×

Azok a hamvas, hatvanas évek!

Hendi Péter

2015 // 01
Néhány évvel azután, hogy elhagytam Magyarországot, láttam egy filmet a svéd televízióban. Nem emlékszem már, csak a befejezésére. A különös fiatalember főhős egyedül van, megint nem jött be valami társas játék, akárcsak Cabiriának a Fellini-filmben. Dombokkal övezett tópart az utolsó kép színhelye. Sehol egy lélek. Itt bandukol a hős, mígnem felfedez egy padon ülő szerelmespárt. Odamegy hozzájuk, és akár a karmester a koncertre hangolt zenészek előtt, felemeli két kezét. Messziről is látni, hogy mosolyog. Amíg van valaki, akit megszólíthatsz, nincs veszve semmi ezen a földön. Ez Dixi, mondtam magamnak akkor, miként most is. Kiszolgáltatva egzisztenciális megpróbáltatásainak, végül is nem ővele játszott a világ, hanem ő a világgal.

Hát persze, emlékezik Viktor a vonal túlsó oldalán. Nagyon szomorú sorsú életet élt… egy német származású katonatiszt gyermeke, az anyja, akiről minden rosszat elmondhatnék, elhagyta, otthagyta, és a Dixi, hát hozzácsapódott mindenféle ilyen tekergő, hogy úgy mondjam, nem is csoportokhoz, hanem szinte hordáknak nevezhető izék közé… de nem bántott senkit, irónia, cinizmus az volt benne, és hát, mint minden korunkbeli idióta, ő is filmet szeretett volna rendezni, és ebből kifolyólag állandóan filmesek között lébecolt, de ott jól is érezte magát, mert ott elég sok volt az ilyen bomlott agyú figura. Akkoriban az egész ország élete Budapestnek egy négyzetkilométerén zajlott, mi voltunk a romantikus élcsapat, utánunk jöttek a lumpenek. Hozzám följött néha a nevelőapja, aki festő volt. Hozott két-három képet, adtam neki valami pénzt érte, mert nem a műértőt kereste bennem, hanem hogy valamit rám tukmál, én meg szabadkozom, és adok egy kis pénzt. Ennek nyomán a Dixi is följárt hozzám, és akkor adtam neki két-három, később már ötszáz forintot egy címletben, de piás volt, és hát eszem ágába se volt óva inteni, hogy ne igyon, teljesen hülye duma lett volna, és… de azért ebben az állapotában is mindig mondott valamit… Valami jót?, vetem közbe. Valami figyelemre méltót, igen: eltérőt… Minden mondata össze volt kötve egyfajta lázongással. Mindenki rögtön látta rajta, hogy valami forrong benne… Nagyon ápolatlan volt. Egy időben az anyjánál lakott, egy szoba-konyhás lakásban a Galamb utcában, de onnan mindig eljött. Állítólag egy vécében is lakott az Astoriánál, ha még emlékezel azokra a szuterén vécékre. Úgy hallottam, hogy mosoly volt az arcán, amikor meghalt. Írt erről egy pszichológus, hogy ezek a nyomorúságos körülmények között élő emberek a haláluk pillanatában gyakran mosolyognak. Nem a „nem adom fel” harc és a vele járó szenvedés meg vereség, hanem a megkönnyebbülés marad az arcukon, amikor elmennek ebből az életnek nevezett baromságból. A Bereményi talán azért szimpatizálhatott vele, mert a Dixiben senki nem látott ellenfelet… hogy megfúrja, vagy rosszat mond róla, abszolút mentes volt ezektől a gyakori emberi hibáktól, nem cikizett, nem bántott, öreg piásként is a legfiatalabb… rapperekkel?, mit tudom én, mi a tökömnek hívják ezeket a zenélő gyerekeket… azok közé járt, de hát, ugye, a fiatalok kegyetlensége, ami szinte természetesnek mondható, hát bántották, már kiröhögték.

Na, nem, mondom magamban, az én Dixim a hatvanas években nem ilyen szomorú eset! Hol is kezdjem? Talán a Károlyi utcában megnyílt Eötvös Klubban, ahol az Omega együttes éppen szárnyait bontogatta. Valami felületes beszélgetésbe gabalyodtam, és kerestem a megfelelő szót hogylétem pontos meghatározására, amikor Dixi kisegített. Üres kedved van, mondta. Tetszett a jelző, máris jobban éreztem magam. Az üres kedv meg a puszta határ, az József Attila, mondta valamivel később. Nem akarták beengedni a sötétszürke ingében, merthogy szombatonként kötelező volt a fehér. Ez fehér!, súgta oda az ajtónállónak, és bizalmas behajlással hozzátette: Csak piszkos. Hüvelyk- és mutatóujja közé csippentett egy darabkát a zakód anyagából, és elismerően azt mondta: Jó a kabátod, jó meleg. Béninek ő ajánlotta Alain-Fournier A titokzatos birtok című könyvét, melyet néhány nap múlva egymás kezéből kapkodtunk ki Dodóval a Központi Antikváriumban.

Dodó már nem él, Bénit felhívhatom. Éppen kutyát sétáltatni megy Tündével, de arra még van ideje, hogy elmondja, a Dixivel való egyik első találkozása úgy történt, hogy Dús Elekkel stoppoltak a Balatonon, és Földváron bementek egy kerthelyiségbe azzal a feltett szándékkal, hogy a számlát majd nem fogják kifizetni. A Keringő vagy a Balatongyöngye lehetett, gondolom, és megkérdezem, hogy mikor történt. A hatvanas évek elején, talán ’62-ben. A zenekar valami operettből való darabot játszott, aminek az volt a refrénje, hogy „Muzsikálj, muzsikálj, muzsikálj!”, mire a Dixi, aki ott volt, csatlakozott az énekeshez, és vele énekelte a refrént, de úgy, hogy Muzsik ülj, muzsik állj, muzsik ülj!

Nem tudnám megmondani, hogy mikor s hol láttam először. Biztos, hogy a hatvanas évek első felében, tehát húszévesek lehettünk. Emlékeim szerint idősebb volt nálam, pedig két hónappal utánam született. Ezek a 14-én született oroszlánok tükröt tartanak a világ elé, mondja az asztrológia. Nem hiszek el neki mindent, hiszen én iker vagyok, akinek, ugye, fő a kétely meg a nem tudom, de ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy mindenki csak önmaga, egyedül és mindenki mást kizáróan önmaga, akkor talán nem túl káros meghallani, hogy 1943 augusztusának második szombatján milyen planetáris eséllyel jött erre a világra Dixi. E nap szülöttei két csoportba oszthatók. Az egyik megtestesíti korának ízlését, filozófiáját, előnyeit és hátrányait, jobbára anélkül, hogy ennek tudatában lenne. A másik kommentál és analizál avégett, hogy környezetének ellentmondásait és hiányosságait leleplezze. A tükör mindkét esetben ott van, amire mások reakciója lehet nevetés, megrökönyödés, megvetés, részvét vagy akár csodálat, legtöbbször annak megállapításával, hogy valami igaz lett kimondva.

Földváron, az Annában vagy az Eötvös Klubban találkoztunk először? Egyszerűen nincs kezdete az ismeretségünknek. Nem voltunk barátok, ritkán láttuk egymást, de ő valahogy mindig és mindenhol, eredendően ott volt. Elkezdett járni az Andrássy útra, a Fiatal Művészek Klubjába, hallom Viktort. Eleinte kicsit bizonytalanul, aztán egyre magabiztosabban, míg végül egy napon a FIKÁ-t csak az jellemezte, hogy a Dixi oda jár. Amikor az Aczél lejött hozzájuk, hogy na, hát mit akarnak itt maguk, miért nem jó a szocializmus, tessék, lehet kérdezni, akkor a Dixi felállt, és csak annyit kérdezett, hogy lehet-e kérdezni. És ezek a csoportok ott, a hetek, a nyolcak meg a kilencek vagy mit tudom én, csak ültek, és tátogtak némán, de ha valaki mondott is valamit, azt mintha nem is mondta volna. Az egész találkozóból nem maradt fenn más, csak amit Dixi mondott.

Ott volt a Pilvax előtt azon az estén, amikor a második utóvizsgámon bravúrosan átmentem magyar jogtörténetből. Fontos nap volt az életemben, mert ha évet kell ismételnem, talán soha nem végzem el az egyetemet. Akkor láttam először a Dús Eleket, aki nemrég jött ki a börtönből. Nem tudom, hogyan csinálta, kérdezi szinte magamagát Viktor, de a Dixi valahogy mindig megúszta. Se verés, se börtön, még előzetes se. Akárcsak a Báró, akinek REF-je ugyan volt, de ülni sose ült. És a Dixi, kérdezem, ő nem állt rendőrségi felügyelet alatt? Nem lehetett hol ellenőrizni, hiszen nem volt lakcíme, feleli Viktor. A Dixi és a Báró amolyan Rejtő Jenő-szerű figurák voltak mindketten. A Báróval mi van? Kiment Amerikába. Itt volt néhány éve, és egy szemfoggal a szájában elmondta, hogy valami munkát remél megszerezni odakinn. Aztán, ha meglesz a nyugdíjhoz szükséges tíz év, hazaköltözik.

Ha filmet írsz, lenne anyagom, mondta a Pilvax előtt Dús Elek. Barátom, Harvey, mutatta be Dixi egy alacsony termetű, bizonyára először látott, alkalmi ismerősét. Akkoriban érhette el Budapestet ez a film. Mindegy, hogy hogy hívják, mondta Elek mogorván. Róla talán nem lehetett elmondani, hogy nem bántott senkit. Ami a filmcímet illeti, Dixi egyszer egy másiknak is hasznát vette. Szombat éjjel, hazafelé az Eötvösből, néhányan átfütyültünk meg -integettünk a Kossuth Lajos utca túloldalára, ahol a klub egyik női vendége volt hazatérőben. Dixi csak annyit kiáltott: Muhtár! – ami egy kutyanév volt, a minden bizonnyal szovjet film címe pedig: Muhtár, hozzám!
Sose leszek boldogtalan, mondta egyszer, és rögtön hozzátette, hogy boldog se. És megadta a receptet, hogyan keltsd fel magad iránt a nők érdeklődését. Nem kell, csak összeszedni belőlük hármat, akik mindig körötted vannak. Mindegy, hogy az egyik így néz ki… vágott egy torz pofát, a másik meg így… megint egy torz pofa… a harmadik meg púpos és sánta, nem baj, csak legyenek mindig körötted. Akkor a többi nő, aki lát, elkezd gondolkodni, hogy mi lehet benned. Hírnök jő, s pihegve szól, hogy valakit két hónapra kitiltott a rendőrség az Annából. Olyan is van?, kérdem meglepetten. Persze, hogy van, feleli Dixi, egy rossz mozdulat, és már meg is történt.

Tudja, hogy kivel játszik?, kérdezte a földvári tízvalahány emeletes hotel teraszán egy nőtől, akivel már vagy félórája snóblizott. A Snóblikirállyal. Más szájából ez dicsekvés lett volna, de ahogy Dixi mondta, nem volt az. Nem pénzre ment a játék, a nő nem értette, hogy miért veszít mindig. Dixi megmagyarázta neki, és nagylelkűen azt is megmutatta, hogyan lehet csalni. Az ember odatesz a forint alá egy tízfillérest, aztán a körülmények szerint egyet vagy kettőt virít. Ezt persze a profik nem eszik meg. A másik trükk, amikor az ember újra azt dugja, amit korábban. Most is egy van nála, gondolja az ellenfél, hiszen nem nyúlt a zsebébe! Igen ám, de közben megvakarta a jobbfülét, és beletette a tízfillérest. Valaki odajön a teraszra, és azt mondja Dixinek, hogy lenne a kempingben egy ötvenforintos munka. Angolra kell fordítani. Mi a téma? Szerelem, hangzik a válasz. Dixi bólint, odatarja az öklét a nő elé, és azt mondja: Három.

Egyszer az Eötvösben velünk volt egy tizenéves, mintegy előfutáraként a fiatalok eljövendő rajongásának. Dixivel gyakorolta a snóblizást, és a bosszúságnál, hogy mindig veszít, csak az öröme volt nagyobb, amiért Dixivel játszik. Utállak, utállak, mondta többször is, pedig dehogy. Az este kezdetén volt egy húszasa. Akkor abból veszünk négy üveg sört, a másik kétszázból pedig eszünk-iszunk mindannyian. Milyen másik kétszázból? Amit most nyerni fogok. Persze, nem a Tinitől. Dixi Zsigával játszott, aki rendszeres párom volt a pörgetős fociban. Sörre játszottunk, pontosabban mondva ötforintos alapon. Nevet szereztem magamnak a sportágban, többszöri dupla vagy semmi visszavágó után, szinte minden szombat este hazavihettem negyven forintot. Kemény munka volt, legtöbbnyire egész a záróráig eltartott. Három éven át engem választott védőjének a legjobb csatár. Az volt a szerencséje, mesélte rólam Zsiga a feleségemnek New Yorkban, már a hetvenes évek vége felé, hogy nem volt jó reflexe. Nem mozdult ki a lövőcselre, amiért a hármas sorral szinte lehetetlen volt neki gólt lőni. Megkönnyebbültem, amikor Dixi nyert. Már csak azért is, mert tudtam, hogy nincs pénze. Zsiga ötvenessel akart fizetni. Visszajárt volna egy tízes vagy húszas, amire Dixi azt mondta, hogy nincsen, csak százasa. Mi van, ha vesztesz, és nem tudsz fizetni?, kérdeztem később. Valamit improvizáltam volna, felelte.

Soha többé nem maradok fenn éjszaka!, mondta egyszer, amikor éppen fennmaradt. Az ember semmit nem szalaszt el, ha időben lefekszik. Valahol a Bartók Béla úton járhattunk, hárman vagy négyen, a Kisrablóba menet vagy onnan jövet, amikor ránk támadt egy sötét ruhás, fehér inges, nyakkendős alak. Vele volt két társa is, akik alig tudták megfékezni. Ti öltétek meg a barátomat!!!, kiabálta magán kívül, és ebből nem engedett. Mi nem ismertük a te barátodat, sohase láttuk, nyugtatta Dixi a síró dühöngőt, mert nemcsak idegeket birizgálni, de nyugtatni is tudott. Ne csináld itt a műbalhét, folytatta, menjél szépen haza aludni! A műbalhé olaj volt a tűzre. Pedig micsoda telitalálat! Hogy lehet ettől a szótól nem kijózanodni? Szerintem Dixi gyártotta szó volt, ugyanúgy, mint az unfrankó.

Néha kicsit provokált, de nem volt tolakodó. Akadtak, akik nem szerették, de én úgy gondolom, hogy akit megszólított, az inkább megtisztelve érezhette magát. A hatvanas években legalábbis. És mennyit lehetett vele nevetni! Vezesse a csapatot, Dixi!, szólt utánunk egyszer a pincér, amikor záróra után kiléptünk az Annából. Nagy baj van!, mondta neki elindulás előtt a vezér: A lányok nem akarnak fizetni. Aztán, mivel hogy odakinn esett az eső, hátára kapta közülük az egyiket, és végignyerítette vele a Váci utcát.

Egyszer odaadtam neki elolvasásra egy elbeszélésemet, amit néhány nappal később valaki másnak a kezében láttam viszont. Két barátnője társasáságában Dixi is ott volt. A harmadik – a sánta? – még nem érkezett meg, gondoltam jól informáltan. Az egyiket láttam már Dixivel korábban is, úgy tűnt, közelebbi a kapcsolatuk. Szép arca volt, és csúnyán beszélt. Te miért beszélsz ilyen csúnyán?, kérdezte tőle a második grácia. Most volt a Duna­kertben, felelte erre Dixi. Odafordultam a fiúhoz, aki az írásomat olvasta. Még eléggé az elején járt. Korai lenne elvárni a gratulációt, gondoltam. Akkor a fiú felnéz, és megláthatja rajtam a kiváncsiságot, mert azt mondja: A Dixi írta. A lélegzetem is elakad. Gondom van rá, hogy a szöveget mielőbb visszakapjam. Persze nem rögtön. Egyik délelőtt elmenekülök a pénzügyi jog szemináriumról. Dixi és a lány, aki csúnyán beszél, ott ülnek a zenegép előtt. Pierre Benson!, mondja Dixi. Álljon fel!, teszi hozzá a lány. Igencsak kedvemre van ez az üdvözlés. Elolvasták az elbeszélést. Ha többet nem is, a címét, ketten együtt, legalább. Alkalomadtán majd kérem vissza. Persze, feleli Dixi, és hozzá­teszi: Egyébként nem nagy mű. Lehet, de én nagyon szeretem, mondom neki, és nincs vita. A dolog azon fordul, hogy mit tekintünk nagy műnek. Semmi tüske. Amikor az elbeszélés tíz évvel később megjelenik egy stockholmi folyóiratban, semmi elégtételérzés Dixivel szemben. Talán egy kicsit az Új Írás folyóirattal… de tulajdonképpen velük szemben sem, hiszen: Hol vannak már azok a hamvas hatvanas évek? Kicsit az az érzésem, írom Dodónak Göteborgból, hogy eladtam a kopott télikabátomat.

Az egyik utolsó találkozásunkra szintén az Annában került sor. Véletlenül találkoztam Dús Elekkel, akinek megint be kellett menni a börtönbe. Már nem emlékszem, hogy milyen alkalomból, de egyszer azt mondta nekem, hogy undorító vagyok nőstényközelben. Annyira talán mégsem, bár ki tudja? Minden állításban lehet egy kis igazság. Talán a gyermeki öröm miatt lehetett? Nagyot röppen ám az ember lelke, ha végre elszabadul a pörgetős focitól! Dús Eleknél most másról volt szó. Őt a közelgő szabadságvesztés ösztökélte, ezért kellett neki mindenáron egy nő. Meg is kérdezte egy hajdani ismerősét, akit éppen elibénk hozott a gondviselés, ámbátor csak félig, mert a válasz így hangzott: Sajnálom, Elek, máskor szívesen, de most nem lehet, most szerelmes vagyok. Dixi mosolygós, nagy mellű nővel érkezett, akit úgy mutatott be nekünk mint élettársát. Add meg a feleséged címét, mielőtt bemész, mondta viccesen Dús Eleknek, aki egy kicsit gondterhelt volt. Hat hónapról lehetett szó. Állandó jellegű az élettársi kapcsolat?, kérdezte Dixit, miközben a nőt nézte. Nem volt undorító, de nem azt a választ kapta, amit szeretett volna. Aztán, amikor Dixi megnyugtatta, hogy ne aggódjon a feleségéért, mert hátha nem lesz olyan egyedül, mialatt ő odabenn lesz, akkor elkomorult, és azt felelte: Ha ezt valaki más mondaná, azt úgy vágnám pofán, hogy leesne arról a székről, amin most ülsz. Nem nevezném az indulatát jogos felháborodásnak. A hangulat azért nem romlott el. Kicsit összekülönböztünk a szomszéd asztallal. Már nem tudom, miért. Két barátnő ült ott az egyiknek a fiújával. Dixi szeretett zsonglőrködni. Tüzet adott három személynek, ő maga is rágyújtott, és amikor már mindenki attól félt, hogy körmére ég a gyufa, akkor még gondosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, hátranyújtotta a lángocskát egy képzeletbeli ötödiknek, hogy ő is rágyújthasson. Hű, de meleg van itt!, mondta most félig hangosan, hogy az ellenségek asztalánál is meghallják. Különösen a könyököm izzad ilyenkor, folytatta, és cigarettája parazsával egy centire megközelítette a mögötte ülő nő könyökét. Na, nem bánom, mondta aztán békülékenyen, adok egy slukkot. És a cigaretta filteres végét gyöngéden a nő könyökéhez érintette, amire, nagy meglepetésemre, nem jött semmi reakció. Talán mert mégsem ért egészen hozzá, vagy csak mert a kar nem tudott ellenállni, és elfogadta a slukkot.

Az éjjel azt álmodom, hogy ott vagyok megint az Annában, mint egykoron. Benyomom a wurlitzeren a sárga harmincast. My boy Lollipop, énekeli Milly Small. A zenegép mellett egy fiút látok, aki az elmúlt ötven év alatt semmit sem öregedett. Nyolc-tíz gépelt oldal van előtte, azt olvassa. Fölé hajolok, és elámulok. Hiszen ez az én elbeszélésem!!! Felnéz rám, és azt mondja: A Dixi írta. Olvasd tovább!, biztatom mosolyogva, állítólag nagyon jó! Aztán, már félig éberen azzal folytatom, hogy Istenem, micsoda esély lehetett volna! Posztumusz mű a Dixi hagyatékból. Igazi szenzáció! Plágiumper a bíróságon, na és persze a szakma is összeül, hogy eldöntse, mi az igazság. Talán közös mű, vélik néhányan. A társszerzőséggel is kiegyezek, gondolom már a fürdőszobában. Végre itt az áttörés! Érvek ütköznek ellenérvekkel. Bánom is én, ha semmi sem szól mellettem, ha végül is nem én leszek a nyerő. A mű a fontos, csakis a mű! Nekem ennyi olvasóm még soha nem volt. Igaz, hogy nem remekmű, mondja majd az utókor, na de… egy Dixitől!

Vidáman öltözködöm.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben