Nyeglében él a nemzet; Öttőke; Csuporelly

Nyeglében él a nemzet

sámlira áll a porondon
körbetekint mi a helyzet
ég a kabát a bolondon
oltja magát igyekezhet

dánia majmai körben
mímelik őt esze-hűlten
nézi magát keserűen
álmosz a görbe tükörben

szellem akart fadobozból
melybe saját fia zárta
elszabadulni de jókor
vág oda öccse a bátyja

hát a király neje hol van
nézd liba lett libatollban
pancsol a lóitatóban

meglepetés a nyalóka
tán ezer éve azóta
bömböli álidióta

Öttőke

„Élt egyszer egy mamóka, mamóka”
(Kiss Ottó)
lorca sarja öttőke
öttőke
mégis óvlak őtőle
ó dőre
elrobognál a ’csába
csabára
vésni békés falába
a fába
itt a szellem határa
határa

Csuporelly

Halálhirem a februári Lomban,
hol gyász-szonettel is jelen vagyok;
már több kötetnyi verset összeloptam,
de tiszta kézzel plagizálhatok.
…
Olyan sötét volt, hogy na, kérem szépen,
ökörnagyságu, gyilkos szúnyogok
támadtak rám. Amíg magamat védtem,
hátam mögött valaki kuncogott.

– Ne félj, beszélő svábbogár vagyok –
szelíden súgta, hosszan hallgatott.
Amíg elláttam: vérben, vértelen
hevert ezernél több szúnyogtetem.

Azóta kettecskén vagyunk;
azóta tűz le ránk a nap.
Madárkalickát akarunk;
egy néma dalos madarat.
…
Te sem felejted azt a holdat
és késve bár, hiszel nekem:
a fák előttük meghajolnak;
alattuk, rezzenéstelen.

Talán a holtak énekelnek?
Parázsos torku táltosok?
Leányok férfit ünnepelnek,
ki vadgalambbá változott.
…
isten halott isten halott
bevésve mindenség falába
az isten zombi fogjatok
ne hágjak elsőként nyakára
…
A csillagok még nem ragyogtak;
időtlen felhők közt a nap.
Az égre kéklőn költözött fel
a sarlós hold, mi fényt arat.

Magányos föld, még ifjú voltál,
de gyilkos gőgű nép lakott,
mely istenverte templomában
imádott egy szörnyalakot.
…
Tudom, hogy indulnom kell egyszer
hazádba, messzi Éjszaka,
ha trombitába fú negyedszer
az angyal, s hangzik szózata:

„Mert minden földi útnak vége
egy égi ösvény kezdete,
vándor, ki tévelyegtél, végre
jöjj: vár a Cél ígérete.”
…
Borús egekből hullt alá
halálkiáltó angyalom:
e rút zarándok rám talált.
Árnyékom éjen s nappalon.

Zokogtam csapzott réteken
zihálva, szívem reszketett.
Gyűlölt pokol már rég nekem
a föld, mely élni engedett.
…
Megint sárkányok szállnak kint az éjben.
Gyíkokról álmodott a szűz.
Az angyal-gyermek tűzzel játszik, éppen
a lángokból Igét betűz.

Sakálnak lökte ételét a vándor;
tekintetében hűlt jelen,
bejárja mégis Héthatárt vagy százszor.
Bejárta? Járná szüntelen.

A torzszülött a holdat nézi, némán
leszúrt, kéklő kardjába dűl,
de angyal leng aranylón túl e szférán,
kométaképpen egyedül.
…
hallgat a hold de titokban
sejti a szárny zuhanását
tudja mi lángol a tóban
ismeri isteni mását

szörny a világ csak a tenger
mossa kimúlt szemeinket
álmosan ébred az ember
ablakain kitekinget

háromirányu világok
nyílnak a puszta tükörben
minden egyéb odaátok
csöndje ma égszinü körben
…
Utad felé visz egyre-egyre,
az arcodon pokol-derű.
Kifosztva, daltalan s remegve
megy Orpheusz, ki holt, ki hű.

Varázstalan; talán királyfi,
de földje régen elveszett.
Az erdőn túli erdők fái
közé az éj ereszkedett.

: a berkenyefák nézegetnek
szemükkel fénylő szép alak
és ágaikkal integetnek
feléd ne félj nem bántanak
…
Világra hozva szörnyeket
magad tápláltad őket,
de megtagadva ős-eget
se bántsd a szenvedőket,

ne csald az ártatlan fiút
a rémek erdejébe,
karácsonyeste van – az Úr
ma megbocsáthat érte.
…
tyrannosaurus vagyok
megfojt a láncos szájkosár
kapok kaját meg szarhatok
szeretnék megdögölni már