×

Gyukics Gábor: A Kisfa galeri

Csuday Csaba

2015 // 01
Válhat-e igazi kor- (és kór-)dokumentummá az ún. „ellenkultúra” jellegzetesen magyar (általában torz és megkésett) krónikája akkor, ha a krónikás – legyen bár kiváló költő-írástudó – egyszerre beszél „belülről” és „kívülről”, látszatra megkerülve (vagy nyitva hagyva) a kérdést: volt-e, van-e valódi, időt álló értéke a radikális kívül maradásnak, s azonosulásra, nosztalgiára érdemes-e, vagy annak kell tekinteni, ami, objektíve: egzotikum, deviancia, netán „szociohorror”?

A Kisfa galeri meglehetősen problematikus mű. Gyukics Gábor a bemutatókon többször is hangoztatta, „első és egyben utolsó” prózakötetének jelentőségét főként abban látja, hogy műve sok tekin­tetben hiány- és hézagpótló. Mindenekelőtt tárgyát tekintve, azt, amiről szól, amire vonatkoztatható. Vagyis leginkább „referenciális” oldalát tartja értéknek, a pesti galerik valóságának ábrázolását. De kik voltak és mit képviseltek a „kisfások”?

A „kisfások” csoportja a Belváros jellegzetes színfoltja volt a hetvenes években; ez a pár tucatnyi tizen-, huszonéves fiatal, fiúk, lányok vegyesen, az Erzsébet híd pesti hídfője alatt verődött össze naponta, s élte a margóra szorultak szokásos életét. Feltűnő ruhákban jártak, hosszú hajat viseltek, hangoskodtak, szűkös filléreikből dőzsöltek egy-egy pohár sör vagy bor mellett, csajoztak-krapekoztak, menekültek a hatósági közegek elől, kirándultak, ha úgy fordult, olykor spontán balhékba bocsátkoztak egy-egy március 15-én, és főként: a zenében éltek. A zenében, amely akkoriban a kemény beat, rock legjobb bandáit jelentette, többnyire a Minit, a Rákfogót, a Syriust, de legesleginkább a dzsesszt. A pénztelenség, a kirívó külső és viselkedés persze a bűn, az erőszak világához is oda-oda sodorta őket: kötözködtek, verekedtek, loptak, garázdálkodtak, ha éppen muszáj volt. De ha békén hagyták őket, jámbor gyülekezetet alkottak; csak élvezni akarták egy szabadsághiányos korban a szabad életet, a szerelmet (leginkább a szexet), a zenét, a csavargást, a zsigeri összetartozást, a jó sztorikat, a röhögéseket és egyéb közös örömöket. A politikához alig volt közük, a szellemiekhez még kevésbé. Elvadult falkát alkottak inkább, amely minduntalan, akarva-akaratlan beleütközött a késő Kádár-korszak spiclis-gumibotos korlátaiba…

Ez a „kisfás”, egyszerre belül- és kívül-lét, bízvást mondhatni, Gyukics Gábor életének is meghatározó élménye volt, olyannyira, hogy a galeri többi tagjához hasonlóan őt sem engedte soha „elvegyülni”, őt is messzire sodorta később az Erzsébet hídtól, el egészen az amerikai indiánokig. S hazatérve is, immár meglett, családos emberként csak az irodalom periferiális vizein van jelen „minimális” költői szövegeivel. A galeris „hőskorszak” még meglévő tagjaival – ahogyan tőle magától hallottuk a kötet bemutatóin – olykor még össze-összejönnek némi toroköblögetésre, és csak erről, csak a kalandos ifjú­kori őrjöngésről képesek beszélni; a jelenről szó sem esik.

Joggal vetődik föl tehát a kérdés: valóban hiánypótló-e ez a szociohorror alcímet viselő könyvecske, s ha igen, több-e, s mennyivel több, mint egy maroknyi, valamely okból devianciára hajló-kényszerülő fiatal nosztalgiája a hajdani, „dicső” múlt után? Másképp: vajon nem az ennek a sajátos krónikának a végső (s leginkább a szerzőre vonatkoztatható) tanulsága, hogy fiatalságunk valós vagy képzelt szabadsága minden viszonylagosságával együtt is abszolút érték, afféle magánmitológia, aminek elvesztését csak fájlalni lehet? De ha már valamilyen – amint szintén maga mondta – szeszélyes, (fekete)humoros ötlettől vezérelve szerzőnk a szociohorror alcímet, műfaji megjelölést találta ki, vajon mennyiben „szocio”, és mennyiben „horror” a mű? Egyáltalán, ha van neki (hiszen valamilyen egész biztosan van), mi az első jelentése, az esetleges társadalmi vagy az irodalmi? Mond-e, kimond-e valamit, ami hiányzik eddigi ismereteinkből, s ha igen, úgy mondja-e, hogy a műértő közönség is felkapja rá a fejét: „Hűha, hogy is van ez? Mi is ez, amit olvasok?”

„Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket / a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy mérges belövés tűjét áhítozva / angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében a csillagos dinamóhoz / fűződő hajdani égi kapcsolatért” – ütötte föl annak idején panaszos Üvöltését Allen Ginsberg, és mi, hajdani és mai olvasói katartikusnak éreztük-érezzük jajongását, hiszen Kerouac, Corso és a többi önpusztító géniusz, aki vagy megölte magát, vagy a Sárga Házba zárva végezte, vagy egyszerűen elkallódott, esetleg „elkurvult a hatalom oldalán”, valóban az ún. „beat-nemzedék” legjobb elméi voltak az ötvenes–hatvanas évek Amerikájában. Kiválóságukat műveik, példaértékű lázadásuk hitelesíti.

De a „kisfások”? Alig-alig hagytak maguk után megtisztulást kiváltó életműveket, példákat. Már az is nagy teljesítménynek számít (talán a legnagyobbnak), ha talpon maradtak, ha megúszták, és nem veszett nyomuk Amszterdam, a Távol-Kelet vagy Amerika valamelyik sikátoros-kábítószeres süllyesztőjében. Példáz-e, képvisel-e történetük olyan értéket, amely egyértelműen megérdemli rokonszenvünket vagy részvétünket? Talán az általános értelemben vett rendet vagy a konkrét rendszert tagadó ösztönös menekülésük? Kétségbeesett túlkapásaik, amelyeket ők lázadásként éltek át? Élvhajhász tobzódásuk, amely szintén a tátongó űr betöltésének, egyensúlyozásának téves kísérlete? Az élményszerzés parancsa, amely önmagában több és jobb a társadalmi méretű szürkeségnél? Az önámítás, ami végső soron hazugság?

A hősök–antihősök kettősség lírai-dokumen­tarista alkotása kétarcúvá teszi magát a művet is. A „nagy duma”, a kétségtelenül humoros-groteszk figurák, események pikareszk megidézése, a sziporkázó „sztorik” sora nem képes elfedni, feledtetni a minduntalan felötlő kérdést: valódi, saját különösségén (különcködő partikularitásán) túlmutató krónikát olvasunk-e, amelynek „üzenete” a mának is szól, vagy csak egy kivételes tehetségű elbeszélő nosztalgiája emeli a legenda szépítő, de egyszersmind torzító terébe közelmúltunknak e – „kisfások” jelképezte – tü­net­együttesét?

A kérdés megválaszolatlan, sőt megválaszolhatatlan marad, aminek az ambivalens beszédmód az oka: Gyukics Gábor olyan módot és formát választott tárgya megidézésére, amely mód és forma maga is a tudathasadás tüneteit mutatja: „Saját vallomásom alapján próbálom megírni saját vallomásomat, mert összecseréltem magam magammal. […] Szenvedek, ha vallomást akarnak kicsikarni belőlem, amikor nincs mit mondanom, és akkor is, ha lenne. […] De ezek jönnek eszméletlen hiányérzetemen keresztül, féktelen örömmel, fájdalmukban egymás torkán taposva, röhögve, élősködve, pöffeszkedve vallomásomért. […] A vallomás elősiklik, átsiklik, kisiklik, elsiklik, és még mindig a szemünkbe világít a vallatólámpa fénye.”

A mesélő (Kis Gy) fragmentált, hol metaforikus-költői, hol pszichedelikus-látomásos „vallomását” (ebben a regiszterben valóban a legjobbak, Huxley vagy akár Havasréti József kiváló regénye, az Űrérzékeny lelkek magasságában szól a mű) egy másik első személyű elbeszélő tárgyilagosabb, anekdotázó szövegei váltogatják, majd a „kisfások” személyes beszámolóival, leveleivel, történeteivel keveredve valóságos „kollektív én”, sokhangú kórus veszi át a dallamot.

Német Gábor az Írók Boltjában tartott bemutatón e beszédmóddal kapcsolatosan találóan mondta, hogy a szerző valóságos labirintusba viszi szövegével az olvasót. Igaz. Egy darabig találgatjuk (mert sokszor nincs jelezve), vajon ki beszél, s főként, hogy az egymásra következő, hol dőlt, hol álló betűs én-megszólalásoknak mi a rendszere, s ha van, mi e rendszer jelentése. De miután kiderül, hogy a hangváltásokkal is csapdát állít a szerző (vagyis alighanem sem rendszere, sem pontosan megfogalmazható jelentése nincs a módszernek), felhagyunk a találgatással, és átadjuk magunkat a szöveg lüktetésének, sodrásának. Mert kétségtelen, hogy a szöveg, a „nagy duma” (a szlenges lazaság, nagyszájú trágárkodás-poénkodás, ami azért csaknem kétszáz oldalon át sokszor már erőltetettnek hat) sodor, sziporkázik, hol fölemel, hol leejt. Költői szöveg, ha dokumentumnak álcázza is magát, s mint ilyen, alighanem valóban hézagpótló. És ha így, költői „vallomásként” olvassuk, talán szemléleti ellentmondásai, buktatói is másodlagossá válnak. De az Üvöltés, az Úton és a többi beat-remekmű „szentjei”, profánul szentségtörő szakralitása, „a szenvedő koldus és az utálatos emberi angyal” ginsbergi katarzisa sajnos elmarad. Mint ahogyan a horror­effektus is. Helyette néha felháborodik, néha megbotránkozik, olykor szánakozik, de leginkább (ese­tenként kissé kényszeredetten) szórakozik a nyájas olvasó… (L’Harmattan, 2014)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben