×

Hidak a mocsár felett

Regényrészlet, 1. rész

Bágyoni Szabó István

2015 // 02
Vaskó öcsém, láttad-e azt a sepregető fehércselédet a kis-sárteleki iskola udvarán? – fordult hátra a mindig éber Lázár a vélhetően emlékeibe süppedt Jeneihez. Láttad-e?



Na, ő az én bivalyos Kalotaszegemről való. A ti Lázárotok földije…

Csak nem „lázáreánus”? – csapott rá a kihagyhatatlan „lehetőségre” Jenei.

Lázár nem értette el a célzást. Megszokta már, és ezt – persze a maga stílusában – megszoktatta utasaival is, hogy ilyenkor, mintegy ébresztőként, bütykös ujjait a kormánykerék tülkölő szerkentyűire nyomogatva juttatja tudomásunkra, hogy ebben a járgányban ugyan mi lehetünk „urak, ráadásul nyomorult firkász urak”, de az „úrvezér” (nem volt ínyére az úrvezető kifejezés) csakis ő lehet.

Kis idővel odébb szólalt meg ismét.

Nem „lázáreánus”, Vaskó öcsém, hanem egy szegény félrelépett, bár ennek ellenére faluszerte becsületesnek ismert magyar asszonykának a leánykája. Valamiféle Valiska vagy Valéria. Csak az a bibi ezzel a szegény teremtéssel, hogy cseppet sem konyít az ábécéhez. Magyarán szólva: nem tud olvasni…, pedig nem a bivalyterelő Tülöktépő Mózsi pásztornak, hanem a helyi szakállas pópának a fattya.

Értem: tehát „pópául” nem tud!… – csapott az úrvezető ülés bársonybevonatú támlájára a Lázár mögött ülő Kristóf.

Süketek vagytok, művészkéim? – képedt el Lázár. – Magyarul sem tud olvasni…

Neeem?! – emelte magasra rekedtes hangját Szentseri. – Lám, lám, minő hátránya lehet annak, ha valakinek nem pap a papája, ugyebár, drága barátaim… „Akinek pópa a papája, annak nincsen pap-aggálya!”

És magyar papagája sincs…

Pop-aggály? Egyszerű az egész!… Ilyen egyszerű itt nálunk minden! Nagyon egyszerű! Hogy jönne már Szent Lászlónk a megváltó lován, és szabadítana már ki ebből a csontra fagyasztó egyszerűségből!

Dűlingéztek jobbra, dőlingéltek balra Lázár „írástudó utasai”. Az Úristen a megmondhatója, vajon jókedvükben-e, avagy épp annak hiányában…

Ha ez a kivénhedt járgány beszélni tudna, istenem, én jóistenem, vajon hány hasonló, szurka-piszkás röhigcsélésbe fanyalodott elménckedésről kellene szót ejtenie?

Ha tudná betűink lépéseit a világ!

A vidéki kiszállások szerkesztőségi írástudói manapság már ilyenek: akkor is hahotában hempergőznek, amikor igazándiból könnyes sírásban kellene haptákban állniuk.

Mint ólomlábú betűkatonák…

Erdélyben valahol. Az Úr 2000. éve előtt úgy 20-25 esztendőkkel.



A lap mezőségi „összeállítása”, az a két-három belső oldal, ahogy a csapatot útra indító főszerkesztő kijelölte volt, ebben a pillanatban álomképnél is elérhetetlenebbnek tűnt. Kit érdekelne – ha az ilyesmit egyáltalán megírná valaki – egy kalotaszegi analfabéta „tóparti meséje”? Ki olvasná? Ráadásul Mátyás király városának kellős közepén előadva.

Lázár mindenkor csupán a következő lépésben volt hajlandó kalkulálni. Érthető. Az úrvezetők már csak ilyenek: a kiszállások poros útjain ha véletlenül elbambulsz a volánnál, vagy ha inkább a mögötted jópofáskodó kollégákra figyelsz, s nem a hápogó tojókra, bégető kecskékre, botorkáló juhászokra: máris itt a baj. Egy-egy pórul járt kutyáért, netán tyúkért érkeznek a büntetések. Nesze, Lázár! És gyarapodnak a strigulák a neved mögött. Eredmény? Május 1-jén nincs prémium! Augusztus 23-án nincs prémium! Elvitték az elütött kutyák, el az elsodort majorságok…

A mi Lázárunk ezúttal sem hazudtolta meg sajátos paraszti filozófiáját. Belekezdett ama „tóparti mesébe”…

Az úgy volt, fiúk, hogy tavaly nyáron egyszer csak bekopog a szerkesztőségbe ez a Valiska. Valahogy elhebegte szegény, hogy Lázár bácsit keresi, nagy-nagy tiszteletnek örvendő falubelijét, ugyebár, aki nem más, mint subsemnatul…1 ki más lehetne, ugyebár.

Kinn voltam a garázsban, ott mindig akadt tennivaló.

Szalad egyszer utánam a mi szegény, dagadt lábú Rózánk, a fő összekötő, a tisztiszolga. Annyit járta szerencsétlen a postát, a piros ceruzás főolvasókat a jóváhagyott oldalakért, aztán futás le velük a nyomdába újra és újra, hogy biza’ kicsattantak lába szárán a visszerek.

Elég az hozzá, hogy szalad Róza, már ha azt a cammogást szaladásnak lehet kényeztetni: szedjem a lábam – lihegi –, s fel a főszerkesztő-helyetteshez, ott vár egy falumbéli dadogós fiatal fehérnép, valami Valiska, aki addig onnan el nem megy, amíg Lázár bátyánkkal nem találkozik.

Azt biztosra tudtam, hogy ki keres, de nem gyanítottam, hogy miért leszek épp én annyira fontos számára…

Félbehagytam én a munkámat. Épp sepergettem, törölgettem a hátsó ülések környékén… annyi mindent találsz ott, széttépett kézirattól el az üres üvegekig, hogy el sem tudod képzelni… Nos, félbehagytam, hagytam a rádiót is úgy, ahogy volt, a kolozsvári adót hallgattuk legtöbbször, és felbaktattam a főnökökhöz.

Szar egy helyzetben vagyunk, Lázár! – fogadtak.

Nem tudtam hova tenni az egészet. Vajon elveszik az állásomat? Vagy oda a kocsink? Vajon egyesítenek a román lappal, s közös Volgában kell ezután furikáznunk?

Szervusz, Lázár – búcsúzkodtam már önmagamtól is –, mehetsz, amerre a szemeddel látsz!

És nem hiába környékezett a frász! Csakugyan abban voltunk.

A lábtörlő közelében kis nejlongöngyöleg várt rám, mutatta is a főnök-helyettes.

Felvettem, kezdtem bontogatni.

Csa… csak az… azt ne! – ragadta meg a karomat hátulról valaki.

Igen, ő volt, Valiska, a pópafatty, az én falumbéli szerencsétlen teremtés.

Amikor visszatértünk a garázs vízcsapjától, már rajtunk sem lehetett érezni az ürülékbűzt: úgy néztek ki a nejlonból előkotorászott és csap alatt „fürösztött ábécéskönyvek”, mintha vadonatújak lettek volna. Azzal a nem elhanyagolandó „hozadékkal” – ahogy a mi választékos stílusú Szentseri kollégánk mondaná –, hogy nyakig szarban voltak, az első oldal szeretett főtitkárunkat éljenző versikéjétől kezdve el egészen az utolsó lapok legutolsó betűjéig.

Ilyet még nem látott a világ! Az „Összeállította és gondozta Hajduk Viki” mondatot közrefogó kisded négyzet oldalvonalai már alig s alig látszottak, talán csak egyetlen szó, az össze… volt valamelyest kifürkészhető, de ezt a betűsort bármi más értelmezhetőséggel is társíthatták volna.

Mert, enyhén szólva: össze volt…, az biztos.

– Mármint összepiszkítva? Azaz hogy… – játszotta meg a csodálkozó újszülöttet Kristóf, mintha most hallaná a történteket először.

A játék és az ugratás napirenden volt majd’ minden vidéki útjukon. A szerkesztő kollégák valósággal rájátszottak Lázár „mindentudására”, és hagyták, hadd mesélje csak el annyiszor a tegnapok, tegnapelőttök történéseit, ahányszor kedve szottyan rá. A zötyögő mezőségi utakon egy-egy mindent tudó sofőr sztorijai többet érnek, mint a megavasodott olajosbödönök. Segítik a nyikorgásmentes hazautat! – idézgették Kós Károlyt, valahányszor bele-belepilledtek Lázár ismétlődő históriáiba.

„Valamivel csak-csak éberen kell tartani a mi úrvezetőnket, ugyebár.”

Pedig inkább ennek az ellenkezője volt a kézenfekvőbb.

– Nem összepiszkítva, hanem összekakálva, így, ahogy mondom: drága uraimék! Hogy finomak legyünk. Magyarul: összeszarva!

– Lázár, te aztán igazán naprakész hírekkel traktálod az „utasaidat”…

– És bűzzel, hogy pontosak legyünk. És nem utasoknak, hanem „utunkosoknak”!

– Erről a megfordított előjelű baromságról olvastam már valahol, Lázár. Ráadásul egy román zsurnaliszta figyelmeztetett rá. De a cikkben nem magyar ábécéskönyvek budiba hajításáról volt szó…

– El tudom képzelni. És ráadásul azt is el tudom képzelni, hogy abban a lapban – jó tudni róla, hogy a megyei elvtársak pár hónappal ezelőtt eszkábálták össze, nos, ebben – már annak előtte lehozták volt a minket „beszarozó” cikket, mielőtt még Kis-Sártelek kisiskolájának a latrinájában rábukkantak volna arra a nyolc-tíz, „kimosdatásra” váró magyar ábécéskönyvre. Méghozzá az igazgatóváltást megelőző napokban…

– Meg kellett ám „indokolni” a jónép előtt, mért is lett Mária igazgató néniből tovarăşa directoare Marioara.2

– Orrfacsaró egy indoklás lett belőle, az biztos.

– Inkább csavaratosan kifundáltnak mondanám.

Elvtársak! Ahol a román ábécéskönyvet budiba dobják a magyar pedagógusok, ott dühöng a magyar nacionalizmus!”

A községi tanács elé került a dolog… persze, az újságcikk kavarta meg a… – már elnézést… – a levegőt, nem az a tucatnyi szaros ábécéskönyv. A pocsolyába hullt almát lemoshatják, megtörölhetik, és kész. Csak le kell hajolni érte. És ismét alma… De a könyv? Ki hajol le a könyvért? És ki mit lát? S persze, marad a mindenkori kérdés: mi a fészkes fenét szólnak a megyénél!?
S ráadásul a pórul járt tankönyveket még nem is látta a hivatalosság.

– És mit szóltak?

– Várjátok csak ki a végét, drága firkászaim! Hogy rövidre fogjam: az elvtársak arra viszont nem számítottak, hogy a falu postása, a mi szegény Valiskánk lelki támasza, szombatos gyerek az istenadta, komolyan veszi a megbízatását. Ezért írja alá havonta a fizetési ívet… Nos, talicskába rakta a kimosottan is bűzlő könyvecskéket – postai küldeményként ugyanis ő cipelte volt az iskoláig, át a hegyen –, és benyikorgott velük a postahivatal fölötti emeleti pártirodába. Sticlaru elvtárshoz.

– Fogadjuk, hogy ez a Sticlaru elvtárs nem mert beleszippantani a csomagba!

– Tudott ő már mindenről, ki volt az fundálva jó előre… Postásunk szerencséjére dr. Láp Ambrus körzeti orvos is épp ott volt ebben az irodában…

– Magyar szemtanú.

– Ráadásul kislányát ebbe a kis-sárteleki osztályba íratta be… másként nem lett volna meg az osztályalapításhoz szükséges létszám…

– Úgy értsük, hogy…

– Úgy! A községközpontban nincs létszámhiány, Sártelek idei első osztálya nem volt veszélyben. Úgy hírlik, maholnap a község mezővárosi rangra emelkedik, ilyen hetivásárjoggal, olyan lehetőségekkel (erről a jónépnek még halovány sejtelme sincs), de a szomszédos kis-sárteleki kezdő magyar osztály sorsa igen bizonytalan… Nincs elegendő gyermek, nem passzol a létszám! A doktor úr helyében én sem döntöttem volna másként. Ha így lehet megmenteni lurkóink iskolapadjait, hát mentsük így meg. Egyébként naponta viheti és hozhatja a kislányát, hol ő, hol felesége, vagy ha ők nem, hát ott vannak a környékbeli tanyákat járó segédjei. A gyermek iskolába jár, az Oskola megmarad, miközben mindahányan a munkájukat végzik. Ugyebár, hiszen Kis-Sártelek is, kutyástul-macskástul a doktor úr és csapata hatáskörébe tartozik, mint valamennyi környékbeli őslakos és telepes egyaránt. Kanyargósan, de csak-csak eljutottam a lényegig: ennek a Sticlarunak a családját is a doktor úrék kezelik, régebben Vili doktorral együtt… Vaskó tudja megmondani, át a domború dombokon, lábszárt marcangoló horhosokon, nádasokon, cserjéseken micsoda irdatlan távolságokat kellett begyalogolniuk egykor a tanítványainak. Hát ez oda-vissza így van: a távolság orvosnak, adószedőnek, postásnak is távolság. Láp doktor helyzete azonban más: ha kocsijában nincs benzin, netán tengelyig ér a sár, hát ott a kordé: van széna, abrak. És ló is. Istenem, gyönyörű egy lova van a diszpenzárnak…3

Jenei Vaskó egykedvűen figyelte az időt ölő „társalgást”.

Túlzás volna azt állítani, hogy élvezte. Inkább furcsállotta.

Legjobb lett volna most nem is tudni arról (töprengett magában), hogy ő voltaképpen ezek között a szinte bejárhatatlan tócsák, dombok között kezdte – ahogy ő nevezte – gyalogtanári pályafutását. Kocsi nélkül, kordé és ló nélkül. Gyalogosan. Néha lábszárra szíjazható gólyalábakon…



Kis-Sártelken nem akármilyen igazgatóváltás volt, az biztos.

Szállingóztak már a hírek, hogy Kis-Sártelek és a környék csángó tele­pesei „ezzel” fizettek, a MAGYAR ÁBÉCÉSKÖNYVEINK MEGALÁZÁSÁVAL, amiért a rajontól magyar osztályt követeltek iskolakezdő gyermekeik számára.
A nyári összeíráskor állítólag maga az újdonsült igazgatónő, Marioara Sticlaru magából kikelve ordítozta – Valiskától tudom ezt is –, hogy „ce mama dracului vor ceangăii ăştia?”…4 ’sze elmagyarosított románok, nyelvjárást beszélő moldovánok egytől egyig…

– Hoppá! Ez megnyugtató. Mármint hogy a román környezet „elmagyarosít”? Ha én ezt tudom, Lázár „Lazarescu” – fogta vissza röhögését Szentseri –, Isten biza’ a Csángóföldre költöztettem volna az én egyetlen drága anyósomat gardedámnak a négy unokája mellé…

– Egyetlen anyós? – így Kristóf. – Mi kettőről tudunk… Mit csinálsz az elsővel?

– Jó, igazatok van, őkelme második, mármint anyós, de akkor is drágán vett anyósomat költöztetném oda… Hadd okuljanak nyelvi megmaradásunk dolgában. Hajdani, ama kolozsvári Pata utcai grundunk új keletű óvó nénije ugyanis igen-igen „moldovánul”, magyarán szólva: románosul kezdi kedves családi meséinket. Ami nem csoda… Gondolom, én sem volnék jó „gyertyatartó” a jászvásári háromtornyú templomban…

– Azt hiszed, hogy jópofáskodsz, drága Szentseri? Azt hiszed? – így Lázár.

– Bárcsak azt hihetnénk, édes egy volánosunk! – előzte meg barátja reagálását Jenei Vaskó. – Ahol a ki- és áttelepítések kálváriáit át tudták vészelni, ahol minden Bukovinákon át legkeletibb fajtáinknak köszönhetően is magyarnak tudott megmaradni balladás lelkünk, ott melegágya van az ábécénknek. Ahol fájdalomnak volt képes megmaradni mind a mai napig a Kárpátokon át a szülőhazára át-átleselkedő csángómagyarjaink évszázados fájdalma, ahol az egyik legszebb magyar szavunkkal, a Szerettel illették és illetik mind a mai napig keresztvizet szolgáltató folyónkat: ott bizony sokkal, de sokkal időállóbbak az Úristen nyelvünkre és önnön mivoltunk megtartására szabott törvényei. Ott, igenis, a megtartó léleknek áldott melegágya vagyon… S ha mi most jópofáskodunk – gondolom én –, hát az épp emiatt van. Bódító játék ez, kérem. Enélkül aligha lennénk képesek teljes méltósággal feldolgozni a Csodát, meghajolni ama Megmagyarázhatatlan Valami előtt…

– Téged nem szószékre szabtak a teremtőid, Vaskó? – csapott Jenei vállára Kristóf.

– Nincs kizárva, édes egy Kristófom. Itt, a Mezőség kellős közepén, miként szerte e szűkülő Transzilvániában, bizony egyúttal szószék is a katedra. De még mennyire szószék! Ahogy katedra a szó megszentelt széke is! Mind, mind egy-egy lehetőség igazunk kimondására… Csak legyen ez is, az is!

– És színpad is! – hallatszott a hátsó ülések egyikéből.

– Nehogy azt hidd, öregem – a bagós, reszelős hang csakis a Szentserié lehetett –, hogy a mai versműsorod hídja, az a piski… nem a mi szószékünk!

– Mekkora igazságot mondasz, öregem – hajolt hátra az úrvezető Lázár –, közülünk egyedül a te lábaid alatt nyikorgott szószék… A teológiát cserélted fel, ha jól „csal az emlékezetem”, a redakcióval. Ugyebár…

– Ugye! – zárta le a témát Szentseri, aki nem állta meg, hogy megje­gyezze: – „Közülünk, egyedül…”

– Na, jó! Közületek! El is vártam a piros ceruzás korrigálást. Hogy a fenébe jövök én ahhoz, hogy egy kispappal vagy papjelölttel mérjem össze magamat! A magamfajta csak a persely nyílása körül forgolódhat, ugyebár, a szószék másoké…

Sok igazság lappangott Lázár sirámaiban, de ezekben a pillanatokban mintha minden valami másról szólt volna. És pláne itt, ezeken a poros utakon cammogó, Volgára keresztelt kikopott pléhdobozban.

– Vannak mozgó szószékek is, drága Lázárunk, te tudod a legjobban – próbálta csillapítani a kedélyeket Jenei. – És adjunk hálát az Úristennek, hogy vannak! Hogy vagytok! A mi „szószékünk” inkább egy-egy fix, mondhatni, lebetonozott lapszámhoz, esetenként egy-egy megszervezett és jóváhagyott vidéki fellépéshez kötődik. Mint ahogy, reményeink szerint, ez a mezőségi kiruccanásunk is hasonló lesz.

– Ha Isten is megsegít – tett pontot a mondóka végére Kristóf.

Lázár szólni szeretett volna, de inkább torkát kezdte köszörülni.

A visszapillantótükörben Szentseri égre emelt, nikotinsárga mutatóujját pillantotta meg, ami – tapasztalhatta már nemegyszer – rendszerint egy sajátosan „szentseris igehirdetésre” figyelmeztetett.

– Folytatom tehát: a mi mozgó szószékünket Lázárok nélkül el sem tudnók képzelni! Ebben a körülöttünk fortyogó, gázbuborékos, lidérclángos kurva világban különösen nem! És ezt ki más tudhatná a legjobban, mint mi. Mi. Akik épp itt vagyunk. Itt, ezen a mocsárgázzal telített Mezőségen…

– Akik épp itt voltunk, a magyar autonóm tartomány frissen „annektált” szögletében! – turkált hajába Jenei Vaskó, remélve, hogy tétova mozdulataival talán értelmezhetőbb irányba tereli a szót…



1 alulírott

2 Marioara igazgató elvtársnő

3 dispensar medical – orvosi rendelő

4 „mi az ördög anyját akarnak ezek a csángók?”

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben