×

Weöres Sándor Gnómái

Prágai Tamás

2015 // 01
Tanulmányomban egy gondolatalakzat, a gnóma poétikai jelentőségét vizsgálom Weöres Sándor Gnómák című ciklusa, valamint – talán merésznek tetsző felvetésként – a nép- és közköltészetben megtalálható, véleményem szerint tanulságos párhuzamokkal szolgáló képalakzatok alapján. A Gnómák ciklusba tartozó négy szöveg Weöres Sándor A teremtés dicsérete1 című kötetében jelent meg. A Hideg van (1934) és a Kő és az ember (1935) verseinek megjelenése után a Janus Pannonius Társaság által Pécsett 1938-ban kiadott kötet tematikus és gondolati gazdagodást, gyarapodást is mutat, ugyanakkor egyértelmű folytatása a Weöres Sándortól megszokott formai kísérletező kedvnek. E kötetben a szerző repertoárja láthatóan gyarapszik, több ciklusban később ismertté vált sorozatok szerepelnek, mint például a Huszonnégy melódia között a minden gyerek által ismert A tündér vagy a szintén sokat idézett, feldolgozott Első és a Második szimfónia.

Gnómák2

A boldogságról

A kis jércét nem irigylem én,
amikor kapar az udvar szemetén.
Irígylem a kotlóst: lázban, egyedül
az áthevülő tojásokon ül
s a változás titka körülkerengi.
A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyujtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.

A gondolat itt, ott, mindenütt
élő szövetet bont és sebet üt.
Ha sokallod, mennyi rajtad a seb,
fuss, mint a háromlábu eb,
fuss vissza, míg nem késő visszamenni.
A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyujtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.


Az ostobaságról

A beteg istenek mind haldokolnak,
ép embereké lészen a világ.
A bölcs kérdezni és mérgezni tud csak,
mi lelket épít: az ostobaság.

Az ész szétbontott minden bonthatót itt,
nincs neki mit tovább erjeszteni.
Te boldog abroncs, szorítsd lelkeinket,
ostobaság! gyógyíts, te mennyei!
A jóságról

Káromkodj, ha jónak látod,
szidd az embert és világot,
ha szitkod szép: élvezem.
De hogy itt, e földi honba
bárkinek hibája volna:
senkinek el nem hiszem.

Száz törvény közt botlódsz, kapkodsz
s mindig hű vagy önmagadhoz,
mást akarva sem tehetsz.
Akármit téssz, akármint téssz,
azt teszed, mit legjobbnak vélsz –
mi a jóság, ha nem ez?


A célról

Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?

Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.


A gnóma valamilyen gondolati tartalom tömör megragadása. A köznyelv általában bölcsesség, bölcs mondás, rövid bölcsesség értelemben használja, az Értelmező kéziszótár szerint: „Egyszerű igazságot kifejező tömör (verses) mű(faj).” Az alakzatot az antik retorika is megkülönbözteti, Arisztotelész kissé más értelemben határozza meg:

„A gnóma kijelentés, de nem valami egyediről, például hogy milyen ember Ipikratész, hanem valami általánosról, de nem is minden általánosról, például nem arról, hogy az egyenes a görbének ellentéte, hanem csak arról, amire cselekvéseink vonatkozhatnak, és amit meg kell tennünk vagy el kell kerülnünk. Következésképpen, minthogy az enthümémák konklúziói és premisszái – mellőzvén magát a szillogizmust – gnómák, például: »Azért a józan ember legjobban teszi, / ha nem tanítja túl okosra gyermekét.« Ez gnóma, de ha hozzáfűzzük az okokat is, azaz hogy miért, az egész egy enthüméma, például: »mert nem csupán a lustaság hírébe jut, / de irigyelni fogják polgártársai«. Ez is gnóma: »Sosem vagyunk mindenben boldogok.« És gnóma ez is: »Halandó emberek közt senki sem szabad«, de ha hozzáfűzzük azt, ami közvetlenül utána következik, enthümémát alkot: »vagyon vagy Vakszerencse rabszolgái mind«.”3

Arisztotelész tehát a gnómát egy elvonásból vezeti le: a gnóma hiányos enthüméma, szabadabban fogalmazva: hiányos, indoklással alá nem támasztott életigazság. Figyelmemet eredetileg egy 17. századi szöveg, a Régi Magyar Költők Tára 3. kötetében 221-es szám alatt4 található „Iffiusagh, mint solyom madar...” kezdetű közének és annak népdalváltozatai hívták fel erre a – poétika elméletében nem igazán gyakran hivatkozott – alakzatra. A gnóma ebben a szerkezetben az elhallgatott tudás szinonimájaként jelent meg. Mintha a bölcsesség fontos, talán legfontosabb eleme nem hangzana el – talán azért, mert annak teljes kimondása a nyelvi közlés lehetőségeit feszegeti, az elmondhatóság határát lépi át. Egy görög mítosz szerint Midasz király megkérdezte Szilénoszt, Dionüszosz lófülű, lófarkú kísérőjét, nevelőjét arról, hogy mi legjobb az embernek, Szilénosz válasza pedig így hangzott: „Nyomorúságos egy napig élő, a gond és a véletlen gyermeke, minek kényszerítesz arra, hogy megmondjam neked azt, amit nem hallanod volna a legüdvösebb? A legjobbat te el nem érheted: a legjobb neked meg nem születni, nem lenni, semminek lenni. A másodsorban legjobb azonban neked – mielőbb meghalni.”5 Vegyük észre: Szilénosz válasza, amelyet a „nyomorúságos egy napig élő” embernek ad, ugyancsak az időbe vetettség gondját tárja fel – tegyük hozzá, hogy eme gond tapasztalatát mind a kereszténység és a buddhizmus, de vélhetően minden vallási eszmekör gyökerénél megtaláljuk.

Hogyan viszonyulnak Weöres Sándor Gnómái a gnóma fentebb felvázolt szerkezetéhez? Az I. szöveg6 mindkét versszaka jól felismerhető módon két szakaszból áll: az első, ötsoros felvezető részt háromsoros „magyarázat”, „konklúzió” követi. Úgy tűnik, az I. számú gnóma az arisztotelészi meg­határozás alapján inkább enthüméma, bár mindkét versszakban kérdéses a felvezető szakasz és a konklúzió viszonya. Az értelmezés számára mintha a boldogsággal szembeállított, megérdemlendő „érlelő kín” lenne a fogódzó: ez az a konklúzió, amire a premisszának vonatkoznia kell. De az első strófa felvezető szakasza, a premissza maga is két gondolategységből áll. Mintha a kapirgáló jérce lenne az elutasított, a tojásokon ülő kotlós a vágyott magatartásmodell. Nem egy tétel, hanem egy választás: jérce vagy tojó; és az indoklás érvel a tojó által képviselt magatartásmodell mellett. A második strófa gondolatmenete viszont lineáris, világosan követi a gondolat–seb–érlelő kín logikai sort.

Milyen életbölcsességet kínál tehát két strófánk? Kétféle modellt: egyrészt az átalakulás, a változás, másrészt a gondolkodás „titkát”. Mindkét vállalás fájdalommal jár, de érlelő fájdalommal – ennek elfogadása áll az értékrend csúcsán. Persze mindez csak azok számára elérhető, akik erre érdemesek. Egyik bölcsesség sem gnóma abban az értelemben, ahogy elvártuk. Ám az első strófa felvezető szakasza könnyen két, önálló gnómára bontható. Valósítsuk meg az alábbi transzformációt!

Első eredeti: „A kis jércét nem irigylem én, / amikor kapar az udvar szemetén.” Gnóma ez lenne (szabad transzformációban): Boldog a jérce, amikor az udvar szemetén kapirgál… Ha hozzáteszem a magyarázatot, már enthüméma: …mert nem tud az érlelő kínról. Második eredeti: „Irígylem a kotlóst: lázban, egyedül / az áthevülő tojásokon ül / s a változás titka körülkerengi.” Gnóma ez lenne: Boldogtalan, és mégis boldogabb a kotlós a tojásokon… Így már enthüméma: …mert magányos, de az érlelő kínt megtapasztalja.

Nem állítom persze, hogy az eredeti versnek ez az egyetlen transzformációja lehetséges. Az átiratok mindössze demonstrációk; és mintha azt demonstrálnák, hogy a gnóma szerepe mindössze formai. Bármely enthüméma, vagyis érvelő szillogizmus7 gnómává alakítható a premisszák és konklúzió különválasztásával. Ezt a feltevést a Gnómák további darabjai megerősíteni látszanak. A II. vers (Az ostobaságról) mintha azt állítaná: a bölcsesség beteg, az ostobaság egészséges – mert az ész már szétbontott minden bonthatót. A III. vers (A jóságról): e földi honban senki sem hibáztatható – mert maga a jóság az, hogy a lehető legjobbat tesszük. A IV. pedig (A célról) ezt mondja ki: nem érdekes, hogy céltalannak tetszik az emberi élet – mert értelmet nyer a cél felől.

A valóság persze – mint mindig – ennél összetettebb, és tegyük hozzá: ha Weöres Gnómái pusztán annyit közölnének, amit az iménti bekezdésben állítottunk, aligha lennénk elégedettek költői/gondolati értékükkel. Az igazán érdekes mozzanatok ott találhatók, ahol a szillogizmus szerkezetének ismeretében kevésbé várnánk: a premisszában vagy premisszák előtt. Ebben az értelemben mind a négy szöveg kínál érdekességeket: ami meghökkentő, szokatlan, rendhagyó, az alapvetően a metaforához, a vers gondolati magját képviselő képhez kötődik.

Az I. szövegben a meghatározó kép a meleg tojásé: a jérce és a tyúk szembeállítása a tojást emeli középpontba (a jérce definíciószerűen olyan nőivarú házityúk, ami még nem tojik). A tojás valami nagyon is megfogható, valami nagyon is eredeti – az antik és archaikus (pl. amerikai indián) mitológiában mint világtojás a kezdetre, a világkezdetre utal. A magyar néphagyomány a húsvéti szertartásrendben a feltámadáshoz köti. A változás, amely „körülkerengi” (az ige akár kozmikus mozgásra is utalhat), ebben az értelemben a világ folyamatos változása; az „érlelő kín” magának a változásnak, az időbeli létezésnek a kínja. Lehet, hogy ez első pillantásra túlzó általánosításnak tűnhet. De ne feledjük, hogy a szöveg, amelyet elemzünk, gnóma, tehát – arisztotelészi értelemben – indoklással alá nem támasztott életigazság, amelytől ily módon elvárható, hogy az életre vonatkozó álta­lánosság szintjén útmutatást adjon olvasójának. A „háromlábu eb” metaforája szintén messzire vezethet; alighanem két elemre kell bontanunk, egyik a természetestől eltérő állati alakzat (pl. Ker­be­rosz, háromfejű kutyaszörny), a másik a háromlábúság (a Püthia vagy Szent Luca széke). II. szövegünkben hasonló távlatot nyithat a „beteg istenek” megidézése (akikhez képest az ép emberek meglehetősen alacsonyrendűnek tűnnek, hiszen ők nem a bölcsek, hanem az ostobák); a III. szövegben meglepő módon a premissza központi metaforája a káromkodó, szidalmat mondó emberé; a IV. esetben pedig a patak, pontosabban a patakkal való azonosulás („patak vagyok”) koncentrálja figyelmünket.

A kérdés elkerülhetetlen: miért szerepel a premisszában metafora – egy olyan gondolatalakzat esetében, ahol kimondottan valami általános életszabály megfogalmazását, tehát egyféle gondolati absztrakciót várunk? Ez a kérdés tulajdonképpen megelőzi az elemző kérdését, azt, hogy az alakzatban miért éppen ez vagy amaz a konkrét kép szerepel. Látszólag elüthetjük a kérdést azzal, hogy ez a szerkezet nem tiszta gnóma, hanem vers, és a verstől elvárhatjuk a vizualizációt. Ebben az esetben megfordítva kell feltennünk a kérdést: miért törekszik a vers a gnóma pozíciójára? Akárhogy is, e verstípusban, amelyet gnómikus versként definiálhatunk, azt tapasztaljuk, hogy egy alapvetően gnó­ma­ként vagy enthümémaként leírható szerkezetben helyet követel magának a metafora. Sőt, úgy tűnik, hogy az az összetett gondolati képlet, amire a gnómában félig-meddig kimondott „életszabály”, „életigazság” vonatkozik, éppen a kép mentén, a képen keresztül pillantható meg, a metafora teszi feltárhatóvá, a mertafora irányítja rá figyelmünket. A kép nélkül – mind a négy példában láttuk – az életprobléma nem exponálódna, és ennek következtében a tartalom sem lépne ki a szentenciák szer­kezetéből, és legyünk őszinték, minőségben sem emelkedne ki azon mondások közül, melyeket a köznyelv általában a „hétköznapi bölcsességek”, „aranyköpések”, „szállóigék” címkékkel jellemez.

A gnómikus költemény háromszorosan összekapcsolt szerkezetként áll előttünk. Logikai testét egy szillogizmus alkotja, amely általában premisszára és konklúzióra bontható – mint láttuk, a konklúzió hiányozhat. A premisszához viszont metafora, kép kötődik. Ám ez a két feltétel még nem teljesíti gnómával kapcsolatos elvárásunkat. Harmadikként szükségünk van egy elemre – nevezzük „minősítőnek” –, amely az életigazságra vonatkozó tapasztalatot közvetíti.8 A gnómikus költemény nem logikai/bölcseleti, hanem poétikai kategória – de előttünk bölcseleti igénnyel jelenik meg. Mint költemény a világnak azon vonásait jeleníti meg előttünk, amelyeket a leíró (elemző, bölcseleti) beszédmód kénytelenségből elkerül: de érintkezik a világról véleményt mondó bölcseleti beszédmóddal. „Mély meggyőződésem – írja Paul Ricoeur9 –, hogy egyedül a költői nyelv adja vissza nekünk a dolgok rendjében való részesedésnek és a dolgok rendjéhez való odatartozásnak azt a valóságát, amely megelőzi azt a képességünket, hogy a dolgokat úgy állítsuk szembe önmagunkkal, mint objektumokat a szubjektumokkal. A költői beszédforma funkciója tehát az, hogy elősegítse az odatartozás mélyszerkezeteinek kiemelését a leíró beszédforma romjai közül.” A gnómikus költemény esetében megállapíthatjuk, hogy az a metaforán keresztül nyílik meg a dolgok – a nyelv számára „rendezetlennek” tűnő –, a nyelv és a logika rendszerét megelőző állapota felé.

Weöres törekedhetett arra, hogy Gnóma című ciklusában közelítsen a hagyományosan gnómaként értett logikai szerkezet felé – ám amit létrehozott, nem illeszthető a gnóma kategóriába. A Gnómák ciklus darabjait gnómikus költeménynek kell tekintenünk, és ezért nem csupán gondolati költeményeivel, hanem olyan „verses játékaival” is rokoníthatók, amelyeket általában nem tekintünk – köznyelvi értelemben – „bölcseletinek”. Feltűnő egyébként, hogy a Teremtés dicsérete kötet – nem szembehelyezkedve Weöres korábbi elveivel – igen nagy mértékben hagyatkozik különböző poétikai hagyományokra, az amerikai spirituálétól a maláj ábrándokig, valamint többek között a magyar népköltészetre: de mint a korábbi, Bartókot idéző Bartók suite jelzi, alighanem a magyar népzenét nyersanyagnak tekintő zeneszerzőhöz hasonlítható módon nyersanyagához Weöres is az egyéni átértelmezés, az átdolgozás, átlényegítés módszerével nyúl. Mindazonáltal, ha megvizsgáljuk a Teremtés dicsérete első harmadában publikált, a Huszonnégy melódia ciklusba tartozó versek kezdő képeit, feltűnően gyakorta jelennek meg természeti jelenséget idéző metaforák, erősítve e szövegek dalszerűségét. „Szigoru habok, / csillogó esők, / üveg-testü fák / halkan ringanak” (Félálom); „Napom nem élhetem, / éjem nem alhatom, / hulló nehéz fejem / zúgását hallgatom” (A szájharmonikás bolond); „Arany gyík vedlik az égen / és rád veti pikkelyeit. / Arcodra hálók szakadoznak, / papos hasu gomba rikít” (Erdei dal); „Bóbita Bóbita táncol, / körben az angyalok ülnek, / béka-hadak fuvoláznak, / sáska-hadak hegedülnek” (A tündér). A természeti jelenségen alapuló metafora időmértékes versben is felbukkan: „Már a vad muzsikák kék tüze ellobog. / Fosztott kertek alatt zörren a zagyva szél. / Száll a bolyhos ökörnyál, / zengőn száll az ezüst idő.” (Őszi zsongás)

Természetesen azonnal meg kell állapítanunk egy markáns különbséget is: amíg a dal, a népdal alapvetően strófa alapú, a melódiák és ahhoz hasonlítható költemények általában egységes verskompozíciók – bár láthatjuk, hogy később, például a Magyar etűdök és a Rongyszőnyeg ismert darabjaiban ez változni fog. A népdal jellemző egysége a strófa. Mivel alapvetően énekelt, netán zenével kísért, esetenként alkalmakhoz kötődő műfaj (pl. táncalkalmak, lakodalom, jeles napokhoz kötődő szokások stb.), tartalma akár alkalomról alkalomra változhatott. A szóbeli hagyomány a strófa egységét nagyjából őrzi – tapasztalatom szerint leginkább a strófa „magját”, a szillogizmust, ám annak konkrét megfogalmazása tájegységenként, akár alkalmanként eltérhet; az egymás után énekelt strófák, esetenként strófapárok sorrendje hagyományos előadásmódban meglehetősen szabadon variálható. A következő, Somogy megyében gyűjtött (de Kárpát-me­dence-szerte általánosan ismert) darab például jellegzetes gnómikus dal: „Az eke a földet nem magának szántja, / Az anya a lányát nem magának szánja. / Ha magának szánja, zárja be egy kalitkába, / Ne (j)engedje el a legénnyel a bálba.” Egy másik példa Székről (Kolozs megye): „Gyötör engem a szerelem, nem táplál, / árva szívem nyugodalmat nem talál. // Ázom, ázom, azt gondoltam, hogy esik / pedig csak a két bús szemem könnyezik.” Egy harmadik példa (Mezőség, Kolozs megye): „Nincs édesebb a havasi dinnyénél, /Nincs kedvesebb az első szeretőnél. / Mer az első igazán tud szeretni, / Másodikér de sokat kell szenvedni.” És egy negyedik Kalotaszegről: „Nincsen rózsa, mert lehullott a földre, / nincs szeretőm, mert elhagyott örökre. / Ha elhagyott, hagyjon is el örökre, / mert nem lehet mindenkinek hat ökre.” Mind a négy példánkban közös, hogy a gnóma a természet erejére, annak megbonthatatlan rendjére apellál. Az ezt idéző kép az első esetben az elvetett és kikelő mag, a másodikban az időről időre ismétlődő eső, a harmadikban a napfény által érlelt dinnye édessége, a negyedikben az elnyíló rózsa lehulló szirma – a természet kérlelhetetlensége nyilvánvaló képekben mutatkozik meg. A természet e vonásának megmutatása pedig mind a négy esetben az emberi kapcsolatok (a szerelem, a párkapcsolatok) rejtett vonásait tárja fel.

Lehetőség lett volna rá, hogy Weöres közelebb kerüljön ehhez a megjelenítésmódhoz, de vizsgált kötetében ezt nem tette meg: általában világos határ húzódik „dalszerű” (Képeslap Klárának, Huszonnégy melódia, Dunántúli képek) és „gondolati” versei között – az e tanulmányban vizsgált Gnómák nyilvánvalóan ez utóbbi csoportba tartoznak, bár láthattuk, a metafora tűfokán keresztül a szerző kibújik a bölcseleti/leíró beszédmódból. Azt sem állíthatjuk, hogy egyetlenként. A Tizenkét óda ciklust lezáró Örök pillanat például vizsgált darabunkhoz meglepően hasonló szerkezetet mutat. Első és második két versszaka egy-egy gondolatilag önálló egység:

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat,
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.


Különösen a vers második fele föltűnő: a harmadik versszak kezdő képét, vagyis a premisszát az érintés fogalma köti össze logikailag a vers többi elemével, akárcsak a Félálom című vers záró képsorában: „Gyönge, messzi csók / éri ajkadat, / mint ha fecskeszárny / veri a vizet.”

A két szöveg mintha magáról a gnómáról, pontosabban a gnómikus költeményről szólna. A gnómikus költemény ugyanis megérint és elillan. Jelentése, bár látszólag szilárd szerkezetbe foglalt, könnyen törékenynek bizonyulhat. Az önnön-magadban megtapasztalt Isten emléke már a jelenben „fél-emlék”, később pedig egyenesen az álom tünékenységében oszlik el. Az eredeti élményt a hal érintése mint metafora idézi fel – hiszen az eredeti élményt természetesen nem lehet megnevezni. Az a nyelv, amelyet általában a bölcselet számára tartogatunk, képtelen beszélni a világ szerkezetéről, a teremtést a természeten keresztül megtapasztaló Én felismeréseiről. Lehet, hogy e képtelenség felismerése a legizgalmasabb felismerés. Az a gyanúm, hogy e felismerés sejtelme élteti a gnómikus költeményt, ezt az összetett, sajátos módon bölcseleti közlésformát.

A gnóma tehát egy kudarc beismerése: a létezés bizonyos viszonylatait a nyelv nem képzi le. De ez a kudarc látszólagos. Az eredeti tapasztalat a metaforán keresztül kilépve a bölcseleti nyelv keretei közül visszahúzódik a teremtett világ elemi, mert természeti viszonylatai közé. Nem mellékes e szempontból, hogy Weöres könyvének címe: A teremtés dicsérete. Az ember számára a teremtésről való a tudást vagy legalábbis az e tudás utáni vágyat a természet nyitja meg. Az ember a természeti világban idegen lett: de úgy tűnik, nehezen feledheti hajdani otthonosságát.

Jegyzetek

1 Janus Pannonius Társaság, Pécs, 1938.

2 Az Egybegyűjtött írások (Magvető, Budapest, 1986) I/109–110. alapján.

3 Arisztotelész, Retorika, 1394a–b. (ford. Adamik Tamás, Budapest, 1982)

4 A Régi Magyar Költők Tára, XVII. századi világi énekek 3. kötetét sajtó alá rendezte Stoll Béla (Akadémiai, Budapest, 1961).

5 Idézi a dionüszoszi fogalmát megvilágítandó módon Friedrich Nietzsche A tragédia születésében. (Európa, Budapest, 1986, 37–38.)

6 A hivatkozásokban Weöres szövegeit római számmal jelzem: I. A boldogságról, II. Az ostobaságról, III. A jóságról, IV. A célról.

7 A szillogizmus kifejezést itt az arisztotelészi értelmezésnek megfelelően (pl. Első Analitika 24b, 18–20.) egyszerűen következtetésként használom.

8 Paul Ricoeur Bibliai hermeneutika című munkájában hasonló módon modellezi a parabola (példázat) műfaját: az egy metafora, egy elbeszélés (narratíva), valamint egy, az emberi lét valamely határtapasztalatára vonatkozó minősítő kapcsolódásában jelenik meg előttünk. (Hermeneutikai kutatóközpont, Budapest, 1995, 51–144.)

9 Uo. 36.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben