×

A Magvető

II. Felszabadul az íróvilág

Tóbiás Áron

2015 // 02
Látogatóban

A Magvető igazgatójának munkamódszerét a gyakorlatban is megtapasztalhattam. Magával vitt először Remenyik Zsigmondhoz, hogy irodalmi körökben ismert regényét lekössük a kiadó számára. Szerződéssel, előleggel – ahogyan illik. Képes hamarosan továbbviharzott, otthagyott a részletek megbeszélése céljából, s azzal, hogy faggassam ki az írót, hátha hever még otthon kézirata… A vége az lett, hogy egyszerre négy új regénnyel lettünk gazdagabbak.

Hasonló látogatást tettünk Szentkuthy Miklósnál. Képes bemutatott. Közölte: – Ez a fiatalember, talán emlékszel még rá a Rádióból, lesz majd könyved lektora…

– Hogyan? – csodálkozott az óriás termetű író, majd szerepjátszóan szinte a plafonig ugrott. – Szóval mégis kiadjátok az Angyali Gigit, egyik főművemet?

Az Angyali Gigi ízes, savas-borsos, játékos írásokból álló novellafüzér volt, amelynek darabjait még a koalíciós idők folyóiratai közölték – nagy sikerrel. Ám a „szocreál” korára ezek a prózai munkák már a „rothadó kapitalista életforma” nyilvánosan többször idézett és gyalázott mintadarabjai lettek.

– Szó sincs róla… – szögezte le azonnal Képes. – Az Angyali Gigi majd akkor jöhet, ha előbb penitenciát tartasz…

– Hogy érted ezt? – horkant fel sértődötten a szerző, akit különben jobb pártkörökben eddig csak a „burzsoá életstílus” élő jelképeként emlegettek.

– Úgy értem, hogy előbb meg kell írnod egy semlegesebb témának tekinthető regényt. Lehetőleg jó vaskosat. Azután jöhet akár az Angyali Gigi is!

– Szó se lehet róla! – tiltakozott önérzetesen Szentkuthy –, ha hallgattam idáig, hallgathatok tovább is!… Én nem írok muszáj-regényt!

– Ki mondta, hogy muszáj-munkát kell kiadnod a kezedből?

– Akkor hogy vágjuk ketté a gordiuszi csomót?

– Úgy, hogy volt neked még a háború alatt Illyés Gyula folyóiratában, a Magyar Csillagban egy kitűnő, mit kitűnő… zseniális Mozart-tanulmányod.

– Igen, volt – helyeselt az író –, valóban zseniális volt, ezt még ma is megismételhetem!

– Nos, ez a tanulmány Mozartról – folytatta Képes – predesztinál téged arra, sőt egyenesen megköveteli tőled: írjál Mozartról egy hasonló, kitűnő életrajzi regényt!

Szentkuthy egy pillanatra Képesre meredt, és gótikusan hosszú arcával bólintott.

– Ha megírom a Mozart-regényt, akkor lesz Angyali Gigi is?

– Ha rajtam múlik – válaszolta Képes –, és kellő mértékben feltöröd az utat, a realista hangvételű írás útját életrajzi regényeddel, akkor jogot formálhatsz arra, hogy akár Angyali Gigizzél, akár egy másik társadalmi témájú regénnyel jelentkezz a Magvetőnél. Hiszen akkor már lesz védőpajzsod a támadóid ellen!

A délutánból késő estébe nyúló megbeszélés alapján született meg Szentkuthy híressé vált Divertimento regénye. Ebben Mozart zenész apja beszéli el zseniális fia élettörténetét.

Alig múlt el egy-két évtized, és Szentkuthy egy általam szerkesztett kötetben (Írói vallomások) 37 író és költő között így válaszolt a körkérdésre (Művei közül melyiket ajánlaná elsőként egy aktuális összeállításba?): „Kortársi antológiába Divertimentómat, a Mozart ürügyén írt könyvemet ajánlanám.”

Ez a Mozartról szóló könyv nyithatta meg Szentkuthy számára további életrajzi történetek sorát (Haydn, Goethe, Dürer, Händel)… Viszont az Angyali Gigi csak jóval később, 1966-ban jelenhetett meg.

Egy regényhős és írójának tragédiája – Remenyik Zsigmond

Az íróval történt megismerkedés után sűrű látogatója lettem belvárosi lakásának. Méregerős feketék elfogyasztása közben hosszan beszélt hányatott életéről. Megtudtam, hogy az évszázaddal egyidős író (1900-ban született) hogyan szakított családjával – jómódú földbirtokos, nemesi família sarja volt –, hogyan szökött meg dormándi udvarházukból, miként csatlakozott a főváros baloldali irodalmi köreihez. Ezután nagy ugrás: Latin-Amerika, ahol nehéz sorsú bevándorlóként hosszú esztendőkig élt, a kontinens elesettjeinek küzdelmeit maga is átélve. Hazatérve a harmincas években a Szép Szó folyóirat meg a szerkesztő József Attila baráti köréhez csatlakozott.

A koalíciós években írói besorolása mind bizonytalanabbá vált. Az úgynevezett urbánusok számára „népi” volt, a „népiesek” viszont egykori baloldali és Szép Szó-s kötődése miatt, származásáról nem is szólva, „urbánusnak” tekintették – hiába írta meg 1937-ben egyik fő művének tekintett, Bűntudat című vallomásos, szociografikus önéletrajzi jellegű művét.

A Rákosi-diktatúrában a bűnbánatra ítélt írók közé sorolódott, akiknek sorsa szilencium, síri csend, elhallgattatás. Nyomorultul fizetett alkalmi korrektorként élt, miközben lázas igyekezettel, messianisztikus meggyőződéssel vetette papírra mondanivalóit. A Sötét múlt címet viselő kézirat – amelyet Képes Géza jelenlétében már az első látogatásnál átvehettem tőle – keserves kiadói pályafutását festett le.

A Szépirodalmi Kiadóban

Amikor a kiadó műszaki osztályára száműzött Illés Endre – Remenyik régi híve és barátja – lett a főszerkesztő, jelentkezett nála az író. Illés Endre barátilag fogadta. Megígérte: előbb ő olvassa el a kéziratot, hiszen kíváncsi rá, majd egy idő múlva Remenyik a maga szerény módján jelentkezett távbeszélőn. – Gyere be a kiadóba – invitálta a főszerkesztő –, fontos mondanivalóm lesz számodra…

Illés Endre sajnálkozva közölte: ő maga személy szerint szívesen kiadná a Sötét múltat, de – és kitárta szinte színészként s egyben részvevően két karját – a lektoraim… Meg vagyok kötve, nem tehetek ellenük semmit.

Mielőtt továbblépnénk – megszakítva ezt a megalázó jelenetet –, iktassuk ide Remenyik monográfusának, E. Nagy Sándornak józanul mérlegelő összefoglalóját (olvasható az Akadémiai Kiadó Kortársaink sorozatában, megjelent 1973-ban):

„Lénárt György [a regény főhőse], az elszegényedett család árva fia előbb katonatiszt, majd miután átvezényelték, csendőrfőhadnagy, az ónodi vásáron a szegényekkel, a sóvárgó nincstelenekkel azonosulva összerombolja a kapzsi kereskedők sátrait, felszabadítva a megalázottak pusztító dühét. De ezek után sorsa a kivert kutyáé: titokzatos, de tudatos erők gátolják minden lépését, az osztálytársadalom kiközösíti és öngyilkosságba kergeti a lázadót. A hajszolt ember elé volt csendőrtársai helyezik le a pisztolyt…”

Térjünk vissza a Szépirodalmi Kiadó főszerkesztői szobájába. A maga igazolására Illés Endre meg is mutatta a lektori jelentéseket. Ezekből Remenyik – az e jelenetet visszaidéző beszélgetés során – indulatosan és felháborodva idézett:

– A legvaskosabb az volt, hogy megvádolt azzal: hogyan merészelek egy csendőrtisztet választani regényem hőséül?! Még akkor is, ha az a szerencsétlen közeli rokonom volt. A történet modelljének majdnem hasonló sorsa lett: öngyilkos lett.

Íme, a szó jó értelmében úri, Kosztolányi-módra zöld tintát használó polgári író modora leszerelte még a leggyanakvóbb kliensét is a Szépirodalminál. Holott igazi lényét már ez az egykori, az ötvenes években széltében-hosszában terjesztett bökvers lényegesítette (sok íróról „megzengtek” hasonló sírverseket): „Itt nyugszik Illés Endre / Mézbe mártott zsilettpenge…” Illés Endre a Szépirodalmi Kiadó igazgatói székét Aczél György erőteljes kívánságára még 80. életévén túl is, haláláig megtartotta.

Remenyik regénye még abban az évben, 1955-ben megjelent a Magvetőnél, közvetlenül karácsony előtt. Címét megváltoztattuk. A Sötét múltból először Halotti beszéd lett volna. Végül a Halotti beszédből ismerős Por és hamu címmel vált nemcsak az író, de a kortársi magyar irodalom egyik alapművévé.

Két szomszédvár – kétféle mérce

Nem sok idő múlva Vas Istvánt kerestem meg – folytatva Képes Géza útját –, hogy engedje át kiadásra a Magvetőnek megrendítő emlékezéssorozatát, amelyik Elvesztett otthonok címmel jelent meg, még a koalíciós időszakban, folytatásokban, a Válasz folyóiratban. (A későbbiekben az is kiderült, hogy ez a visszaemlékezés még a háború idején íródott, és első olvasója talán éppen a jó barát, Radnóti Miklós volt…) A költő megörült ennek a – hivatalos – felkérésnek. 1955 nyarát írtuk ekkor, ám egy pillanatra elgondolkodott, és ezt mondta:

– Illés Bandi ismeri régről ezt az írásomat… Ne haragudj, előbb úgy illene, hogy megkérdezzem tőle: kiadná-e a Szépirodalminál?

Mit tehettem mást, vártam. Hamarosan megérkezett Vas István közlése: Illés Endre örömmel kiadja írását. (Vajon eddig miért nem jutott eszébe?)

Amikor megjelent a könyv (a Szépirodalminál…), elegáns küldeményt kaptam postán. Egy karcsú, szépen illusztrált, művészi kiadványt: az Elvesztett otthonok kinyomtatva. Benne a dedikáció: „Tóbiás Áronnak, aki ezt a könyvet a feledésből előhozta, szeretettel és köszönettel: Vas István.”

Szólni kell arról is, hogy micsoda szakmai és technikai különbség volt a két szépirodalmi, a „régi” és az „új” kiadó között. Milyen felkészült gárda várta ott, hosszú esztendők alatt összeszokott csapatként, az írókat! Domokos Mátyás, a Szépirodalmi talán leghivatottabb lektora ezt írja egy másik költővel, Berda Józseffel kapcsolatosan:

„A Szépirodalmi Könyvkiadóban sok barátja és híve dolgozott akkoriban Berdának – például Vas István, Kolozsvári-Grandpierre Emil, Csatlós János, a Réz fiúk (Ádám és Pál), Juhász Ferenc, Vajda Miklós és szerénységem (akik egyik kedvenc törzshelyén, a Niszel-vendéglőben is gyakran összejöttek vele…). Hívei az olvadás beköszöntekor azt javasolták a kiadó vezetőségének, hogy készüljön egy szerény válogatás a költő java verseiből…”

Domokos Mátyás megírta dokumentumértékű kötetében (Leletmentés – Könyvek sorsa a „nem létező” cenzúra korában, 1948–1989), hogy ennek a lektorátus által oly hőn szeretett Berdának 1954 elejétől milyen viszontagságokat kellett kiállania verseskötetével, mígnem három esztendő, közben egy véres forradalom elmúltával, 1957 tavaszán jelent meg versgyűjteménye, Ostor és olajág címmel.

Ezen időszak alatt (pontosabban 1955 és 1957 között), a Magvető fennállása idején korántsem állt az írók rendelkezésére olyan, irodalmilag jól felkészült csapat, amiről Domokos Mátyás – még nem is a teljes létszámot felsorolva – szólt. Történetesen 1955 nyarától, két szerkesztő-lektor, Szabó István (Szabó Zsigmond néven szerepelt szerkesztőként) és Révész Magda kényszerű távozása után a prózai osztályon Bárány Tamás íróként rangelső volt. De hamarosan ő is eltávozott, 1955 decemberében. Közben egymagam álltam a vártán, míg a prózaírónak készülő Somogyi Tóth Sándort nem vették fel. Majd valamikor megjelent rövidnadrágban, hatalmas combokkal a zseniális „óriás-csecsemő”, esténként-éjszakánként Déry Tibor (Tibi bácsi…) kártyapartnere, kedves szórakoztatója, Abody Béla. Nappalonként felelős szerkesztőként működött, ám inkább csak a reprezentatív szerzők könyveit jegyezte, nem lett az a sűrű dolgú munkatárs. Az új verseskötetek gyors megjelené­sének ügyét – az előző esztendők tapasztalatai alapján – a költőtársait védelmező harcossá vált Csanádi Imre, a verslektor, egyben az irodalom múltját feltáró Magyar Könyvtár szerkesztője vitte vállán. A Vidám Könyvek sorozatát, mintegy 30, nagy példányszámú kiadványt felelős szerkesz­tőként én jegyeztem, Karinthy Frigyes humoreszkjeitől Szabó Dezső szatirikus írásain át (Feltámadás Makucskán: 40 ezer kötet) az újra felfedezendő Rejtő Jenő (Vesztegzár a Grand Hotelben: 80 ezer kötet) regényéig.

Az író együtt lélegzik művével

A legmulatságosabb történet Füst Miláné, akivel telefonon megállapodtam, mikor megyek hozzá, hogy átadja a kiadónak új kisregénye kéziratát (Goldnágel Efráim, a csodálatos bohóc kalandjai). Sietve mentem, kora délután azzal, hogy egy esti programot is le tudok még aznap bonyolítani. Gondoltam, megiszom a szertartásos feketét Füst Milán lakásán (akkor még a Belvárosban lakott, nem budai, rózsadombi kis palotácskájában), és máris elköszönök, aktatáskámba süllyesztve a kéziratot. Ám ember tervez, Füst Milán végez… Valóban megittuk a jóleső méregerős kávét, és valóban kézbe kaptam a formás kéziratot, amelyik hófehér papírra, gondos kezek által volt legépelve. Éppen el akartam tenni, gépiesen, amikor Füst Milán teátrálisan rám förmedt:

– Hohó, barátocskám, így akarsz velem elbánni?! Ilyen durván, bele sem akarsz nézni az öregkoromra kínkeservesen megalkotott munkámba?

– Dehogynem szándékozom elolvasni, ígérem, még ma este, ha hazaérek – szóltam szinte dadogva –, nekilátok a regény gondos megolvasásának…

– Hogy képzeled? Nem azt beszéltük meg, hogy idejössz a kéziratért, és átveszed? – dohogott tovább.

– Dehogynem… – válaszoltam még inkább dadogva.

– Nos, akkor igazi lektorként láss hozzá az olvasásnak… Előbb helyezd magad kényelembe… – nehézkesen felállott, és udvariasan a szalon kényelmes karosszékébe ültetett át.

Majd leült ő is velem szemben.

– Kezdhetjük… – és lapról lapra, igaz, hogy némán, de „együtt” olvastunk. Én az első példányt, ő a másodikat… Közben minden arcvonásomra figyelt.

– Hol tartasz? Olvasd fel hangosan… – szólt ilyenkor, és maga is megkereste az adott szót, mondatot vagy történetet. Majd amikor felolvastam, vastag kék ceruzával oldalt megjelölte a szóban forgó helyet.

Így ment ez vagy két-három óra hosszán át. Végül ránéztem mosolyogva.

– Szóval, tetszik? Kiadja a Magvető? Mikor kapom a szerződést, és főként az előleget? – hadarva beszélt.

Amikor megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb gyorsasággal megtörténik, ahogyan ezt már előző könyvénél megszokhatta, sztentori hangon felkiáltott:

– Tálalhatjátok a vacsorát!

Erre megnyíltak a szárnyas ajtók, és beléptünk az ebédlőbe, majd odaléptünk a márkás porcelánokkal hívogató, damaszttal terített ebédlőasztalhoz. Régen ettem olyan ropogós kacsapecsenyét, amikor egy kedvesen bohókás író, egy „sanda bohóc”, Goldnágel Efráim vendége lehettem.

Kéziratok Thurzó Gábortól az elsőkönyves Mészöly Miklósig és Ottlik Gézáig

A Rádióból, még 1946-ból megismert íróval, Thurzó Gáborral korántsem ennyire időigényes dolgom lett. Mint polgári írónak el kellett hallgatnia az ötvenes években. Ám szerencséjére nem járt rosszul. Írástudására szüksége volt a mindinkább terebélyesedő filmgyártásnak, ahol előbb dramaturgként működött, majd klasszikusok (például Mikszáth Kálmán) regényeiből írt sorjában forgatókönyveket. Közben esténként titokban megírta ifjúságának regényét Hamispénz címmel.

Valamikor, egy csendes időszakban éppen laza órák voltak a Magvetőben, sehol egy látogató, váratlanul betoppant hozzánk Thurzó Gábor. Szerényen átnyújtotta frissen írt regényét, a Hamispénz kéziratát. Elfogódott volt.

– A ti gondjaitokra bízom az új könyvem, ifjúságom regényét, amivel – hirtelen ironikussá vált a hangja – másodszor kell kezdenem íróságom…

Sarkon fordult, és eltűnt. Aznap már nem értem rá, de másnap délután és este elolvastam Thurzó kéziratát. Remekül sikerült regény volt: benne a harmincas évek légköre, egy ifjú éppen nekiindult az életnek, ám igaz utak helyett hamisakra lel tanulmányútján, a Hitler uralmára készülő Németországban.

Következő nap reggelén felhívtam telefonon az írót, aki abban a régi Váci utcai házban lakott, ahol a földszinten szüleinek péksége működött. Csodálkozott és hitetlenkedett:

– Ilyen hamar elolvastad a kéziratot? – Mit felelhettem volna mást: – Ez a dolgom… – És? – kérdezte aggódva – Valami baj van vele…? – Mi lenne? Kiváló prózai munka, méltó régi könyveidhez. – Igazán? – Nem udvariaskodom, hanem gratulálok… Csak egyetlenegy kérdésem lenne. – Micsoda? Biztosan az, hogy nem tudjátok kiadni. – Miért ne adnánk ki? – nyugtattam meg. – Kérdésem: a harmincas években az általad leírt villamos, mivel te mindig realitásra törekedtél, hol közlekedett, a pesti vagy budai Duna-parton?

Megmondta, majd még mindig elfogódottan: – De mi most a teendőm, csak ezért hívtál? – Nemcsak ezért… – Hanem? – Azért, hogy máris nyomdába adjuk a kéziratodat, hogy minél előbb megjelenhessen. A szerződést még ma, de legkésőbb holnap postára adjuk. – Nem kell bemennem érte? – Minek fáradnál – búcsúztam tőle –, még egyszer gratulálok, és köszönjük.

Annyira fellelkesült, hogy pillanatnyi tétovázás után, szinte kiabálva mondta – Ne tedd le még a kagylót! Hát, ha így áll a dolog, akkor folytatom a történetet egy következő kötetben, és elhozom máig hősöm életútját, aki egy kicsit én vagyok…

A regény 1956 áprilisában ment nyomdába, szeptember végén jelent meg. Az író személyesen jött be a kiadóba a tiszteletpéldányokért a műszaki osztályra, majd bekopogtatott hozzám, a lektorok szobájába.

– Itt van a Hamispénz első példánya – mondta –, engedd meg, hogy ezt neked dedikáljam.

Majd leült az íróasztalomhoz, és a következőket írta a regény első oldalára: „Tóbiás Áronnak, aki halottaimból feltámasztott, hálával és szeretettel: Thurzó Gábor”.

A következő években, évtizedekben, ha véletlenül összefutottunk, megkérdeztem tőle: – És a Hamispénz folytatása? – Zavartan bólogatott: – Megírom, megírom… – De mindig közbejött valami.
A végén mégsem írta meg, közbejött a végleges-végzetes valami, a halála.

Rónay György egyik legfontosabb életrajzi művét, az íróasztalában őrzött A nábob halála regényét ajánlotta fel a Magvetőnek. Boldogan mentem érte rózsadombi lakására.

– Megbízom a Magvetőben, hiszen rekordidő alatt adtátok ki tőlem a francia reneszánsz költőiről szóló antológiámat – szólt elismerően.

A nábob halála – címadó hősének modellje az író nagyapja volt – 1957. április elsején, már a forradalom után jelent meg, Füst Milán Goldnágel Efráimjával egyazon napon. A kritika, csodálatosképpen, mégsem fogadta egyik könyvet sem áprilisi tréfáként, ellenkezőleg: szinte a mennyekbe vitték a két, sokáig csupán „megvetendő polgárként” emlegetett írástudót, Rónay Györgynél el nem feledkezve arról, hogy „katolikus író”…

Ha már „polgári íróknál” tartunk, rádiós múltam adóssága volt, hogy a régi, 1946-os irodalmi osztálybeli közvetlen főnökömet, az ötvenes években ugyancsak mellőzött Szobotka Tibort megkeressem Attila úti otthonában, aki közben megházasodott – első felesége a háború alatt, tragikus körülmények között halt meg –, Szabó Magdával lépett frigyre. Szobotka naplójából idézek: „Pályám – úgy tetszett – újra emelkedik, amikor 1957-ben Tóbiás Áron felkeresett a Magvető magbízásából, hogy mindkettőnktől, Magdától is, tőlem is kéziratot kérjen. Magda kiemelte a fiókból a Freskót, én azonban zavarban voltam…”

Az író zavara abból keletkezett, hogy volt egy régi regénytémája, a Megbízható úriember, ami azonban csak félig-meddig volt készen. Mindenesetre – a Freskó mellé – odaígérte a kiadónak, amikor véglegesen elkészül vele.

Nem voltam már a Magvetőnél, amikorra a Megbízható úriember megjelent, méltó közönségsikerrel, tekintélyes kritikusok által „feldicsérve”. Ám – Szobotka naplójából kiderült – egy mondat hiányzott a kinyomtatott regényből. A főhős ugyanis – a történet a két háború között zajlik – beleszeret egy illegális kommunistaként tevékenykedő lányba, Karolába. Együtt fürdenek a Balatonban. Majd – folytatja Szabotka a naplójában – „Karola trikójának vállpántját lesodorja egy erőszakos hullám, láthatóvá válik egyik meztelen keble. »Kommunista elvtársnőnek nem lehet fedetlen keble« – mondta (az akkori buzgó lektor), az éber politikai lángész. Szó nélkül kihúztam a mondatot. Karolának azóta nincs keble…”

Hosszabb előkészítő munkát kívánt Mészöly Miklós elbeszéléskötetének (ifjúkori, Pécsett 1948-ban megjelent vékony novelláskötete után az első „igazi” könyvének) összeállítása és megjelentetése. Őt az árgus szemekkel figyelő, szigorú mércéjű kritikusi gárda legenyhébben bizarrnak, legsúlyosabb ideológiai vétekként már akkor valamiféle egzisztencialistának könyvelte el. Ő maga meghúzódott szerény munkakörében a Bábszínház dramaturgjaként. A gyűjteményes elbeszéléskötet (Sötét jelek) megjelenése már áthúzódott 1957 végére (természetesen akkor már a nevem nem szerepelhetett felelős szerkesztőként). A könyv megjelenése viszont váratlan felfedezés volt a filmeseknek. Gál István rendező mozivászonra vitte egyik legdrámaiabb írását (Magasiskola, 1970), a solymászok világába vezető, szuggesztív, szimbolikus értelmezésű históriát.

Nem nyugodtam bele, hogy az irodalmi világtól olyan visszavonultan élő, akkor már 43 esztendős Ottlik Gézának még nem jelent meg könyve. Az író – megpróbáltuk a kiadótól már többször is elérni – elzárkózott a kapcsolat felvételétől is. Közvetve tudhattuk meg az okát: a háború után, a koalíciós időkben jelentkezett az egyik rangos kiadónál új kéziratával (az Iskola a határon első változatával), de a közeledő politikai viharfelhők miatt visszautasították. Az 1944 tavaszán a német megszállás miatt betiltott Magyar Csillagban, Illyés Gyula folyóiratában jelent meg Ottlik regényének utolsó része, ami már nem jutott el az olvasókhoz (Hajnali háztetők). Később az író megenyhült, és a regényt aktuális keretbe tette. Így adta át a Magvetőnek legjobb elbeszéléseivel együtt. A regényből sikeres film lett, Dömölky János tévérendező keze nyomán.

Jómagam postán kaptam meg a könyvet – kivárva egy, a Magvetőnél nagyobb példányszámú új kiadást, ezzel az ajánlással: „Tóbiás Áronnak, aki kíváncsi volt a befejezésre is, inkább kiadta (életem első könyvét)… igaz szeretettel: Ottlik Géza”.

Tersánszky aratása

Tersánszky Józsi Jenő már életében klasszikus, talán a legszeretetreméltóbb embernek számított a Magvető egészében. Örökké vidám, jókedvet árasztó, mindenkivel kedves és tréfálkozó ember volt. Ráadásul rá sem rántott, ha a politikai sakktáblán ide-oda tologatják. Csak mulatott: – A sakktáblán is értékes figura a paraszt – vágott vissza –, hát ha még elég huncut és ravasz. És ha végiggyalogol a táblán, a végén, ha kicserélik, akár királynő is lehet belőle…

Kiderült, hogy hányattatásának, az irodalomból való kiszorításának éveit testet öltött Kakuk Marciként élte át. Két démoni szépségű énekesnővel hármasban csodás hangú triót alakított. Ő maga furulyán kísérte őket, közben az általa feltalált és kifaragott, úgynevezett avarsípjával szólózott. Így kóborolták végig az országot.

A Magvető adta ki – Képes Géza sürgető kívánságára, 1955 nyarán – Egy biciklifék története című mulatságos históriáját, ötezer példányban. A kiadványt még a Magvetőtől eltávozott prózaíró, Bárány Tamás szerkesztette, amikor viszont a szerkesztő az év vége előtt (1955-öt írtunk…) megunta a lektorkodást – helyesebben elment „hivatásosnak”, mivel nagysikerű regényéből, a Csigalépcsőből film is készült –, nekem kellett átvennem Tersánszky újabb köteteinek gondozását. Képes legszigorúbb igazgatói parancsba adta: „Addig magvető a Magvető, amíg erővel bírja Tersánszky régi meg új írásainak megjelentetését!”

Ekkor már Füsi József – Képes Géza Eötvös-kollégiumi társa – összeállított egy Vidám Könyvekbe illő válogatást, amibe beletette azt a Kakuk Marci-kalandot is, ami megjelent ugyan annak idején a Szép Szó folyóiratban – még József Attilának is nagyon tetszett –, de szeméremsértő per lett belőle. Történetesen a főhős egy nyilvános („kakasos”) házba látogat el – szende ártatlansággal. Ez az epizód nem kerülhetett bele egyik Kakuk Marci-kötetbe sem. Az előszót is a szerkesztő, a kiváló tollú író és kritikus Füsi József írta, ezzel a címmel: Az élő szó művésze (Tersánszky egész életművére célozva). Ám a könyv szedője – akkor még régimódi technikával ment a könyvkiadás – szunyókált munka közben, vagy maga is kedvet kapott a tréfálkozásra, így adta vissza az eredeti szöveget: Az előszó művésze… Így is jelent meg, célpontközépbe helyezve az irodalomtörténeti értékű tanulmány íróját.

Szerkesztője lettem továbbá a Tersánszky állatregényeit összefoglaló kötetének (Szerelmes csóka címmel, hozzávéve a címadóhoz az Egy vezérbika emlékiratait meg a III. Bandika a vészben című, II. világháborús históriát). A következő elbeszéléseit és kisregényeit tartalmazó könyvnek Viszontlátásra, drága… lett a címe. A két vaskos kötet vagy ezer oldalnyi. Majd A félbolond című önéletrajzi jellegű, Nagybányán, szülővárosában játszódó história következett (ebből a forradalom után lett baj, kíméletlen kritikai támadások érték az írót).

Utoljára nyomdába adtam Új legenda című, 1944-ben játszódó történetét, de ezt már visszahozták a nyomdából. 1957 elején nem engedték az olvasók kezébe adni a tragikus időkben játszódó históriát (az 1960-as évek közepén mégis megjelenhetett…). Nem szólok itt az Illatos levélkék című kisregényről, amelyik kedves történet lévén, megjelenhetett valamikor 1958-ban, hatezer példányban, Toncz Tibor elegáns hangulatú rajzaival, de a nevemet (felelős szerkesztőként) erről a könyvről is lecserélték.

A már említett, a Vidám Könyvekbe besorozott Tersánszky-kötet (A vén kandúr) Kakuk Marci pikáns kalandjával történetesen 1956. október 23-án került ki frissen, harmincháromezer példányban a nyomdából – később ebből is megrendezett sajtóribillió támadt…

Németh László színre lép

Az első találkozás nem volt más, mint egy hosszú, közel kétórás beszélgetés. Ebben sikerült sorrendbe állítani mindazt, amit a Magvető megkísérelhet megtenni Németh László kéziratos műveinek napvilágra hozatala érdekében.

A Válasz folyóiratban közölt regényrészlet akkor még az Őrültek címet kapta. Az első része nyomdában is volt, ám 1948-ban az idők mind zordonabb változásával vissza kellett hozni a kéziratot. Egy része krúdában, levonatban maradt meg. A többi rész egy asztalfiók mélyén pihent, kézírásban, kis iskolafüzetekben. A legfontosabb, hogy ezt a virtuálisan kész regényt hozza tető alá az író, minél előbb és minél gyorsabban (1955 augusztusát írtuk). Annál inkább, mivel Képes Géza felhatalmazott rá, hogy közöljem: minél előbb szeretne szerződést kötni a már kész kéziratra, és ezután természetesen előleget fizetni rá.

Az Őrültek címből Eszelősök lett, ám a több hónapig tartó közös munka folyamán főhősnője nevét kapta: Égető Eszter. (Hiszen ha lehet a francia irodalomban Madame Bovary, az oroszban az általa fordított Anna Karenina, akkor miért ne lehetne a magyar viszonyokat lélektani mélységekbe tükröző nagyregényt hőséről elnevezni?)

Így először az Égető Eszter ment nyomdába, utána az 1948-ban elkezdett Drága jó nyolcadik került szóba (egy tragikusan végződő tanár–diák kapcsolat regénye). Harmadiknak a történelmi távlatokat összefogó, súlyos társadalmi gondokat és problémákat feszegető Aranykor. E műhöz a Németh László leveleit három vaskos kötetben megjelentető Németh Ágnes, az író lánya ezt a kommentárt fűzi:

„Az Aranykor, amelynek a szinopszisa is megmaradt, s arról szólt volna, hogy négy-öt diák az egyik alföldi városból elmegy egy olyanféle konferenciára, amilyen a Szárszó volt. Ott összebarátkoznak néhány máshonnét jött fiatallal, s a hallottak hatására szövögetni kezdik a jövő Magyarországát, a változás utáni »aranykor« képét. A regény további fejezetei azt mondják el, mivé lett ez a széthúzó spektrumú, »disszidenstől baloldali elhajlóig« ívelő ifjú csoport a következő másfél évtizedben, addig, amíg a szívekben fogant aranykor s a történelem hozta valóságos lehetőség a reményekben kezd újra egybefolyni.”

Visszatérve az Égető Eszterhez: jó háromnegyed évi munkával s még több izgalommal, cenzori beavatkozással 1956. június 15-én végre nyomába mehet a kézirat. Válaszul kaptam a következő levelet:

„Sajkod, 1956. június 1.

Kedves Áron!

A szerződést megkaptam (Aranykor). A regényt ősszel megírom, persze kérdés, hogy mennyire sikerül, nem felejtettem-e el hét év fordításban a regényírást. A Lányaim ennyiből jobb lett volna: az már megvan, s nem sülhetek föl vele. Így viszont még egyszer kievezhetek ismeretlen vizekre.

Megkaptam üzenetedet is, hogy a regény 15-én megy nyomdába (Égető Eszter), szeptember 15-én megjelenik. Nekem még vannak kételyeim: hisz az első része egyszer már ki volt szedve. De ha valami baj történne is, a te érdemedet e körül a mű körül nem csökkenti. Félig eltemetett írás volt, amelyet senki sem tudott volna halálom esetén összeállítani. Ma mégis megvan s hat – azon az egy-két emberen látom, akiknek olvasásra kölcsönadtam –, az irodalmi világnak is emlékezetébe idéztetett, s előbb-utóbb csak meg kell jelennie. Ez mind a te érdemed. Kívánom, hogy mint szerkesztő sok hasonló merész kísérletbe kapj bele – irodalmunk javára.

Szeretettel köszönt: Németh László”

Iktassuk ide az Égető Eszter-történet tanulságát, ami köznapi emberekkel bármikor megeshet: „… a boldogság mindig egy hajszálnyira volt. De ez a hajszál nem az emberi természet?” S vajon változott-e az emberi természet a kőbalta gyilkos használatától az atombombáig?

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben