×

Egy konzervatív úr a baloldali zarándokok között

Magyary Zoltán szovjetunióbeli útja

Monostori Imre

2015 // 02
Babus Antal könyvének borítója – már önmagában – mind címével, mind pedig Magyary fényképével fölkelti maga iránt az érdeklődést. Lássuk először az utóbbit, a portrét, hiszen sokat sejtet vagy tán el is mond magáról a főhősről. Tehát: erős intellektualitás, szigorúság, szinte szúrósan fürkésző, kíváncsi, de különösebb kedvesség nélküli tekintet. A kor értelmiségi divatja szerinti vékony körkeretes szemüveg, makacs ajkak, erősen kopaszodó, klasszikus értelmiségi. Babus Antal találó jellemzése szerint: „egy konzervatív úr”. Bezárkózó, bizalmatlan. Több leírásból tudható: nemigen volt nyitott kollégái iránt sem, leginkább csak a szorosan az ő szűkebb világához tartozó „tanítványi” kört tüntette ki érdeklődésével. Mindene volt a szakmája. Azt is mondhatnánk: élt-halt a szakmájáért. Rendkívül sokat tudott az államtudomány, az államigazgatás ezernyi területéről, s kivételesen tájékozott volt Európa összes országa és az Egyesült Államok közigazgatási rendszereiről, s azoknak elméleti, valamint történeti összefüggéseiről. Kiváló idegennyelv-ismerete révén minden valamirevaló szakanyagot ismert, s szenvedélyes utazó volt: valamennyi lényeges, a szakmájába vágó tudományos jelenséget a helyszínen, az adott országban óhajtotta megismerni, tanulmányozni. Minisztériumi vezető tisztviselőként vagy egyetemi kutatóként, professzorként számos országba, városba eljutott. Itthoni politikai kapcsolatai csak annyiban voltak fontosak a számára, amennyiben segítették, legalábbis nem akadályozták tudományos működését. Ekként volt képes viszonylag zavartalanul működni mint tudós a század tízes éveitől kezdődően valamennyi általa megélt politikai rezsim uralma idején, beleértve a tanácsköztársaságot, a Bethlen-korszakot, a harmincas évek második felének jobbratolódását s a háborús évek első felét is. (Fő műve – Magyar közigazgatás. A közigazgatás szerepe a XX. sz. államában. A magyar közigazgatás szervezete, működése és jogi rendje – 1942-ben jelent meg.) Magánéletében is kerülte az ürességet, a fölösleges időpazarlásokat. Negyvennégy éves korában (1932 nyarán) kötött házasságot egykori minisztériumi beosztottjával, a klasszika-filológia és ókori filozófia művelőjével, Techert Margittal, majd ez év őszén egy Magyarynak szóló amerikai ösztöndíj keretében négy hónapos egyesült államokbeli tanulmányútra utaztak. Ez az amerikai élményvilág döntően hatott a professzorra: tapasztalatokkal is bizonyítottan vált meggyőződésévé, hogy a modern, az erős, a személyhez és nem testületekhez kötött államigazgatási rendszer lehet igen erős, és lehet igen hatékony. S még egy fontos következtetés: a politikai berendezkedéstől függetlenül, a liberális demokrácia klasszikus értékeitől merőben eltérő rendszerek is kiválóan alkalmasak lehetnek a 20. század megkövetelte modern és hatékony közigazgatás megteremtésére. Mit tapasztalt a demokrácia fellegvárának számító Amerikában? Éppen abban az időben zajlott a gazdasági világválságból szabadulni akaró Hoover, a mérnök elnök radikálisan átrendező tervezetének kidolgozása, majd – az elnökváltás után – Roosevelt elnök ezen alapuló „New Deal” politikája, amely felforgatta a hagyományos demokrácia alapelvein nyugvó amerikai politikai álomvilágot. Az új elnök diktatórikusan irányít, állami tervgazdálkodást vezet be, központosít, személyekre és nem szervezetekre támaszkodik. Méghozzá sikerrel. Magyaryt mélyen érintették ezek a tapasztalatok.

Mindig is, most is a teljesség bűvöletében élt és dolgozott, a tökéletességre törekedett. A tudomány területén nem ismert kompromisszumot, politikai, hatalmi, de még érzelmi megfontolások sem kötötték vagy akadályozták. Az eredményesség, a hatékonyság, a hasznosság, a közigazgatás, egyáltalán az államigazgatás eredményességének szempontjai minden más megfontolást háttérbe szorítottak nála. Visszaemlékezésében – az 1936-ban megrendezett varsói nemzetközi közigazgatási kongresszusi főelőadására utalva – írta a következőket: „Az amerikai és angliai friss tanulmányaim után […] tanulmányoztam a Német Harmadik Birodalmat (1934–1935), a fasiszta Olaszországot és a legrégibb autoriter szervezetet, a római katolikus egyház vezetését ellátó Vatikánt (1935–1936). Az olasz és német forradalmak [sic!] tanulmányozása során jutottam arra a meggyőződésre, hogy főelőadói jelentésem nem juthat elvi megállapításokig, és nem érhet el teljes horizontot, ha nem terjesztem ki helyszíni tanulmányaimat a Szovjet-Unióra is.” Magyary ahhoz is ragaszkodott (vagy azt is elérte), hogy mindkét említett diktatórikus rendszer legelső emberével találkozhassék: így – amolyan munkalátogatáson – fogadta őt Hitler és Mussolini is. (Az Egyesült Államokban ha nem is az elnökkel, de mindenesetre a külügyminiszterrel sikerült beszélgetnie.)

S ezen a ponton kapcsolódunk vissza Magyarynak az 1935 őszén (szeptember–október) tett szovjetunióbeli útjához (ide is elkísérte felesége, aki a nőpolitika, a nők társadalmi és gazdasági helyzetének nemzetközileg ismert szakértője is volt), illetőleg visszatérünk Babus Antal érdekfeszítő krónikájához: az egyik moszkvai levéltárban megtalált, majd általa kézzel lemásolt, később lefordított és feldolgozott korabeli és eredeti szovjet dokumentumokból kibontakozó Magyary-utazáshoz. Ezzel együtt szóban forgó könyvének címéhez is visszatérünk, hiszen ez az utazás időben – nagyjából – egybeesett az Európa több országából érkező híres emberek zarándoklatszerűen ismétlődő, már-már kultikus jellegű utazásaival. Megfordult itt Nyugat-Európa írói közül például R. Rolland, A. Gide, H. Barbusse, G. B. Shaw, L. Feuchtwanger, M. Andersen Nexő, továbbá Illyés Gyula és Nagy Lajos is (habár a magyar írók inkább nevezhetők „útitársaknak”, mint zarándokoknak, jegyzi meg Babus), akik közül nem egy magasztaló írásokban számolt be szovjetunióbeli tapasztalatairól. Ennek a zarándoklatnak egyszerű oka volt, mégpedig a kíváncsiság: a nagy Szovjet-Oroszországot – egyszerűen szólva – elkerülte a gazdasági világválság, ezzel szemben Németországban a nemzetiszocializmus jutott hatalomra. Ez a kontraszt nagyon megragadta a nyugat-európai értelmiséget.
S persze a szovjet bolsevik vezetés is mindent megtett azért, hogy pozitív propagandát keltsen maga körül Európa-szerte, ahol akarva-akaratlan kollektív érdeklődés élt a nagy szovjet kísérlet iránt, amely a gazdasági világválság idején a „nagy fordulat” végrehajtásával kezdődött, majd zajlott iszonyatos emberáldozat (mintegy tízmillió emberélet) árán. De ezt nemigen érzékelték, legalábbis nem észrevételezték, nem ellenezték a nyugati világ politikusai. Sőt irigyelték a szovjet, a bolsevik modell, a bolsevik gazdasági kiút sikereit. (Miközben – ezzel párhuzamosan – ideológiai megfontolásból szidták is a rendszert.)

Magyary Zoltán mint „konzervatív úr” e politikai és nem kis részben emberiességi szempontok tekintetében szintén érdekes jelenségnek számított: őt szinte kizárólag csak a tudományos szempontok, a szervezés és az igazgatás kérdései érdekelték igazán. Ennek a szellemi és lelkiállapotnak az illusztrálására Babus idézi Lukács Györgynek a Popper Leóról szóló nekrológjában leírt jellemzését, amely tökéletese illik Magyaryra is: „Minden jelentős embernek csak egy gondolata van”, azaz a tudományos mélység (magasság?) olykor (vagy gyakran) háttérbe szoríthat más, nem kevésbé fontos – esetleg humanitárius – szempontokat. Ezt természetesen nem úgy kell értelmeznünk, hogy az egyébként mélyen vallásos Magyaryt hidegen hagyták volna a bolsevizmus hírekből bizonyosan ismert szégyenfoltjai, ámde nem ezeket tette meg tudományos elemzései tárgyaivá, nem ezt a terrénumot kutatta. El akarta és el is tudta választani a kettőt egymástól. Hiszen ezzel a céllal érkezett a Szovjetunióba, s tért haza onnan. Látni lehet Babus elsőrangú úti kalauzolásának fordulataiból, hogy Magyary egy speciális, tudományosan megfogalmazott kérdésre keresett választ: hogyan lehet a 20. században a fejlett civilizációkban, országokban hatalmasra duzzadt népességet, valamint a feladataiban és létszámában is sokszorosára növekedett közszolgálatot kormányozni: éppen a humanizálódás, az élhetőbb emberi élet érdekében. Ezért a kutatási célért és lehetőségért itthon nem egy konfliktust vállalt még politikai és szakmai támogatóival szemben is, nem lehet azt állítani, hogy ne lett volna hiteles személyiség. Az viszont bizonyos, hogy számos feszültség, ellentmondás halmozódott fel elvi és talán érzelmi szinten is benne, hiszen ezzel párhuzamosan azt is megfogalmazta, hogy a liberális demokrácia nem az egyetlen jövőbeli alternatíva a társadalmi és gazdasági értékeket megteremteni akaró emberiség számára. Hiszen a világban a klasszikus liberalizmus megroggyanásának hatására a húszas évek végén s a harmincas évek elején legalább három sikeres államszervezési s államigazgatási alternatíva mutatta meg magát: az amerikai, a német és a szovjet. Az első – habár nagy reformokkal – lényegében még a hagyományos „jogállam” keretei között, a másik kettő már egészen új módon, speciális jogállamként: a vezető személyhez kötött jogok, a „Führer” állama („jogállama”?) keretében. Sokak szerint ugyanis ez is jogállam volt: de bizonyosan nem a hagyományos, a liberális demokrácia jogállama, hanem személyhez, vezetőhöz kötött. (Talán úgy is fogalmazhatnánk: a diktatúra által megszabott jogok állama.) Viszont jól működő államszervezetként funkcionált. S hogy milyen áron? Ez a kérdés már nem tudományos, hanem politikai és humanitárius kérdés volt vagy lehetett Magyary számára. Babus Antal meg is jegyzi: „Még ha Magyary nem érdeklődött is gazdasági kérdések iránt, nehéz elhinni, hogy ne hallott volna a kollektivizálás áldozatairól. Azt valószínűleg nem tudta, hogy milliók haltak éhen, de valami biztosan eljutott a fülébe.”

Nos, Magyarynak a szovjet legfelső vezetés egyik tagjával sem sikerült találkoznia 1935 szeptemberében s októberében. Sem Moszkvában, sem Leningrádban, sem másutt. Sőt még a másodvonal valamelyik prominensével sem. Nem akartak találkozni a burzsoá fasisztának látott vagy látta­tott Magyaryval. Pedig számára ez rendkívül fontos lett volna – szigorúan tudományos szempontból. Ez a sikertelen kapcsolatteremtési kísérletsorozat kétségkívül rányomta bélyegét szovjetunióbeli – egyébként saját költségén szervezett – tanulmányútjára. Rányomta, de nem tette siker­telenné. Annál kevésbé, mivel már 1934-től kezdetét vette a szovjet reformkorszak, amely nagy jelentőséggel bírt országszerte, s fölkeltette a Nyugat érdeklődését is. (Trockij ezt a folyamatot „elárult forradalomnak” nevezte az 1936-ban írott könyvében.) Enyhülés állt be a magántulajdon, az egyházak, az osztályharc, a család szerepének megítélésében és még sok-sok, az emberek mindennapjait normalizálni akaró s ezzel őket érzelmi egységbe terelő kérdés tekintetében. Sztálin ugyanis a Hitler elleni háborúra készült – már ekkor. Nagy számban váltották le a régi bolsevik vezetőgárdát, a világforradalom ideája helyébe a népfrontosság lépett. Föllendült a turizmus, javult a közellátás. A tömeges perek és kivégzések történelmi ideje viszont még nem jött el. Viszonylagos nyugalom uralkodott tehát Moszkvában Magyaryék ottlétekor.

S rendre folytatódik s gazdagodik a könyvben Babus Antal kivételesen alapos és nem kevésbé izgalmas tudományos kalauzolási teljesítménye: a már említett kutatási „projekt” közkinccsé és világossá, közérthetővé tétele számtalan információval, érdekességgel és kuriózummal, dermesztő valóságelemekkel, amelyekről eddig nem tudott a magyar tudományos világ.

Magyary Zoltán és felesége moszkvai (és leningrádi) tanulmányútja a jól kidolgozott és jól bevált szovjet idegenvezetői módszerek teljes bedobásával szervezett, szigorúan előírt programok keretei között zajlott. Iskolák, kolhozok, tudományos intézmények, óvodák, közigazgatási és egyéb főhivatalok és a méltán híres színházi és múzeumi látogatások tették ki a programok zömét. Magyary nyitott szemmel járt, sok mindent látott és érzékelt a szovjet valóságból. (Például – az egyik róla készült jelentésben olvashatóan – egy iskolalátogatáson a gyerekekre utalva megjegyezte: „Itt önöknél mind egészséges, jól táplált, vidám – ezt különös öröm volt látnom, a városban, az utcákon valami oknál fogva ezt nem vettem észre.” Még durvább kontraszt volt egy „Patyomkin”-kolhoz látogatásakor, hogy a bemutatott, fából készült lakóház belső faláról a rendezők elfelejtettek leszedni egy árulkodó ikont.) Kísérőik és tolmácsaik az előírt hűvös udvariasságot tanúsították velük szemben, s a napi programok után természetszerűleg minden lényeges mozzanatot papírra vetettek, majd továbbítottak az őket foglalkoztató idegenforgalmi és külkulturális főszervezet illetékeseinek. Ezen akciókkal Magyaryék alighanem tisztában voltak, éppen ezért viszonylag békésen tűrték a sokszor nem éppen szolgálatkész fejleményeket, a hivatal packázásait. A professzort leginkább az bosszantotta – s ennek hangot is adott –, hogy nem találkozhatott személyesen például Kaganoviccsal, az akkori második számú vezetővel, a nagy szervezőzsenivel, aki Sztálin utasítására valóságos csodatévő, utazó főkomisszárként váltogatta a munkaterületeit és a földrajzi zónákat a birodalmon belül, óriási szervezői, építői, szállítási, közlekedési, gazdasági eredményeket érve el. (Persze az építéshez – jegyzi meg Babus – nemegyszer rombolnia is kellett.) Mellesleg négy osztályt végzett, az orosz helyesírással hadilábon álló, véres kezű vad bolsevik volt. Magyary azonban – kérdés persze, hogy mennyit tudott valójában Kaganovics politikai terrorakcióiról – csak egy dologra koncentrált: a szervezőzsenit akarta hallani és látni közvetlen közelről. (Miként korábban a német Führerrel, annak helyettesével, Rudolf Hess-szel s a német bankvezérrel, Hjalmar Schachttal is jól elbeszélgetett.) Moszkvában azonban efféle találkozókról szó sem lehetett.

Vajon miféle összbenyomása keletkezett Magyary professzornak a szovjet államigazgatás és közigazgatás minőségéről? Erről is szólt a háromnegyed évvel később (1936 júliusában) Varsóban megrendezett nemzetközi közigazgatási kongresszus vezető előadásában. Abból indult ki, hogy a klasszikus liberális állam feladatai a 20. században oly hatalmas mértékben megnövekedtek, hogy azokat a hagyományos módon ellátni már nem tudja, azaz a Montesquieu-féle klasszikus hatalommegosztási szisztéma (a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, valamint az igazságszolgáltatás egymástól való szétválasztása) korrekcióra szorul. A bolsevista gyakorlatban tapasztalt modellben nem válik ketté az első kettő, azaz a szovjetek egyszerre törvényhozók és végrehajtók is. A Szovjetunióban a hagyományos parlament és a többpártrendszer ki van iktatva, ellenben az ellenőrzési mechanizmus rendkívül jól szervezett. Magyary szerint ez a modell bevált. Miként az egypártredszer is a közigazgatás hatékonyságát növeli, hiszen sem a kinevezések, sem a jó köztisztviselői munka nem a különböző pártok hatalmi pozícióihoz és különböző elvárásaihoz, s nem a választások ciklikusságához kötődik. Azaz Magyary szerint a népbiztosok tanácsában a teljes változás, miként azt parlamenti kormányoknál tapasztalható, ki van zárva, csak részleges, személyi okokból bekövetkező változások fordulnak elő. Ez a szisztéma a testület a szilárd állandóságát és „politikájának következetességét” teszi lehetővé. Kétségtelen, hogy a mai vagy az egykori liberális demokráciáknak, az emberiség története legnagyszerűbb társadalomtudományi találmányának és eredményének értékelt közállapotai között élő szemlélők számára elfogadhatatlan – vagy csak feltételekkel elfogadható – az államigazgatás nagy tudósának eme vélekedése, ám abban nem lehetünk bizonyosak, hogy az államtudományok szemszögéből, azaz a hatékonyság és eredményesség szempontjából nézve Magyary alapvetően tévedett volna. Ebben a tekintetben itt nem is ennek a számszerű és minőségi mutatónak az iránya és súlya lehet a kérdéses, hanem egy másik síkon jelentkező, nem kevésbé fontos lelki (emberi) és tudati kondíció társadalmi és egyéni érvényesüléséé: nevezetesen az emberi szabadság és a (hagyományos) demokrácia megléte vagy nem léte (esetleg korlátozott léte) a tét. Méghozzá nem is kicsi tét. Hiszen itt két különböző világképről és értékrendről van szó, két olyan társadalomtudományi problémáról, amelyeknek más és más a központi értékkategóriája. Leegyszerűsítve: az egyiknél az államigazgatás (beleértve a gazdaság irányítását) maximális hatékonysága, a másiknál – röviden – a demokrácia hagyományos és működő értékei. Ámde – szorosan ide kapcsolódóan – magának a jogállamiság fogalmának és gyakorlati működésének a kérdése sem értelmezhető természetes egyszerűséggel. Egyik mai elemzője szerint Magyarynál „a jogállam s annak fogalmi köre (pl. a liberalizmus, a törvényesség) egyfelől eszmény, amelyről a kormányzatok a kinyilatkoztatás szintjén akkor sem mondanak le, ha fölötte már végképp eljárt az idő. Sőt minél inkább anakronizálódott, minél kevesebb eleme érintkezik a valóságos folyamatokkal, annál inkább »belefér« a legkülönbözőbb államalakulatokba, a Führerstaattól a New Deal-dirigizmus és a korporációk kormányzati rendszerein át a szovjet szocializmus államosított társadalmáig. […] A jogállam másik – az eszményivel szemben a valóságos – oldalát tekintve, az a modern életviszonyok között tarthatatlan passzivitásra kárhoztatja az igazgatást.” Márpedig a modern világban ez a passzivitás megengedhetetlen. Következésképpen ezt a szemléletet félre kell tenni: Magyary ennek a félretevésnek a pozitív eredményeit tapasztalta a szovjet típusú gondolkodásban és gyakorlatban. Egy idézet a már említett varsói előadásából: „a proletárdiktatúra állama (amely a jogállam ideáljával leginkább ellentétes) »jelentőségében a francia forradalommal felér, és amelynek előkészítésében Marx és Lenin irodalmi munkássága Montesquieu hatásával joggal állítható párhuzamba, új államformát teremt«”. (Vö. Saád József bevezető tanulmányával az Új Mandátum-sorozat 2000-es Magyary Zoltán-kötetében. 57. l., kiemelések az eredeti szövegben.)

Moszkvai és leningrádi tapasztalatai alapján Magyary arra is rámutatott, hogy a szovjet államigazgatás jó működtetésének egyik alapfeltétele a hatékony ellenőrzési rendszer. „A fegyelem, szigorúság és keménységnek magas foka nélkül nem lehet sem hadseregeket, sem államokat építeni.” A bolsevik párt a kebelén belül nem tűr frakciózást, az opportunista elemeket kiveti soraiból. (Magyary persze akkor még nem tudhatta, hogy egy-két év múlva mi lesz például az „opportunista elemek” sorsa. S hogy ez – valóságosan is – tömeges méreteket fog ölteni. Másfelől viszont még 1944-ben is úgy értékelte – teljesen reálisan –, hogy a Szovjetunió érte el a legnagyszerűbb eredményeket a folyó háborúban, holott a korábbi Oroszország „az első világháborúban elsőnek omlott össze. Az ok nyilvánvaló: akkor 19. századi állam volt a leggyengébb fajtából, most pedig 20. századi állammá lett, és abból is a legerősebb.”) Babus Antal az egész kötetben szem előtt tartja ezt a késői olvasó által nehezen feloldható (a hideg ráció és az érzékenyebb személyes etika vagy – ha tetszik – a humanizmus közötti) ellentmondást vagy inkább értékpluralizmust Magyary gondolkodásában. Részben a szovjet kísérőinek és megfigyelőinek jelentéseire támaszkodva, ám inkább saját ítéletében bízva összegzi, hogy a konzervatív és vallásos magyar tudós „a közigazgatás szemellenzői között szemlélte a világot, ha egy államnak hatékonyan működött a közigazgatása, azt ő értékelte, így a Szovjetuniót is, jóllehet nagyon távol állott a kommunista ideológiától”. A Magyarynak már az utazás utáni, itthoni megnyilvánulásait is figyelembe vevő, Litvinov külügyi népbiztosnak szóló szovjet összegző jelentésben reális megállapításként szerepel, hogy az úti beszámolóiban kifejtette: „a szovjet hatalom nagy sikereket ért el gazdasági, kulturális és közigazgatási területen, azonban, lévén burzsoá tudós, azt a gondolatot is kifejtette hallgatósága előtt, hogy a szovjet rendszer idegen Európa kultúrájától, közigazgatási-jogi fogalmaitól és hagyományaitól”. Egyébként németbarát­ságát is óvatosan kell kezelni. Tényszerűen ő maga írta visszaemlékezésében: „A németekkel csak tudományos kapcsolatot tartottam fenn, mindig a kormány tudtával és sokszor annak kérésére, de tőlük soha semmi támogatást vagy megbízást el nem fogadtam.”

Babus Antal könyvének talán legfontosabb tudományos hozadéka – miként már utaltunk rá – az orosz nyelvű irattári anyagok föllelése, lefordítása, feldolgozása és az előforduló számtalan szereplő azonosítása. Azaz ennek a Magyary-tanulmányútnak – amely mindeddig fehér folt volt munkásságának későbbi számbavételei, értékelései során – rendkívül aprólékos, életszerű, különböző keresztszálakkal többször ellenőrzött rekonstrukciója. (Az olvasó önkéntelenül még arra is gondolhat: amit itt olvas, az egy filmforgatókönyv vázlata, kerete lehetne.) Részletes elemzések és értékelések keretében mutatja be például a „Külföldi Kulturális Kapcsolatok Össz-szövetségi Társasága” (orosz rövidítése szerint VOKSZ) hálózatát, működési elveit és gyakorlatát, munkatársainak feladatait, az egész szervezet bonyolult hierarchiáját, elsőrendű hírszerző és belső elhárító szerepét és tevékenységét. Ezen belül természetesen a Magyary Zoltánról és feleségéről szóló titkos, bizalmas jelentéseket, napi beszámolókat: sőt, elsősorban ezekre épül magának a szovjet magántanulmányútnak a rekonstruálása. (Döbbenetes olvasmányok még a lábjegyzetek is: Babus minden egyes szóba kerülő személynek és intézménynek földeríti és leírja a rövid történetét, s a személyeknél szinte refrénként tér vissza leírásaiban – ki tudja, hányszor – a szörnyű vég kulcsszava: „kivégezték”.)

Magyary alapvetően nyugodt vendégnek számított (muszáj volt őt fogadni sok állami és tudományos intézményben, hiszen tudták, hogy nemzetközi jelentőségű előadásra készül, amelynek része lesz a szovjet állam és közigazgatás rendszere), a mindennapok során leginkább csak a jellegzetes orosz-szovjet „ráérünk még, majd, majd” mentalitás bosszantotta (legfőképpen a számtalan helyen kért hivatalos és érvényben lévő írásbeli – jogi, szervezeti stb. – anyagok, főleg kiadványok rendszeres elmaradása), különben udvariasan viselkedett. Sok egybevágó jelentés összevetésével Babus könyvében hiteles összkép rajzolódik ki tudományos felfogásáról és emberi karakteréről. (S az is papírra tevődik ezekben a titkos jelentésekben, hogy mikor s hogyan blamálták önmagukat a vendéglátók, mikor látott-hallott olyat – olykor-olykor – a magyar [„fasiszta”] professzor, amit nem kellett volna, amivel ronthattak a szépen kitervelt összképen.) Igen tanulságos egybevetni a Magyary itteni beszélgetéseiből kibontakozó tudósi, szakemberi hitvallását az előbb és később az írásos műveiben is megjelenő ideáival: a kéttípusú megnyilatkozás ugyanarról a világképről ugyanis teljesen egybevág: innen is látszik, hogy semmiféle politikai eszme befolyása nem háborgatta tudományos meggyőződését. Ugyanakkor nem hunyt szemet a szovjet bürokrácia általa tapasztalt lassító hatóerői fölött sem. Ennek az összetett irányú gondolkodásnak illusztrálására idézünk egy-két passzust a róla szóló számtalan feljegyzésből, jelentésből. „Magyary ellenzi a parlamentarizmust; a jó államirányítást olyan emberek tudják biztosítani, akik függetlenek mindenféle parlamenti párti kombinációktól, és nem tekintik magukat ideiglenesnek. Az ilyen miniszter komoly, huzamosabb időt igénylő átszervezéseket tud végrehajtani anélkül, hogy a pártjára és a parlamentre kellene tekintettel lennie.” Továbbá: „Németországban már beszéltem róla – mondta Magyary az egyik megbeszélésen –, hogy irigylem azokat az embereket, akiknek forradalom után kell egy államot irányítaniuk. Ezen Németországot és Itáliát kell érteni.” S egy másik jelentésből egy részlet. „Általában, véleménye szerint a »demokratikus rendszer« képtelen irányítani a gazdaságot (jellegzetes fasiszta nézőpont), szerinte erre csak az »autoriter« állam képes. […] Magyary kijelentette, meglepi, hogy sok helyen, amelyeket Moszkvában meglátogatott, »nem tudják«, milyen törvényeken alapul az irányítás és a munka, amivel mintegy az a vélemény alakul ki benne, hogy nálunk nincs minden rendben a törvényességgel és a gazdasági tevékenység jogi megformáltságával. Egyebek között érdeklődött az állami bírói rendszer és általában gazdasági szervezeteink jogi felelőssége iránt.” Továbbá: „A szovjet professzorokról szólva Magyary ironikusan megjegyezte, hogy mintegy parancsszóra mindenről ugyanazt, ugyanazokat az irányelveket mondják. Amint a katolikus mindenre a katekizmusban talál választ, úgy itt minden forrás Marxhoz és Leninhez vezet.”

Végül is szerencsésen és kölcsönös megelégedéssel ért véget a hosszú szovjetunióbeli tanulmányút: a követségeken keresztül Magyary számos fontos könyvhöz s egyéb dokumentumokhoz hozzájutott (már itthon), s szovjet vendéglátóik is megkönnyebbültek a nem mindennapi konzervatív úr hazautazása után.

Magyary idehaza sem rejtette véka alá szovjetunióbeli tapasztalatait, nem kis megrökönyödést váltva ki bizonyos hivatalos körökben. Magyary sajtónyilatkozataiban kiemelte például a szovjet állami ellenőrző rendszer hatékonyságát (a közigazgatás hatékonyságának szempontjából igen előnyös, ha a rosszul teljesítő munkaerőt azonnal leváltják), s hangsúlyozta, hogy ez a tanulmányútja az eddigiek közül „a leggondolatébresztőbb és legmélyebb hatású” volt. Innentől kezdve több politikus és értelmiségi hátat fordított neki, élükön gróf Bethlen István volt miniszterelnökkel (majd rövid kultuszminiszteri ténykedése idején, 1938-ban gróf Teleki Pál – politikai szempontból is lázítónak tartva a látványt és az összefüggéseket – bezáratta (miután engedélyezte) a Magyary intézete (Táj- és Népkutató Intézet) által szervezett nagy tudományos kiállítást.

Nehezen tud napirendre térni a mai szemlélő a hetven esztendeje (1945 márciusában) a Tata közeli Héreg község vadászháza melletti erdőben történt tragikus kettős (a feleségével együtti) öngyilkosságának ténye, okai, drámai súlya és sok egyéb kérdése felett. Búcsúlevelük hozzáférhető, elolvasható (Saád, i. m., 228–229.), megrázó dokumentum. Magyary az ideérő szovjet katonák garázdálkodásait írja le, aminek a megaláztatásait nem tudják tovább viselni… Tatán temették el.

A magyar tudományos élet sokáig, évtizedekig hallgatott Magyary Zoltán világáról: életéről és életművéről. Igazából csak a nyolcvanas években, a „rendszerváltozás” környékén és utána mozdult meg az érdeklődés és a tudományos kutatás, feldolgozás. Talán nem kell az okokat külön is (illetve még egyszer) magyarázni. Ennek a meg-megszakadó folyamatnak legújabb és talán a legkülönlegesebb állomása Babus Antal kitűnő, egyszerre informatív és lebilincselően érdekes könyve (közel négyszáz lábjegyzettel), amely a szó szoros értelmében hézagpótló és újabb megválaszolandó kérdésekre ösztönző munka. (Argumentum – Balassi Intézet – Magyar Nemzeti Levéltár, 2014)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben