×

Kelecsényi László: Szivárványgömb

Wéber Anikó

2015 // 02
Kelecsényi László óriási szabadsággal ruházza fel olvasóit: rájuk bízza a döntést, hogy Szivárványgömb című könyvét honnan kezdik el olvasni. A kötetnek ugyanis nincs hátlapja, csak két eleje, a szövegnek pedig két kezdete. Ez pedig azonnal felveti a jogos kérdést: akkor most két külön regényről beszélhetünk, vagy egyről? Ha kettőről, hol vannak azok határai és kapcsolódási pontjai, ha pedig egyről, akkor hogyan olvassuk „helyesen”? Mert bár egyetlen könyvnek lehet egyszerre két kezdete, az olvasó azonban nem tudja egyszerre elkezdeni két irányból ugyanazt a regényt. Mindenképpen választania kell, és ez a döntés további kérdéseket generál: változik-e, és mennyiben a könyv jelentése, és különbözik-e a regény értelmezése és befogadása attól függően, hogy melyik történetet olvassuk előbb?

„Ez két regény, ami egy” – mondja Kelecsényi László a Könyvhét folyóiratnak adott interjújában, amivel továbbra is nyitva hagyja a kérdést, és az olvasó szubjektív választására bízza a döntést. Mi­előtt azonban az irodalom- és befogadáselmélet felé kalandozna az olvasó, hatalmasnak hitt szabadságát a könyv belső oldalain olvasható fülszöveg egy kicsit lehűti. „Az első fél-regény elbeszélője egy középkorú vidéki színész, a második fél-szövegben szólal meg a szerelme tárgya, a kisvárosi széplány és a többi szereplő” – írja a szerző, és „az első és második fél-regény” kifejezéssel, valamint a szereplőkre való utalással rögtön egy lehetséges olvasási irányt és értelmezést kínál az olvasónak.

A cím azonban – Szivárványgömb – arra utal, hogy ez egy olyan mű, amelynek az eleje és vége egybefolyik, a határok elmosódnak. A regény kezdete és befejezése pedig tovább erősíti ezt az értelmezési szálat, mivel ugyanazzal a mondattal indul és zárul mindkét rész – csupán a személyragok változnak.

De miért éppen Szivárványgömb? Bár a két történet kezdőmondata és zárómondata is egy, mégis különböző kontextusban, más szereplők szájából hangzik el. A szövegnek – vagy szövegeknek – pedig több elbeszélőjük van. Az egyik történetszálban egy középkorú színészt ismerünk meg, aki egyes szám első személyben mesél szerepeiről, a kisvárosi színházi életről és egy fiatal, egyetemista lány iránti szerelméről, a másik szálban pedig az egyetemista lány: Fanny életéhez kerülhetünk közelebb. Az ő szálát azonban nem egyedül ő beszéli el. A szót gyakran átadja a vele kapcsolatba lépő személyeknek, akik egy-egy fejezet erejéig átveszik a történet fonalát, és saját szemszögükből mesélik tovább.

Az, hogy a cselekményszálat felváltva hol Fan­ny, hol társai perspektívájából ismerjük meg, külön izgalmat és ízt ad a könyvnek. A szöveg olvastatja magát, kíváncsivá teszi az olvasót, aki úgy követheti a főszereplő döntéseit, hogy közben több ember belső motivációjával, érdekeivel és érzéseivel is találkozik.

Azt azonban már nehezebb eldönteni, hogy a színész és Fanny közül előlép-e valamelyikük a két szál főszereplőjévé. Kettejük közül mindenképpen a lány kapja a nagyobb figyelmet, hiszen ő az, aki körül minden más elbeszélő, köztük a színész gondolatai is keringenek. Őt akarja minden férfi (és nő is), ő a központi mag, akit gyerekkorától követünk végig, talán haláláig is – ezt azonban nyitva hagyja a könyv.

A fiatal lány pedig csak sodródik a körülötte állók vágyai között. Álmodozik, mindig többet és többet akar, de az ábrándjainak nem tud valóságos alapot adni, nincsenek kiszámítható céljai, tervei. Hogy miért mindig azok a férfiak találják meg útja során, akik kihasználják? A válasz egyszerű. Nem a férfiak találják meg, hanem ő találja meg a férfiakat. Ő az, aki választ közülük, amelyet bizonyít, hogy az egyetlen szeretetet és nyugalmat biztosító kérőjét gondolkodás nélkül visszautasítja.

A személyes hangvételű elbeszélők ellenére azonban a szereplők sematikusak maradnak, a szálak pedig nem futnak össze, és nem találkoznak egyetlen nagy egészben. Egy-egy alak, mint Fanny húga, valamint első barátja felbukkan ugyan egy rövid időre, megismerhetjük gondolatait, érzéseit, de a folytatás, a szálak lezárása elmarad. Ennél azonban még nagyobb problémája a műnek, hogy a két kezdete és vége sem függ össze.

A két történet és a szereplők gondolatai, érzései, döntései nem kapcsolódnak egybe, a képek apró mozaikdarabkák maradnak, és nem állnak össze egy teljes gömbbé. A két szöveg nem reflektál egymásra, egész egyszerűen külön is megállnák a helyüket. Fanny sorsának, jellemének és döntéseinek értelmezéséhez sem tesz hozzá semmit a színész szemszöge, története. Ő csupán egy a meghódított férfiak között, aki még csak nem is látja többnek vagy másnak a lányt, mint azok a férfiak, akikkel Fanny találkozik. Mindeközben a színész élethelyzetéhez, dilemmáihoz sem tesz hozzá semmit Fanny szála.

A regény a kérdéseket és a döntések szabadságát magában hordozza, de lehetséges válaszokat nem ad. Egyoldalú képet fest az emberekről, akiket csupán a szexualitás motivál és vezet, és az ítélet, amelyet a borítón olvashatunk: ilyen az ifjúság és az „értelmiség elkurvulása”, szintén kidolgozatlan, amelyre nem kap az olvasó magyarázatot. A Szivárványgömb cím csak sejteti a teljességet, de a mű hiányos marad. (Kortárs, 2014)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben