Táncosnő; A színésznő szonettje; Parabola

Táncosnő

A fürdőszobatükre földig ért.
Kislánykorától annál gyakorolta
a port de bras-t vagy épp a grand pliét.
Az előtt folyt le minden ruhapróba –
és minden smink, mit valaha lebőgött.
Ma már legyintene: nem éri meg.
Ki tudja, angyal hívta-e vagy ördög?
Táncosnő lett. Bár tudná, hogy minek!

Mennyi lemondás mennyi türelemmel
lesz semmivé, ha megvénül az ember,
s elunja ezt az egész karnevált!
Sőt némi kárörömmel minden reggel
csak nézi, mint ki már rég erre várt,
a szó eleji T-t, hogy R-re vált.

A színésznő szonettje

Nap mint nap más és más szerepbe lépve
Bukdácsolok az életemen végig,
Csak hitelesen az utolsó vérig,
Új partnerek közt lesni új veszélyre.

Belül Médeia gyásza, bosszúvágya,
Így játszom ma este a Csókos asszonyt,
És holnap azt a nőt a bohózatból,
Ki, hogy megcsalják, észrevenni gyáva.

A figurák összemosódnak bennem,
Híg vízfestékpöttyök egy ív papíron,
Már nem színek és nem formák, és meg nem

Mondom, melyiket gyűlöltem, s szerettem,
Hogy túl sikeren, bukáson és kínon,
Melyik lesz, amelyiket visszasírom.

Parabola

Miután az úthenger átment rajta,
a rajzfilmfigura egy darabig
csak matricaként simult az aszfaltra,
de nem volt vér, se jaj, se ordítás.

Aztán összehajtogatta magát
vékonyan, szélről, mint a linzertésztát,
míg háromdimenziós lett a teste
(már amennyire 3D-s lehet

egy rajzfilmfigura). A lenyomat
ott maradt persze. S nem esett szó arról,
hogy fájt-e neki, fájt-e az aszfaltnak,
vagy mondjuk, az úthengernek akár.