×

Grendel Lajos a (cseh)szlovákiai magyar irodalom kontextusában

Barányiová Magdaléna

2015 // 02
„Hogy milyen ma a szlovákiai magyar irodalom, illetve milyen legyen ez az irodalom a jövőben, véleményem szerint elválaszthatatlan attól a kérdéstől, mit jelent ma szlovákiai magyarnak lenni. Elválaszt­hatatlan attól a kollektív önismerettől, amelynek a hiánya nyelv- és kultúravesztés – végső soron. A kollektív önismeret viszont alapos egyéni önismeretet feltételez.”

Grendel Lajos, Elszigeteltség





A hetvenes évek elején új nemzedék indult a csehszlovákiai magyar irodalomban. A költők az Egyszemű éjszaka (1970), a prózaírók pedig a Fekete szél (1972) című antológiában mutatkoztak be. Kezdetben ez a nemzedék rossz közérzetével, valamint a kisebbségi sorsból fakadó közösségi felelősség látszólagos tagadásával, a csehszlovákiai magyar irodalom hagyományainak elutasításával tűnt ki. Eszménytelennek, keserűnek, kiábrándultnak mutatkoztak műveikben. A költészet elsősorban a magára maradt személyiség tudatának pillanatnyi képeit, látomásait vetítette ki, a próza pedig erőteljesen lirizálódott. A novellákban mítoszok, álmok és látomások keverednek, sokszor erőteljes rendezőelv nélkül. Hősök nincsenek, személyiségek sem ebben a világban, a lemondás, a küzdelem értelmetlensége az egyik leggyakoribb üzenet. Szorongás, tehetetlenség, letargia uralja a műveket. Nemcsak az egzisztencialista irodalom ösztönzése látszott a pályakezdők írásain, hanem motiválóként az 1968-as prágai tavasz drasztikus visszafojtása, a hatvanas évek kibontakozási folyamatának megtörése is. Abban, hogy a hatvanas években jelentősen felgyorsult a csehszlovákiai magyar irodalom korszerűsödése, jelentős szerepe volt annak a nyolc fiatal költőnek, akik 1958-ban mutatkoztak be a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája című könyvben. Őket emlegeti Nyolcak nevén a kritika. Közülük kezdetben különösen Cselényi László és Tőzsér Árpád költészete volt a korabeli sematizmushoz viszonyítva forradalmasító hatású. Az antológia, illetve a hatvanas évek elején megjelenő első köteteik szemlélettágító vitákat váltottak ki. Tőzsér Árpád indította 1963-ban szinte nyers őszinteséggel az úgynevezett antisematizmus- vitát.

A csehszlovákiai magyar irodalomban nagy vitákat váltott ki e nemzedék útkeresése, a folytonosságot megszakítani látszó határozott fellépése. Az új törekvések elsősorban Tóth László és Varga Imre költészetében nyilatkoztak meg, a próza mértéktartóbb volt az új keresésében. Tőzsér Árpád az új lírikusok „intellektuális önmélyítését” értékelte, Koncsol László pedig arra figyelmeztette a türelmetlen ítélkezőkét, hogy „még a legképtelenebb képzet is a valóság elemeiből áll össze”. Az új, népes nemzedék jelentkezése elősegítette a csehszlovákiai magyar irodalom szemléleti tágulását, esztétikai horizontjának gazdagodását, az „irodalmibb irodalom” megteremtésének folyamatát. Új esztétikai minőségekkel gazdagította a költészetet és a prózát egyaránt, főképp a groteszk és az irónia, valamint a törvényeket nyilvánító „tiszta kép” meghonosításával, illetve a prózában az időstruktúra megújításával, a filmtechnika eszközeinek asszimilálásával, beépítésével. A hetvenes évek második fele a szlovák történelmi tendenciájú társadalmi regény jelentkezésével alapvető minőségi előrelépést jelent az irodalmi fejlődésben, és éppen az irodalom eszközei által a társadalom történelmi és nemzeti tudatának erősítésében. A középnemzedék prózaírói, akik a hatvanas években többnyire rövidebb művekkel léptek az irodalomba, a hetvenes évek második felétől olyan alkotásokkal jelentkeztek, amelyek sajátos módon jelentősebbé tették a próza, mindenekelőtt a regény részvételét az irodalomban, de a társadalmi, és mindenekelőtt a történelmi tudat fejlődésében is.1

Ekkor még úgy látszott, hogy az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél népes tábora a csehszlovákiai magyar irodalomban nemcsak szemléleti frissítést hozott, hanem személyi folytonosságot is teremtett. A nyolc­vanas évek jórészt megcáfolták ezt a várakozást. Az ígéretesnek induló pályák java része megrekedt, sokan elhallgattak, köztük a nemzedék két legerőteljesebb tehetsége, Varga Imre és Tóth László. Távozásuk után az antológiákban indult költők közül Kulcsár Ferenc, a prózaírók közül pedig Bereck József munkássága érdemli a legtöbb figyelmet. A „nemzedéki összkép” mégis sokkal jobb ennél, hiszen az antológiákban nem szereplő kritikus, szociográfus és elméletíró Zalabai Zsigmond és a prózaíró Grendel Lajos pályája a nyolcvanas években a csehszlovákiai magyar irodalom élvonalába emelkedett. Aligha véletlen azonban, hogy az antológia szlovák nyelvű változatában (Biliard na pamäť niekoľkých hrdinov, 1977) viszont már Grendel Lajos neve is ott szerepelt a szerzők között.2 Majd újabb tehetséges fiatalok – a költő Balla Kálmán, Barak László, Bettes István, Soóky László és mások, illetve a prózaíró Cuth János, Vajkai Miklós – biztatnak ígéretes pályakezdésükkel.3

Grendel Lajos születésének helye Léva, mely város gyermek- és ifjúkorának színtere is. Esetében ezt azért emeljük ki, mert majdani novelláiban és regényeiben gyakran találkozunk a szülőhely, egyáltalán magyarlakta kisvárosaink miliőjével, egykori és mai társadalmával, megannyi figurájával, erkölcsi normáival, mindazzal, ami az élet, illetve az élet volt, mely személyes és közösségi sorsokban folytatódik tovább, vagy éppen ismétlődik a jelenben. Az érettségi után Grendel egy évig a Komenský Egyetemen matematikát és fizikát hallgatott, majd átlépett a bölcsészkarra, ahol 1973-ban mint magyar–angol szakos tanár végzett. Az író szellemi pályájának kezdetét egyetemi tanulmányai megkezdéséhez köti. A pozsonyi diákévek a szellemi tájékozódás mindennemű lehetőségét kibontakoztatták Grendel Lajos előtt. A pozsonyi egyetem, az ifjúkori szellemi felfrissülés előtti meghatározó élmény: a kisváros. Műveinek „földrajzi” és – az életviszonyokat tekintve – sokszor az értékszerkezetét is meghatározza a helyváltoztatás a kisvárosból a nagyvárosba vagy onnan vissza. Grendel írásaiban erős kritika éri a vidéki, kisvárosi provincializmust, annak szabadságszűkítő, kisszerű viszonyrendszereit. Mindenesetre Grendelnek a helyhez, a tájhoz való erős kötődése, ugyanakkor írásainak leleplező, néha szigorúan kritikai szembesülése a hellyel mint hagyománnyal olyan olvasót teremt, aki ha ismerős is e vidéken, csak kellő távolságtartással figyelheti a világot és önmagát.4

Grendel Lajos 1987-ig a Madách Könyvkiadó szerkesztője, ezután két évig főszerkesztő-helyettese volt. 1999-ben az Irodalmi Szemle, majd hamarosan az új irodalmi-művészeti folyóirat, a Kalligram főszerkesztője lett, országhatáron túlra tágítva a szlovákiai magyar irodalom határait, vagyis az összmagyar, sőt az európai kultúra kereteibe emelve ennek az irodalomnak az értékeit. Ha életkorát tekintve Grendel Lajos az Egyszemű éjszaka vagy Fekete szél nemzedékéhez is tartozhatna, első írása csak 1970-ben jelent meg az Irodalmi Szemlében, míg első novelláskötete, a Hűtlenek csupán az évtized vége felé, 1979-ben. Ezzel azonban egy csapásra a csehszlovákiai magyar prózairodalom élmezőnyébe emelkedett. Duba Gyula érzékeny szemmel vette észre a kötetről szóló, Valóság és irodalmiság című kritikájában, hogy Grendel „novelláinak világát erős formaérzék és céltudatos stíluskészség határozza meg. Drámai lehetőségeket és helyzeteket a valós dél-szlovákiai környezetrajzba és valóságképbe ágyazott etikai összeütközésekben talál.”

Az Éleslövészet, a Galeri és az Áttételek egy kötetben (Odtienené oblomky) 1985-ben szlovákul is megjelent. Grendel a trilógia nagy sikerét követően 1986-ban kapta meg a Szlovák Írószövetség prózai díját, 1986-ban pedig már francia fordítás is készült az Éleslövészet című regényéből. E mű a lét történetszerű értelmezésébe vetett hit megingásáról tanúskodik. A történet/történelem problematizálása együtt jár a hagyományhoz való viszonyulás újfajta módjának kialakulásával, egy, a szlovákiai magyar irodalomban kevés témasztékot találó epikus jelrendszer kikísérletezésével. Az Éleslövészet bizonyos értelemben a szakítás könyve. Felbontja a folytonosságot az önvédelmi-közírói indíttatással, a tisztán kisebbségi regény megírásának hagyományával. Az 1981-ben megjelent Éleslövészet szerzőjéről – hogy ne a hazai, sem a számtalan magyarországi visszhangból idézünk – az erdélyi Láng Gusztáv azt írta: az általa választott forma elsősorban „a hagyományos egyezményt tiltja, azt, amely szerint az olvasó tudja, hogy fikciót olvas, de úgy tesz, mintha valóságos történet élne át”.5 Kiemeli Grendel imponáló hagyományismeretét, amihez hozzácsatolhatjuk minden kiváló író egyik legfőbb erényét, a megfigyelő- és elemzőképességet, a világos nyelvezetet. Emellett alaposan ismeri a szlovákiai magyar valóságot, a szlovákiai magyar értelmiség erőfeszítéseit, szélmalomharcait, erkölcsi vívódásait, e réteg megszállott, nemzeti-nemzetiségi indíttatású küldetéstudattól vezérelt képviselőinek küzdelmeit, a biológiai (szexuális) életüket is befolyásoló privát gondjaikat. A sokféle emberi jellemet, a gyávát, a karrieristát, a megakulvót, de természetesen az álmodozót, a becsületest és tisztességest is. Grendel nem akarja (át)értelmezni a szlovákiai magyar sorsot a regényben felmerülő kérdésekkel, hogy mit jelent szlovákiai magyarnak vagy szlovákiai magyar írónak lenni, inkább azokat az elvárásokat próbálja meg kérdésessé tenni és lerombolni, melyek a 20. század második felében születtek a szlovákiai magyar irodalommal és szerzőkkel szemben. Grendel regénye három részből, három nagy leszámolásból áll. De a lerombolásra való felszólítás már ott van a regény mottójában is, tüzeljünk egyenesen a képre, számoljunk le minden szándékunkkal, minden kialakított képpel, azaz elvárással, legyenek azok akár társadalmi, akár irodalmi jellegűek. „A történelmi oknyomozás során a közép-európai történelem groteszk paródiáját, irreálisan valósághű sűrítményét kapjuk. Az elbeszélő nincs könnyű helyzetben, mivel a történelem értelmezésében csak tapasztalatainak ösztönös kontrolljára számíthat, s ez egyre inkább a hiábavalóság érzését keveri az oknyomozó munka pátoszához.”6 „Az önmeghatározás regénye az Éleslövészet, amennyiben az ember azonos a múltjához, céljaihoz és normáihoz való viszonyával. És egyben a felnőtté válás regénye is.”7

Elmondhatjuk mindezt az Éleslövészettel végeredményben trilógiát alkotó Galeri (1982) és az Áttételek (1985) című, valamint a további regényeiről és novelláiról is. A „(cseh)szlovákiai magyar” próza paradigmájának fellazítását, az uralkodó realista beszédmóddal szembeni ellenbeszéd lehetőségét Grendel Lajos – főleg korai – szövegei teremtették meg: az Éleslövészet, a Galeri, és az Áttételek. Sőt, valójában ekkor teremtődött meg annak valós lehetősége, hogy a realizmus–hűség–népiség hármassága által uralkodó, egyedül üdvözítőnek tartott „(cseh)szlovákiai magyar” prózanyelvnek a nyelvet problematizáló és relativizáló, az olvasói fikciót preferáló grendeli írásmód ne csak alternatívája legyen, hanem új paradigmaként fel is váltsa azt. Ez a lehetőség azonban teljes mértékben nem realizálódhatott, mert Grendel regényei mellett nemzedéktársai nem produkáltak olyan szövegeket, amelyek ezt a programot a radikális horizontváltás irányába tudták volna tágítani. Ehhez a felemás állapothoz az is hozzájárult, hogy az egyedül maradt grendeli prózapoétika tematikailag teljesen az addigi paradigma elvárásrendszerét teljesítette ki. A „(cseh)szlovákiai magyar” a létezés sorsproblémáit problematizálta. A kétféle horizont eggyé olvasztásának folyamatait figyelhetjük meg a Grendel-opusok egymást követő sorozatában, a kezdeti radikalizmust fokozatosan egyfajta sikertelen, rosszul értelmezett szintetizáló hajlam váltotta fel.8 A szlovák nyelvű antológiában felvonultatott fiatalok közül vitathatatlanul Grendel Lajos munkásságát emelte ki a kritika. A Hűtlenek című novelláskötetet első kisregénye, az Éleslövészet (1981), majd a Galeri (1982) követte. Példátlan elismerést, esetenként ellentmondásos visszhangot az Áttételek (1985) című regénye hozott.9

1987-ben megjelent második novelláskötete Bőröndök tartalma címmel, s benne nagyrész a Hűtlenek írásmódja folytatódik, olykor némi fantasztikummal ötvözve, s hamarosan szlovák nyelvű fordítása is megjelent Obsažná batožina címen. Ekkor már a Déry Tibor-díj mellett a Szlovákiai Írók Szövetségének, illetve a Magyar Írók Szövetségének díjával is büszkélkedhetett. 1989-ben egy újabb regénye, a Szakítások jelent meg, amiért Madách-díjban részesült. A kilencvenes évek is szakadatlan alkotással, regényírással és különféle neves díjak elnyerésével teltek, kezdve a József Attila-díjjal, majd a Füst Milán-, az Ady Endre- és a Kossuth-díjjal folytatva.

A kilencvenes évek elején Grendel felhagyott a Madách Könyvkiadó főszerkesztői állásával, s e tevékenységét a Kalligram Kiadónál folytatta tovább egészen 1996-ig. A változtatások nem nyerték el a szlovákiai magyar irodalmi életben részt vevők feltétlen tetszését, a heves viták megfékezése érdekében Grendel és társai jobbnak látták, ha az Irodalmi Szemle Tőzsér Árpád szerkesztése alá kerül, s ők egy új lapot indítottak útjára Kalligram címmel. Grendel később a Kalligram Kiadó szerkesztői székét katedrára cserélte, 1997-től ugyanis a pozsonyi Comenius Egyetem adjunktusa volt.

Az 1992-ben megjelent Einstein harangjairól Turczel Lajos ezt írta: „Grendel módszere erős változáson esett át, de azért a posztmodernista eljárások itt is intenzíven közreműködtek. A gyökeres változás az, hogy a kiválasztott témával az író már nem játszadozik, hanem részletesen kifejti azt. E művet korábbi típusú modern regénynek is fel lehet fogni, ha a cselekményt nem szőnék át a posztmodernista jellegű fantasztikus elemek.” Turczel egyébként vérbő szatírát lát az Einstein harangjaiban.10 Az események cselekvő részesének élményeit egy esszéfüzér, a Rosszkedvem naplója örökíti meg. Mindkét műben ugyanazt a magatartástípust vizsgálja: a helyezkedés, a szellemi-ideológiai átlényegülés, a visszarendeződés változatait. Az a világ, amelyben éltünk és élünk, nem szül tragikus hősöket, csak a történelmi kényszer cinkosait, akik beletörődő és helyezkedő átvészelői az eseményeknek. Grendel nem ítélkezik, de felmentést sem ad, a regényben ironizálja, az esszé­füzérben leleplezi a kor emberét. A Hazám, Abszurdisztán elbeszélő hőse most nem a mitológiából, hanem a mélylélektanból kap segítséget. Odóként megjelenik a lelkiismerete, alteregója, aki kimondja a kényelmetlen igazságokat.

Elfogadhatónak tartjuk azt a véleményt, hogy Grendel eddigi regényei általában a kelet-közép-európai kisember, szűkebben a nemzetiségi ember magatartástípusait, s főként azok csődjét, kritikus helyzetekben való alkalmatlanságát elemzik, szinte kizárólag a posztmodern életérzést sugallják. Ez alól csak a Tömegsír (1999) című regénye jelent kivételt. Grendel Lajos 1999 és 2005 közt megjelent három regénye – Tömegsír; Nálunk, New Hontban; Mátyás király New Hontban – tematikai összefüggésüknél fogva egy laza trilógiának tekinthetők. A trilógia szlovák fordítása sem váratta sokáig a szlovák olvasóközönséget, hiszen Grendel egyik jó barátja, Karol Wlachovský lefordította az említett műveket Hromadný hrob pri New honte, U nás doma, v New honte, Kráľ Matej v New Honte címmel. E műveiben Grendel szakít a posztmodernitás legkirívóbb jegyeivel, a posztmodern képzeletbeli világával. A Tömegsír középpontjába a hétköznapiság, a kisszerű emberi problémák kerülnek, a témához illő minimalista nyelvi és stiláris megoldásokkal. Nincsenek drámai szituációk és konfliktusok, még valódi ellentmondások sem, hiszen a regény ábrázolta kisszerű világban nincs jelentősége, sem értelme valamiféle igazság kiderítésének. A Tömegsír változó regénypoétikai elvekhez igazodva, újszerű nyelvi és stilisztikai köntösben, de változatlan következetességgel sorakozik Grendel korábbi regényei mellé, melyek rögzítették az esztétikum változatos eszközeivel Kelet- Közép-Európa emberének, főként a nemzetiségi kisembernek, ezen belül a szlovákiai magyarságnak specifikus és egyetemes problémáit, létvalóságát.11 A Tömegsír nyelvezete a minimalizmushoz közelít. Ahhoz a minimalizmushoz, melyet Németh Zoltán így definiál: „Szándékos, tudatos a szűk dimenziók, az érzéstelenített, lapos jellemek, a súlytalan, szófukar, dísztelen, lakonikus leírások lehetőségeinek a kihasználása.” Itt ő maga is Abádi Nagy Zoltánra utal, aki a minimalizmust a posztmodern utáni próza nyelvének tartja. Majd Németh így folytatja: „Annyira könnyen olvasható ez a regény, hogy aki nagy, metafizikai kérdések felvetését és megoldását várja el, az valószínűleg csalódottan teszi le a könyvet.”12 Grendel Lajos Mátyás király New Hontban (2005) című regénye fülszövegének első mondatában azt olvashatjuk, hogy a mű „egy laza trilógia záró darabjának is tekinthető”, mivel „helyszíne ugyanaz a New Hont nevű, fiktív kisváros és környéke, mint az ezt megelőző két regényé”. A rendszerező hajlamú, tri- és tetralógiákban, ciklusokban előszeretettel gondolkodó irodalomtörténészek mellett kiadói szakemberek, de talán egyes szerzők is szívesen képeznek (akár különböző megfontolásokból is) egymástól független alkotásokból valamiféle összetartozó egységet. A legutóbbi három, mondjuk így, New Hont-regénnyel Grendel láthatóan az abszurdisztáni stílus egy újabb változatát próbálta megvalósítani, látszólag leegyszerűsödött, de inkább egyneműbbé vált, a fantasztikus elrajzolásokkal visszafogottabban, ugyanakkor a valóságvonatkozásokkal közvetlenebbül élő, átláthatóbb narrációt és nyelvet használó prózaírói eljárásokkal. A középső regény hátsó borítóján maga az író így foglalja össze törekvései lényegét.13

A Négy hét az élet című regény 2011-ben látott napvilágot. Grendel négy hétben foglal össze egy fiktív sorsot, a múlt és a jelen pillanatait alig elválasztva egymástól: a választott élet nem nagybetűs, nem jó vagy rossz, sok minden hiányzik belőle, és annál is több hordaléka van, amitől jobb lenne megszabadulni – hiába. Grendel Lajos változó ritmusban, időrendiséget nem tartva mutatja be hősét, aki így leginkább a történet tanúja lesz, életre szóló passzivitása saját múltjának is kiszolgáltatottá teszi. A hol csak felsejlő, hol kiábrándítóan éles képekben afféle 20. századi Oblomovként tűnik fel, aki csupán azért törvénytisztelő, mert fél más lenni, és igazságérzetét mindig a „valóságnak” rendeli alá. Jellemző, hogy Grendel főhőse is csak egy statikus időszakban, a hazatérés négy hetében képes szembenézni múltjával, önmagával.14

A Távol a szerelem Grendel Lajos tizenkettedik regénye: egy olyan életmű egyik legújabb darabja, amely bár nincs híján stílus- és technikaváltásoknak, alapvetően megbízható és egyenletes írói teljesítményt mutat. A regényben (terjedelmét tekintve inkább kisregény vagy elbeszélés) beleszövődik a mesébe egy szerelem története, végül pedig rá kell döbbennünk, hogy a szöveg elsősorban az öregedés tapasztalatával kíván foglalkozni. Semmi sincs azonban megnyugtatóan lezárva, a szálak elvarratlanok, ahogy a szereplők keverik a napokat, mi úgy keverjük az éveket, az idősíkokat.15

Grendel Lajos könyvei a szlovákiai magyar társadalom valóságát faggató munkák. Lehet nemzedéki és szlovákiai magyar kategóriák alá rendelni prózáját, de az irodalmi-poétikai szempont termékenyebb besorolást tesz lehetővé. Az egyetemes irodalom irányzatai átnyúlnak az országhatá­rokon, erre éppen Grendel kiformálódása a legjobb példa, hiszen ő a hetvenes években az Esterházy és Nádas nevével fémjelzett irodalmi irányzatokhoz kapcsolódik. Az a próza nem egyszerűen új színt hozott, hanem a magyar irodalom szemléleti átstrukturálódását indította meg. Az újítás nem csupán stílusbeli, hanem világszemléleti másságot is teremtett.

Grendel sem tagadja, hogy az ember-irodalom, a vox humana pátosza a maga idején milyen nagy jelentőségű volt. Amikor a felvidéki magyarság egy csapásra csehszlovákiai magyarsággá vált, a kétségbebejtő helyzetben a küldetéstudat eszménye fogódzót, példaértéket és morális parancsot jelentett, s ily módon választ is adott az új kérdésekre. Grendel Lajosék fölismerték, hogy a megváltozott körulmények között a korábbi helyzettudat elvesztette jelentésértékét. Bár nehézen vitatható, hogy a kisebbségi sorsban az irodalomnak, a kultúrának különleges szerepe lehet, de lehet-e vajon a kisebbségi irodalom kizárólagos funkciója egy közösség önkifejezése, a szlovákiai magyarság megmaradásának szolgálata és bizonyos regionális kötöttségek vállalása? Grendel Lajos szinte minden eddigi írásából kitűnik, hogy a csehszlovákiai, az utóbbi években már csak szlovákiai magyar író elhanyagolhatónak tartja a kisebbségi hovatartozásra utaló szavakat.

Grendel Lajos regényeiben éppen ezek a sajátos színek adják meg a nemzetiségi sorsból követhető kisebbségi magatartástípusok hangulatát. A regényekben valóban képes volt a (cseh)szlovákiai magyar emberi és kisebbségi önismeret reálisabb esélyeit magas művészeti szinten közvetíteni. Tette ezt egy olyan regényvilágot kialakítva, amely otthonos, hiszen a szereplők beleszülettek, de idegen, mert valójában csak megszokták, de nem tudják szeretni.

Tőzsér Árpád a korai regények kapcsán, kitűnően ráérezve a Grendel írói jövőjére, úgy látja, hogy Grendel Lajos az első szlovákiai magyar író, akit az egyetemes magyar irodalomban nem „szlovákiai magyar íróként” jegyeznek… Nem a szlovákiai magyar irodalom „rezervátumában” látják és értékelik, hanem egy sokkal általánosabb érvényű összefüggésrendszerben… S mindezt valószínűleg azért, mért ő nem információval, hanem világérzéseivel, világképével akar hatni. Neki a nemzetiségi létből is „világmodellt” sikerült kalapálnia.

Grendel éppen úgy Habaj vagy Ballek, személyesen érdekelt regényének szülőföldről szóló témájában, természetesen érzelmileg is, bár személyes tapasztalatai későbbről származnak. Ám valamilyen nemzedéki emlékezeten keresztül tartósan és létében határozta meg őket. Új területeket és új hősöket fedez föl a szlovák próza számára, a művészi valóság történelmi és politikai tükrö­zésén keresztül. „Kis” hősei sorsának a „nagy” történelemben megvannak a sajátosságai, mert a telepesek valóban jellegzetes szociális csoportot alkottak különleges környezetben, de megvannak univerzális vonásaik is, amelyek összekötik őket a nemzedéki emlékezettel, akár azzal a munkaalapelvvel is, ami történelmünk és történelmi tudatunk mozgatóereje. Habaj Csallóközében a szlovák–magyar viszony kezdeti kiélezése után a húszas–harmincas években a helyzet szintén internaciona­li­zálódik, és a Telepesek harmadik kötetében, az 1965-ös árvíz idején már úgyszólván teljesen megszűnik. Habaj azonban, mint korábban Ballek A segédben, majd az Akácokban, valami lényegesebb fölfedezésre törekedett a magyar–szlovák viszonyban, főként a két háború között, a határvidéken. Ballek érdeme, hogy olyan arcot tudott adni ezeknek az embereknek-regénytípusoknak, ami alapvető dolgokat mond – történelmileg és egzisztenciálisan – az emberi boldogság és méltóság lényegéről, ami aktuális történelmi-társadalmi értelmet ad epikus koncepciójának. És alapvető dolgokat mond arról a valóságról, amely a távolabbi és a közelmúltban mai alakunkra formált bennünket.16

Grendel eddigi regényeinek, novellásköteteinek és egyéb publicisztikai írásainak áttekintése után leszögezhető, hogy személyében nemcsak egy teoretikus alapelveket megfogalmazó íróról van szó, hanem egy olyan műveszről, aki ha olykor kihívónak tetsző módon is, de képes volt a (cseh)-szlovákiai magyar emberi és kisebbségi önismeret reálisabb esélyeit magas művészi szinten közvetíteni. Grendel pontosan azt tette, amit az ő írói világát elvetők rajta követeltek. Marandó értékű művekbe menekítette a kisebbségi magyarság egy szeletének örökölt valóságát.

Jegyzetek

1 Rudolf Chmel, Gondolatok a mai szlovák szépprózáról.

2 Fónod Zoltán, A modern magyar irodalom elkötelezettje. Grendel Lajos pályájának első szakasza, I. http://www.irodalmiszemle.bici.sk/lapszamok/2012/2012-aprilis/1202-fonod-zoltan-a-modern-magyar-irodalom-elkoetelezettje--grendel-lajos-palyajanak-els-szakasza--i

3 Bodnár Gyula – Tóth László, Nyomkereső, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 1994, 233–235.

4 Szirák Péter, Grendel Lajos. Tegnap és ma, Kalligram, Pozsony, 1995, 19–23.

5 Bodnár–Tóth, i. m.

6 Berkes Tamás, A történetmondó beszédhelyzete. Grendel Lajos: Éleslövészet, Életünk 1981/11, 982.

7 Lenkei Júlia, Grendel Lajos: Éleslövészet. Nemzetiségi antiregény, Kritika, 1983/1, 31.

8 Németh Zoltán – Talamon Alfonz, Tegnap és ma, Kalligram, Pozsony, 2001, 47–48.

9 Fónod, i. m.

10 Bodnár–Tóth, i. m.

11 Szeberényi Zoltán, Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999), II, AB-ART, Pozsony, 140–148.

12 Németh Zoltán, Grendel Lajos az irodalmi minimalizmus felé, Új Szó, 1999/52, 19.

13 Elek Tibor, Abszurdisztán kitartó fogságában. Grendel Lajos „New Hont regényeiről”, Kritika, 2006/9, 917.

14 Koncz Tamás, Múlt, időben: Grendel Lajos: Négy hét az élet, http://www.barkaonline.hu/kritika/2256-negy-het-az-elet (2014. 6. 4.)

15 Szalay Zoltán, Az irónia túlpartján. Grendel Lajos: Távol a szerelem, http://www.barkaonline.hu/kritika/3202-az-ironia-tulpartjan (2014. 6. 6.)

16 Chmel, i. m.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben