Gyurácz Ferenc: Alsószilvágyi égbolt

A kultúra, a könyvkiadás és a könyvterjesztés anomáliáinak – és még annyi másnak! – köszön­hetően egyre szaporodnak azok a jó és fontos könyvek, amelyeket néhány jó ismerősön kí­vül senki sem olvas, senki sem szemléz, senki sem sorol be a létezőnek mondott irodalomba. Előre látható, hogy hatalmas, szerte­ágazó gyökerű fába vágja a fejszét, aki, mondjuk, ötven év múlva a 20–21. század fordulója irodalmának történeti összefoglalását el akarja készíteni.

Napról napra értékek vesznek el, süllyednek terjesztetlenül kiadók pinceraktáraiba. Porosodni. Még a zúzda kegyelmében sem részesülhetnek. Vajon csak ennyit érne a gondolat, hogy csupán egy szűk baráti kör számára lehet hozzáférhető?

Ha másban nem, a „rohanó világ” felületes­sége, elmélyült gondolkodásra képtelen valója, értékbizonytalansága ebben a megállíthatatlannak látszó folyamatban tetten érhető. Világjobbító gon­do­latok, többre érdemes írósorsok hullanak a percenként változtatott idő meszesgödreibe.

„Nincs hová előremenni” – írja le az ideillő kulcsmondatot Gyurácz Ferenc az Istent megszólító hajnalaimban. Pedig ő aztán a nyugtalan, a napi politika izgágaságától szenvedő, fővárosba szorult, túlinformált ember szemszögéből vizsgálva valóban irigylésre méltó, nyugalmas helyet szemelhetett ki magá­nak az élésre: a Szombathelytől tizenöt kilométerre lévő, pici, hétutcás, alig több mint háromszáznyolcvan lakosú Vasszilvágyot, innen nézve: a béke szigetét. Ehhez háza egyik szegletében saját könyvkiadót – biztos, ami biztos –, a Ma­gyar Nyugatot, amelynek égisze alatt kedvét és ízlését szolgáló művek kiadásán szorgoskodhat. Az is kétségtelen, hogy mire a külvi­lág zaja eljut eddig az Elíziu­mig, némikép­pen csendet parancsol neki a zavaró külvilági zörejeket lehalkító távolság. S ami onnan még mindig látványnak adatik, az maga a távlat. E lakóhelyválasztás előnyeit ő sem tagadja: „Az azon­ban bizonyos, hogy sablonoktól mentes, meg­lehető­sen egyedi látó­szög ez.” (A nyúlketrec mellől).

Önkéntelen párhuzamként Babits nagy verse jut olvasás közben eszembe erről a vasszilvágyi Elíziumról: „Léckatonáim sorban állnak már, pici / földem a földből kikerítve, könnyű szál / dzsidások módján állnak – őrt, hatalmasan / igazságukban; ők a törvény, ők a jog, / erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők, / s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e / szakadt lét­ben…” (A gaz­da bekeríti házát)

Pedig Babits nem volt remete, amikor csöppnyi esztergomi nyaralójának bekerítésével büszkélkedett. Legfeljebb vágyott a vegytiszta elérhetetlenre. S a hozzá ha­sonlóan „sün-életű”, visszahúzó­dó alkat, Gyurácz sem az. Nagyon is messzire szemléz a barlang szájából. Ez az ő egyedi kitekintő és eltöprengő he­lye. S amit az alanti síkon történtekből észre­vehet és a maga számára sommázhat, egyáltalán nem vigasztaló, de na­gyon is elgondolkoztató. Azt a zászlót kénytelen fel­emelni már so­kadszorra Gyu­rácz, amit a nemzet annyi lelkiismerete – Németh László, Veres Péter, Illyés Gyula, Fekete Gyula – a folytonos küzdés befejeztével halálá­ban elejtett. Erre a zászlóra pedig az „ag­godalom” szót hí­mezte – ta­lán még Zrínyi –, amikor a Ne bántsd a magyart! felszólító mondatot tollára vette.

Gyuráczot olvasni mindig öröm és olvasói élvezet. A letisztázott stílusú, világos mondatok, a mögülük kisejlő, logi­kusan felépített, józan, kétségbevonhatatlan igazságú gondolatok egész hálózatrendszere, az érzelmek szemérmes vasfegyelme minden esetben kiemelt figyelmet érdemelnek. S pláne akkor, ha ezek árnyékában mindig ott áll a gondol­kodó ember, az esszéíró személyisége és fe­lelős mivolta. S ugyanez a stílvarázson túlívelő gondo­lati, józan lelkiismeret volt a tit­ka az imént felsorolt mestereknek, kiváló elődöknek is. A reme­tebarlangból kitekintő Gyu­rácz is látja, amit azok szemrevételezhettek: a nem múló, kínkeserves, kilábalhatatlan nemzeti katy­vaszt például, ami ellen már Ady is ke­serű hangon lamentált: „De hát örökre így maradnak / Kidalolat­lan kegyelem­mel / Dalai a hű, bá­natozó, / Nap­verte, bús, ma­gyar nyaraknak?” (Kidalolatlan ma­gyar nyarak)

Mert hát hiába vonjuk kétségbe mindannyiszor Adyt s értékeit, az általa felvetett kérdések ma is ugyanazok, mint jó száz évvel ezelőtt: kidalolatlanok maradunk-e? Sokat ravaszodott azóta a világ. S hiába gondolkodtak az e fondorlatosságokat még csírájukban leleplező, a világról valamit még fel­is­me­rő-bí­ráló szóval illető Marcuse-ok, Lévy-Straussok és mások: ebbe, az általuk már akkor leleplezett kü­lönféle mani­pulációs taktikák sandaságai­ba csomagolt mester­séges homályba temetődtek ők is a 20. szá­zad összes progresszív gondolatával egyetemben. Művük és küzdelmeik ma már az elfe­ledett történelem. S ebből az alapállásból nézve az okosan szerkesztő Gyu­rácznak igaza van, amikor avval kezdi könyvét, hogy a védtelenné tett embert legelő­ször alapvető ösz­tönei – a szexus – irá­nyából érte az első, megrendítő támadás (Szabadrablás). Ha a globalitás, az ember lelkét leigázó, láthatatlan hatalom eredményt akart elérni, ak­kor a személyiséget első lépésként család­építő képes­ségében-hajlamá­ban kellett lerombolnia. Nemisé­gét meddő irányba terelnie. A szerelmet orgazmus­sá laposítania. Kifordítania sarkából az emberi élet szakralitásba ágyazott alapkövét. Utá­na jöhetett – mint ahogy rohamos gyorsasággal jött is – a többi. Így esik, hogy a 21. szá­zad vermé­be zuhant gyámoltalanja – hasonlón az ötletes reklámfilm fájós térdű figurájához – min­den lábmoz­dításával vidravasba lép. Hogy mi okból teszi meg ezeket a nyil­vánvalóan önpusztító lé­péseket ko­runk embere, azt a Gyurácz-könyv se magyarázza meg. Talán azért, mert messzire vezet­ne, és na­gyon messziről kellene a kiindulópontot megkeresni. A narciszti­kusan önfelfedező rene­szánszban talán? A felvilágosodás képmutató hazugságainak rengetegében, amelynek csupán egyik világrom­boló fejezete a „modern neveléstudomány” (már az elnevezés is erőltetett és hamis!) kiala­kulásának tör­ténete, egy olyan torz figurával a középpontban, aki mind az öt gyermekét lelencbe adta? Véglete­sen meggyöngültek az embert megtartó erők. Az egészséges sze­xus feladásával ledőlt az utolsó bás­tya is. Talán mert nincs rá magyarázat, csak sóhaj: „Racionális reményt főként a sze­rencsébe vethe­tünk.”

S megint a Babits-analógia, a Vers a csirkeház mellől: „Harcot a harc ellen! és a Tett / gyilkos lelkét tettel ölni meg, / míg az egész földön kitűzik / a szent Restség fehér zászlait, // hogy galambok módján lengjenek / jámbor csirkeházaink felett” – a gyuráczi címhasonlóság nem lehet a vélet­len műve: A nyúlketrec mellől. „A Tett gyilkos lelkét tettel ölni meg” babitsi gondolatát Gyurácz mottóként akár ki is szögezhetné háza kapujára. A „nyúlkatroc” megalkotása e „Tettnek” szegezett tett­ szimbóluma. Ha úgy tetszik, megteremtett idill, ha úgy tetszik, maga a szelíd ellen­állás az embert megrontó erőkkel szemben. A harmónia lázadása az értékzavarodottság állapota el­len. A „za­jok” persze ezt a csendet is felverik: „Ha hátul, a kertben teszek-veszek ezt-azt, akkor is odahallom valamelyik vándorló kereskedő vagy szolgáltató (szódás, jégkrémárus, kenyeres, mozgópostás stb.) autójának magakellető elektromos jeladását.” (A nyúlketrec mellől) „De élet e / lár­ma és rángás?” – kérdezi joggal már a 20. századelőn Babits, pe­dig hol voltunk még a mai, fölösen és mes­terségesen felfokozott, idegesítő, hiszterizált rángástól? Innen már csak egy lépést kell meg­tenni a 20. század közepe óta az emberiség mákonyául szolgáló „haladás”-eszme elutasításáig: „A »hala­dás­­ban« az a legszörnyűbb, hogy fokról fokra fölemészti még a reményét is annak, amivel ke­csegtet.” (Vége felé a haladásnak) Azóta persze kiderült, hogy az információcsapdában vergődő embert vagy önmaga „valósítja meg”, vagy semmi. To­vábbra sincs mit elvárnia a külvilágtól. Az önmegvalósításban benne foglalta­tik a vissza­vonulás joga is valamely, még értéket megőrző tájékra. Szerencsére a 21. század elejére messze távolodott már a gondolkodó elme a bon villageois, a jó falusi önáltató áb­rándképétől. A falu és a falusi ember ugyanis nem jó és nem rossz. Falu. És falusi. Közösségében feloldó­dó és ön­ző. Őszinte, de magát és sorsát védően öszintétlen. Az is a Napnál világo­sabb, hogy már a falu és a falusi sem az, ami volt vagy lehetett valamikor. Történelmi oka van rá, hogy ne le­gyen az. De az alapvető emberi nor­ma fa­luhelyen azért még, mélyen bele­ivódva a zsigerekbe, a mindennapokba, létezik: aki jószágot jól tart, kertet tisztesen mű­vel, családját s ezen be­lül ön­magát biztos kézzel vezérli, benne helyét meg­leli. Otthont nyer­het a vi­lágban. Nyugodtan elmélkedh­et or­szág dolgában akár a csirkeház, akár a maga szögelte nyúlkat­roc mellől.

Nincs biztonságosabb erőd egy gazdakézzel kialakított, a szeretet akaratával bevehetetlenné al­kotott világegyetemnél. S nincs magasabb, messze­nézhetőbb kilátó. S amit onnan lát az együttér­zéssel szemlélő, több mint el­keserítő: „Vagdalkozás, rosszkedv, zsigeri gyűlölködés, törzsi szellem és tudatlanság minden olda­lon. A modernség előítélet-rétegei mint tyúkólban lankásodó, letaposott trágyakéreg lepik be, fojtják le a természetes ész tiszta útjait.” (Vége felé a haladásnak) Bizony, ezek már szinte a haragvó prédikátor, Pázmány Péter kendőzetlen stílusához méltó hasonlatok. Ennyi maradt a haladás illúzióiból. Tudomásul vételük, ha tetszik, ha nem, kötelező érvényű.

A falura menekült értelmiségi sajátos privilégiuma, hogy korábban kelhet a vekkeróránál, s felnyitva szemeit maga körül nem csupán falat lát, vagy legfeljebb a szemközti ház néhány sötétlő ab­lakát, hanem olyan távlatnak is birtokosa, ahonnan természetéből fakadóan hosszú elmélkedésre in­dulhat a gondolat. Itt, a vasszilvágyi diófa alatt kezdődik mindaz, amit idillnek nevezhetnénk. Ám a józan, nemzete sorsáért aggódó elme figyelmeztet: „Az idill, persze, ritkán áll elő, megteremtéséhez kemény munka kell.” (Is­tent megszó­lító hajnalaim) Egyebek közt azért is kellene komolyan venni a Gyurácz írásaiban fellelhető elmefuttatásokat, történelmi összefüggéseket, mert régi, mára többszörösen beigazolódott, nagy igazságokat hordozó gondolatokat emel fel újra és újra, ve­lük azonosulva, az elhalványult emlékezet porából: Németh Lászlóéit, Illyés Gyuláéit, Veres Péteré­it, Fekete Gyuláéit.

Lényegbe vágó azonban a közöttük lévő különbség is: a modernségbe kényszerített, a társadal­mi haladás eszméjét és reményét elveszített ember, bármennyire is szeretné, még az önkeze vájta remetebarlangban se képes az űzöttség érzését magától elhessegetni: „nem volt elegendő, hogy társadal­maink kigyó­gyuljanak a »haladás«-mániából, hogy végképp elveszítsék hitelüket sorsunk tönkrete­vői, a rajtunk kísérletező társadalommérnökök, emberi és nemzeti múltunk gyűlölői, önazo­nossá­gunk becsmérlői, életünk ki­üresítői. Semmit, ami jó nekünk, nem hagynak békén, nem hagyják, hogy jó lehessen ne­künk.” (Is­tent megszólító hajnalaim) Van ebben a felvázolt világképben valami dia­bolikust feltéte­lező: hogy egyre lehetetlenebb a pokolból kivezető utat megtalálni, s az az út is leg­­feljebb egyedi lehet, távolra taszítva a közösségtől: „Egyvalami biztosnak látszik: ideje felújítani korhadó katrocaimat.” (A nyúlketrec mellől) Mintha már olvastunk volna valami hasonlót: „– Igaz, úgy van – felelte Candide. – De vár ám a munka a kertben.” (Voltaire)

Mostanában számos felelősséggel gondolkodó avval az alapkérdéssel van el­foglalva: hogyan jutott az ember és szépreményű civilizációja eddig a kétségbeejtő állapotig? A „költői” kérdés jogos, mert maga ez az új irányt vett történelmi folyamat teljes egé­szében érthe­tetlen és bonyolultsá­gában kibogozhatatlan. A kiindulóponttól függően jutunk más és másféle ered­ményre. Jóféle, pezsgő viták alapja lehetne mindez, de a viták is kihaltak. (Magyar Nyugat, 2013)