×

Zalán Tibor: Holdfénytől megvakult kutya

Pataky Adrienn

2015 // 01
Zalán Tibor idén töltötte be a hatvanat. A Holdfénytől megvakult kutya verseinek keletkezésekor még ötvenes évei végét taposta, ami nem az élet végét jelző kor, a Letészem a lantot életérzése („Oda vagy, érzem, oda vagy / Oh lelkem ifjusága!”) azonban komolyan veendő, az írás folytathatatlansága és a lírai én életének feleslegességérzése szempontjából. Az előző verseskötet, a 2012-es Fáradt kadenciák felerősítette azt a témát, amit már a korábbi kötetek is pedzegettek, s ami a Holdfénytől megvakult kutya egészét áthatja: a halállal való szembenézés közelségének sejtetése, a tehetetlenség, az üresség és az idegenség érzése. Itt azonban már szinte mindent felülír ez a nyomasztó érzés, s ezt a forma is erősíti. A Zalán Tiborra jellemző képverseket itt most egyetlen vers képviseli, jelzésszerűen, a Napszilánkok, amely ezáltal ki is lóg a kötetből. A Holdfénytől megvakult kutya formailag egyébként sem egységes, Zalán a töredékek és szabadversek sokasága mellett bepillantást enged formatudásába, szonettjei, „tükör-szonettje”, haikui vagy ütemhangsúlyos négysorosai által – enumerációszerűen vonultatja fel egymás után a különféle típusú verseket, az egész kötet egyfajta tárház.

Ahogy az előző kötet borítóját, ezt is Kovács Péter grafikája díszíti (munkái 1996 óta láthatók Zalán Tibor borítóin), a természet kopár, baljós színei, a barna és a szürke árnyalatai jellemzik. A kusza vonalak felzaklatók, mintha egy madártetemet ábrázolnának, vagy magát a vergődést, de a vonalak egy emberi arcot is felsejleni engednek. A kötet persze nemcsak borítójában hasonul Zalán korábbi kötetéhez, a Fáradt kadenciák témái és képei is vissza-vissza­térnek, a Kadenciák félhan­gokra című vers például két- és négysorosokat helyez egymás mögé, fragmentumszerűen, sok intertextussal tarkítva, ahogy már az előző kötet, ez is egyfajta zárlatként identifikálja magát (a kadencia nemcsak a rímet, a zenében a kötetlenséget és a zárlatot is jelenti). A költő elődök felidézése (és ezzel a megelőzöttség­tudat) erősen jelen van – Zalán ezzel is kapcsolódik korábbi köteteihez –, Baudelaire, Kosztolányi vagy Ady is megszólal itt-ott, de nem olyan jelentőséggel, mint például József Attila a dünnyögés, félhangokra című, 2006-os kötetben. Leginkább csak egy-egy sor átiratáról, apróbb utalásokról van szó, persze azért vannak kivételek, az Ezüst szarkofág ciklus például több Tóth Árpád-átiratot tartalmaz, s Juhász Gyula, Babits vagy József Attila is szétíródik benne, a József Attila-parafrázis ezt a címet is viseli: Szétirat. Petri György néhány sora is beivódik a kötetbe, áthatja a Hajnali firkát: az „Igazából nem írok és nem is élek már / Akkor meg minek bárkinek is gesztust tenni” – ez a sorpár lehetne a kötet mottója is, ahogy a további, szintén Petri-ihletettségű sorok is: „voltam már akit az Isten készült horgára / tűzni Vagy ez már a vonaglás amit hívunk / létezésnek Akár a semmibe vetettség / gesztusa is lehet Meztelen koldus Király”. Ahogy a fülszöveg is jelzi, itt „egy élettől búcsúzó lírai én beszél”, elköszön a régi értékektől, a pályatársaktól, az ideáktól és egyáltalán az emberi közegtől – önként vállalja a száműzetést a magányba, hiszen széthullott, újra kell építkeznie, egyedül.

A fülszöveg szerint a kötet kulcsmetaforája a hó, „amely bár mindent betemet, derengő fényt ad”, de megjelennek más zaláni motívumok is: hold, csillag, pipacs, kutya, vonat vagy épp az álom, a halál, a fájdalom. A címbeli kutya ahelyett, hogy megvadult volna a hold fényétől, megvakulva ártalmatlanná, szánalomra méltóvá vált, a kötet mottója is erre rímel: „Egy szál karddal állsz / ki s ők golyókkal lőnek / Nem hős vagy – balek” – szól az én reményvesztettsége. A zaláni költészet egyre mélyebbre zuhan, egyre sötétebb és sivárabb vidéken tapogatózik, viszont ezzel együtt talán közelebb jut a költői én megismeréséhez és újragondolásához. A korábbi köteteknél sötétebb tónust rajzoló Holdfénytől megvakult kutya a kései identitáskeresést, a költői megszólalás e formában ellehetetlenülését textualizálja. Ha az előző kötet a halál sodrából visszatekintő líra, akkor a mostani már szinte magából a halálból (halálként érzékelt létből) tekint vissza – ahogy Koncz Tamás írja, e kötetben „Zalán végigfuttatja ujjait a fekete zongora billentyűin, dallamtöredékeket szólaltatva meg, mintha ezúttal tényleg utoljára játszana a hangszerén” (Koncz Tamás, Nincs, örökké. Zalán Tibor három kötetéről, Bárka, 2014/4.). A téma végső számvetést implikál, de talán tartogat még valamit a lírai én, aki az írás értelmetlenségéig is eljut, talán épp azzal tud továbblépni, ha végiggondolja, felvonultatja és lebontja eddigi költészetének motívumait, formáit. A költészet és a korábbi út értelmetlenné nyilvánítása, lebontása nem egyedülálló, ám úgy tűnik, Zalán Tibor még nem jutott e válsághelyzet végére, még ha oly terjedelmes is ez a kötet, nem bontott szét mindent alkotóelemeire. Pedig a kötet zárlata, a Késői zsengék maga Zalán exodusa, ilyen záró ciklus valójában a posztumusz életműköteteket hivatott zárni, felsorakoztatva a töredékben, befejezetlenül maradt verscsírákat. Zalán itt maga konstruálja meg a frag­menticitást, és avanzsálja zsengékké a legutolsó ciklusba rendezett verseit, ami egy romantikus gesztusként is értelmezhető. A firkákként, perzselt fotókként vagy zsengékként megnevezett versek tudatosan hajaznak a befejezetlenség érzetére, mint ahogy a vendégszövegek vagy az allúziók beemelése is szándékoltan jelöletlen, sokszor teljesen beleolvadnak a zaláni szövegkorpuszba.

A címadó vers tematizálja a kötet egyik fontos tétjét, a lebontás aktusának fontosságát: „és kibomlik ami össze volt / kötve […]” – amely szükségszerű a továbblépéshez. A kötet tétje talán az is, mennyire hiszünk ennek a szenvedő lírai énnek, mennyire tudja megszólítani az olvasóját, mennyire eredeti, el tudja-e hitetni, hogy a gyász megokolt e lírai keretek között, hogy képes-e megteremteni egy belakható, bár igen komor, csak derengő fényű atmoszférát. Elhisszük-e, hogy sajátja az érzés, miszerint „Az élő nem / ellentéte a holtnak / hanem sajátos esete” (Törmelék), hogy élet és halál nem egymás ellentétei, mint ahogy a Haldokolva élet („Én / nem haldoklom / én így élek”) vagy a címadó vers („[…] A nappalok csak / nyitott szemmel átaludt évek / Irgalmatlan messze a holnap”) is kifejezik.

Zalán Tibor e könyvben okoz meglepetéseket, olyan megrendítő szövegekkel, mint például a Túl mögött, amelynek énje fájdalmasan őszinte dühvel veszi tudomásul, hogy barátja, a festőművész Me­nyus már nem része az életének. Ez a kötet egyik leginkább halál ellen tiltakozó pontja, a csalódottságot írja meg, egyedi, vádló hangon: „a kép amivel idestova két éve tartozol […] csak ígérgetted összevissza hogy megcsinálod […] s csak meredek rá / rá a nem létező képre / mely egy kapura van festve és a / semmire van jól felakasztva” (Túl mögött). A semmi, a hiány másutt is kínzó őszinteséggel párosul: „Megsimogatom a fejét / meg nem született gyermekemnek / aki pókhálón hintázik a lét peremén” – szól az Elbocsátó szép megbocsáthatatlan pár sora, amelyben a vád önvádként nyilvánul meg, majd lemondásba (és alkoholba) fullad, a vers énje sírkertnek nevezi életét. A semmibe vetettség, a kiszolgáltatottság, a gyász a kötet központi témája, s amikor épp nem fullad öncélúságba és modorosságba egyes töltelékversekben, akkor vannak nagy pillanatai. A kötet fontos velejárója a keresés aktusa: „Akármihez nyúlok / vers lesz belőle / és én megrettenek tőle / mert a vers egy másik élet / és lehet hogy én már nem is élek” – írja Zalán a Kései zsengék egyik darabjában. Pont azáltal válhat ez a kötet termékennyé, hogy szerzője mindent versanyagként szemlél, s igénye van a megújulásra – ez a látásmód egyáltalán nem egy pálya végét előlegzi. (Palatinus, 2013)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben