×

„mosolyogni kell vagy táncolni”

Beszélgetés Flór Gábor gitárossal

Bornemissza Ádám

2015 // 01
Flór Gábor (1964) kromatikus harmonikán, szaxofonon és gitáron játszik. Alapítója és vezetője volt a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji alternatív zenei mozgalom népszerű együttesének, a Wei Wu Weinek. Alapító tagja volt az időközben megszűnt Magyar Szájharmonikás Szövetségnek. Jelenleg a Hot Club of Hungary és a Flór Gábor Harmonica Summit zenekarokban játszik. Ez utóbbival 2013-ban készített, Merci, monsieur Django! című lemezét Nyugaton is elismerő visszhang fogadta.

.

Gitározol, szaxofonozol, szájharmonikázol. Melyik a fő hangszered? Rangsorolod-e őket egyáltalán, vagy egyenrangúakként fújod, pengeted az összeset?

Azt hiszem, inkább az utóbbi. A történet úgy kezdődött, hogy már ötéves koromban gitározni akartam, de ez nem jött össze, mert egy néni – már nem emlékszem a nevére – ráült az első gitáromra, és utána soha többé nem kaptam újat. Első hangszerem a szájharmonika volt, tizennégy éves korom óta fújom. Tehát voltaképpen ez a fő hangszerem, mert ezt művelem a leghosszabb ideje. Az­után jött a szaxofon, az a tanult hangszerem. Gitározni 2004-ben kezdtem el, és azóta egyenrangú a három hangszer. Akkor jött el az a pont, hogy most már csak azért is veszek egy gitárt, negyvenéves vagyok, most már itt az ideje – ez egyfajta bakancslista volt. Azóta gitározom is, 2006-ban már lemezfelvételen is játszottam.

Miért érezted ennek a kényszerét? Annyira jó gitározni, vagy annyira jónak gondoltad?

Minden hangszeren szeretek játszani, és gitározni már régóta nagyon szerettem volna, de nem volt gitárom. Amikor nagyon szaxofonoztam, nagyon szájharmonikáztam, akkor nem volt indíték a gitárvásárlásra. Aztán jött egy szünet a zenei életemben, és akkor azt mondtam, hogy most itt az idő gitározni. Ez a pauza hamarosan véget ért, és egy darabig a gitár volt a fő hangszerem. De most lényegében egyenrangúak a hangszereim.

Ezekhez a hangszerekhez különböző zenei ízlések társulnak benned, vagy egy egységes zene különböző vetületeiként tekintesz rájuk?

Azt hiszem, én mindig dzsesszt játszottam. A Képzőművészeti Szakközépbe jártam, ott mindenki bluest játszott, nyilván én is azzal kezdtem, de ez egy idő után elmúlt. Már harmadikos gimnazista koromban Charlie Parkert hallgattam. Szépen végigmentem a fokozatokon: blues, dixieland, régi dzsessz, aztán kikötöttem a bebopnál, és akkor egy ideig úgy gondoltam, hogy bebopzenész leszek. De nem lettem az. Viszont ez a korszak még mindig nagy kedvencem. Bármit játszottam, abban dzsessz volt.

Végigmentem a dzsessz különböző korszakain, és lényegében a „régi” dzsessznél, a régi szvingnél kötöttem ki, most is ebben élek. Alkalmanként kikacsingatok erre-arra, de a dzsesszben érzem magam a legjobban.

A legkorábbi emlékem rólad a Wei Wu Wei zenekar. Előtte mik történtek veled?

Előtte semmi sem történt. Fuvoláztam egy kicsit, elvégeztem a középiskolát, szaxofonozgattam. Volt egy Hmmm nevű együttes, abban kezdtem játszani 1986 októberében, de ez egy rövid életű próbálkozás volt. Aztán amikor Somogyi Feri barátom visszajött a katonaságtól, megbeszéltük, hogy alapítsunk egy zenekart, és alapítottunk. 1987 januárjában, úgy emlékszem, 23-án volt az első koncertünk. Jó ideig működött a Wei Wu Wei, de a tagok egyre kevésbé bírták a viszonyokat: nehéz volt egy teljesen új stílussal „betörni a piacra”, állandóan széllel szemben, csak a saját elképzeléseket követve játszani, sok volt a hullámvölgy és hullámhegy, aztán az egyik völgyig bírta a tagság.

Hogyan határoznád meg ezt a muzsikát?

Ez érdekes dolog. Kijelenthető, hogy ezt a fajta zenét itthon mi találtuk ki. Talán egy kicsit korán is történt, ezért sem volt hosszabb távon életképes. Mi dzsessz-popnak hívtuk. Aztán később kiderült, hogy ez egy létező műfaj. Mi úgy gondoltuk, hogy csak így nevezhetjük. Sodródtunk jobbra-balra, senki sem tudta, melyik zenei irányzatban lenne a helyünk igazán. Főként alternatív zenekarok között játszottunk, mert jó fejek voltak. De szerepeltünk a Bingó című, hihetetlen népszerű tévéműsorban is. Ez egy számhúzós szerencsejáték volt, az adás után afféle helyi hősöknek érezhettük magunkat, a metróban is fölismertek. Folyton az egyik perifériáról a másikra lökődtünk, senki sem tudta, pontosan hová tegye a muzsikánkat. A Rock Gyermekei slágerlistát majdnem egy éven keresztül vezettük a Ködfoltok című dallal.

A rendszerváltás környéki alternatív zenei színtér széles körben volt népszerű. Ez mozgalommá is vált, vagy csak az idő szépíti meg?

Ez valójában nem volt mozgalom. Voltunk jó néhányan, akik mindenféle zenét játszottunk, és egymás köré szerveződtünk. Nemegyszer megtörtént, hogy valaki felhívott a Pál Utcai Fiúk, az Álomgyár meg hasonló zenekarok nevében. Ezek a zenekarok összeszerveződtek, mert együtt nagyobb bulikat tudtak csinálni. Arra is volt példa, hogy két-három zenekar összeállt, és szerveztek egy klubot. Nekünk az Almássy téren éveken keresztül működött egy sikeres klubunk a Satöbbivel és a Ladánybene 27-tel. Hétfő esténként háromszáz ember jött el, nagyon jól működött. Tulajdonképpen ez volt a „mozgalom” lényege. És az, hogy valaki fölhívott a másik zenekarból azzal, hogy nincs basszuserősítőjük, elvihetik-e a miénket. És mondtam, hogy persze – mert nekünk volt egy jó.

Jóban voltunk egymással, bár nem állítom, hogy ezek szoros barátságok voltak. Azok voltak közeli barátok, akik együtt jártak inni. Mi nem voltunk az a fajta zenekar, amelynek a tagjai koncertek után nagyon szétcsapják magukat, de azért mi is nagyjából mindenkivel jóban voltunk. Így működtek ezek a dolgok. Nagyon jó bulik szerveződtek.

A rendszerváltás szempontjából számomra az volt az egyik legemlékezetesebb, amikor az első fürdős koncertet terveztük-szerveztük a budapesti Gellért fürdőben. Éppen akkor tartották a tizen-valahányadik pártkongresszust, és az utolsó pillanatban letiltották a bulit. Borzasztóan megijedtem, mert akkoriban éppen a Cartographiában dolgoztam, és nagyon csúnyán szidtam a rendszert a telefonban. Utána egész délután nem volt vonal a Cartographia azon részlegén. Néhány napig féltem, de semmiféle megtorlás sem történt, így hát nem lett belőlem rendszerváltó forradalmár. Történtek akkoriban érdekes dolgok, pedig az már bőven a korszak vége volt (vagy az eleje egy másiknak). Ültek magnós emberek az első sorban a szigetvári fesztiválon, meg elhárító tisztet kellett vinnünk a svájci turnéra (ami pont a taxis-sztrájk idejére esett), állítólag azért, mert a velünk együtt turnézó Kortársak zenekar énekese éppen behívás előtt állt. Nem szívesen lettem volna az „elhárító” helyében, végig őt cikizte mindkét zenekar a buszban.

Ezek szerint akkoriban lehetséges volt fenntartani egy folyamatosan koncertező zenekart…

Persze. Volt három olyan évem, amikor egyszerre több zenekar hivatásos zenésze voltam. A Wei Wu Wei volt a fő zenekarom, és még létezett a We Dot nevű mellékzenekarom is. Emellett hol itt, hol ott sessionzenészkedtem, főként a Satöbbivel és a Ladánybene 27-tel játszottam, ha éppen nem volt ráérő szaxofonosuk. És volt egy olyan évem, amikor több koncertem volt, mint ahány nap van egy esztendőben. Volt olyan nap, hogy délben a Honda Jazzfesztiválon játszottam Szentendrén, utána egy Ginger Baker-koncerten előzenekarként a Petőfi Csarnokban, végül még éjjel kettőkor lementünk az Eötvös Klubba egy Wei Wu Wei-koncertet adni. És nem egy ilyen nap volt. Ez a sűrű időszak három évig tartott, utána lecsengett.

Ez a felfutás annak volt köszönhető, hogy valami hiányzott a hazai könnyűzenéből? A hallgatóságnak volt egyfajta hiányérzete – és akkor hirtelen jött ez a sok friss zenekar?

Egyrészt valami hiányzott a zenei életből, másrészt voltak koncerthelyek. Nem jelentett gondot, hogy leszervezzünk akárhány bulit akárhol, mert rengeteg hely volt. Most is rengeteg van, de most már… Akkoriban a tulaj nem határozta meg, hogy a zenekar milyen zenét játszhat. Voltak helyek, rengeteg dzsessz- és alternatív zenei klub, működtek a művelődési házak, és volt egy óriási fellendülés. A rendszerváltás körüli évek nagyon erősek voltak. Az internet még nem szívta el a hallgatóságot, nem volt YouTube – lényegében semmi sem volt –, a tévét sem volt érdemes nézni. Mindenki lelkesedett a rendszerváltozásért, mindenki örült, hogy végre szabadság van. Olyan volt a hangulat, mint Bécsben. Ezt tapasztaltam, mert játszottunk Bécsben is: ha végigmentél egy utcán, itt is, ott is klubok voltak, mindenhol zenélt valaki. Tehát Pesten nagyon sok koncertterem volt – de azután különböző okok miatt fokozatosan megszűntek.

Nem is tudom, végül maradtak-e nagy túlélői ennek az időszaknak.

Maradtak. Vannak ma is koncertező zenekarok, például a Pál Utcai Fiúk, és abból a nemzedékből nőttek ki a mai sztárzenekarok, például a Quimby. Lényegében a Kispál is velünk egy időben kezdte, ők akkoriban bontogatták a szárnyaikat. Emlékszem egy pécsi koncertre, ahol rettentő mennyiségű, egész demizson pálinkát sikerült az öltözőben elfogyasztanunk velük – na, nem a koncert előtt, hanem utána. És nagyon, nagyon jól szórakoztunk… Mi akkor már „hú, de nagyon ismert” zenekarnak számítottunk. Ők túlélték ezt a rendszert, és szép karriert futottak be. Vagy például az Emil.RuleZ… Emlékszem, annak idején beszélgettem Hegyi Gyurival, és azt mondta, hogy ők csak egy „garázs-zenekar”. Ma a Wei Wu Wei már nem létezik, ők pedig nagyon ismert, ma is fellépő, nagyon jó zenekar. A Ladánybene 27 szintén sztárzenekarrá nőtte ki magát.

Az akkori hivatásos zenészekkel, az idősebb korosztállyal volt valami viszonyotok? Ők elfogadták ezt az új zenészréteget? Vagy annyira más terepen mozogtatok, hogy a két társaság nem is találkozott?

Nem is tudom… A miénk teljesen más terep volt. A hivatalos könnyűzenéhez semmi közünk sem volt. Ezzel szemben akadtak tévéműsorok, amelyekbe bekerülhettünk. Bizonyos műsorokban megjelenhettünk, a rádió játszotta a dalainkat. És voltak zenei versenyek, amelyeken néha elindultunk – azóta sem tudom, miért, utálom a versenyeket –, és mindig nyertünk valamit, és annak általában rádiófelvétel lett a vége. Egyszer a Stúdió 11 zenekar éppen énekeseket kísért ott, ahol mi is játszottunk – már nem emlékszem, milyen díjat nyertünk. Engem odaültettek a zenekarba, mert ott voltak a szaxofonmikrofonok, így ott álltam meghajlásnál Csepregi Gyuszi mellett, kezemben az Amati hangszeremmel, és nagyon kellemetlenül éreztem magam. Borzasztó hülyén nézett ki, hogy amíg a Stúdió 11 játszik, én semmit sem csinálok, de mivel Gyuszi nagyon kedves ember, amikor ők meghajoltak, rám mutatott mint sztárvendégre. Amikor jött az én zenekarom, nem az történt, hogy kiálltam a szokásos helyemre, hanem ott fújtam ülve a szaxofonosok között a Stúdió 11-ben. Kár, hogy erről nem készült fénykép, mert akkor öregkoromban mutogathatnám, hogy a Stúdió 11-ben is játszottam… Így születnek a legendák.

Mára viszont a dzsesszpopból-popdzsesszből elmaradt a pop.

Lényegében nem, mert a popzenét nem bírom abbahagyni. Egyrészt alakulóban van egy popzenekarom, Valaki Alfonz néven, meg akárhogy is, ez a Django-vonal popzene, nem afféle megfejtősdi. Erre bizony mozognak a lábak és a fejek: az emberek táncolnak. A saját formációmban, ami lényegében egy fantomzenekar (merthogy igen keveset játszunk, nem vagyok egy szervezőtehetség, ha hívnak, megyek, viszont méltatlan körülmények között nem játszom szívesen), a Harmonica Summitban is a dzsessz könnyebbik végét fogom meg. Tehát inkább a szórakoztató vonalat követem.

Érdekes, ahogy az érthetőség és a modernség ellentétesen mozog. Ha valami modern, az már rögtön kevésbé érthető? Van ennek valamilyen egészséges egyensúlyi pontja, vagy ez mindenkinél más?

Attól függ, ki mit szeret játszani. Nem tudom, van-e egyensúlyi pontja, és hogy balanszírozni kell-e. Szerintem csak úgy kijön az emberből az, amit játszani akar. Amikor legutóbb a Django-lemezemet készítettem, lényegében csak úgy magamnak csináltam, nem volt megrendelő. Én vettem föl, egy kedves barátom keverte, én rajzoltam a borítót, Noémi a portrékat a borítóra [Flór Noémi nagybőgős, Gábor felesége], vagyis mindent mi csináltunk. Birta Miki gitározik rajta, aki nem Django-gitáros, de az elképzelése pontosan megegyezett az enyémmel: egy olyan Django-lemezt készíteni, amelyen ugyan Django-dalok szerepelnek, de nem szigorúan autentikusan. És az az érdekes, hogy itthon nem feltétlenül veszik észre, hogy ez miben más. Mert Magyarországon ennek nincs igazi kultúrája. Ezt a fajta Django-muzsikát hazánkban tulajdonképpen mi kezdtük, a Hot Club of Hungaryvel. Annak idején a Kovács Andor–Deseő Csaba-féle Hot Club Budapest is már némileg modernebb vonal volt. Végül is nyugodtan mondhatom, hogy ezt a stílust ebben az autentikus formában itthon mi hoztuk elő. De ez a lemez nem az autentikus vonalat követi. A franciák ezt észrevették: a megjelent kritikában pontosan kifejtik, hogy ez miben más, és miért tetszik nekik.

Melyik elnevezést tartod a legjobbnak? Manouche dzsessz, húros dzsessz, hagyományos dzsessz, régi dzsessz…

Nem tudom. Szigorú értelemben manouche vagy gypsy jazz. Ez azért érdekes, mert a manouche és a gypsy jelentése is cigány. A manouche a karaváncigány francia megfelelője, a gypsy pedig az angol nyelvterületen a cigány nép egyik neve. Mi viszont nem vagyunk cigányok, ettől függetlenül ezt a műfajt játsszuk – de nem úgy, ahogy a cigányok. Mi egy picit másképpen, tánczenésebben muzsikálunk, kevésbé hangsúlyos a virtuozitás. A Rosenberg trió például egy nagyon pörgős, remek zene – ők egy másik vonulatát képviselik ugyanennek a műfajnak. Leginkább talán az eredeti hangulatát szeretnénk átemelni a harmincas évek zenéjének. Ének van benne, itt-ott egy-két fúvós. Ettől függetlenül teljesen a Django-féle világ.

Ez mennyiben európai zene, esetleg mennyiben amerikai?

Először az amerikai dzsessz született meg, ami elindult az amerikai feketéktől, és aztán a lemezek révén átjutott Európába. Azután már az európaiak is kezdtek dzsesszt játszani valamilyen szinten, és Django Reinhardt nekilátott átértelmezni az amerikai műfaji kötöttségeket. Beletette a francia musette zenét, amit ő korábban tanult. Beletette a cigányzenét is, továbbá a saját világát, és mindebből kialakult az európai húros dzsessz. Azért hívják húrosnak, mert nincs benne dob. A dobot ritmusgitár helyettesíti, és gitárok vannak benne, hegedű, bőgő. Általában két-három gitár és egy bőgő. Ezek egészülnek ki egyéb hangszerekkel, gyakorlatilag bármivel. Jelen esetben tangóharmonikával, szaxofonnal, klarinéttal, szájharmonikával. Ám az alapzenekar nem a dob–bőgő–zongora, hanem a gitárok és egy bőgő.

Nekem az a benyomásom, talán pont a gitárok miatt, hogy a sok húros hangszer és a fúvósok hiánya miatt ennek a zenének más a lelkülete. Rövid, pattogó hangok, szemben a fúvósok nagy, hosszú hangjaival…

Ez így van. Mindamellett ennek a zenének van egyfajta nagyon jellegzetes kíséreti módja. A ritmusgitár kísérő funkciója nagyon markáns, ez csak ebben a zenében hallható. Érdekes módon a bluegrassban hasonló a mandolinkíséret. Az én lemezemen nem a hagyományos játékot játsszuk, de a kíséret teljesen az eredetit követi.

Pont erre szeretnék még kitérni. Ha valaki viszonylag régi muzsikát játszik, az automatikusan egy ortodox felfogással párosul, vagy lehetséges, hogy úgy nyúl hozzá, hogy esetleg a megmerevedett hagyományokat kiveszi belőle?

Bármi lehetséges, bármi belefér – legfeljebb nagyon elüt. Ha én elkezdek bebopot szólózni egy szvinges muzsikára, az nagyon kilóg, ezért nem helyes. Tehát a határok bizonyos mértékig tágíthatók, de ez idegenül hat, nem passzol. Ettől függetlenül olykor még torzítós gitárral is játszanak ilyen zenét, előfordulnak szélsőségek. Nagyon sokan kísérleteznek ezzel a zenével, és ezek egy része nagyszerű. Attól függ, hogy kinek mit mond, kiből mit hoz ki ez a zene.

Internetes fórumokon tapasztalható, hogy ennek a zenének jókora közönsége van, létezik egy úgynevezett kemény mag is. Ennek a tagjai elfogadják az apró újításokat, vagy ők inkább orto­doxok?

Elfogadják, a már említett francia kritika is elfogadta. Az egyik kanadai rádió most is játssza ezt a lemezt, és ott is azt emelték ki, hogy nem egészen autentikusak a fordulatok, nem ugyanazt hallod, amit korábban már százszor, és éppen ez a jó. Ez a kilépés a keretekből nagyon tetszett nekik. Van egy modern íze, amit nem vesznek észre ott, ahol nem épült be hagyományszerűen ez a zene a köztudatba.

Érdekes, hogy az emberek, akik valahol e muzsika körül mozognak, az egész világon nagyon barátságosak. Játszottunk már Olaszországban, Németországban, Franciaországban, Korzikán, és mindenütt hihetetlen barátságos emberekkel találkoztunk. Sokukkal azóta is tartom a kapcsolatot, ez egy világméretű közösség. A Facebookon folyamatosan jelölgetnek különböző Hot Club-zeneka­rok Új-Zélandtól az Északi-sarkig. Ez lényegében egy nagyon jópofa dolog.

Mindez csak véletlen, vagy ez egy olyan lelkületű zene, hogy a kedves, vidám lelkületű embereket húzza magához?

Nem tudom. A zene kétségtelenül nagyon mosolygós. Nem lehet mozdulatlanul ülni, elborultan nézni: mosolyogni kell vagy táncolni, ez a két lehetőség van. Valószínűleg innen ered ez az össze­tartás.

Ez a műfaj hazánkban mennyire működik koncertmuzsikaként, pódiumzeneként?

Mostanában nincs sok ilyen lehetőség. Vagy talán lenne, de nekem nem erősségem a szervezés, a menedzselés. Tudom, hogy ez hiba, és mivel a zenekarnak nincs menedzsere, ezért ez nehezen működik. Többnyire akkor játszunk, ha valaki megkérdezi, nem akarunk-e játszani. Nem nagyon mászkálok a lehetőségek után, inkább gyakorlok. Egyszerűen nem akarok naponta tizenhat órán keresztül különböző helyeken kilincselni, hogy itt és itt szeretnék játszani. Magyarországon már nagyon sok fesztiválon játszottunk, rengeteg ember előtt, és szerették a zenénket. Külföldön ugyanígy. A legemlékezetesebb a korzikai koncertünk volt, ezerfős közönség előtt, egy hegy tetején, ahol még vécé sem volt. Egy börtön mellett játszottunk, Korzika tele van régi börtönökkel. A rendezők mondták, ha valakinek vécére kell mennie, akkor a börtön mögött, a bokorban intézze. Amúgy minden volt: székek, gitárkészítők sátrai, sör, csak éppen a vadonban. És jöttek az emberek kocsikkal, végigülték a koncertet, és élvezték. Bármerre jártunk a világon, a zenénk sikert aratott, a kis klubokban ugyanúgy helytálltunk, mint a nagy színpadokon. Persze ezer fő előtt kicsit másképpen játszunk, mint tíz vagy ötven ember előtt.

Lehet, hogy ezt a zenét a vidámságának köszönhetően nem is feltétlenül egy pódiumon kell bemutatni, hanem nagyszerű helyszín lenne a kocsma, a jó értelemben mondott vendéglátó környezet.

Ez igaz. Ez a zene ott született, ott él igazán. Django halála után, amikor jó néhány évvel ezelőtt a franciaországi cigányok újra felfedezték ezt a műfajt, már kialakították ennek a színpadi hagyományát. Egy kocsmában tényleg kötetlenebbül lehet játszani, míg egy nagyobb színpadon több zenész szokott ülni. Mi mostanság kisebb formációkban megyünk különböző helyekre: a háromfős felállás volt a legkisebb, de voltunk már hatan is.

Szoktam látni fényképeket a zenekarodról, de sosem tudom, hányan vagytok, mert mindig más a létszám.

Igen, ez több dologtól függ… Például attól, hogy mekkora a hely, elférünk-e egyáltalán. Előfordul, hogy azt mondják, négy ember sok ide, olyankor hárman megyünk. Ha valamelyikünk éppen nem ér rá, akkor nélküle megyünk, ezt teljesen szabadon kezeljük. Nyilván van egy alaplétszám, aminél kevesebben nem ülhetünk fel a színpadra – egyedül hiába megyek el, abból nem lesz Hot Club of Hungary. De felső létszámhatár nincs. Eddig két lemezünk jelent meg, a másodikon már szerepel klarinét és pozan, és hirtelenjében nem is tudom, még milyen hangszerek. Tehát bátran variálhatunk a felállásunkon.

És hogyan fogad titeket a közönség? A ti zenétek a dzsesszen mint rétegzenén belül is rétegzene, vagy a vidámsága, közérthetősége miatt képes a dzsessz közönségén túl is érvényesülni?

Egyrészt rétegzene a dzsesszen belül, mert a nagyon elfogult dzsesszrajongók ezt a műfajt kissé talán lenézik, nem tartják valódi dzsessznek. Azt mondják: jaj, ez már régi, ez tánczene, ez nem dzsessz. A közönség másik része viszont pontosan tudja, hol a helye ennek a zenének. És megvan az az előnye, hogy a nem kimondottan dzsesszt kedvelő közönség is szereti. Nincsenek órákig tartó szólók, a számok vidámak, az egésznek van egy jó kis atmoszférája. Aki nagyon ellenáll neki, az valószínűleg bárminek képes ellenállni, annak teljesen mindegy, hogy mit hallgat.

Tényleg csak vidám számokból áll ez a muzsika, nincs ballada rétege?

Van ballada rétege, ami nyilván nem túlzottan vidám – de nem ez a meghatározó.

Inkább az életöröm.

Igen, az életöröm. Nagyon jó hangulata van. Ha megnézzük a balladákat, azok sem kimondottan elborulós, szomorú darabok, inkább érzelmesek. Jó őket hallgatni, négy kétszázas tempó után kellemesen hat egy ballada. Erre a zenére igazán nem jellemző a komorság.

Ez a dalkincs csak az 1920-as, 1930-as évekből való, a zenekarok csak abból az időszakból merítenek, vagy szereznek újabb dalokat is?

Ez összetett. Egyrészt vannak a sztenderdek, amiket abban a korban vagy később játszottak: Gershwin, Berlin, Armstrong és még sok más híres szerző dalai. Aztán vannak, amiket Django írt Stéphane Grappellivel vagy egyedül, továbbá vannak azok a számok, amelyeket Django halála után írtak, ugyanabban a stílusban. Néhány mai cigánygitáros szerzeménye is a repertoár része. De a bebopkorszak dalai is helyet kaphatnak, csak kicsit máshogyan szólalnak meg, mint, mondjuk, Parkernél. És néha mi is írunk dalokat. Tehát szinte minden belefér. Jóformán bármit eljátszhatsz ebben a stílusban. Most például divatos a Lost Fingers nevű kanadai együttes – Michael Jacksont és hasonló zenéket dolgoznak föl, kiválóan. Gyakorlatilag bármi földolgozható különböző stílusokban. Egyébként a dzsessz jó részben eleve a földolgozásokra épül. Most nagyon felkapott egy Postmodern Jukebox nevű zenekar, ők nemcsak Django-stílusban, hanem régi szving és régi latin dzsessz stílusban dolgoznak föl mai diszkó- és egyéb slágereket, majdnem fölismerhetetlenné dzsesszesítve. Hihetetlenül jók. Alapítójuk egy zongorista, aki abból indult ki: nem igaz, hogy csak régen születtek értékes dalok, a mai zenék is jók, csak rosszul adják elő őket, rossz hangszereléssel. És eljátssza a mai zenéket kiváló zenészekkel, nagyon jó énekesekkel, mindenki megtalálja hozzá a hangot. A számomra eredetiben hallgathatatlan számokon meglepődöm, hogy jé, ez tényleg jó. Nagyon fura.

Nekem az tetszik ezekben a zenékben, hogy nincs extra csilivili. Van a dallam, van a harmóniasor, vannak tempók, és valamilyen hagyományba illeszkedő hangszereléssel az egész megszólal.

Itt nincs technika. Itt fogod a hangszert, és játszol. Itt csak az ember van. Itt nem lehet azt csinálni, hogy ha hamisan énekel az énekes, nem baj, autotune-nal kijavítjuk, és egyszeriben jó lesz. Az ilyesmi a dzsesszben nem szokás, mert rosszul hangzik. Én sem úgy készítem a lemezeimet, hogy van egy refrén, és azt a zeneszerkesztő szoftverben bemásolom egymás után négyszer. A dalok elején van egy téma, és azt eljátszom a dalok végén is, nem trükközöm. A végén kicsit más lesz a téma, mint amilyen az elején volt. Ha véletlenül mégis pontosan ugyanolyan, annak csak az az oka, hogy úgy játszottam el. Nem a számítógép másolás-beillesztés funkciója a mérce. Ebben a zenében persze van hibalehetőség, de benne van az is, hogy emberek játsszák. Azt tapasztalom, hogy manapság a gépek segítségével már bárki csinálhat zenét. Ha veszek egy zeneszerkesztő programot, és leülök, egy-két nap alatt összehozhatok bármilyen zenét. Nem kell hozzá hangszeres tudás. Ha veszek egy Band in a Boxot, és megnyomok egy gombot, akkor eljátssza nekem a számot, én rájátszom a szólamot, és máris kész a lemez. A dzsesszben viszont emberek kellenek, akik ott vannak, és élőben játszanak. Napjainkban a technika már olyan szintre fejlődött, hogy már nem nagyon érdemes lemezt kiadni. Lehet, hogy nem érem meg, amire ide is begyűrűzik, de jelenleg Nyugaton az a tendencia, hogy nagyon-nagyon jönnek előre az élőzenés zenekarok.

Újra felfedezik az élőzenét? Pontosabban az újabb nemzedék a nulláról felfedezi?

Igen, a nulláról, mert volt egy hosszú szünet. Most az a divat, hogy mindent letöltünk, mindent másolunk, csak az aktuális sztár érdekes. Akkor sem veszik meg a lemezt, csak két slágerszámot. Egy idő után ez tarthatatlan. Van egy ismerősöm, akinek több terabájt terjedelemnyi zenéje van. Megkérdeztem, meghallgatta-e őket. Ja, nem, nem. Nem is él addig az ember, hogy meghallgassa – mondta. És kiktől vannak ezek a zenék? Hát nem tudom, majd megnézem. És kik játszanak a felvételeken? Nem tudom… Megdöbbentő volt. Ha én meghallgatok egy zenét, pontosan tudom, ki a bőgős, ki szaxofonozik, ki énekel. Mert érdekel. Mostanság újra kezd divatba jönni ez az érdeklődés.

Talán azért uralkodott el a rögzített zene, mert ha egyre kisebb helyeken, mostoha körülmények között játszanak élőben a zenekarok, nyilván nem szólalnak meg olyan szépen, mint a YouTube-on hallható felvételek.

Ez is elképzelhető. De a mi zenekarunk már a koncerteken is közel stúdióminőségben szól, és ez az általam ismert zenekarok többségére is érvényes. Nyilván a sátor suhog, néha becsapódik az ajtó, de maga a zenekar profin szól. Felnevelkedett egy hangtechnikus-nemzedék is. Emlékszem, a nyolcvanas években ragaszkodtunk egy-két hangmérnökhöz, mert ők zseniálisak voltak. Ha viszont ismeretlen helyre mentünk, számíthattunk rá, hogy rosszul fogunk szólni. Tudtuk, hogy nem lesz a kontrollban semmi, és majd a fejemhez vágják, hogy milyen vacak hangszerem van, miközben én tudtam, hogy a hangszerem értéke egy átlagos munkás egész évi fizetése, és egyáltalán nem szól vacakul. Mégis azt mondták, hogy vacakul szól, és béna vagyok, hülye vagyok, nem értek hozzá, meg különben is, hogy merészelek beleszólni. Ezzel szemben, amikor elmentünk Korzikára, minden technikát maximálisan alánk tettek, mindenki segített, kiszolgált, pedig nem beszéltünk franciául. Ez 2008-ban történt. Mondtam is, hogy hú, milyen jó lenne, ha itthon is ez lenne… Azóta Magyarországon is egyre több jó tapasztalatunk van. Az utóbbi években sok helyen játszottunk, ahol remekül működött a technika, és teljesen elégedettek voltunk. Ha pedig esetleg nem áll rendelkezésre a helyi technika, akkor vihetem a saját felszerelésemet is, és már az is világszínvonalú. Önerőből is megszólalhatok jó minőségben.

Én is erre gondoltam: ma már nem elérhetetlen, hogy a zenekarok saját hangosítással rendelkezzenek.

Mert nem kell olyan nagy összeget áldozni rá. Mint mondtam már, a Wei Wu Wei korai időszakában nekünk volt a legjobb basszuserősítőnk a környéken, egy Robson nevű magyar gyártmány, hetven kiló súlyú. Mindenki ezt kérte kölcsön. Ma már nem akkora gond találni egy jó erősítőt, és nem is olyan drága. Persze nem lesz olyan jó, mint egy nyolcszázezer forintos csúcs-holmi, de azért megállja a helyét. A mai fiatal zenekarok sokkal jobb helyzetben vannak. Annak idején bementem a boltba, ahol egyetlen darab szaxofont árultak, és vagy kellett, vagy nem. Akkoriban nem arról volt szó, hogy ilyen gitárt vegyek vagy olyat… Egyfajta gitár volt: Jolana, és kész. Nem válogathattam. Hazavittem, játszottam. Ma lényegesen jobb a helyzet, és a hallgatóság igényszintje is magasabb. Ám abban nem vagyok biztos, hogy az élőzene igazi varázsa ennek köszönhető. Talán inkább arról van szó, hogy az élőben játszott zene egyszeri, soha nem ismétlődik meg.

Egy régi dzsesszt játszó bandának mi a perspektívája, ha minden szerencsésen alakul? Ilyen kicsi országban, fővárosban működhet-e üzemszerűen, jó közérzettel?

Ez egyrészt menedzsment, másrészt kultúra kérdése. Ha a zenekarnak van egy embere, aki ezt jól csinálja, akkor nagyon sok helyre eljuthat koncertezni. Nekünk nincs ilyen emberünk. Vannak, akik éjt nappallá téve menedzselik magukat… Nem tudom, hány életük van, és hogyan tudják ezt összeegyeztetni a zenei tevékenységükkel. A magam részéről azt tudom, hogy amikor elhívnak minket ide-oda, sikerünk van, és visszahívnak. Tehát erre a zenére igény van, mert ez az a dzsessz, amit még „értenek” az emberek, és szórakoztató is. Ezzel szemben van egy súlyos kulturális probléma. Egyszer majdnem játszottunk egy helyen, ahol egy megasztáros vagy X-Faktoros – fogalmam sincs, melyik, mert egyik műsort se nézem – résztvevő is lett volna. Ez egy céges parti volt. Az 1920-as évekre próbálták felépíteni a bulit, és a mi zenekarunk éppen úgy néz ki, olyan zenét is játszik. Akár öt órán keresztül játszhattunk volna ismétlés nélkül szvinget a táncolóknak. Az a bizonyos tehetségkutatós énekes lett volna a félórás főműsor. A szervezők felajánlottak a zenekarunknak egy összeget, amit elfogadtam, tehát nem én szabtam meg a gázsit. A „sztár” a mi bérünk kétszeresét kérte a fél óráért, a félplayback műsoráért. Végül a zenekarunk nem kellett, a sztárocska maradt, és hívtak mellé egy DJ-t, aki a zenekar gázsijának feléért, tehát nagyon kicsi bérért nyomta a zenét öt órán keresztül az úri közönségnek. Gondolom, ugyanolyan élmény volt, mint ha egy élő zenekar tolta volna a muzsikát, beöltözve…

Mik a további terveid a régi dzsessz frontján?

Nem tervezgetek, inkább „csak” zenélek. Igazából nincsenek komolyabb terveim… Eddig két szólólemezem készült. Az elsőn dzsessz sztenderdek vannak, nem régi zene, hanem bebop. Ez úgy született, hogy a PANKK kiírt egy pályázatot, és egy barátom azt kérdezte: „Figyelj, te miért nem pályáztál?” Mindez a leadás határideje előtt egy nappal történt. Gyorsan pályáztam, és sikerült. No, akkor csinálunk egy afféle bakancslista-lemezt, feljátszom azokat a számokat, amelyeket egész életemben szerettem volna kromatikus harmonikával lemezre venni. A másikat, a Django-lemezt pedig a mester születésének századik évfordulójára szerettem volna elkészíteni, de csak később sikerült tető alá hozni – micsoda „profizmus”: nehogy akkor hozzam ki, amikor az évforduló kapcsán netán aktuális lenne, és talán nagyobb hírverést kaphatna… Egyszerűen csak kedvem volt egy olyan lemezt készíteni, amilyet még nem csináltak a világon: szájharmonikával és tangóharmonikával megdobni Django zenéjét.

Mondom, nem tervezek semmit. Néha támad egy ötletem, és akkor elkezdem megvalósítani. Igazából magamnak csinálom, és örülök, ha érdekli az embereket. De nem cél, hogy megfordítsam a világot, nincsenek ekkora terveim. A Hot Clubbal is zenélünk, jól érezzük magunkat, élvezzük, és ez így jó. Néhány évvel ezelőtt énekest váltottunk, és azóta Gáspár Palival játszunk együtt. Akkor eltökéltük, hogy készítünk egy lemezt – ez azóta is készül, már a zöme megvan, de nem sürget a kiadó meg a producer, ezért még néhány utolsó mozzanat várat magára, időegyeztetési és lustasági okokból, de elvileg nyáron befejezzük. Mostanság azon gondolkodom, hogy saját néven is kiadok egy-két lemezt. Elhatároztam, hogy készítek egy altszaxofonos albumot. Most újra van egy alt­szaxofonom, örülök neki, mert sokáig csak tenorom és baritonom volt. Annak idején alton kezdtem. Arra is gondoltam, hogy latin szájharmonikás lemezt sem adtam még ki – a manouche szvingnek van egy nagyon jellegzetes bolerós, rumbás, latinos rétege. Erre alapozva csinálnék egy lemezt, még nem tudom, milyen dalokkal, nem feltétlenül latin sztenderdekkel. A lemezkészítés általában pénz és idő kérdése. Senkitől sem függök, mindent saját magam finanszírozok. A valódi kérdés az, hogy lesz-e anyagi keretem az új lemezekre. Lényegében csak ezen múlik.

A Hadik Kávéházban 2014. június 26-án elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben