×

József Attila „kései versei” körül

Nyilasy Balázs

2015 // 02
Irodalomértésünk útjai

„gondoljátok meg – felárkolták a világot, / réteken, mezőkön lövészárkokat ástak – hitték is talán: / fundamentumait valami új világnak, de / telidobálták a megöltekkel – miféle / épület emelődhet ilyen bizonytalan, roskatag alapokra?” – foglal állást Papp Árpád Tranzit című versében a Kőműves Kelemen-mítosz ellenében, s a költő figyelemre méltó megnyilatkozása, szkeptikus helyzetértékelése, azt hiszem, a kommunizmusból kiemelkedő hazai irodalomértés teljesítményeit latolgatva is eszünkbe juthat. Miféle épület emelődhet ilyen bizonytalan, roskatag alapokra? A hazai gondolkozás vezérgondolatait (standardizált előfeltevéseit, presztízsbirtokló fogalmait) értelmezve engem legalábbis rendre csüggedés fog el. Úgy látom, nagyon messze kerültünk a mi nívónktól, a mi „szokásrendi tradíciónktól”, az Arany János-i, Kemény Zsigmond-i, Babits Mihály-i, Horváth János-i, Barta János-i irodalomértéstől, a természetes többszempontúság, a méltányos, arányos számbavétel, a reflektív mérlegelés irodalmi kultúrájától. De hát hogyan is várhatnánk el körültekintést attól a kulturális gondolkozástól, amely a szocialista pártállam abnormálisan torzító világától nyerte el alapformáit? Származhatott-e valami jobb – átgondoltabb, tisztázottabb – eredő abból a feltételrendszerből, amely a magyar irodalmi kultúrától elvette a szabad vélekedés jogát, a tudomány fogalmait primitivizálta, és az öntanúsító progresszió-mítoszhoz szabta? Merre, meddig juthattak el a kötöttségek, kimondhatósági határok között vergődő értelmiségi korrekciós kísérletek, a Prok­rusz­tész-ágyakból kihangzó protestálások, a kényszerítésre szükségképpen kényszeres egyoldalúsá­gokkal válaszoló dacreakciók? Válhatott volna mintává a mérlegelő körültekintés abban a helyzetben, amelyben az el a régitől egymagában is elsöprő, diadalmas energiát nyert, és a tágítás, elhajlás szemléltető fogalmai sebtiben, vizsgálódás nélkül megkapták a helyeslő elfogadás gesztusait?

Nemrég Édes Anna-szemináriumra készülve, az újabb szakirodalmat olvasgatva, s a korábbi kontextust kiváltó megközelítéseken töprenkedve éreztem valami hasonlót. Hima Gabriella, Bónus Tibor, Halász Hajnalka, Szegedy-Maszák Mihály írásai látványosan jelenítették meg a szocialista-szociologikus látószög meghaladásának akaratát. Az egzisztenciális regény műfaji ajánlata, az elbeszélői ítélkezés (megkülönböztető értékelés) visszavonásának hangoztatásai, az elbeszélt történet teljes érthetetlenségét hirdető buzgólkodások, a visszatartott jelentés, az uralhatatlan, „démonikus” figuratív erejű nyelv fogalmainak demonstratív kihelyezései – mind-mind egyfele húztak. A korábbi, szociális értelmezési kontextussal ellenkezve a másféleség, a tágabb láthatár igényét demonstrálták. De vajon az ellenkezésekhez a korrekt végiggondoltság is hozzá társult? Az egzisztenciális tartalmat értelmező kijelentések („Kosztolányit nem a sajátos magyar viszonyok torzító, egyént korlátozó hatása érdekli elsősorban […], hanem […] – kora létezésének törvényszerűségeibe egyre mélyebben behatolva – a mindenkori emberi létezés rejtélyei, lehetőségei, korlátai, az egzisztenciális mélypontok, válságok […]”)1 igazán meggyőzik az olvasót a hangzatos műfaji címke tar­talmas konkrétságáról s a Kosztolányi-regény radikális (a Kaffka–Krúdy-szövegekhez mérten is lényegileg másnemű) újdonságáról? A Vizy-kör és a főhősnő prezentációjának egybemosásán buzgólkodó érvek (Anna önazonossága kétséges, mert gazdáira igyekszik hasonlítani, Patikárius Jancsi habitusa, viselkedése megérthető, mert a világháborús összeomlás áldozata) valóban elegendő muníciót szolgáltatnak annak igazolásához, hogy „a címszereplő igazának hangoztatása leegyszerűsítés”, hogy egyáltalán „nincsen szociális következtetés”?2 A Király István-i voluntarizmussal hadakozva föltétlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a műből nem hallható ki semminemű narrátori állásfoglalás a szegények s megalázottak mellett? És vajon származik-e értelmezői haszon abból, ha a dekonstrukció szókapcsolat-paneleit a szövegre borítva a Krisztinavárosban honos pletykát, szóbeszédet „a nyelv eredetet eltörlő mozgásával” azonosítjuk, s „a referencia hozzáférhetetlenségének” igazságát3 mérlegelés nélkül, az ugyanez elmondható bármiről biztonságával alkalmazzuk minden műbeli momentumra, szöveghelyre? A kérdésekre jómagam mindenesetre határozott nemmel válaszolnék.

József Attila és a kritikusi útkeresés

Látókört tágító, korrekciós kísérletekre mindazonáltal, ki tagadhatná, mindmáig nagy-nagy szükség van. A József Attila-szakirodalom is a helyesbítés szándékát demonstrálta, amikor a szorongás, elesettség fogalmaival operálva az alkotó kései költészetéhez fordult. Hiszen a kommunista torzítás A város peremén szerzőjével kapcsolatban kivételesen erős volt. Az előképállítás legitimációs gesztusaitól vezérelt kultúrpolitika ezúttal még a szokásosnál is durvább retusálásokkal alkotta meg a „közéleti”, „proletár elköteleződésű” költő imázsát, a bizonytalanságokat szükségképpen legyűrő, progresszív távlatokat mutató, szocialista alkotó képét. „Ennek az ábrázolásnak a sajátos vonása a költői eszmélet marxista tudatosságában van, amely az értelem fényével világítja be az életmű homályosabb sarkait is […] Ez az eszmélkedés a vas világ rendjének ellentétét a szocialista humanizmus világában találta meg, s a jelen mindkét oldalát felmérve, tudatos jövőbe látva, korának egyik legegyetemesebb költőjévé, az adott világ varázsainak mérnökévé tudta tenni József Attilát […] Az a modern realista szintézis, amely József Attila költészetében megvalósult, azáltal jött létre, hogy a költő marxista tudatosságú, demokratikus szocialista világnézete segítségével e korszak ellentmondásainak egész bonyolultságát kifejezte és összefoglalta” – hangzanak fel a kommunista panelek a karakterjelző meghatározás során még Egri Péter hatvanas évek végén megjelent könyvében is, pedig e munka sok más tekintetben toronymagasan emelkedik ki a korszak tudományos teljesítményei közül.4 Ismétlem, nem csodálkozhatunk azon, hogy az egyoldalú vízióval szemben József Attila-kutatók sora lépett fel jogos korrekciós igénnyel, s az átértelmező, átértékelő írások szerzői mind elhatározóbban, erőteljesebben fordultak a „kései korszak” felé. Az 1962-es Bori Imre-i nyitánytól, A „semmi ágán”-tól Beney Zsuzsa egzisztenciális vallomásain s a nagy hatású Németh G. Béla-i Hét kísérlet…-en át a Tverdota György által jegyzett, 2010-ben megjelent Zord bűnös vagyok...-ig számos tanulmány tárt fel új igazságokat, alkotott fogalmakat és koncepciókat a Reménytelenült, az Iszonyatot, A bűnt, az Egy bűntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból-t, a Kései siratót, a Nagyon fájt, a Semmit, a Tudod, hogy nincs bocsánatot és társaikat az érdeklődés homlokterébe vonva.

Írásomban a fentebb mondottak fényében e tanulmányokhoz fűznék néhány megjegyzést, és közben persze közvetlenül is utalnék a József Attila-i („kései”) költészet egyik-másik karaktervonására. Észrevételeim a válságtapasztalat dilemmáival is összefonódnak. A problémakör kiemelését, azt hiszem, nem kell hosszabban indokolnom. A szorongó elbizonytalanodás, a krízisérzékelő tanácstalanság a reflektív kultúrájú, kérdező, kételkedő újkor evidens vonása. Értelmezése és értékelése mindazonáltal nagyon is kemény dió volt a kommunista ideológia és irodalomértés számára, hiszen a mögöttünk hagyott időszak központi dogmája éppen a harmonikus távlat, a biztos vezérfonal, a marxizmus és a szocializmus garantálta elrendezettség voltak. A kérdést az ötvenes–hatvanas években egyszerűen oldották meg: a válságérzület filozófiai, eszmetörténeti, irodalmi, művészeti kifejezései a „burzsoá pesszimizmus halált lihegő borzalmai” címkét kapták meg. A hajthatatlan primitivitáson a hetvenes–nyolcvanas években már természetesen finomítani kellett. De a jelenséget értelmező esztéták, kritikusok többnyire ekkor sem a körültekintő higgadtság, a többoldalú megvilágítás útjaira léptek. Sommásan azt mondhatnánk, hogy a kommunizmus szorítását lazítani akaró közép-európai értelmiségen eluralkodott a tiltott gyümölcs iránti vonzalom, s egyre inkább az ellentétes előjelű méltatás szokása-attitűdje lett általános. A kulturális presztízs fogalmai mindinkább a krízisbelátás, krízis­beismerés, az azonosuló elfogadás attitűdje köré csoportosultak, a heterogeneitás, az ambivalencia,
a disszemináció föltétlen vezérfogalmakká váltak. Petri György szellemes ellentétezését para­fra­ze­álva: a válság nem probléma, hanem program lett az irodalmárok számára.

A 20. század hatvanas éveiben a kelet- és közép-európai értelmiség számára a válságérzületet jobbára az elidegenedettség fogalma s az egzisztenciálfilozófiák jelképezték. A fogalomköröket a relatíve szabadabb kulturális lehetőségrendszert biztosító Jugoszláviában lehetett legelőször pozitív érdeklődéssel felkarolni. Az újvidéki tudós, Bori Imre éppen e fogalmiság jegyében igyekezett korrigálni a József Attila-portrét 1962-ben született írásában. A nagy magyar költőt „A semmi ágán”-ban a közvetlen társadalmi, politikai relációból kiemelve „létfilozófiai felismerések” megfogalmazójaként, az elidegenedettség korszerű kifejezőjeként tartotta számon.5 „Mert József Attila ennek a »negatív univerzumnak« a nagy énekese, és alighanem közel járnak az igazsághoz azok, akik hirdetik, hogy költőnk igazi hangját akkor találta meg, amikor erről a világról kezdett szólni; akkor kezdett látni, amikor mintegy hályog esett le a szeméről, belenézett a világ és a maga élete sötétjébe […] A Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötete intermezzó volt csupán, amely feleletet nem tudott adni a költő létkérdésére […] S így válik a Reménytelenül című verse kulcsverssé” – söpri félre a proletárköltő imázsát a kutató, s tesz ajánlatot egy újfajta kanonizációra.6 Az alkotó kései korszakáról az újvidéki tudós még nem beszél (beható, részletes áttekintést, pályakép-leírást egyébként sem ad), de a bűnproblémát exponálva számos olyan fogalmat, problémakört érint, amelyek később a József Attila-kutatásban meghatározóvá válnak, s a korszak elkülönítésében fontos szerepet töltenek be. „Van-e »eredendő bűne« az embernek, s nagy per-e az élet, amely az ember ellen folyik? […] Volt egy szakasz az életében, amelyben a bűn és bűnhődés kérdése igen élénken foglalkoztatta […] Mint a Kafka-hősök, bolyong a lelkében, és kutatja üldöztetése okát, vétkének nevét, a »bíróságot«, amely előtt pere folyik […] Bejárja gyermekkora vétkeit, s gyermeki csínyei sorra vádlóan emelkednek fel előtte […] majd képzelődve, bűnöket talál ki, el nem követett bűnökkel vádolja magát […] csak hogy nevet adhasson annak a szorongásnak, amely kitölti tudatát.”7

A krízisérzület kulturális termékenységének hangoztatása a hetvenes–nyolcvanas években már Magyarországon sem ütközik masszív akadályba, s a József Attila-i költészet átértékelése is lehetővé válik. „József Attila költészetében a semminek, a létezés szorongástól teljes magányának és esetlegességének megélése, mint Bori Imre szép tanulmányában is kifejti, jóval megelőzi az egzisztencialista filozófia rokon megállapításait […]” – állapítja meg Beney Zsuzsa a vajdasági professzorhoz kapcsolódva a hetvenes évek első harmadában.8 Az elemző a Reménytelenül költőjét Pilinszky Jánossal veti egybe, s markáns vonalakkal rajzolja fel a szorongó alkotó körvonalait. Igaz, világképét (utolsó versei elfulladásával együtt is) integráltabbnak látja, mint az Apokrif alkotójának befejezett, zárt elidegenedettség-vízióját. (A két költői stádium különbözőségét egyébként az esszéista a hiány és a semmi találó fogalmaival szemlélteti. „Ahogyan József Attila költészete a hiányra, úgy épül Pilinszkyé a semmire” – írja.)9

Az 1973-as Ikertanulmányok azonban csak a kezdet volt. Beney 1989-ben ismét József Attila költészetével foglalkozik. Az újabb könyvet immáron teljes egészében az Eszmélet írójának szenteli, s a tanulmányaiból az értelmezői hangsúlyok megváltozását olvashatjuk ki. „József Attila elsősorban személyiségjegyei, köztük kimagasló intelligenciája és érzékenysége következtében, állandóan az emberi lét abszurditását érzékelte […] a szenvedés minden okánál előbb szenvedett, elsősorban azért, mert sohasem tudott a lét elviselhetetlen feszültségéről megfeledkezni. Ez a feszültség lerakódott csontjaiban, átjárta és megbetegítette a lelket és a testet is – a személyiség létállapotává változott […] vele született szenvedés, mely talán mindenkivel vele születik, csak nem mindenki eléggé erős, eléggé intelligens vagy bátor ahhoz, hogy ezt az érzést vállalja is, és ne fedje el a mindennapok gondjával, örömeivel és sokkalta könnyebb fajsúlyú bánataival. József Attila költészetét ez a forrás táplálta […] Itt, szenvedéseinek kútjában találkozott és folyt össze; vagy itt eredt forrásként az a kettősség, amely ennek a lírának alapja; khtonikus, szavak alatti szubjektivitása, az emberi szenvedés olyan konpassióra késztető szánalmassága, amelyet csak a teljesen kiszolgáltatottak, a nyomorékok, az állatok és mindenekelőtt a szenvedő gyermekek iránt érzünk […].” E lírához Beney szerint lényegileg tartozik hozzá a „haláltudatosítás”, annak kimondása, hogy „létünk lényege a halál, és nem a ráadásul kapott élet, a »talált tárgy«”.10

A jeles költő-esszéista válság- és szenvedéskoncepciója, láthatjuk, a nyolcvanas évek végére radikalizálódott. A József Attila-tanulmányok szerzője a szorongás életérzését immáron moderáció, mérlegelés, viszonylagosítás nélkül állítja főszerepbe. A semmi örvénylő vonzása e poézis egyetlen egzisztenciális tényezőjének, elsöprően domináns attitűdjének tűnik, s az alkotó más irányú késztetései (ha volnának is) kitörlődnek az oeuvre-ből. Az életöröm, a próbálkozó, küzdő fegyelem, a megszelídítő elviselés és a hozzájuk kapcsolódó poétikai ekvivalensek a Beney megalkotta József Attila-vízióból kihullanak. Az Elégia, a Külvárosi éj, a Téli éjszaka mély értelmű objektivációi, a Medvetánc mérsékelő, enyhítő tárgyias struktúrája, engesztelő, felülemelkedő humora, öniróniája, az Altató, az Indiában, hol éjjel a vadak... fantáziadús játékossága ebben az értelmezői látomásban nem kapnak, nem kaphatnak szerepet. Másrészt a fenti idézetek azt is jól mutatják, hogy a passió, a szorongás Beney Zsuzsa tanulmányaiban József Attila költészetétől függetlenül, elvileg is a lehető legmagasabb létrangra emelkedett. Az értekező a szenvedést leválasztotta a pszichikus adottságokról, körülményekről, minden lehetséges okot megelőző ontológiai elsőbbséggel ruházta fel, befogadásának és vállalásának kérdését az autenticitás sine qua nonjává tette. Korábbi fejtegetéseinket megidézve azt mondhatnánk, hogy a kör bezárult, s az ellentétes irányú átcsapás megvalósult: a kommunizmus optimizmusmítoszát a szenvedés misztikája váltotta fel.

Németh G. Béla 7 kísérlete

A kései korszak alapvető periodizációs terminusként való felmutatása, begyökereztetése, fogalmi körülírása a nyolcvanas években történik meg, s a folyamatban oroszlánrésze van Németh G. Béla 7 kísérlet a kései József Attiláról című tanulmánygyűjteményének.11 Az 1982-ben megjelent munka ugyancsak a kommunista taburendszert, kötelezvényegyüttest igyekszik meghaladni, tágítani. A tár­sadalmi kontextus helyett (mellett) Németh G. is „a léttani érzékelésnek és válaszkeresésnek”12 biztosít elsőbbséget, rendszeresen a heideggeri egzisztenciálfilozófiára hivatkozik, a semmivel folytatott József Attila-i küzdelemről mint vezérmotívumról beszél, és a költő legfőbb érdemének azt látja, hogy „a 20. század, a magyar 20. század válságvilágát klasszikus tökéllyel és tisztasággal fogalmazta meg”.13 A szorongás, a semmi és a halál problematikája Németh G. Bélánál alapvető kultúrateremtő tényezővé válik, s ennek hiánya a tartalmatlanság, silányság képzeteivel kapcsolódik össze. „Létünket öröknek hinni s szabadnak a nem emberi, az ember alatti zöld vadon sajátja, melynek következménye is csak ember alatti létezés s létbezárulás lehet: akár az erdőben a vadnyom. Kegyetlen vers ez, de világképének igazsága nyilván több, mint az »örökké élni«-féle szentimentális kamaszkiáltozásé, fogadkozásé” – tesz hitvallást a haláltudatosítás, halálmegélés elsőbbsége mellett a Talán eltűnök hirtelen... elemzésekor.14 Igaz, a válságérzület centrumba emelését, a szociologikus-társadalmi szféra „létdimenzióra” cserélését, a heideggeri filozófia affirmatív igenlését Németh G. Béla is a kor politikai-kultúrpolitikai elvárásait figyelembe vevő, taktikus körülírásokkal, utalásokkal, megjegyzésekkel veszi körül. A polgári irodalomtudomány fogalmi és módszerbeli készletét a marxizmus kritikáján kell átrostálnunk, s a marxizmus történetiségével kell értelmeznünk; a materialista felfogást és az egzisztenciális, ontológiai meditációt egymással nem szemben állónak, hanem egymást föltételezőnek kell József Attila nyomán gondolnunk – hajtogatja.15

A szorongás, válságérzület, halál problematikája mellett egy másik markáns elsőbbségadás is vörös fonálként húzódik végig Németh G. Béla tanulmányain. A kutató, úgy tűnik, az intellektualizmus, az elvonatkoztatás, a „filozofikusság” értékteremtő elsőbbségét vallja, s lépten-nyomon a „bölcseleti mélységet”, „filozofikusságot”, az általánosító, magasabb szintre emelő absztrakciót igenli, igényli, konstatálja József Attila tanulmányaiban és „kései költészetében”. „Ő a filozófia alapkérdéseivel szembesítő megközelítését, értelmezését, megmérését követeli s végzi el az irodalom egészének is, az egyes műalkotásoknak is”; „a versnek a »metafizikai« kijelentések, sőt kinyilvánítások a priori jellegét és hatalmát kölcsönzik”; „sorsminősséggé sűrűsödött, egzisztenciális szintézissé lett tragikus summázatok”; „a kijelentés, a kimondás apriorisztikus »metafizikai« hitelét”; „ha a heideggeri bölcselet ki nem sajátította volna magának a Seingeschichte, a léttörténet fogalmát és fogalomkörét, létösszegzésről kellene beszélnünk”.16

Az elvonatkoztató absztrahálás, a „létösszegzés”, „filozofikusság”, „a priori jelleg” értékteremtő elsőbbségét a tudós a poétikai szintre úgy viszi át, hogy a „konkrét, életképies hazai tradícióval” szemben a kései József Attila-költészet „antiszcenikus”, gnomatikus, lényegsummázó karakterét hangsúlyozza. „A kimondás, a kijelentés, az Aussage apriorisztikus hitele az intuíciós mag radioláris tágulású asszociációs soraira is rávetül; annál is inkább, mert a rádiusz vonalán elhelyezkedő asszociációs sorok maguk is kijelentésszerűek, gnóma-, axióma-, szentencia-karakterűek. Ez a hitel biztosítja a versek ama föltűnő eljárásának, sajátságának esztétikai érvényét, hogy gazdag metaforikájukban közvetlen, elvonatkoztatás nélküli miliőrajzos szcenikával alig élnek, s szcenikájuk többnyire szimbollogikai jellegűvé lett, utalásokra szűkült, töményült; rendesen létvonatkozású utalásokra, létszimbolikájú történeti, természeti, gondolati őselemekre”; „A magyar lírába mint a személyes, a tapasztalati, mint az a posteriori hitel biztosítója különlegesen mélyen begyökerezett az életképi, a helyzetdali, az eseménykereti szerkezet, az életrajziasan, miliőfestően, a történetmondásosan leíró módszer. József Attila úgy tartja meg s alakítja egyben gyökeresen át a tapasztalati hitel megszerzésének e törekvését, hogy lelki-szellemi történés belvilágának miliős, biografikus mozzanatait sorakoztatja summázó kijelentéseinek menetébe”; „Mennyire ellenáll ez a karakterisztika a közvetlen életrajzos, a közvetlen miliőrajzos valóságelemek versbevételének […]”.17

Németh G. föltétlen „létösszegző” igényét a szocialista irodalomszemlélet „filozófiátlanságának”, vaskos, materiális evilágiságának, szubtilitáshiányának korrekciójaként is felfoghatjuk. Mindazonáltal e korrekciós lendület némileg túlzónak tetszik. A fogalmiság, elvonatkoztatás elsöprő igénye, az egzisztenciális szintézisek kultiválása, a „metafizikai” kijelentések hatalmának hangsúlyozása olyan létrangra helyezi a filozofálást, olyan vívmányokat, eredményeket, érdemeket tulajdonít e tudományformának, amelyeket a bölcselet – nekem legalábbis úgy tűnik – aligha mondhat magáénak. Jómagam a filozófia létfeltáró eredményeivel kapcsolatban inkább az óvatosabb, szkeptikusabb vélekedésnek adnék hitelt, az olyasféle helyzetértékelésnek, amelyet Hanák Tibor is markánsan képvisel A filozófia: kritika című könyvében. „A filozófiatörténet nagy alakjai rendszerint a tagadásban igazán nagyok, kritikájuk jelentős, indokolt és helytálló. Minden nagy filozófus elégedetlen volt az uralkodó gondolatrendszerek egyik-másik elméletével, érvelésével vagy alapkoncepciójával, az előttük járó gondolkodók felfogásával. Észrevették a pozitívban, a megoldásnak kínált teóriákban a negatívat, a túlzást, a tarthatatlant, egyszóval valamilyen elégtelenséget.” „A filozófia […] feladata: az elméleti megoldások bírálata, a világmagyarázatok, lételméletek, metafizikák, gondolatmenetek, argumentációk, tudományos és áltudományos nézetek, hiedelmek és új mítoszok kritikája. A filozófiának többé nem az a hivatása, hogy válaszokat adjon a világ eredetére vagy szerkezetére vonatkozóan, hogy megoldja test és lélek összefüggésének problémáját, hogy megállapítsa a természet és társadalom törvényeit, vagy hogy értelmet adjon az értelmetlennek […] Ami azonban nyomatékkal rá hárul: meggátolni az emberi szellem elaltatásának, elbódításának kísérleteit, felülvizsgálni a tudományokból vagy a tudományokból érkező [sic!] magyarázatok érvényét” – állítja középpontba a magyar–osztrák filozófiai szakíró a bölcselet lehetséges céljairól (hiteles feladatkijelöléseiről) gondolkozva a szkepszis képviseletét, és jelöli ki a filozófia hivatását a rendszerépítő „létösszegzés”, a nagy pozitív válaszok helyett a kritika körében 1980-ban megjelent munkájában.18

(Érdemes utalnunk pár szóban arra is, hogy a magyar kultúra korábbi, szabadabb, méltóságtelibb időszakában hazai szellemi életünk Martin Heidegger bölcseletéhez sem apologetikusan, hanem szakszerű tárgyilagossággal viszonyult. Barta János az Athenaeum 1933-as évfolyamában a filo­zófus alapfogalmait – Dasein, Sein-bei, Sein-zu, Eigenlichte-uneigenlichte Existenz, im Vollzug, Ge­worfenheit – átvilágítva, gondolatmenetét megidézve és értelmezve a reflektív, kritikus megjegyzésektől sem tartózkodott. „Ha filozófust kimeríthetne az, amit tételszerűen, eredmény gyanánt kijelent, Heideggerrel néhány mondatban végezhetnénk” – állapította meg, s az igaziság és nemigaziság leegyszerűsítő formáit bírálva, a semmi és a halál egyoldalú totalizálását korrigálva, a Mitdasein, a másokkal való együttlét fontosságára rámutatva számos ponton utalt az értekezés problematikusságaira.19)

Az absztrahálás, a „létösszegzés”, „filozofikusság”, „a priori jelleg” elsőbbségét, mint már említettem, Németh G. Béla úgy viszi át a poétikai szintre, hogy a magasabb „esztétikai érvényt” az „antiszcenikus”, gnomatikus, lényegsummázó karakterhez köti. Az életképi, helyzetdali, eseménykereti szerkezet, az életrajziasan, miliőfestően, történetmondásosan leíró módszer az ő szemében csekélyebb értékűnek, alsóbbrendűnek tűnnek, s a kései József Attila munkássága éppen azért oly figyelemre méltó, mert e – hazai tájainkon sajnálatosan domináns – tradíciót elvetve, a lelki, szellemi történés belső tájait jeleníti meg, summázó kijelentésekkel, szimbollogikai kapcsolás-rendszerrel él. A neves tudós kontrasztteremtő helyzetértékelése és fogalomválasztásai, ráértéses megnevezései, mi tagadás, ezúttal sem tűnnek tisztázottnak, kiérleltnek. A Vanitatum vanitas, A vén cigány, Az ős Kaján, Az eltévedt lovas, a Haláltánc és a Cigánydal vajon a fenti fogalomlánc mely tagjával jellemezhetőek – „románcosak”, „szcenikusak”, „biográfiasak” vagy „életképiek” volnának? S az „élet­képiséget” tényleg valamiféle par excellence lebecsülésre méltó jelenségként kellene számon tartanunk? Az 1844-es, Befordultam a konyhára kezdetű Petőfi-költeményhez, e posztmodern karakterű, „gondolatformák primitív furfangjára” építő (kedves fordulatok, játszi elszólások, visszavonások, humoros igazgatások lépcsein előrehaladó) műhöz vajon fenntartásokkal közeledjünk, csak azért, mert életkép?20 A Naturam furcâ expellas „életképisége”, emlékidéző „biografikussága” valóban nem konkretizálja, hitelesíti az öreg Arany fájdalmas szorongásának érvényét, hanem szűkíti, korlátozza? Az Üllői úti fák, A szegény kisgyermek panaszai „románcosságát” igazán valamiféle átmenetiség, problematikus hezitálás, megtorpanó között-lét képzetkörében kellene elgondolnunk? „Filozofikusság” és „szcenikusság” valóban oly igen-igen taszítják egymást, ahogyan Németh G. sejteti? Az Ádáz kutyám vajon nem a pedáns, pontról pontra előrehaladó életkép keretében bontja ki Isten és ember kapcsolatának, viszonyának kérdésköreit?

Mint példáink is jelzik, a magyar költészet tradíciójára hagyatkozva nem igazolható, hogy az érzéki konkrétság a poézis alsóbbrendű minőségei közé tartozik, s az axiomatikus, gnomatikus, epigrammatikus, felismerés-szimuláló poétikai karakter valamiféle magasabb rendű vívmány volna. Természetesen nincs okunk vitatni: József Attila bűnverseiben és különösen legutolsó darabjaiban (Tudod, hogy nincs bocsánat; Karóval jöttél; Talán eltűnök hirtelen; Ime, hát megleltem hazámat…) a felismerés-szimuláció, a számadásjelzés, a gnomatikus-axiomatikus karakter jelentős szerepet kap. De a tényt Németh G. Bélával ellentétben korántsem minden ízében pozitív előjelű jelenségként fognám fel. Nyugtalanító diszkrepanciát érzek ugyanis a kijelentéses, gnomatikus, lényegsummázó igényt jelző versjelleg, az eszmélkedő előrehaladás látszatát keltő szerkezet és az elért gondolati eredmény, a megértő sommázat, a kinyert magyarázat között. Evidens gondolati eredményt, „létösszegzést” ugyanis – nekem úgy tűnik – sem a bűnversek tépelődő töprengései, sem az utolsó versek számvetései nem eredményeznek. Németh G. Béla, igaz, a Talán eltűnök hirtelen… elemzésekor evidens gondolati konklúziót lát bele a versbe. A költemény kezdő s végső sorait magyarázó és következtető kötőszavakkal kiegészítve21 a végső, versbeli fölismerést a heideggeri halállal szembeniség jegyében érti, magyarázza. „Létünket öröknek hinni s szabadnak a nem emberi, az ember alatti zöld vadon sajátja, melynek következménye is csak ember alatti létezés s létbezárulás lehet: akár az erdőben a vadnyom” – idézhetem újfent összefoglaló, értelmező gondolatait.22 De az egyszerűsítő, egyértelműsítő (a költői műalkotást spekulatív, filozofikus gondolatmunka alapján magyarázó) értelmezéssel több baj is van. A Talán eltűnök hirtelen… már csak azért sem fogható fel ráismerés-kimondó, konklúziónyilvánító versként, mert a bűnkeresés sok más József Attila-i vershez hasonlóan e költeményben is aránytalan, torzított, kényszeres összevisszaságban jelenik meg; a rögeszmés megidézések az arányos bűnérzékelés szféráját elhagyva, kusza egymásmellettiségben sorjáznak a műben. A 7 kísérlet írója a vers emlékező snittjeivel egyenként egyáltalán nem foglalkozik, s így nem kell szembesülnie azzal a ténnyel, hogy az önvádló bűntételezések („Már bimbós gyermek-testemet / szem-maró füstön szárítottam”, „Dacból se fogtam föl soha / értelmét az anyai szónak. / Majd árva lettem, mostoha / s kiröhögtem az oktatómat”) azonosító értelmezése bizony jelentős nehézségekbe ütközik. Igazában a Talán eltűnök hirtelen…-re is érvényes az a dilemma, amelyet Tverdota György egy másik kései József Attila-vers, a Tudod, hogy nincs bocsánat kapcsán fogalmaz meg: „a költő önéletrajzi utalást tesz, de járhatatlanná teszi az utat, amely az utalást az alapjául szolgáló eseménnyel, ténnyel, körülménnyel összeköti”.23 Annyit mindenesetre okkal feltételezhetünk, hogy a költeményben többnyire a gyermek- és az ifjúkor botlásaira történik utalás. De a gyermekként, kamaszként elszívott cigarettát, az anyával szembeni dacot, az oktató diákos kigúnyolását, bevallom, sehogy sem tudom olyan autentikus indoklássor részeként felfogni, amely végül elvezethetne a Németh G. által feltételezett nagy ívű létfilozófiai felismerés konklúziójához…

Tverdota 2010-es könyve körül

Írásom vége felé közeledve Bori, Beney, Németh G. munkái után Tverdota György Zord bűnös vagyok, azt hiszem című tanulmányához kapcsolódva is megfogalmaznék néhány gondolatot. A könyvre annál inkább ki kell térnem, mert (örömmel jelenthetem) a protestáló egyoldalúság, az ellentétes irányú átcsapások szimptómáit a 2010-ben megjelent kiadványban hasztalan keresnénk. Tverdota elemzéseiben a nyitott, több szempontú látásmód, a körültekintő korrektség dominál. Az irodalomtörténész magát a „kései József Attila-i költészet” terminusát is relativizálja, karakterét és határait a Németh G. Béla-i magabiztosan szűkítő határozottsághoz képest jóval tágabban jelöli ki. „Ha van vízválasztó az érett korszak korábbi időszelete és a kései költészet között, akkor ezt a bűn témájának fordulatszerű előtérbe kerülésében […] jelölhetjük meg” – írja, és idősebb tudóstársának szemére veti, hogy „a közösség nevében és érdekében szót emelő” verseket (A város peremént, a Hazámat, A Dunánált, az Ars poeticát) teljességgel figyelmen kívül hagyta.24 (E tágabb, teljesebb korszakvízió természetesen a poétikai sajátszerűségeket is sokrétűbbnek mutatja, az érzékies tárgyiasság és a lényegsummázó axiomatikusság viszonyrendszereit és karakterjegyeit jóval korrektebbül tudja megjeleníteni.)

De Tverdota György számos más ponton is vitázik Németh G. Bélával. Az idősebb irodalomtörténész, mint már utaltam rá, a végső kérdésekkel szembenéző költőt méltatva egyáltalán nem érzékelte (és így természetesen nem gondolta el problémaként) a költői bűnkeresések kényszeres egyoldalúságait, az áttételek, átvitelek, áthelyezések általánossá válását, az arányérzék szétzilálódását, a motiváció elhomályosítását. Tverdota viszont verselemzéseiben rendre konstatálja a fixációs bűntudat rögzülését, az arányérzék összekuszálódását: „a bűntudat és a ténylegesen elkövetett bűnök elszakadnak egymástól, és köztük sohasem vagy majdnem sohasem áthidalható árok húzódik”; „az anya-téma rögeszmés témává változott, a mama képernyőként, vetítővászonként működött, ahogy a költő a valósággal kapcsolatos problémáit rávetítette az anyára, frusztációit, amelyek őt az életben érték, az anyával való konfliktusként élte át” – utal több ízben is e jelenségekre.25

Az olvasóban, versértelmezőben, ha a fenti megállapításokkal egyetért, alighanem egy további kérdés is megfogalmazódhat. A mérlegelő arányérzék megbomlásából, az átvitelek, áthelyezések eluralkodásából származó dilemmák csupán lélektani problémát jelentenek, vagy az esztétikai szférától sem választhatók el? A létértelmező tisztázás igénye és a „zavaros”, irracionális bűntudat együttesen nem alkotnak-e olyan keveréket, amely a „kései versek” egy részét (a Téli éjszaka, az Eszmélet, a Reménytelenül egyértelmű szervességéhez képest) szervetlenebbnek, problematikusabbnak mutatja? A felvetés már csak azért is indokoltnak tűnik, mert az „érzelmi-lírai” karakterű költeményekkel szemben a „kései versek” kijelentéses, gnomatikus, axiomatikus poétikája olyan esztétikai szervezetet teremt, amelyben az ítéleti, felismerési igazság nem tehető teljességgel zárójelbe. S ha megállapításunk igaz, a módosító, korrigáló újragondolást alighanem több „kései versre” is kiterjeszthetjük. Kételykérdések akár olyan kanonizált költeményekkel kapcsolatban is megfogalmazódhatnak, mint a Kései sirató vagy a Nagyon fáj. Eltöprenghetünk: az „elfogadhatatlan emberség” szimptómái, a halál szexualizálása, kriminalizálása, a párkapcsolat kannibalizálása, a kapcsolati kölcsönösség elsöprése, a másik emberi lény instrumentalizálása („Azt tagadta meg, amit ér”) e kijelentéses, lényegsummázást szimuláló nagy versekben vajon nem teremtenek-e olyan diszkrepanciát, amelynek „esztétikai” kihatásai is vannak, lehetnek…

A problémát egyébként Tverdota György is érzékeli, de az esztétikai kiterjesztés lehetőségét elutasítja, a dilemmát a pszichológia szintjére utalva lokalizálja, s a tökéletesség, hibátlanság előfeltevését a kései versekkel kapcsolatban is fenntartja. „A szeretet egyetemes parancsa nem ad lehetőséget arra, hogy az általunk tetszőlegesen kiválasztott személytől elvárjuk, hogy érzelmeinket viszonozza, vágyainkat betöltse. Az itt fellépő túlzás persze a műalkotás univerzumán belül retorikai alakzatként működik, ezért a mű esztétikai hatását a legkevésbé sem rombolja” – hajtja végre e lokalizálást a Nagyon fájról szólva.26 „Végzetes betegsége és az öngyilkosság vonzása ellenére József Attila költészete a hanyatlás legkisebb jelét sem mutatta élete utolsó hónapjaiban” – szögezi le, s a Németh G. Béla által kiemelt (tipologikus alapként felmutatott) utolsó versekről (a Tudod, hogy nincs bocsánatról, a Karóval jöttél-ről, a Talán eltűnök hirtelenről s az Íme, hát megleltem hazámat…-ról) is úgy vélekedik, hogy „a legteljesebb művészi élményt nyújtják” az olvasónak.27

A kutató József Attila iránti föltétlen bámulata korlátok közé szorítja a kritikát – mondhatnánk némileg ironikusan. De az igazság kedvéért azt is ki kell mondanunk, hogy a Tverdota Györgyben működő korrekt alaposság, elmélyültség- és körültekintés-igény mégiscsak számos helyen sejtet valamiféle dilemmát, ellentmondást. Különösen érdekesek az említett versek eszmélkedő emlékidézéseihez kapcsolódó dilemmajelzések, problémaérzékelések. „Sajátos homályosság veszi körül és hatja át ezeket a szövegeket”; „Minden leírást nélkülöznek, kiszűrik az életrajzilag azonosítható, konkrét részleteket, a lényegre koncentrálnak, de a hozzá vezető utakat eltörlik” – írja a szerző, és a sorozat első darabjával, a Tudod, hogy nincs bocsánattal kapcsolatban átfogó kérdések sorát fogalmazza meg. „Ki beszél kihez? […] a »bűn« itt még végrehajtás előtt álló rossz cselekedet […] vagy már elkövetett vétek (vétkek) lelkiismeretre nehezedő terhét jelenti? […] Milyen életrajzi tényekre utal a költő a »hörögtél« és a »könyörögtél« igékkel? Milyen pörről van szó? […] A »Hittél a könnyű szóknak« kijelentés a hiszékenység miatti önvád, vagy visszakapcsolódik az első versszaknak a pszichoanalitikus kezeléssel azonosítható referenciájához? Kik csalták meg őt? Szülei? […] A nők? A barátok? […] A gondolatmenet következtetése öngyilkosságra való felhívás? De akkor miért folytatódik a vers? Elfogadható vagy elutasítandó alternatívát jelent az utolsó szakasz?”28

„Ne higgyetek értetlen bűneimnek” – szólította fel az olvasót és az értelmezőt Ki-beugrál a két szemem… kezdetű, 1936-os versében maga József Attila, és Tverdota György akaratlanul is mintha e költői óvásnak, figyelmeztetésnek engedelmeskedne kételykérdéseit megfogalmazva. S csak remélhetjük, hogy a felszólításból következő meggondolásokat az új évezred kritikusai (köztük akár maga a Zord bűnös vagyok… szerzője) a nyitottság, a körültekintő, többoldalú számbavétel útjait járva még bátrabban, határozottabban, kiterjedtebben érvényesítik majd.

Jegyzetek

1 Hima Gabriella, Kosztolányi és az egzsztenciális regény, Akadémiai, Budapest, 1992, 12.

2 Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi Dezső, Kalligram, Pozsony, 2010, 288, 292–293, 289.

3 Bónus Tibor, „A másik titok, Az Édes Anna értelmezéséhez”, Irodalomtörténet, 2007/4, 493, 518.

4 Egri Péter, Álom, látomás, valóság, Gondolat, Budapest, 1969, 39–40.

5 Bori Imre, Eszmék és látomások, Fórum, Újvidék, 1965, 8. Meg kell jegyeznünk, hogy a válságkifejező nézőpontrendszer, fogalmiság „domesztikálására” a hatvanas évek Jugoszláviájában is szükség volt. Bori a szalonképességi kritériumnak eleget téve a magyar költőt „a humanista neomarxizmus” körébe utalta, ámbár e neomarxizmus számára Sartre-ral, Camus Közönyével és Sziszüphosz mítoszával érintkező gondolatokat jelentett.

6 Uo., 9, 12, 14.

7 Uo., 18, 19.

8 Beney Zsuzsa, Ikertanulmányok, Szépirodalmi, Budapest, 1973, 9.

9 Uo., 41.

10 Beney Zsuzsa, József Attila-tanulmányok, Bp., 1989, 105, 105–106, 302, 131.

11 Az itteninél nagyobb igényű, részletesebb vizsgálat során természetesen több előzményre is utalhatnánk. Tverdota György például 2010-es könyvében már Németh Andor 1948-as írását is idetartozónak véli, „amelyben a »kései« szó nem hangzott el, de amelyben már elemzésre készen állt az a költő-alak és szövegcsoport, amely másfél évtizeddel később Németh G. Béla kutatásainak tárgyát képezte”. Tverdota György, Zord bűnös vagyok, azt hiszem, Pro Pannónia, Pécs, 2010, 8.

12 Németh G. Béla, 7 kísérlet a kései József Attiláról, Tankönyvkiadó, Budapest, 1982, 47.

13 Uo., 49, 69.

14 Uo., 194–195.

15 Uo., 105, 47. A kényszerű világnézeti, filozófiai kötelmek egyébként a heideggeri filozófia számbavételekor is mindegyre felbukkannak Németh G. könyvében. A tudós kénytelen-kelletlen rendszeresen hivatkozik a magyar s a szovjet kritikai irodalomra, magára Marxra, és a bölcselő rendszer társadalmi, szociológiai eredete, beágyazottsága olykor a filozófiai kontextus rovására nyer utalásaiban központi szerepet. „Filozófiai munkásságának, mint ezt nemrég megjelent, nagy tájékozottságú és tárgyilagosságú könyvében a szovjet P. P. Gajdenko is kifejti […] fő törekvése, hogy a válság eredetét föltárja.”„Hogy Heidegger a késő kapitalista világ viszonyainak élményét, »létélményét« abszolutizálta, mitizálta a lét egyetemes élményévé, arra a magyar Lukács Györgytől a szovjet M. Csalinig […] számtalanszor rámutattak.” „Behatóan foglalkoztak a marxista elméletírók, maga Marx is a szerep kategóriájával, s reális, történeti magyarázatát adták meg. Rámutattak, hogy a szerep történeti fejlemény. A gazdasági-társadalmi s vele a tulajdonfejlődés bizonyos fokán, magántulajdoni, illetőleg árutermelő magántulajdoni fokán jött létre […]” Uo., 125, 119, 111.

16 Uo., 41, 54–55, 56, 62, 175,

17 Uo., 56–57, 64, 65.

18 Hanák Tibor, A filozófia: kritika, Integratio, Bécs–Kecskemét, 1980, 10–11.

19 Athenaeum, 1933, 137, 151–152. Hozzátehetjük: szakszerű profizmus és a higgadt, reflektív kritika jellemezte a Magyar Filozófiai Társaság 1939-ben megrendezett, Heideggernek szentelt vitaülését is. Jánosi József nyolc pontban foglalta össze bíráló megjegyzéseit a német bölcselő fő művét illetően, s végül Hans Neumann, Edmund Husserl észrevételeit idézte meg. Az előbbi a Sein und Zeit és a germán mítoszok mélységes rokonságára hívta fel a figyelmet, az utóbbi a filozófiai antropologizmus és pszichologizmus veszélyeire figyelmeztetett. Mátrai László, Ortvay Rudolf, Joó Tibor, Brandenstein Béla ugyancsak a méltányos elismerés és a kritika kettősségében tették meg észrevételeiket. „Ha a Semminek semminémű határozmánya nincs, vele nyilván nem lehet jellemezni az emberi létet, ill. a halált sem. [...] értelmetlen dolog […] a halálon keresztül a semmit igenleni, egy fiktív heroizmus motorjának megtenni, mint Heidegger teszi”; „számos alapvető fogalmat vezet be, anélkül, hogy azokat definiálná [...] fölöslegesen tesz előadásában bonyolulttá alapjában véve nem is bonyolult dolgokat. S nagy a gyanúm, hogyha megfosztjuk őket a sajátos heideggeri előadástól, nem is olyan forradalmian újak”; „Kierkegaard embere ez, de Isten gondviselő kezéből elengedve, avagy kiszakadva: éppen ezért valóban emlékeztet az ősgermán hősi mondavilág vagy az antik görögség sorskiszolgáltatta, tragikus emberére is” – hangzott el számos korrekciós észrevétel a vita résztvevőitől. Athenaeum, 1939, 300–303, 305, 307, 308, 309.

20„A színlelésben rejlő kettősséget nem mint színlelést közli, logikusan meghatározó beszéddel, hanem felbontja elemeire; ami benne csak utólagos magyarázatnak kieszelt ürügy, azt minden teketória nélkül eljátssza, külön, mint igazán megtörtént dolgot; s csak miután kimondta a valótlant, igazítja helyre, s ismét sok szóval, a kimondottat eltörlő tiltakozásokkal […] tér rá lassan-lassan az igazságra” – jellemzi a költeményt konzseniális elemzésében Petőfi monográfusa. Horváth János, Irodalomtörténeti munkái IV, Osiris, Budapest, 2008, 108.

21Talán eltűnök hirtelen / Akár az erdőben a vadnyom [Mert] Ifjuságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek / és [így, ennek következtében] most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek – így tartoznak össze a tények.” Németh G., I. m., 194.

22 Uo., 194–195.

23 Tverdota, I. m., 182–183.

24 Uo., 10, 7.

25 Uo.,109, 106,

26 Uo.,163. (A kiemelés tőlem – Ny. B.)

27 Uo.,178.

28 Uo.,178–179.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben