal lehet a katasztrófában verssé, prózává átkovácsolni”.2 Az 1939-es megjelenés után azonban a Nyugat-összejövetelekre mégsem járt el, a szerkesztők körül zsongó kör tagja nem lett. Nem mondhatni azt sem, hogy gyakran megjelenő szerzője lett volna a lapnak. Az utólagos, egyes vonásaiban szépítő emlékezésen is átsüt, hogy a Nyugat utolsó éveiben, amikor betegsége miatt a tényleges szerkesztést Babits egyre erősebben átengedte Illyésnek és Gellértnek, magának már csak a versek feletti őrködést és más műfajú írások kiválasztását, közlésük végső verdiktjét fenntartva, Ottlik nem találta meg köztük a helyét. Valójában persze Babits ekkor is figyelt a közlemények színvonalára, de a szerkesztés folyamatát a szellemi utód státusába jutott Illyés Gyula, a kiadót igazgató, azaz a megjelenés anyagi alapjait előteremtő Gellért Oszkár, valamint az egyre szigorodó sajtóviszonyok között egy bonyolult, igen változékony, többszereplős játék biztosította. A versenyzést, tehát a teljesítményt értékelő Ottlik csak áttételesen, ám világosan, érthetően írt erről. Az utolsó, 1941. augusztusi számban olvasható Hamisjátékosok című írásának megjelenéséről ugyanis ezt jegyezte meg: „»Mihálynak tetszett«, hozta megint az üzenetet Gellért Oszkár, lefegyverző őszinteséggel szinte vállat vonva, mit lehet tenni, így hát kénytelenek közölni – de Babits halála után, 1941-ben, az új szerkesztő visszaküldte egy kéziratomat, udvariasan másikat kérve. Nem küldtem másikat.”3 Azt már nem mondta ki, hogy Babits halála után a Magyar Csillagról beszélt, az új szerkesztő pedig Illyés Gyula volt. A Nyugat folytatásaként szerkesztett laphoz, amelyet az irodalomtörténet hangsúlyeltolódásokkal ugyan, de az előd örökösének tart, később Örley István jelenléte közelítette megint, s a Hajnali háztetők című kisregényt Illyés 1944-ben mégis elfogadta. A lap a háborús viszonyok miatt ekkor már részben kézirathiányban szenvedett, másfelől azonban Ottlik írása annak ellenére került bele, hogy azt – írója érzései szerint – a szerkesztő idegennek, talán céltalannak is érezhette.4 Mindez nem volt feltételezés: Illyés és Ottlik irodalmi és társadalmi eszményeit, kifejezésbeli követelményeit világok választják el egymástól. Később Ottlik neve az Újholdéval forrt össze, e folyóirat pedig létrejöttében, elveiben, közleményeiben és sorsában a Nyugat eszméinek 1945 utáni lehetőségeit példázza. Az író maga is megélte és elszenvedte mindazokat a lehetőségeket és retorziókat, amelyeket a Nyugat közvetlen utókorában kiváltott, s már a feltámasztására tett kísérlet közben mintegy anticipálva szembesülhetett azokkal a körülményekkel, amelyeket a következő évek irodalompolitikája által neki és a hozzá hasonló felfogású, eszményű szerzőknek el kellett viselniük.

Ottlik később az 1944 márciusa után hallgató, 1945 januárja után szerveződni kezdődő, maga erejéből feltámadó irodalomra emlékezett. „Hetilapok, folyóiratok indultak, kértek novellát, cikket, kritikát, a rádió megbízott irodalmi előadásokkal, hangjátékírással, -fordítással, úgyhogy ebben a két esztendőben én is annyit dolgoztam, és olyan kedvvel, mintha igazi író lennék.”5 A másik Magyarország című rövid írásában a Nyugat újraindításának tervét is megörökítette. Még a Pasarét szomszédságában dörögtek a fegyverek, de már néhány fiatalember a nagy lap feltámasztásán törte a fejét.6 Nem volt kétséges számukra, hogy szükség van rá, szükség van a minőség és a szellemi értékek olyan felmutatására, amely a Nyugat oldalain volt tapasztalható. Csak azon gondolkodtak kissé, miután már a munkatársi gárdát is összeállították, hogy a Magyar Csillag éveit beszámítsák-e, vagy sem. Az akkor még szintén Budán tartózkodó Németh László igennel válaszolt (nyilván, hiszen ő érezte, hogy jelentős írásai olvashatók itt). Illyés Gyula viszont nem fogadta el a felkérést a részvételre; ő már öreg, különben is az egészet korábban átadta Örley Istvánnak, csinálják eztán hát már a fiatalok. Meg kell jegyezni, hogy 1945-ben Illyés 43, Ottlik pedig 33 éves volt. Tervükkel megnyerték az ideiglenes budai polgármestert, Némethy Károlyt, s január 16-án hatodmagával kérvényt, alapokmányt nyújtottak be erről, amelyben többek között ezt is leszögezték, az aláíró íróknak és művészeknek: „El kell takarítaniuk a szellem útjában álló hazugságokat, az önző megalkuvást, a jól gyümölcsöző ügyeskedést, az esztétikai tehetetlenséget, a napi politika árjával úszó középszerűséget.”7 Cipi a közreműködőkről egy 78 névből álló listát is összeállított, nem tudva még, hogy közülük néhányan már nem vehetnek részt a tervezett munkában. Az elképzeléshez sikerült megnyerni a terület orosz alakulatának parancsnokát, egy őrnagyot, akitől februárban műtermet, nyomdát, folyóiratot kértek. „Rendben van, semmi akadálya. Néhány nap az egész, s felszabadul a Margit körút. Lesz nyomda. Lesz ország, amely nem jut el többé negyvennégy október idusáig, mert nem Szálasié lesz, de nem is Horthyé, hanem Adyé, Babitsé, Móriczé, Kosztolányié, József Attiláé… Rotációs papíron adjuk ki a Nyugatot, százezres példányszámban…”8

A biztatóan kezdődő történet azonban nagyon hamar elkanyarodott eredeti céljától. Ottlik márciusban jutott át először Pestre. „Az Andrássy úton találkoztam Gellért Oszkárral. Nyugat!? Félrevont, és szigorúan, atyai jóakarattal sziszegte a fülembe: »Belépni! Petőfi-kör!« Nem értettem. – Hová? Miért? És miért kell? Legyintett, otthagyott. Hülye kérdésre nem válaszol.”9 A 38. évfolyam első számához már egy csomó anyag összegyűlt, de az Illyés Gyulától kért vezércikket csak nem kapták meg. Rajta kívül a tervezett szám szerzői közül másoknak is említette később a nevét: Németh László, Szabó Lőrinc, Fodor József, Rónay György, Vas István, Berény Róbert, Vilt Tibor, Márffy Ödön, Somlyó György, Weöres Sándor, Szentkuthy Miklós, Jékely Zoltán.10 1945 első hónapjaiban ők voltak azok, akik a szó szoros értelmében Ottlik fizikai közelségében voltak, tekintve, hogy még a Duna másik partjára nehézkes volt átmenni.

Az idők szavát mindig meghalló, jól helyezkedő Gellért Oszkár nyilván már az első orosz katona megpillantásakor tudta, hogy itt a régi Nyugat megjelentetésére egyhamar lehetőség nem lesz. Nem is erőltette hát. Ellenben felmérte és felismerte az új hatalmi viszonyokat: látta a szocialista és a népi irányzat előretörését a polgári törekvésekkel szemben. Amilyen gyorsan csak tehette, belépett a kommunista pártba.11 Ezt az óvatosság és félelem motiválta döntést életkörülményei is befolyásolták. 1944-ben ugyanis a Margit körút és a Kapás utca sarkán lakott, szemben a Regent-házzal, de ahogyan az is, Gellérték lakása is megsemmisült.12 Ezután – elbeszélése szerint – néhány hónapig (?) különböző helyeken húzta meg magát, ám már január 20-án (!) elment a Tisza Kálmán (1946-tól: Köztársaság; ma: II. János Pál pápa) téri kommunista pártházba, és: „Másnap már egy Vajda Hunyad utcai lakásban éldegéltünk.”13 A lakásszerzés azonban ambivalens érzéseket keltett benne, hiszen emócióit később egy szatirikus – értsd: másról szóló és mást tettét kifogásoló – versben is megörökítette:14 „Alighogy fölszabadult hazánk, / Éppen a Pártszékház kapuja előtt / Kilencszáznegyvenöt tavaszán, / Az akkori Tisza Kálmán-téren / Láttam nagy gondba merülve őt. / S mikor azt kérdeztem – Mit keresel itt? – / A válasz ájtatos volt és szelid: / Hogy felvételem a Pártba kérjem, / Mert egy szobában lakni oly átkos, / Így tán hamarabb jutok lakáshoz.” Ám ez nem a végső lakása volt, mert hamarosan Soroksáron egy volt náci/nyilas (azaz: kitelepített sváb) házát kapták meg, Budapesten pedig véglegesen a Sziget utca (ma: XIII. ker., Radnóti Miklós utca) 19/a. IV. em. 1. alá költözött. Ettől az időtől kezdve a nyári időszakot Soroksáron, az év többi részét pedig Budapesten töltötte.15 A lakásszerző akciót Vas István is megerősítette, akinek 1945-ben szintén nem volt otthona, s akinek Gellért ugyanezt a megoldást ajánlotta. Vas oda is ment a Tisza Kálmán térre, de amikor meglátta a fegyveres őröket, elment a kedve az egésztől, és eljött onnan.16

Gellért felfigyelt arra is, hogy Illyés Gyula szerepe bizonyos politikai körökben megnőtt, s e körök is hatalomhoz jutottak. Erre építve szorgalmazta a Magyar Csillag újbóli megjelentetését – hiszen azt már tudta, hogy a Nyugat felélesztése lehetetlen. Emellett február–márciusban Kárpáti Auréllal elkezdte szervezni a Magyar Írók Petőfi Szövetsége nevű szervezetet (amiről később önbírálattal megemlítette: „csak egy negyventagú elit-társaságra gondoltunk”),17 ez volt az, amit Ottliknak is megemlített. Nem sokkal később azonban felhagyott evvel a tevékenységgel, mert állítólag üzenetet kapott a Moszkvából érkezett, de még Debrecenben tartózkodó Gergely Sándortól, s létrejött időközben a magyar írók budai szervezete is. 1945. április 10-én aztán Budapesten megalakult a Magyar Írók Szövetsége, melynek elnöki tanácsában Gellért Oszkár, Gergely Sándor, Illyés Gyula, Kárpáti Aurél, Kassák Lajos, Tamási Áron és Zilahy Lajos voltak a tagok. Az Írószövetségnek három elnöke volt: Gergely Sándor, Illyés Gyula és Kárpáti Aurél. Közülük már akkor is a Moszkvából érkezett Gergely Sándornak volt a legnagyobb befolyása a döntéshozó, engedélyadó fórumokra. Illyés és Kárpáti teljesen átengedte neki a vezetést, Kárpáti később lemondott, Illyés pedig nem járt el az ülésekre.18 Gellért tehát Gergellyel tárgyalt a Magyar Csillag kiadásáról. De egy Gergely Sándor által támogatott lap nyilvánvalóan kommunista befolyás és ellenőrzés alatt, vagy ebben az időszakban csak szimpátia mellett kellett, hogy álljon, Illyés viszont kizárólag a maga nevében vállalta volna a szerkesztést, az Írószövetség nevében nem.19 Gellért még másokhoz is elment, ám szép szónál többet nem kapott; így hát egyszerűen lemondott a Magyar Csillagról is. Ottlik első, a Nyugat felélesztését célzó elképzelése tehát hamvába hullt, az összegyűjtött cikkekből csak Berény Róbert rövid írása maradt meg, ezt Ottlik 1983-ban közre is adta.

A történteknek a másik fél részéről való interpretálására Illyés Gyula nemrégen közreadott, 1945-ös naplója ad lehetőséget.20 Illyés és családja rokonok és ismerősök kíséretében Budán élte át az ostrom heteit. Ez idő alatt tevékenysége középpontjában természetesen az ő védelmük, egészségük megőrzése állt. Február elejétől ezt egészítette ki a polgári élet normális viszonyainak megteremtésére törekvő akarat, amibe a személyes lét keretein túl az irodalmi élet felújítása, folytatása is beletartozott. Az ekkor már ülésező Debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány által közzétett háborús bűnösök listáján írók nevei is szerepeltek, többek között Szabó Lőrincé.21 Illyés Gyula ki akarta vonni őt a várható eljárásból, többek között feltehetően azért is, mert 1944 novemberében Szabó Lőrinc szerzett neki mentesítést a bevonulási kötelezettség alól.22 Ottlik azonban vitatta – ahogy ez a Vas Zoltánnak írt, később ismertetendő kérvényből is kiderül – a (mindenkori) propaganda folytatását és jelenlétét, s nagy valószínűséggel emiatt került bele Illyés naplójába: „Ottlik túlbuzgó”.23 Utóbbit arra is érthette, hogy míg ő a Magyar Csillag újraindításán töprengett, Ottlik ragaszkodott a Nyugathoz, s megtervezte az első új szám összetételét is.24 A napló tanúsága szerint azonban Illyés ekkor már az írói szervezetek és a földosztás felé fordult, s kettejük útja nem csupán az alkotás, hanem az új világ kibontakozását illetően is elkerülte egymást.

Fűzfa Balázs közölte először azt az 1945. június 11-én kelt dokumentumot,25 amelyet Vas István, Ottlik Géza, Lengyel Balázs és Tolnai Gábor írt alá, Vas Zoltán akkori fővárosi polgármesternek címezték, s egy Budapest nevű szépirodalmi lap alapításához szükséges papírt és nyomdát kérték tőle. A szándék és a géppel írt kérvény szövege nagymértékben mutatja az igen gyorsan megváltozott lehetőségeket. Már szó sincs 1945 előtt megjelent lapok neveiről, bár a célokról nem mondtak le, hiszen főszerkesztőnek Schöpflin Aladárt kívánták felkérni. Igen jellemző, hogy a kérvény szövegét átszövi valami zavaró ambivalencia, ami az elképzelt szándék és a támogatás helye között feszül: „Minthogy nincs szerencsénk személyesen ismerni Önt, az első pillanatban magunk is sajátságosnak találtuk ezt a tervet, s kissé idegenkedtünk tőle, vagy inkább attól, hogy kérjünk s méghozzá a hivatalos Magyarország oldaláról kérjünk valamit. De aztán egyre jobban megbarátkoztunk a gondolattal. Amit Önről tudunk és hallottunk, mind amellett szól, hogy jó helyen kopoghatunk. Hogy városunk újra város legyen, ez mindnyájunknak egyik legfontosabb ügye. Akármilyen pártfogással, akármilyen címmel jelenik meg saját folyóiratunk, mindenképpen Budapest kialakuló szellemi életének fontos góca lesz. Miért ne fordulnánk tehát a város polgármesteréhez?” Ez a kérvény, függetlenül attól, hogy benyújtották-e, s ha igen, milyen szöveggel, a gépiraton ugyanis ceruzás javítások is olvashatók, már nemcsak a Nyugat, hanem a Magyar Csillag megjelentetésének dugába dőlt terve után született, az „akármilyen pártfogással” kifejezés Vas Zoltán pártkötődésének szólt, ami, ahogyan a következő évek is mutatták, meglehetősen távol állt a Nyugat képviselte szellemiségtől. Tulajdonképpen nem is lényeges kérdés, hogy a kérvényt eljuttatták-e az engedély, a lehetőség megadójához. Hiszen a számos forrás által megerősített, a front elvonulása, az élet újrakezdése utáni fokozatosan, majd 1948-tól hirtelen visszájára forduló, egyoldalú szabadság – mert azt nem lehet tagadni, hogy a hatalom nem rendelkezett elég szabadsággal – nem bírta ki ezt a felfogást: „Micsoda az írás technikájának minden titka és ereje? Az a roppant egyszerű dolog, hogy nem mondunk sem többet, sem kevesebbet, mint az igazság. Ez a módszer, leleplezhetjük. A propagandairodalom nem fogja követni titkos módszerünket, ettől nem tartunk. Mi sem fogjuk követni a propagandát a maga útján. […] mi nem akarjuk, hogy propagandánk hasson a népre, egészen ellenkező dolgot akarunk – olyan magyarokat akarunk, akikre nem hat semmilyen propaganda, se igaz ügyé, se igaztalané… Olyan embereket akarunk, akik képesek a maguk fejével gondolkozni, a maguk szívével érezni, olyan népet, amelyik nincs tehetetlenül kiszolgáltatva annak, amit a propaganda a szájába rág. Úgy van, valljuk, mást akarunk: szabad és független egyéniségeket, nyílt, elfogulatlan szíveket, művelt és bátor főket…”

Illyés 1945 áprilisától 1946 márciusáig tagja volt a Nemzeti Parasztpárt országos vezetőségének, a budapesti szervezet munkáját irányította. 1945. április 2-án Bartók Bélával, Bölöny Györggyel, Károlyi Mihály gróffal, Szekfű Gyulával, Szent-Györgyi Alberttel, Vámbéry Rusztemmel és Veres Péterrel együtt, a nyolc kiemelkedő közéleti személyiség egyikeként az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjává választották, s 1948. november 16-ig országgyűlési képviselő volt. 1945 első negyedétől, Gellérthez hasonlóan ő is lépéseket tett a Magyar Csillag újraindítására.26 De az év elején kínálkozó lehetőséggel mégsem kívánt élni, ezért a kormánnyal Debrecenből Budapestre érkező Magyarok lett a főváros első irodalmi lapja. Ősszel azonban még egy kísérletet tett, s szerzőként újból számított az ekkor vidéken tartózkodó Németh Lászlóra is.27 A következő év elején azonban már a Csillag–Válasz ügyéről esett szó közöttük.28 Január 18-án Illyést gyomorpanaszokkal ismét kórházba szállították, 25-én pedig megírta Némethnek, hogy a Válasz megjelentetésében állapodtak meg.29 A dön­tést valószínűleg befolyásolhatta a Nemzeti Parasztpárton belül a Veres Péter–Erdei Ferenc vonal győzelme, melynek következtében 1946. március 5-én megalakult a Baloldali Blokk az MKP, az SZDP, az NPP és a Szaktanács30 tagságával. Ez év novemberének elején az NPP tagsága elvetette Kovács Imre javaslatát a Független Kisgazdapárthoz való csatlakozásról, 1948 szeptemberében pedig a munkáspártok egyesülése után az NPP elfogadta az MDP politikai irányzatát, és marxista–leninista alapokra helyezkedett, majd a népfront tagjaként működése lassan megszűnt.

Illyés Gyula ezt nem várta meg, a Szabad Szó 1946. március 22-i számában bejelentette, hogy felhagy a politikai pályával, s visszavonul az irodalomba. Cikke olvastán Németh László ezt írta neki: „Az hogy visszahúzódsz, bizonyára sokkal nemesebb, mintha úsznál az árral, viszont kevésbé csodálatra méltó, mintha szembeszállnál vele.”31 Nem sokkal később valóban megjelent az újraindított Válasz első száma, aztán a Vigiliáé is. És még 1946-ban Lengyel Balázs szerkesztésében a Nyugat negyedik nemzedékét, a legfiatalabbakat, a sommásan és mégis pontosan polgári íróknak nevezetteket tömörítő Újhold első száma is. Végül, 1947-ben névbeli utánérzéssel, de gyorsan távolodó szemlélettel a Csillag. Így már tulajdonképpen minden létező irodalmi irányzat közlési lehetőséghez jutott, sőt a vidéken megjelenő irodalmi-művészeti lapok még árnyalták is ezt a képet; a Nyugat utolsó éveinek nemes klasszicizmusát és az attól ellépő Magyar Csillag szekértáborát már nem igényelte senki.

Ottlik elmeséli még, hogy a többszörös kudarc után létrehoztak néhányan, húsz-huszonketten egy új Vörösmarty Akadémiát, ámde hogy ne higgyék összeesküvésnek, Hétfői Társaságnak hívták. Azért csak összeesküvés volt, a legjobbaké és a legkevesebbeké, akik tisztán estek át a nehéz időkön, és akkor – 1945 tavaszán – egy szándékkal bírtak. Adjuk át a szót ismét neki: „Az első tévedés – hogy egytől egyig összetartozunk mindnyájan – az én regényes ábrándom volt, s hamar szét is foszlott. Én semmit nem vártam az emberektől, nagyáltalában […] ettől a Hétfői Társaságtól meg túl sokat. Megengedem, talán csodát, lehetetlent. […] Minden harmadikunk cserbenhagyta […] a Nyugat emblémáján a (nekünk nagyon szerencsésen választott, éppen aktuális) számkivetettségben is halálig tartó hűséget jelképező Mikes Kelement, s hamar feladta a lap életrekeltését is – holott egy-két évfolyama még megjelenhetett volna, 45–46-ban. Így aztán az 1944-es náci–német megszállás lapbetiltása maradt érvényben, mindmáig.”

Ez az elbeszélés, amely leképez valamit, és megmutatni igyekszik a láthatatlant, talán még arra is rávilágít, hogy Ottlik Géza milyen benyomások következtében utasította el azt, ami a Nyugatból továbbélhetett volna, de már túlélői sem vállalták, és ragaszkodott ahhoz, ami túlélte, annak ellenére, hogy képviselői már régen eltávoztak ebből az árnyékvilágból.

Jegyzetek

1 Ottlik Géza, Próza, Magvető, Budapest, [1980], 202.

2 Uo., 226.

3 Uo., 228–229.

4 Uo., 229.

5 Uo., 96.

6 Ottlik Géza, A Nyugatról = Vallomások a Nyugatról, szerk. Rónay László, PIM–NPI, Budapest, 1971, 140.; Ottlik Géza, A másik Magyarország, = Uő, A Valencia-rejtély, Hajónapló, Pályákon, Magvető, Budapest, [1989], 72–82.

7 Uo., 78.

8 Ottlik, Próza, i. m., 106–107.

9 Ottlik, A másik…, i. m., 81.

0 Ottlik, Próza, i. m., 230.

1 Gellért Oszkár, Levelezésem a kortársaimmal, Művelt Nép, Budapest, 1955, 160.

2 Uo., 186.

3 Uo., 187.

4 Uő, A lakás = Uő, Költő a békéért, Szépirodalmi, Budapest, 1951.

5 Uő, Kortársaim, Művelt Nép, Budapest, 1954, 7.

6 Kabdebó Lóránt, A háborúnak vége lett, Kozmosz, Budapest, 1983, 212.

7 Gellért, Levelezésem…, i. m., 159.

18 Uo., 159.

19 Illyés Gyula, Naplójegyzetek, 1929–1954, vál. Illyés Gyuláné, Szépirodalmi, Budapest, 1986, 355; 361.

20 Illyés Gyula, Ostromnapló, 1945. január 10 – 1945. április 24., szerk. Horváth István, Nap, [Budapest, 2014], 125. E kiadványra Stauder Mária hívta fel a figyelmet, köszönet érte.

21 Szabó Lőrinc, Bírákhoz és barátokhoz, Napló és védőbeszédek 1945-ből, szerk. Kabdebó Lóránt, Magvető, [Budapest], 1990, 396 [2]. Ottliknak és Szabó Lőrincnek már 1945 előtt eltért a véleménye bizonyos politikai kérdésekben, s Szabó Lőrinc 1945. júliusi feljegyzéseiben egy Basch Lóránt körüli, őt támadó kört látott, amelynek Ottlik is tagja lett volna, lásd a 130. oldalon. A rendkívül képlékeny véleményekre vagy Szabó Lőrinc emóciók vezérelte ítéleteire jellemző, hogy míg ő az említett kör tagjai között sorolta fel Somlyó Györgyöt, addig Illyés róla azt jegyzet fel, hogy „rokonszenvesen védi Lőrincet”. Lásd: Illyés, Ostromnapló…, i. m., 53.

22 Illyés, Ostromnapló…, i. m., 49.

23 Uo., 54.

24 Február 25-i feljegyzés, lásd Uo., 55.

25 Fűzfa Balázs, „Lerakódás a létezésünk alján.” Egy ismeretlen Ottlik-dokumentum elé = Uő, A nyelvben megragadható világ kalandja. Tanulmányok a XIX–XX. századi magyar irodalomról, Savaria University Press, Szombathely, 2012, 157–166.

26 Illyés, Ostromnapló…, i. m., 54.

27 Németh László Illyés Gyulának (Homok, 1945. november 6.) = Németh László levelei Illyés Gyulához, szerk. Grezsa Ferenc, Tiszatáj, 1985/2, 29. A Magyar Csillagról volt még szó Németh László november 8-i és 10-i levelében is.

28 Németh László – Illyés Gyulának (Hn., 1946. január. 10. k.) = Uo., 34.

29 Illyés Gyula – Németh Lászlónak (Hn., 1946, január. 25.) = Uo., 34.

30 Teljes néven: Szakszervezeti Tanács.

31 Németh László – Illyés Gyulának (Hn., 1946. március vége) = Uo., 35.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben