×
Tovább a kapcsolódó galériához

Kötéltánc

Ruttkay Sándor művészetéről

Balázs Sándor

2015 // 02

„Képeim szinte aktok, a testbeszéd megnyilatkozásai” – említi Ruttkay Sándor, mivel figurái többnyire ruhátlanok, mondhatni mezítelenek. Nem feltűnő módon, hiszen többnyire valamiféle lepel fedi testüket, ahogy a hétköznapi élet kontextusából a művészet közegébe emelkednek.

Az elmúlt évtized alkotásai között elsősorban figurális, többnyire diópáccal, pittkrétával létrehozott művek sorakoznak. Eltévedő, kószáló és megtalált vonalak népesítik be a papírlapokat. Mindamellett csaknem eldönthetetlen, hogy az egyik, az eltévedni látszó vagy a másik, a megtalált vonal dominanciája inkább helyénvaló. Talán helyesebb úgy látnunk, hogy közösen mind: kereső vonalak, s így, együtt állva vezetnek valamerre.

Ruttkay Sándor grafikai nyelvezete azon hagyományhoz kötődik, amely a ’70–’80-as években teremtődött meg a magyar grafikában. A Vasutas Képzőművészeti Körben végezte stúdiumait, de tulajdonképpen autodidakta művész, aki mindig is különösen ügyelt arra, hogy az alkotó- és a praktikus tevékenység ne terelődhessen azonos mederbe.

Grafikai eljárásának jellegzetes jegyei között említhető a szűkszavúság, az árnyalt, szép elhagyás, a biztos rajztudás, a gesztusok nagyvonalú, olykor expresszív kezelése vagy a telítettség különböző arányainak, a negatív és pozitív foltrendszereknek a megjelenítése.

Alkotásai egyidejűleg hordoznak klasszikus és modern jegyeket. A figurák, a komponálás, a megformálás módja jellegzetesen klasszikus irányultságú, ám kortársi kezdemény a grafikai vonalak megtörése, elhagyása, csak a súlypontokon történő jelzése. Gyakori, hogy egy erőteljes gesztussal, egy megvastagított vonallal vagy egy színcsíkkal megszakítja, felfüggeszti a képi narratívát, így más értelmezési horizontra állítja, mint amit az egyébként sugallna.

Jellegzetes, háttértelen képein a figurák is háttértelenül lebegnek. Ha mégis némi súlyuk támad, az történetük következménye. Ennek példája lehet a Vezeklő című munka. Alapja egy hidegtű-technikával megkezdett, de be nem érkezett, lezáráshoz eljutni nem tudó rézkarcnyomat. Folytatást, kiteljesedést a grafikai eszközök révén nyert, alig néhány vonallal, folttal. A vezeklő: lélek a semmiben. A létezés peremén. A vezeklés időben kiterjedő folyamata itt egyetlen csúcs- vagy végpontban, egy kiélezett pillanatban exponálódik. Amikor az elhagyatottság csaknem fokozhatatlan – a lelki megviseltség a testre költözik: a test meggörnyed, lábujjhegyen, olyannyira, hogy a bal láb és a jobb kéz egyetlen hullámtengelyt alkot, egy kényelmetlen helyzetben keres és talál bizonytalan egyensúlyt. Hogy miért, mi végre a vezeklés? Tudhatatlan. Csak a cipekedés, csak a súly nyilvánvaló, hogy közeli vagy távolabbi múltját cipeli a figura. Vezeklés a nem tudni, miért, valamiért. A helyzet csaknem tarthatatlan, valamivel várandós. Talán az új ember születésével.

Kiváló, többnyire ösztönös rajz- és komponálókészség nyilatkozik meg e munkákon, amit tudatosan csak néha, enyhén ír fölül az alkotó, olykor az ironikus szemlélet révén. Az ironikus látásmód, a helyzetirónia talán leginkább szembetűnő példája A nagy vadász címet viselő munka. A tárgy kisszerű, triviális, ehhez képest a jelenet beállítása klasszikus, túlzón heroikus, fennkölt, komoly téttel bíró mitológiai jelenetek ábrázolásához hasonló. A nyílvesszőt éppen eleresztő, feszülő, majd elernyedő kéz, a tevékenységre összpontosító, a szemekkel, az arc mimikájával is szúró test arányaihoz, hangsúlyos voltához képest a zsákmány szinte elveszik a képtérben. A légies figura csaknem lábatlan, alsó végtagok nélkül a föld felett lebeg, mint egy isten vagy félisten, mintha ellenfelének, a kicsiny sárkányveteménynek roppant vagy csodálatos ereje volna. Mindez komikus hatást kelt.

A Kötéltánc című alkotás cirkuszi jelenetet idéz fel, ám a középpontba állított figura az alkotótói pályának vagy akár egész itt-időzésünknek, az emberi létezésnek is közös emblémája, szimbóluma lehet. A monokróm háttér időtlen neutralitásában csupán a megvilágítás, a testfények jelzik a kiélezett, veszélyes helyzetet: bohóc a kötélen. Kissé hetykén, játékosan tetszelegve, hanyag eleganciával keresi egyensúlyát, ám közben sosem szabad felednie, hogy az élete a tét. Ellenére annak, hogy úgy tűnik, a kötél olykor nem is a levegőben feszül, csupán hever a földön. De erre már Franz Kafka hívja fel a figyelmet. Egy haszid történetet felidézve, annak tanulságát a nyelv fogalomkötelékébe fonva a következőket írja: „Az igaz út olyan kötélpálya, amely nem a magasban, hanem épp a föld felett van kifeszítve. Láthatóan nem is arra rendeltetett, hogy járjuk, inkább hogy botladozzunk rajta.”

Ruttkay Sándor művészete vonalakat keres, többnyire ösztönösen, olykor tudatosan, ám mindig azzal a kockázattal, hogy az egyik utat választva le kell mondania a másik választásának lehetőségéről. Egyensúlyoz, egyensúlyokat keres, mindig rajta, a kötélen, mint aki kötélen táncol.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben