×
Tovább a kapcsolódó galériához

Ars Sacra

A „Fényt hozzon… III.” című kiállításról

Novotny Tihamér

2015 // 01

A 2007-ben elindított s azóta minden évben megrendezésre kerülő Ars Sacra Fesztivál visszatérő gondolata és legfőbb célja, hogy a remény jeleinek felmutatásával a művészet minden ágában rávilágítson a „Szépre, Jóra és Igazra”. Küldetése a közösségteremtés, a közös pontok keresése, a párbeszéd megindítása vallások és világnézetek között. Szándéka, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörhöz tartozó művészeti alkotások felsorakoztatásával felhívja a figyelmet „az evilági életen túlmutató szakralitás jelenvalóságára”.

Olvasom a kiállításra szánt mottó egy másik változatát Lukács evangéliumából idézve – „[Isten] irgalmában meglátogat minket a Magasságból, hogy világosságot adjon az embereknek, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek, lábunkat meg a béke útjára irányítsa” (1,79) –, majd újra áttekintem a festmények, szobrok és más egyéb technikájú műtárgyak reprodukcióit, így tudatosul bennem a felismerés, hogy a magyar művészetben bizony nem kevesen foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. A tavalyi kilenc kiállítóból négy azonos szereplőt találok az idei meghívottak között (Bohus Zoltán, Háger Ritta, Lugossy Mária [1950–2012], Mátrai Erik), a többiek új résztvevők (Budaházi Tibor, Kecskés Ágnes, Koroknai Zsolt, Tóth Csaba), ám a kört az elkövetkezendő években is bizonyára akadálytalanul lehet majd bővíteni…

Roppant érdekes kiállítás ez, ahol minden mindennel összefügg. Ezért az ember úgy érzi magát elemző vizsgálódásai közben, mint amikor egy kör ívén gyalogol előre és hátra, oda és vissza, de közben állandóan befelé, a kör középpontja felé néz, vagyis annak lappangó, mégis nyilvánvaló helyét keresi-kutatja, sőt – a művek lényegi mondanivalója szerint –, ezt a középpontot újra és újra azonosítva meg is találja. De mi lenne ennek a középpontnak a neve? – kérdezhetnénk. A rejtőzködő, a láthatatlan Isten – szólal meg bennünk a válasz. Mert mindazok az egy középpont felé ereszkedő értelmezési módok, amelyek a vizuális ismétlődésekben, szimmetriákban, körökben, négyzetekben, keresztekben, háromszögekben, ívekben, függőlegesekben és vízszintesekben – vagyis a szimbólumok nyelvén – megfogalmazódnak, Isten titokzatos jelenlétéről tanúskodnak nekünk. Mert mindazok az egy középpont felé igyekvő jelzőcövekek, amelyek címekként megírva sorakoznak előttünk, úgyszintén Isten szentlelkes működéséről küldenek jelzéseket felénk. Mert mindazok az egy középpont felé törekvő karóleszúrások, amelyek a fogalmakban, jelképekben, koncepciókban megalkotva körvonalazódnak, megint csak Isten létezésének bizonyítékául szolgálnak. Tudniillik az itt kiállító művészek a hit dolgában, a vallás kérdésében és Isten viszonylatrendszerében egyenként önmaguk őszinte megfogalmazói és kifejezői, ám óhatatlanul egymás láncszemei is a képi behelyettesítések, megszemélyesítések, hasonlatok és elgondolások változatos erdejében, a szentségesség jegyében és nevében. Másképpen fogalmazva: ezek a művek nem perlekednek egymással, hanem önmagukba néznek. Nem akarják a másikat se megtagadni, se negligálni, se meghaladni, se legyőzni, se megsemmisíteni, hiszen akkor önmaguk létét, értelmét, indokoltságát és hivatását kérdőjeleznék meg. Azaz jelenlétükkel nem rondítanak a Szellem szeretetlakomájának asztalára. Tehát valóban szakrális kiállítás ez itt. Szakrális például azért, mert összhatásában sem akar a Teremtő helyébe lépni, csupán él a teremtett világ értelmezésének lehetőségével. Vagyis tevékenységével a teremtés elképesztően gazdag és kimeríthetetlen műveletét utánozza, ám eszébe se jut Isten helyét elfoglalni ebbéli működésében.

Erről a sokszínűségről, sokféleségről és a szellemi szabadság vagy a választás szabadságáról és a teremtett világ leképezhetőségének, valamint megérthetőségének mérhetetlen dimenzióiról nekem eszembe jut az a roppant tanulságos történet, amelyet a Nyugat Ezeregyéjszakájának szerzője, Génua egykorvolt érseke, a 13. században élt Jacobus de Voragine Domonkos-rendi szerzetes a híres Arany Legendájában, több mint ezer esztendő keresztény irodalmát összeépítő művében Szent Andrással kapcsolatban írt. Tudniillik ebben a mesében a gyönyörű lány képében kísértő „ősi ellenség”, azaz az ördög, hogy megakadályozza a vándorként megjelenő Szent András bejutását egy keresztényi agapéra, nehezebbnél nehezebb kérdéseket támaszt feléje, mígnem vereséget szenved, és szégyenében elinal.

A példázatszerű történetben tehát – most eltekintve a legenda konkrét vonatkozásaitól – a három kérdésre fektetném a hangsúlyt. Mert ezek a világmagyarázó filozofikus kérdések és válaszok kiválóan tükrözik a művészet és a művészek mindenkori problémáit is.

A kísértő lény első kérdésére tehát, hogy tudniillik „mi a legcsodálatosabb, amit Isten valaha kicsiny dolgokban cselekedett?”, a vándor alakjába bújt szent így válaszol: „Az emberi arcok különbözősége és szépsége. Mert annyi ember között, kik itten éltek a világ kezdeti óta, és élni fognak, míg csak csillag leszen, nem találtatik kettő, kinek orcája mindenben hasonló lenne […], és a legkisebbikbe is ezek közül Isten minden érzésnek helyet ád.”

Most persze gúnyolódhatnánk, viccelődhetnénk és ironizálhatnánk azon, hogy egyszerre mennyire rút és csúf, szép és gyönyörű, nyomorult és fennkölt az Isten emberi „állatkertje”, de a lényegen ez semmit sem változtat. Azon, hogy valóban kimeríthetetlen változatosságban és sokszínűségben élünk és létezünk, és persze sohasem tudhatjuk, hogy egy-egy rútság és csúfság vagy gonosz és alantas érzés mögött milyen más isteni szándék lapul…

De folytassuk csak tovább az idézett legendát.

A bölcs ékesszólásban tündöklő álasszony második kérdésére, hogy „hol van az a hely, hol a föld magasabban vagyon az égnél?”, a vándor alakjában megjelenő, kapun kopogtató szent a következőképpen adja meg a feleletet: „Mivel tehát Krisztus teste minden egek fölött vagyon, s egyszersmind hozzánk hasonlóan földből formáltatott, tudhatjátok, hogy ahol ő lakozik, ott bizonnyal magasabban van a föld az égnél.”

Gyönyörű figyelmeztetés ez arra, hogy minden változatosságnak és sokféleségnek nincs és nem is lenne semmi értelme, ha nem helyeződne magasabb összefüggésbe. Így a művészetnek és bármely személyes műalkotásnak rendelkeznie kell azzal a képességgel – nevezzük ezt transzcendenciának, szellemi motivációnak vagy metafizikai irányultságnak –, amely jelképes ablakot, ajtót, kaput nyitva összekapcsolja a földit az égi világgal.

A keresztény skolasztikában jártas szépséges álleányzó azonban az utolsó kérdésében, hogy „mekkora a távolság az ég és a föld között?”,már elárulja magát, tudniillik olyan problémát vet fel, amelyre csak igaz ember adhatja meg a helyes hitbéli választ. A vándor alakjába bújt Szent András tehát a következő replikával üzen a küldöncön át a hamiskodó kérdezőnek: „Menj vissza ahhoz, aki téged hozzám küldött, és kérdezd meg tőle magától, mert jobban tudhatja nálam, ő már megmérte a távolságot, midőn az égből a poklok fenekére zuhant. Én azonban az égből még nem estem le, s így a távolságot meg nem mérhetém.”

A „hány angyal fér el egy tű fokán?” típusú kérdés ez is: nem a megszámolhatóságban, a megmérhetőségben rejlik a válasz, hanem abban, hogy van zuhanás, s hogy van felférési lehetőség is, amelynek fokozatai relatív és abszolút értelemben is igazak.

A művészetben is mindig akadnak helyes és helytelen kérdésfeltevések és válaszok, mert sokfélék vagyunk, és mindig minden változik. Egyet azonban nem árt újra és újra felidézni magunkban, mégpedig azt az örök tapasztalatot, hogy az igazság és a szentség mindig akkor tudott a leggyümölcsözőbben és legharmonikusabban munkálkodni az emberi lelkekben, amikor a szépség köntösébe öltözködött…

A tárlaton elhangzott megnyitó szöveg szerkesztett változata. A tárlat az Ars Sacra Fesztivál rendezvényéhez kapcsolódóan valósult meg, Vízivárosi Galéria, 2014. szeptember 9–30.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben