A Magvető

I. Az Írószövetség könyvkiadója: 1955. január – 1957. január

Képzeljünk el 1954-ben olyan kortársi magyar irodalmat, amelyből teljes egészében hiányzik (nemcsak nevével, de műveivel is) a Nyugat-nemzedékből Tersánszky és Füst Milán, a Nyugattal pörlekedő, dacosan büszke Kassák, az erdélyi irodalom évszázadait jelképező Tamási Áron, a társadalmi és történeti regények nagymestere, Kodolányi, az enciklopédikus felkészültségű Németh László, a század polgári irodalmának olyan zászlóvivői, mint Szentkuthy Miklós, Illés Endre, Rónay György, Thurzó Gábor, továbbá az őket követő Ottlik Géza, Mándy Iván, a modern filozófiai eszmeáramlatokra érzékenyen figyelő Mészöly Miklós.

Azután – folytatva költőkkel a sort – az évszázad egyik legnagyobbja, Szabó Lőrinc, a népi líra gyökereivel balladásan táplálkozó Sinka István, az ezerarcú és mégis örökifjú Weöres Sándor, a kétezer éves jézusi tanítások hűséges és alázatos lovagja, Pilinszky János vagy Nemes Nagy Ágnes, hogy a „második nem” képviselője se legyen említetlen („Mesterségem, te gyönyörű, / ki elhiteted, fontos élnem. / Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben és vak sötétben.”).

Folytathatnánk a sort a konzervatív irányzatot képviselő, 1945 után közöttünk élő Herczeg Ferenccel, Csathó Kálmánnal. Majd az egészen más utakon járó, a Latin-Amerikát megjárt Remenyik Zsigmonddal vagy a történeti regények múltba merülő, népszerű, míves mesterével, Passuth Lászlóval.

Most már több, mint a huszadik kortárs írónál tartunk, mindannyian a maguk irányzatában az élvonalból… és akkor még nem is szóltunk azokról, akik 1945 után Nyugatra távoztak. Kezdve Márai Sándorral, Zilahy Lajossal, Cs. Szabó Lászlóval, a szociográfus, publicista, közíró Kovács Imrével és Szabó Zoltánnal, akik még ’56 előtt hagyták el a hazát. Majd 1956 után csatlakozott hozzájuk az előző esztendőkben Recsken raboskodó Faludy György, a börtönbe zárt Határ Győző, hogy maradjunk itt is az élő irodalom rangos vonulatánál. Nem maradhat ki a felsorolásból a Thomas Mann-nal barátságot tartó Kerényi Károly (1943 körül került ki hivatalos magyar kultúrdiplomatának Svájcba), az európai hírnévre szert tett filozófus, klasszika-filológus és vallástörténész. Továbbá Hamvas Béla, aki fizikai segédmunkásként a belső emigráció, a Magyarországot el nem hagyó „másként gondolkodók” szűk szektáját képviseli.

Ők – mármint a felsoroltak – voltaképpen nem is léteztek, csupán fizikailag. Nevüket nem lehetett nyilvánosan leírni, vagy ha igen, bírálva, gyalázva, kigúnyolva. Akik viszont maradtak – a „régi gárdából”, az 1945 előtti irodalomból –, azoknak bele kellett feküdniük az 1949 után szocreállá vált kulturális berendezkedés Prokrusztész-ágyába. Déry Tibornak vagy a fiatalabb Örkény Istvánnak éppúgy, mint a mind keserűbbé váló Nagy Lajosnak. A tegnapi népi írók vonulatából-sorából ugyanígy járt Szabó Pál és Veres Péter.

A Moszkvából 1945 után hazatért írók eleve tudták már a Szovjetunióban „körmös pálcával” többszörösen rájuk kirótt leckét, még az európai hírű és rangú filozófus, Lukács György és a weimari Németország színpadjain divatossá vált drámaíró, Háy Gyula is, az „újfajta szocialista realista meséket” kitaláló Illés Béláról nem is szólva.

És a költészet? A legrangosabb lírikusnak, Illyés Gyulának hét esztendeig, 1956-ig nem jelenhetett meg új verseskönyve. Régi verseit válogathatta (vagy inkább mások válogatták…) az önkényuralmi rendszer kénye-kedve szerint. Nem kedvelte a hatalom a Párizst járt és a nagy előd, Berzsenyi útját járó Jankovich Ferencet vagy Erdély költőjét, Áprily Lajost és fiát, a látomásos Jékely Zoltánt sem. A ’45 előtti szocialista költői gárda hivatalossá váló rangelsőjének, Benjámin Lászlónak is be kellett állnia a sorba, hogy költőből mutatós „plakát-poéta legyen”.

És a legfiatalabb nemzedék? A Babits Mihály-i hagyományokat követő, az Újhold folyóirat köré tömörült költők és prózaírók, akik 1945 után szinte el sem kezdhették pályájukat, máris hallgatásra ítéltettek.

Ilyen kép állott össze a költő Képes Géza, a Rádió irodalmi osztályvezetője számára, aki 1954 végén azt a megbízatást kapta, hogy a Magyar Írók Szövetsége új, önálló könyvkiadójának igazgatója legyen. Jómagam jól ismertem a Rádióból Képest (1946 után rövid ideig a főnököm volt), ismertem azt az arcát is, amit nem mutathatott ki sem a nagyvilág, de főként nem az ötvenes évek, a Rákosi-korszak siralmas rádióműsorai számára. Nem tehettünk mást, tettük, amit a bölcs rómaiak tanácsoltak ínséges időkre: „Élj lappangva!”

Talán most, az új lehetőséggel élve? Az Írószövetség kiadójánál, amelynek elnevezését maga választotta: Magvető. A sors rendelte idők – úgy tűnik – eljöttek, ám a nyilvánosság számára kijelölt programban nem lehet ajtóstól kidönteni a falakat is.

Programtervek

A nagy program – az eladdig elhallgató és elhallgattatott írók műveinek megszólaltatása – helyett előbb jöjjön a kis program, a célszerű, látszatra nem annyira színes, ám mégis kedvcsináló. Most valami más következik, mint a megszokott, vagyis az egyeduralminak számító Szépirodalmi Könyvkiadó halálmegvetően óvatos gyakorlata, félelmekkel telített irodalompolitikája.

Lássuk Képes Géza első megnyilatkozását, 1954 végéről (Irodalmi Újság, 1954. november 20.):

„Az Írószövetség kiadóvállalatának régóta várt megalakulása megtörtént. A vállalatnak Móricz Zsigmond emlékére a »Magvető« nevet és a Medgyessy Ferenc rajzolta magvető-emblémát választottuk. A szervezést megkezdtük, és bár a hivatalos megalapítási aktus időpontja a törvények értelmében 1955. január elseje – a Szálin út 105. harmadik emeletén néhány munkatársammal már a jövő héten megkezdem a munkát. Egyelőre még csak keménypapírra festve, az említett épület kapuján.

Mint ismeretes, a vállalat létrehozását irodalompolitikai okok tették szükségessé. Az Írószövetség kiadójának feladata az, hogy a Szépirodalmi Kiadóval együtt hathatósan támogassa a mai magyar irodalom kifejlődését, főleg azáltal, hogy az eddiginél jóval nagyobb lehetőségeket teremtünk meg az írók foglalkoztatására. Az új könyvkiadó nem valami különálló állami vállalat, hanem az Írószövetség vállalata, irodalompolitikai szempontból az Írószövetség irányítja, gazdasági szempontból a Népművelési Minisztériumhoz tartozik.

Anélkül, hogy kiadói programunkat részletesen ismertetni akarnám, néhány szóval jellemezni próbálom az új kiadó természetét. Mint már említettem, elsősorban az élő irodalmat akarjuk kiadni. Már hallatszottak olyan hangok, hogy az új kiadó a »derékhad« kiadója lesz. Erre csak azt a választ adhatom, hogy az írók hadának kiadójává igyekszünk lenni, és derék műveket fogunk kiadni. Vitatható műveket is kiadunk, csak rossz, dilettáns műveket nem. Ha ilyen művek kiadása szükségesnek mutatkoznék, akkor erre a célra más, új kiadót kell alapítani.

Amellett, hogy kiadónk anyaga elsősorban az élő magyar irodalom – természetesen nem mondhatunk le arról sem, hogy a világirodalom egyes műveit mi adjuk ki. Itt főleg azokra a művekre kell gondolni, amelyek szakmai szempontból fontosak az íróknak. Így például szerintem a mi feladatunk Ehrenburg Olvadás című kisregényének kiadása, a hozzá kapcsolódó vitaanyaggal együtt. Ugyancsak szakmai szempontból lenne fontos Thomas Mann egyik új regényének, A kiválasztottnak megjelentetése – amire tudtommal más kiadó nemcsak hogy nem készül, de általában lehetetlen vállalkozásnak tartják. Miért lenne lehetetlen vállalkozás? Thomas Mann ugyan kiváló mint békenyilatkozatok szerzője is, de a nyilatkozatai is azért hozzák lázba a világot, mert egy nagy regényíró megnyilat­kozásai.

Ugyancsak szakmai szempontból tartjuk fontosnak az új Nobel-díjas Hemingway The Old Man and the Sea című regényének, Trenyov Két asszony szerelme és Shaw Genf 1938 c[ímű] drámájának kiadását.

Célunk az, hogy az írók úgy jöjjenek vállalatunkba, mintha hazajönnének, nem kell attól tarta­niuk, hogy a lektorok, akik nagyrészt maguk is írók, költők, írótársaikon akarják kipróbálni azokat a kifinomult módszereket, amiket ők elszenvedtek. Az új kiadó az Írószövetség kiadója. Olyan intézmény szeretnénk lenni, amelyet az írók szívesen vallanak magukénak, és amelynek említésére szívük körül bizsergést és szívükben büszkeséget éreznek.”

Móricz Zsigmond magvetője

Ezzel a címmel adta ki az író – saját pénzén folyóiratának, a Kelet Népének emblémájával, Medgyessy Ferenc Magvető-szobrával a címlapon – 1940-ben, majd második kiadásként 1942-ben a Magvetőt, alcíme szerint a Magyar irodalom élő könyvét. Az antológia Anonymustól és a Halotti beszédtől a 20. századig, még pontosabban az akkori jelenkorig, József Attiláig és Illyés Gyuláig „a magyar népnek” és a „magyar ifjúságnak” adta kezébe a magyar irodalom élő könyvét:

„…Anonymus és a Halotti beszéd óta az egész anyagot átforgattuk, megrostáltuk, s csak azokat a műveket s a műveknek csak azokat a részeit vagy részleteit gyűjtöttük össze, ahol mai szemmel és szívvel valóban élőnek éreztük az írást. Művészet és termékeny mag. A magyar irodalom a magyar élet magtermelője, magtárolója. Teljességre csak a csíraképes magvak összegyűjtésében törekedtünk…”

Könyvkiadás – 1954-ig…

Milyen volt az a kulturális-kiadói közeg, amelyben majd az Írószövetség kiadójának is működnie kell? Hiteles képet rajzol erről (pontosabban a cenzori hatalmat gyakorló Kiadói Főigazgatóságról) az egykori munkatárs, a hajdani Eötvös-kollégista Rácz István emlékezéseiben (Semmi partján, 1991):

„[A] könyvkiadás – mint minden más tevékenység – természetesen állami monopóliumot képezett, s mondanom sem kell, hogy nagy pártunk éber ellenőrzése alatt állott. A kiadóknak szigorúan a párt által előírt vonalat kellett követniök – s hogy ez a nyílegyenes vonal néha milyen cikcakkosan futott, arra talán elég egy példa is. Az idő tájt történt, hogy Hemingway remekszép kisregénye, Az öreg halász és a tenger Nobel-díjat kapott. Hátha ezt ki lehetne adni? – vélte az illetékes kiadó, s nagy merészen javaslatba hozta. A könyv témája valóban megfelelt volna a mi szocialista programunknak – a bökkenő csak az volt, hogy Hemingway a spanyol polgárháború idején tanúsított viselkedése miatt fasisztának volt elkönyvelve.

A Főigazgatóság nem döntött, hanem óvatosan várt. Mikor aztán egy cseh irodalmi lapban elismerő cikk jelent meg az Öreg halászról, Köpeczi utasította a kiadót: fordíttassa le a művet. Igen ám, de két hét múlva a keletnémetek alaposan lepocskondiázták Hemingwayt: ilyen meg amolyan fasiszta, s szégyen, gyalázat, hogy ezt a gazembert kitüntették! Persze rögtön ment a telefon, hagyják abba az Öreg halász fordítását! Utána olyan híreket kaptunk: a lengyelek kiadják. Nos, erre nálunk is fordítani kezdték megint. Majd – már nem is tudom, miért – megint levették a programról a szegény halászt. Végül – Roma locuta, causa finita – Moszkvában megjelent a könyv. Nosza, nekünk sem szabad elmaradnunk, s így a szektás és szűk látókörű baloldaliság bűnébe esnünk: fordítsák hát, de gyorsan…”

A Zeneműkiadó volt előadójának summázata: „Elvi döntések, amelyek a mű igazi értékét nézik? Ugyan! Ki kockáztatta volna a bőrét ilyen ostobaságok miatt! Okos, óvatos opportunizmus kell ide, alamuszi megalkuvás, mely vigyáz arra, hogy amit csinál, azt valami »követendő példával« vagy legalábbis felettes szervek jóváhagyásával lefedezze…”

A Képes Géza elképzelésében szereplő Hemingway-regény a lázas és forrongó 1956-os esztendő folyamán jelent meg (az irodalom belső köreitől távol tartott Ottlik Géza kitűnő fordításában), az Új Magyar Könyvkiadónál.

A Rádióból a Magvetőbe

Nagy Imre 1953-as kormányprogramja a Rádiónál is felszabadította a leláncolt erőket. Ismét szárnyalni kezdtünk, ahogyan a koalíciós időkben megszoktuk. Amikor még nem a Kreml harangtornya, hanem az angol rádió, a BBC Big Benje szólt számunkra. Ám az idők borulásával, pontosabban Nagy Imre miniszterelnök személyének háttérbe szorításával egyszeriben azt vettem észre, hogy rádióműsoraimat leveszik a programból, riportjaimat visszadobják a „szuperlektorok”, akiket maga az Államvédelmi Hatóság helyezett a Rádióhoz, civilbe öltöztetve, belső munkatársként, mint például Ipper Pált, főcenzornak.

Csak egyetlen esetet említek. A Műteremben című, vasárnap délutáni sorozatomban meg szerettem volna szólaltatni a hírneves professzort, Fülep Lajost. Megbeszélt témánk A mai magyar művészetről címet kapta. Hosszan bizonygatta ebben a dialógusban a művészettörténész Fülep Lajos, hogy mi a realizmus a művészetben:

„A realizmus múltja nem öt vagy tíz esztendő, hanem évezredek. S a ma kívánt változata is régibb a másnál, s az a nagy-nagy dolog, az a sokat emlegetett, a messzi jövőben sok-sok küzdelem, kudarc után elérhető valami – már itt van, ismétlem, nem mindenütt, nem mindenben egyaránt. A marxizmus egész szelleme tiltakozik az ollóval való korszakolás ellen, és illenék már egyszer elgondolkozni azon is, milyen megcsúfolása a végre is már nem embrió vagy öntudatlan kisded szocializmusnak ez a proletkultos, önkasztráló primitivizmus…” Nem sokkal később:

„Csak egyet kérünk – ne csonkítsanak, ne kössenek kalodába, ne tegyék a művészettel, amit a borral, hogy amiért Kecskeméten is lehet már jó bort termelni, a hegyaljait, badacsonyit, egrit, villányit és a többit mind arra az egy kaptafára kotyvasztották, azért nem lehetett a jó borok hazájában egy pohár becsületes bort inni… A művészet érzékeny palánta, érzékenyebb, mint a mezőgazdaság és az ipar. És van mit féltenünk. Van annyi jó művészetünk, amennyivel nálunk sokkal nagyobb népek boldogabbak lehetnének… Megbecsülés, tapintat, szeretet és persze hozzáértés kell a művészet ügyéhez – s akkor megváltozik a helyzet.”

Ez a rádióműsor sohasem hangzott el. Pedig már a rádióújságban kedvcsináló fénykép is megjelent Fülep Lajosról (meg az őt megszólaltató riporterről), íme, a párton kívüli professzor – aki ráadásul régebben református lelkészként is szolgált – hogyan tesz hitet „a párt kultúrpolitikája mellett…”. Helyette a kitűzött időben műsorváltozás történt. Pápai Páriz Ferencről, hírneves régi tudósunkról hangzott el előadás. E gyászos esemény volt az utolsó csepp a pohárban, úgy éreztem, fájó szívvel, de el kell hagynom a Rádiót. 1954 karácsonyát írtuk, és ekkor mondtam igent Képes Géza megtisztelő hívására a Magvető Kiadóhoz.

Ám előbb nem engedtek el a Rádióból… Szükség volt rám, az olyan riporterre, aki a külpolitikai és sportrovat kivételével minden más témában egyformán otthonos… Pedig az Írószövetség titkársága szabályosan kikért. Hónapokig folyt a huzavona, csábítgattak magasabb fizetéssel, kiemelt főmunkatársi beosztással, gyúrtak-gyömöszöltek, jutalomüdülésre küldtek a Magas-Tátrába egy Kossuth-díjas színészcsoporttal és a Rádió főrendezőjével, dr. Cserés Miklóssal. Majd hirtelen, 1955. április 21-én hozzájárulással, közös megegyezés alapján elengedtek.

Könnyűnek, légiesnek, szabadnak éreztem magam. Másnap, április 22-én, éppen Lenin 85. születésnapján léptem be a Magvető Könyvkiadóhoz felelős szerkesztőként.

Végre elkezdhettem a lektori munkát. Tévedtem. A bosszú rádiós gépezete ekkor indult el ellenem. Kiderült, miért volt az időhúzás macska-egér harca. Akkoriban folyt a Nagy Imre elleni ádáz küzdelem végjátéka, a Rákosi diktatúrája után az új úton járó miniszterelnök leváltása, pártból való kizárása és megszégyenítése. Ebbe az ördögi színjátékba – a sajtóból, rádióból, irodalmi, művészi körökből – belevontak jó néhányunkat, körítésnek, dezertőrként, mint Nagy Imre csoportjához csatlakozót.

Visszahívtak megalázó, elítélő gyűlésekre a Rádióba. Képes Gézát utasították: mivel a pártközpontban ellenem is határozat született (nem dolgozhat a sajtóban, rádióban, könyvkiadásban, egyáltalán kulturális területen), azonnali hatállyal bocsásson el! A Magvető igazgatója nyugodt, higgadt hangon, a mátészalkai kovácsmester önérzetes fiaként így érvelt:

– Most vettem fel munkatársnak… A Rádió szabályszerűen elengedte. Hogyan változtathatom meg az aláírásomat?

A miniszter dolgozószobájában

A megbeszélésen egyik oldalon ült a „szellemi padlássöprést” végrehajtó Révai József utódja, Darvas József népművelési miniszter, a másik oldalon Képes Géza. (Korabeli egyperces: Mi a különbség Babits Mihály és Révai József között? A költő Babits, a Baumgarten Alapítvány kurátora a magyar irodalmat építi; a Rákosi-diktatúra „kultúrpápája”, Révai a magyar irodalmat rombolja. És mi a kikapcsolódásuk? Babits, pihentetésül, detektívregényt olvas [így hívták akkoriban a krimit], Révai esténként titokban a diplomáciai futárokkal Magyarországra hozatott Thomas Mann-köteteket olvassa.) Az 1955-ös terv elfogadásáról folyt végig a vita. Egyoldalúan, mivel Darvas, aki írói mivoltában ugyancsak ismerte a szakmához tartozóknak nemcsak múltját, de politikai nézeteit is, egymás után vette sorba, tallózva: „Füst Milán… Mit akartok ti ennek a megátalkodottan urbánus írónak a kisregényeivel? A mához szólnak, a ma emberét ábrázolják?”

Nadányi Zoltán nevénél bosszúsan legyintett. Mire gondolt? Arra a minden magyar mozilátogató által ismert Nadányi-versre, amelyik Polgár Tibor zenéjével vált maradandóvá: „Az volt a veszted, mind a kettőnk veszte…” A Halálos tavasz című filmben hangzott el, kissé megváltoztatott szöveggel, amelyik a később emingráns Zilahy Lajos regényéből készült, és az ugyancsak később Amerikában élő Karády Katalin búgó hangján vált különféle (1948 után már káros…) nosztalgiákat ébresztve dallamos slágermuzsikává. Azután Kassák-versek, Remenyik Zsigmond regénye, csendőrtiszt a főhőse, aki tragikus sorsával öngyilkossá vált. Majd az egykori uradalmi gazdatiszt, Fekete István állatregénye Keléről, egy furcsa gólyáról… Majd a Magyar Könyvtár tervezett kötetei. Miért kell a múltat szuggesztíven feltámasztani?

A hosszú, órákig tartó megbeszélés végére egyetlen bizonyosság maradt: a bizonytalanság. Az a fajta tétovaság, ami az 1953-as júniusi program, Nagy Imre miniszterelnök rádióbeszéde után lavinaszerűen megindult a szellemi életben. Végül Darvas József ráütötte a miniszteri pecsétet, hiszen ez egy általános „csomagterv”. A kéziratokat egyenként kell majd a kiadónak engedélyeztetésre (értsd: cenzúrára) adni. Ekkor már nem a „legfelsőbb szinten” leledzik a felelősség. Képes Géza győzött – ám győzelme kétséges volt. Általában jó az 1955-ös kiadványterv, de mégis kéziratonként, egyenként kell majd megvívni a csatákat.

– Nem is számíthattam másra… – foglalta össze az igazgató a Magvetőben a miniszteri találkozó lényegét. Annál inkább mondhatta, mivel – következő lépésként – már más dolgok foglalkoztatták. Minél több írót kell megnyernie saját emberének, pontosabban minél rangosabb, addig hallgató íróval kössön szerződést kéziratára (amit viszont nem kell előre bemutatnia sem a minisztériumban, sem a Főigazgatóságon).

Akár jelszónak tekinthetjük: az elásott harangokat kell megszólaltatni! Ezzel Képes kettős célt ért el: 1. Az igazi írók, az előző évek irodalomból kitaszítottjai végre megérdemelten honoráriumhoz, ezzel tisztességes emberi élethez juthatnak. 2. Az addigi párt-írók, fél-írók, ál-írók és egyéb, Rákosi-korszak alatt kivételezettek nem juthatnak pénzhez a Magvető kasszájából.

Bemutatkozás

A kiadónál csakhamar megismerkedhettem a lektori csapat tagjaival. Szabó István volt a legidősebb, 1945 után az újságíró-szövetség egyik vezetőjeként a politikai ismeretekben legtapasztaltabb. A könyvkiadásban legtájékozottabb a költő Csanádi Imre. Azután az elegáns megjelenéséről ismert, neves és jó hírű prózaíró, Bárány Tamás. Az egyetlen hölgy tag, Révész Magda, akit már meglévő kiadótól, gyakorlott szakemberként „igazoltak” át (bizonyította is az általa megindított Vidám Könyvek, amelynek első kötete már nyomdába ment).

Ekkor már a könyvesboltokban volt a Magvető első két könyve: Hatvany Lajos Petőfi márciusa című, elegáns, szerető tollal papírra vetett esszéje (megjelent március 15-én), valamint Bölöni György Az igazi Ady című, személyes hangú emlékezésekkel telített, rendhagyó irodalomtörténeti értékű könyve, amelyik szerzőjének emigrációja alatt, kerek húsz esztendeje Franciaországban jelent meg először, telve a költő Párizsának hangulatos élményeivel (a kötet Horthy-Magyarországon a tilalmak listáján szerepelt). És micsoda véletlen: Bölöni éppen ebben az esztendőben, 1955-ben kapta meg a Kossuth-díjat, március 15-én.

Petőfi és Ady – nem rossz kezdet egy írószövetségi könyvkiadónál, amelyik a sematizmus hosszú sivatagának útvesztői után próbál kezdeni valami újba és nemesebbe.

De hadd soroljam tovább a frissiben megismert munkatársakat. A titkárság vezetője Rayman Katalin volt (a későbbi neves szerkesztő és fordító), ám német–francia tanári diplomája ellenére Képes csak erre a posztra tudta – nagy nehezen – felvenni. Férjét az 1949 körül kezdődő koncepciós perek sorozatában letartóztatták, és a kínzó kihallgatások elől inkább az öngyilkosságba menekült (előző, a rémuralom idején embereket mentő orvos férjét 1944 őszén a nyilasok végezték ki). Így az asszony a Rákosi-időszakban még az erdei gombaféléket feldolgozó vállalatnál sem nyerhetett felvételt, gépírónőként.

A műszaki osztály fontos részlegét adta a Magvetőnek. A kiadó programjában nemcsak jó, hanem küllemileg is szép könyvek szerepeltek. Biztosíték volt ehhez Bródy-Maróti Dóra könyvművész belépése. (Ne felejtsük, olyan éveket hagytunk hátunk mögött, amikor a „proletárszolidaritás” jegyében a micisapka meg a lódenkabát lehetett az élenjáró viselet – és ez a szemlélet a könyvkiadásra is kihatott: a kiadványok legnagyobb része nemcsak szürke szöveggel, de szürke kivitelben került előállításra.)

A gazdasági ügyeket egy régi könyves, az 55 esztendős Szikla Sándor vezette igazgatóhelyettesként. A két háború közötti időkben a Dante Könyvkiadó munkatársaként kezdte, majd az Új Magyar Könyvkiadó igazgatóhelyettesi posztjáról irányították át a Magvetőbe.

Nyolcvan kézirat

Szikla Sándor ekkor jelentette kétségbeesve az igazgatónak, hogy miféle „modern trójai faló” érkezett a Magvetőhöz. A Szépirodalmi Könyvkiadó ugyanis átküldött az új kiadó „megsegítésére” vagy nyolcvan, általuk már lekötött, szerződésekkel és előlegekkel megterhelt kéziratot. Ám csakhamar kiderült, hogy az átküldött papírtömeg legnagyobb része használhatatlan. A kéziratok – néhány kivételtől eltekintve – vagy politikailag, vagy az irodalmi színvonal tekintetében semmit sem értek… Ez volt a dolog szellemi része. A másik, az anyagi, a pénzügyi vonatkozás viszont máris megdöngette a Magvető falait. A megkötött szerződések további, financiális része már az új gazdáé. Feltehető, hogy a Kiadói Főigazgatóság utasította a Szépirodalmit, tegye máris nehezebbé az Írószövetség önálló költségvetéssel ellátott kiadójának indulását.

Képes mintha számított volna ilyesmire. Túlságosan ismerte belülről, még a Rádióból az ötvenes évek különféle mesterkedéseit. De ekkor már, bő fél év elmúltával óriási csizmákat felvéve túljárt hetedhét határon. Összeszedett két-három tucatnyi kéziratot – később derült ki, remekművek akadtak közöttük!

Ünnepi Könyvhét, 1955

A hivatalos jegyzék 87 művet foglalt magába, ebből 64 magyar szerzőtől. A Magvető máris 10 könyvvel mutatkozhatott be, míg a régi, nagy kiadói gyakorlattal rendelkező Szépirodalmi alig a dupláját, 21 kiadványt mutatott fel az olvasóknak.

Déry Tibor több mint ötszáz oldalas válogatott elbeszéléskötete 1955 elején ment nyomdába, és júniusra, a hatvanadik születésnapra tízezer példányban nyomtatták ki: „Egy válogatott kötet megjelenésekor az író hátrafordul, megtekinti múltját. Szorongató pillanat!… Egy korban, melyben az emberiség merész kötéltáncosként önmaga legmélyebb szakadékai fölött halad, ez a kötet tanúskodni szeretne végső szép egyensúlya mellett. Bízom az emberben, s ilyenkor alázatos is tudok lenni.”

A könyv előszavát Lukács György írta:

„...Déry Tibor ma hatvanéves. Négy évtizedes kemény emberi és írói munkája elég volt arra, hogy mint jelentékeny írói egyéniséget állítsa Magyarország és a nagyvilág elé... De Déry Tibor ma csak hatvanéves... Déry Tibor ma csak hatvanéves. Minden lehetősége megvan arra, hogy ne csak nagy tehetségű, ne csak jelentékeny, hanem igazán nagy író váljék belőle.” Lukács György jóslata beteljesedett. Ám 1956 forradalma előtt és után nőtt naggyá, világirodalmi jelenséggé Déry Tibor írói rangja és írásművészete. De másképpen, mint ahogyan azt 1956 nyarán, az Ünnepi Könyvhéten elképzeltük.

Füst Milán: Őszi vadászat, három kisregény. Az idős író könyvében visszatekint az életére, Önvallomás a pálya végén címmel. A legnagyobb feltűnést – viharokat éppúgy, mint dicséreteket – egy antológia, az Emberavatás jelentette, a fiatal magyar próza oroszlánkörmöket mutató tehetségeinek írásaiból (13 író, közöttük Csurka István, Sánta Ferenc, a korán elhunyt „őstehetség”, paraszt-novellista Szabó István és Tóth László, aki később Kamondy László néven publikált).

Ám alighogy elhamvadtak az Ünnepi Könyvét örömtüzei, újabb intézkedések léptek hatályba a fiatal kiadó meggyengítésére. Képes Géza szabadságát ezután vette ki. Amikor visszatért, megdöbbenéssel tapasztalta: két munkatárssal megfogyatkoztunk. Szabó Istvánt és Révész Magdát azonnali hatállyal elbocsájtotta a Főigazgatóság. Indoklás nem volt, ám könnyű volt kitalálni. Szabó István, bár a háborús Magyar Nemzet munkatársaként részt vett az ellenállásban, „rosszul házasodott”. Felesége, Peidl Lili, akinek édesapja Peidl Gyula nyomdász, a tanácsköztársaság bukása után megalakult első kormány miniszterelnöke volt, szociáldemokrata, a kommunisták ellensége. Erre Rákosi Mátyás 1919-es népbiztosként jól emlékezett (Peidl Gyula nem élt már). Révész Magda „rosszul ment férjhez”, úgy hírlett, elvált felesége volt a „jobboldali szociáldemokratának” számító Révész família egyik politikusának.

A két volt Magvető-lektor 1956 forradalma után elhagyta Magyarországot. Révész Magda meg sem állt Ausztráliáig, Szabó István a Szabad Európa Rádió megalakulása után a SZER legfőbb irodalmi kommentátora lett.

A virágok hatalma

Képes Gézának alig maradhatott ideje a felocsúdásra, máris dörgedelmes levelet kapott Köpeczi Béla kiadói főigazgatótól – igaz, a megszólítás még cseppet sem hivatalos, mivel Köpeczi a fiatalabb Eötvös-kollégista korosztályhoz tartozott, mint a költő.

„Szigorúan titkos! Készült 2 pld-ban, Bp., 1955. augusztus 29.

Kedves Géza!

Juhász Ferenc A virágok hatalma c[ímű] kötet engedélyezése kapcsán felhívom figyelmedet egy olyan jelenségre, amely károsan befolyásolja a kiadó egész munkáját. Juhász Ferenc verseskötetéről mindenkinek, aki elolvasta, az volt a véleménye, hogy hermetikus, zárt, a mától eltávolodó költészetet képvisel. Mindenki ugyanakkor elismeri azt is, hogy Juhász rendkívül tehetséges, és érdemes a kötetet vitaanyagként megjelentetni. Nem ezzel a szemmel nézi a kötetet a Magvető lektora, Csanádi Imre, akinek pedig az lenne a kötelessége, hogy a szocialista realizmus alapján állva a költő, de a felsőbb szervek, s nem utolsósorban a Képes igazgatónak figyelmét felhívja arra a téves útra, amelyen Juhász elindult. Ehelyett lektori jelentésében azt teszi, hogy már előre vádaskodik, már előre felveszi a harcot azokkal szemben, akik ezt a fajta költészetet nem helyeselnék. A jelentésben például azt írja, hogy Juhász immár nem egy kötetével sok vitát váltott ki, s egyúttal sok rosszallást, sőt értetlenséget. Másutt azt írja: Juhász »mondanivalója a költői képek zuhatagán jut el az olvasóhoz, ami természetesen megnehezíti a könnyű megértést, s megkönnyíti, sajnos, vele kapcsolatban a tudatos vagy éppen nem tudatos ferdítéseket, félremagyarázásokat«. De idézhetünk egy másik mondatot is: »óriási és egyedülálló kísérlet ez, s igen nagy felelősségre kötelez bennünket Juhász költői megítélésében, támogatásában, illetve gáncsolásában«. Az egész lektori jelentés úgy hat, mint Juhász mostani költészetének az apológiája, az esetleges gáncsoskodókkal szemben. Nem jó, nem egészséges dolog ez. Véleményem szerint Juhásznak sem teszünk jót.

Kérlek, hívd fel mindezekre a figyelmét Csanádinak, s figyelmeztesd őt lektori és írói, költői felelősségére.

Köpeczi”

A Magvető meghódítja Londont…

Az utolsó csapást mégsem a kiadó elleni akciósorozat mérte Képes Gézára, hanem a háború alatti (1942) és a háború utáni (1947) Baumgarten-díjas kiváló költőnek – Radnóti, Vas István, Weöres Sándor, Jékely Zoltán nemzedéktársának – személyes, bátor tette. Nemcsak aláírta több mint hatvanadmagával azt az írók, művészek, értelmiségiek által elfogadott memorandumot, amelyik a Rákosi-diktatúra leggyalázatosabb tetteit ítélte el, de nem vonta vissza aláírását. A legtöbben megtették. Bűnhődnie kellett, „felfelé buktatták”. Felmentették a Magvető éléről. Kinevezték, az Írószövetség költői szakosztálya titkárává, amelyik csupán reprezentatív feladatokat láthatott el.

A Magvetőnél utoljára ültünk le közös értekezletre a távozó igazgatóval. Ám mintha semmi sem történt volna, Képes napirendet halmozott napirendre. Elsőnek, kötelességszerűen, a Kiadói Főigazgatóság szigorú leiratát ismertette: „Értesítjük az elvtársakat, hogy a kiadók leülepedő termelése miatt raktáraink helyzete katasztrofális. Nemcsak a központi raktárunk, hanem a tartalékraktáraink is teljesen megteltek.” Önkéntelenül is elmosolyodtunk. Képes közölte: reméli, hogy az 1956-os Ünnepi Könyvétre készülő Magvető már nyomdában lévő kötetei nem fogják az imént említett „leülepedést” szaporítani…

Mivel készült a Magvető az Ünnepi Könyvhétre? Illyés Gyula új versei, a Kézfogások háromezer, Szabó Lőrinc Válogatott versei háromezer, Sánta Ferenc első novelláskötete, a Téli virágzás négyezer, a külföldi szerzők közül Anatole France régóta hiányzó klasszikus műve, a Pigvinek szigete tizenötezer példányban, és így tovább. „Viszontlátásra az Ünnepi Könyvhét megnyitóján!” – búcsúzott tőlünk Képes Géza.

Felemás érzésekkel keltünk fel székünkből, de megértettük: az idő talán mégis nekünk kedvez! Csak ki kellett várnunk azt a néhány hónapot, amikor az Írószövetség megtisztíthatta önmagát. A héttagú titkárság élére Képes Géza került, egyúttal megválasztották a Nemzetközi PEN Club magyar tagozatának főtitkárává.

1956 nyarán, a PEN Clubok világtalálkozóján, Londonban hetven ország küldöttei előtt Képes Géza számolt be angolul a magyar irodalom helyzetéről. Sűrű tapsok közepette bejelentette: a magyar írók elindították önálló könyvkiadójukat. Beszámolt az indulás nehézségeiről, majd a legfontosabbról: a diktatúra alatt elhallgattatott és elhallgattatásra ítélt írók műveivel indult a magyar kiadó. A neve szimbolikus: Magvető.