×

A hazatérés lehetetlen

A falu metamorfózisa költészetünkben az ötvenes–hatvanas években

Vasy Géza

2015 // 01

„ezer esztendő törik szét”
(Csoóri Sándor, 1966)

„A gazdasági-társadalmi modernizáció két-három
évtizedes folyamatában tehát a hagyományos magyar
falu a hagyományos magyar parasztsággal együtt
felszámolódott, eltűnt.”
(Romsics Ignác, 1999)



A történelem tanulmányozása azt tanúsítja, hogy a társadalmakban a változások általában igen lassan, több nemzedéken, olykor évszázadokon átívelve mutatkoznak meg, máskor viszont robbanásszerű gyorsasággal, egyetlen emberöltőn belül következik be akár több fordulat. Ez utóbbira a polgári társadalom megszületése, az egyre modernebb gazdaság és kereskedelem létezése óta egyre gyakrabban került sor. Az 1945 utáni negyedszázadot mind a közbeszéd, mind az irodalom gyakran hasonlította Szent István korához, említve annak a korszaknak az erőszakosságát, kegyetlenségeit. Ahhoz hasonlóan lassú, időben annyira elhúzódó folyamatra a 20. század derekán a politikai kényszer miatt azonban már nem volt mód. A feladat az volt 1945-ben, hogy néhány évtized alatt modern polgári demokráciává váljunk. Ennek során például a magyar falu leküzdhette volna feudális korlátait, s feltehetően sokat megőrizhetett volna nemes hagyományaiból. A bolsevik szovjet birodalom azonban, szinte gyarmatává téve bennünket, mást tervezett és valósított meg a szocializmus felépítésének jelszavával. A magyar társadalomra a földosztás, az ország újjáépítése után nem a természetes fejlődés várt, hanem a katasztrófa, s ezt a mezőgazdasági népesség érezte meg a leggyötrőbben.

Mi mindent élt át a II. világháború kezdetétől mintegy három évtizeden át az, aki itt élt? Aki nem került a frontra, az is tapasztalta, hogy az ország hadszíntérré vált. A veszteség még tragikusabb lett, mint az I. világháború után. Elpusztult mintegy kilencszázezer ember, a nemzeti vagyon negyven százaléka, s kisebb további csonkítással véglegessé váltak a trianoni határok. A földosztásnak, az újjáépítésnek, a demokratizálódásnak az örömét követte a proletárdiktatúra s a két téeszszervezési hullám, az első 1949-től, a második 1958-tól. Ez utóbbi lényegében a magántulajdon felszámolásával járt, s a párt diadalmasan jelentette, hogy ezzel leraktuk a szocializmus alapjait. Igazából ekkor kezdődött el az erőteljes gépesítés, valamint az elvándorlás a falvakból. Nemcsak a hagyományos gazdálkodási formák kezdtek eltűnni, hanem a falu közösségi rendjének, kulturális életének lényeges formái és tartalmai is. A közösségek fokozatosan felbomlottak, a nemzedékek eltávolodtak egymástól, a kisebb falvak kezdtek elöregedni, elnéptelenedni. Ez utóbbi jelenségek az ipar fejlődése, a gépesítés miatt elkerülhetetlenek, azonban mértékük és romboló jellegük hatása a bolsevik diktatúra következménye.

Szemléltetésül érdemes néhány statisztikai adattal is jelezni a változások drasztikus sebességét. 1949-ben az emberek közel 54%-a a mező- és erdőgazdaságban dolgozott. Ez a szám 1970-re 25% alá csökkent, s ez a tendencia folytatódott. A mezőgazdaságon belül 1958-ban még 79% tevékenykedett magángazdaságban, mindössze négy év múlva, 1962-ben pedig már csak 6,5%! Jel­lemző a városi lakosság növekedése is. Az ötvenes években félmillióval, 1960–1975 között hárommillióval nőtt a városban lakók népessége, bár ebben szerepet játszott a városok gyarapodó száma is. A Rákosi-korban a kötelező és sokszor teljesíthetetlen beszolgáltatási kötelezettség kapcsán négyszázezer fő ellen zajlott eljárás „közellátási bűntett” címén. A fő bűnösök a kulákok voltak: hetvenegyezer családot minősítettek ezen a címen ellenségnek.

Ezt a rendkívül ellentmondásos időszakot és azon belül a parasztság sorsát természetesen a szociológiának és a történettudománynak kellett volna vizsgálnia, ám szociológia sokáig nem létezhetett, a történettudomány pedig a jelenkor és közelmúlt vizsgálatában a pártpolitika kiszolgálója volt. Így szinte csak az irodalomnak és a filmművészetnek volt némi lehetősége arra, hogy a torzulásokat, a bűnöket megvilágítsa, de a hivatalosan nem is létező cenzúra mindig korlátozta a valóságfeltárást. Az irodalmi formák természetéből és a magyar irodalmi hagyományból következően az igazságot elsősorban az epika és az irodalmi szociográfia mutathatta fel, a riport és a publicisztika még közvetlenebb megnyilatkozási módja sokkal kevesebb lehetőséget kínált. S bármilyen furcsa, a leghamarabb, a legnagyobb hatással, katartikus esztétikai erővel, szimbolikus emelkedettséggel a magyar parasztság tragikus sorsát a költészet örökítette meg, s oly módon, hogy az egész nemzet léthelyzetét példázta.

A falu képe és népe átütő erővel Petőfi és Arany életművében jelent meg. Úgy is mint program, ars poetica, úgy is mint téma, motívum, s úgy is mint beszédmód. Ez utóbbi kapcsán érdemes kiemelni, hogy az „új egyszerűség” beszédmódja, a dalszerűség, az életképi, a meseszerű elbeszélő jelleg mellett Arany Jánosnál, főként a balladákban, nyomatékosan megjelenik egy másik is. A balladák háttere az a mítoszi-mondai, szimbólumokkal telített világ, amely ugyancsak jelen van a népköltészetben, a néphitben, a népszokásokban. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert a nép-nemzeti irányzat történészei s a másodvonal költői hajlamosak voltak erről megfeledkezni. Nem csupán kétféle társadalmat jellemez Arany János, amikor szembeállítja Homért és Ossziánt, hanem kétféle beszédmódot is. A 20. század középső évtizedeinek kellett eljönnie, hogy Sinka István költészetében ismét nyomatékossá válhasson ez a második változat. Hamarosan a szürrealizmus hatása is segített abban, hogy meghatározó lehessen az ötvenes évek derekára a látomásos-szimbolikus-mítoszi költészet, amely Juhász Ferenc és Nagy László műhelyében formálódott, s amelynek szakmai és közönséghatása egyaránt elementárisnak bizonyult.

Az ő költészetük nem a tárgyias-leíró jellegű „lírai realizmussal” fordult szembe, hanem a bolsevik diktatúra hazug világával, s annak szürkénél szürkébb „hegedűseivel”, a bolsevik népieskedéssel. Az igazságot konkrét tárgyiassággal megírva csak kivételes pillanatokban lehetett a nyilvánosság elé tárni, például 1956 forradalmában. A lírai nyelv ötvenes évekbeli változásainak azonban olyan következménye is van, hogy a tárgyiasabb, leíróbb jellegű társadalomrajz, amelynek a harmincas–negyvenes években még komoly szerepe és hatása volt (József Attila, Illyés Gyula, Radnóti Miklós), az 1956 utáni költészetben egyre kevésbé képes érvényesen megszólalni. Jellemző példája ennek Simon István megújulásra sokáig képtelen lírájának elerőtlenedése vagy Váci Mihály annak idején ugyan hallatlanul népszerű, de néhány darabjától eltekintve ma már szinte olvashatatlan életműve.

Ám nemcsak az ötvenes évek, hanem a rákövetkező évtizedek is azt tanúsítják, hogy a lírai költészetben a leíró jellegű társadalomrajz elsősorban az emlékező jellegű művekben válhat hatásossá, egyébként a közösség és az egyén lélekrajzát érdemes a középpontba helyezni. Ezt tette Nagy László, s alighanem ezzel is magyarázható, hogy költészetünkben ő örökítette meg a legkövetkezetesebben s a legnagyobb esztétikai erővel a falu metamorfózisát s annak a drámáját, a feloldhatatlan fájdalmat. Ha az alkotó a lélekrajzot erőteljesebben akarja történésekkel hitelesíteni, óhatatlanul epikusabb jellegűvé válik. Olykor az elbeszélő költemény (Sinka István), olykor az oratórium (Nagy László, Tamás Menyhért), máskor a dramatikus játék (Kiss Anna) lesz a kifejezési forma. Az is természetes, ha a költő a tapasztalatait epikus alkotásokban jeleníti meg, mint régebben Illyés Gyula, ekkor pedig Csoóri Sándor, Kalász Márton, Ágh István, Tamás Menyhért, Oláh János, Serfőző Simon.

Ahhoz, hogy az elképesztő mértékű falusi változások művészileg igazán megragadhatóak legyenek, olyan alkotókra volt elsősorban szükség, akik valamiként maguk is átélték mindezt, s kiemelkedve környezetükből, az Illyés-féle „nem menekülhetsz” felelősségét átérezve alkottak. Feltétel tehát a kiválás: az odakötöttség és a kívülről nézés képessége. Ezért lesz nélkülözhetetlen, hogy a katasztrófát vagy annak közeledtét meglátva beépítsék ezt a kettősséget a művekbe. Hiszen az új világ, a „fényes szellők” tették lehetővé sokak számára ezt az egyre drámaibban megélt kiválást. Juhász Ferenc művében, a Szarvasénekben (1955) a hagyományos falu világában élő édesanya a modern nagyváros világától félti a fiát, azért várja haza, a fiú számára viszont a hétköznapi és a művészlét konfliktusa a lényeges, éspedig azért, mert a világ ellentmondásosságával kell szembesülnie. Nagy László korai hosszúverseiben (Havon delelő szivárvány; Csodák csodája; Rege a tűzről és a jácintról) a művésszé váló ember megcsalatottsága, az ígéret és a valóság feloldhatatlan ellentéte, az igazság felismerésének katarzisa a meghatározó.

A hagyományos falu természetközeli világot jelentett, lakói a természetben, azzal küszködve és azzal harmóniában éltek. A termőföld, a növények, az állatok, az időjárás ismerete elemi szükséglet volt, s az idő ciklikus körforgása nemcsak az életrendet, hanem a világszemléletet is formálta. A falukép elkerülhetetlenül jelentett természet-, társadalom- és személyiségképet. Ezt az összetartozást fejezte ki például a Gyöngyszoknya (1953), Nagy László első hosszúverse, a természet rombolását állítva középpontba. A Menyegző (1964) látomásában a természeti szimbólum, a társadalom romlása és a személyiség helytállása egyenrangú szerepet játszik, míg A Zöld Angyal (1965) a hagyományos paraszti életforma és kultúra megállíthatatlan pusztulására helyezi a hangsúlyt. Nagy László költői világában szinte kizárólag csak az erkölcsi értékek adhatnak erőt ahhoz, hogy a világ romlását megpróbáljuk lassítani, s ezek az értékek a család, az otthon kisvilágában érvényesülhetnek, valamint a termő és teremtő természetben (Szárnyak zenéje, 1958; Asszony-fejű felleg, 1960; Gyümölcsoltó, 1972).

1945 után radikális és igen gyors társadalmi forradalom zajlott Magyarországon. Ezzel szinte teljesen egybeesett az ugyancsak radikális és az ésszerűséget sokszor nélkülöző iparosítás. Mindkét tendencia önmagában is erősen megviselte volna a közösségeket és az egyént, együttes hatásuk azonban szinte megérthetetlenné és feldolgozhatatlanná vált. Az ötvenes években a falu és a város világát rendszeresen szembeállították, a valóságban azonban egyaránt szenvedtek elkerülhetetlen pokoljáró útjukon. S elbukott 1956 demokráciát és szabadságot követelő forradalma is.

Bár a földosztás igen jelentős esemény a parasztság történelmében, elsősorban a késlekedő és késleltetett polgárosodást segítette elő. Néhány év múlva azonban felszámolták a föld magántulajdonát. A földosztást és a köztársaságot az ezeréves történelem beteljesítésének tekinthetjük, ám ami 1948 után következett, mindezt szétverte. Pontosan jelenítette meg mindezt Csoóri Sándor verse, az Idegszálaival a szél (1966):

Elsüllyedt szekértengelyek
forgatják ezt a földet
tavaszba,
nyárba.
A szőlőkarókkal kivert hegy:
Szent István itt maradt koronája.

Hallgasd,
a tolongó űri zaj:
csikónyerítés, patadobaj.
S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.

Ezer esztendő törik szét velük:
Hunyadi László nyakszirtje, válla – –


A költemény azt is kijelenti: „Nincs másik idő, mely befogadna, / másik ország, mely nevet adna”, azaz a történelem diktál, nem mi magunk. A magyarság – s persze minden nép – életrevalóságának bizonyítéka, hogy a termelőszövetkezeti taggá lett parasztság minden keserűsége dacára megpróbált helytállni, még a látástól vakulásig tartó munka, a megélhetést, majd a gyarapodást is biztosító háztáji gazdálkodás, az önkizsákmányolás révén is. Az a fiatal nemzedék pedig, amelyik belülről ismerte ezt az életformát, s átlátta a drasztikus gyorsaságú váltás minden gondját-baját, megpróbált kettős nézőpontot alkalmazni. Egyrészt megértette a szülők, nagyszülők kínját, másrészt belátta, hogy a modern kor gépesítést, másfajta gazdálkodási formákat igényel. A hagyomány és a modernség konfliktusa került előtérbe, s ez valamennyire megmagyarázta és szükségesnek mutatta az 1958 utáni, s akkor sem önkéntességen alapuló téeszszervezéseket.

Nagy László egész költészete mindazonáltal azt tanúsítja, hogy a drámai történések menete megbocsáthatatlan, a tragédiák szükségtelenek, a társadalom nem jó irányban keresi a megoldást a sorskérdésekre. A Rokonaink arca még fohásszal fejeződött be:

Arcukat gyötrelem
széjjel ne szedje,
mikor a földek forradnak egybe,
ha a csillag foga között
őrlődik a mesgye!


De a Búcsúzik a lovacska (1963) siratójában azonosul a költő és a lovacska. A „siralomházi próféta” minősítése szerint a gép

csak duruzsol s ketyeg
elfujja a lámpavilágot
kioltja a virágzó cseresznyefát
szemet vet a majálisra,


vagyis értékeket pusztít el, többek közt az ember több ezer éves társát, a gépek miatt feleslegessé vált lovat. Ezekben az években több művészeti ágban is megjelent a ló motívuma, amely a társadalmit és a személyeset, a gazdaságit és az érzelmit szikráztatta össze. Az Ég és föld című oratórium (1968) kibékíthetetlennek mutatja az Atya és a hazalátogató Fiúk ellentétét. Az Atya nem annyira a modernizációt ítéli el, amely oly rettenetesen meggyötörte őt, hanem ember és természet kapcsolatának feldúlását:

Ti fölkoncoltok hegyeket is,
hentesei az örök dolgoknak, és hiába
húzkodtok gyolcsot az égen, átüti a vér.


Az élet azonban nemcsak a valóságban bonyolult, hanem a költői világban is. Míg ebben az oratóriumban az Atya egyértelműen értékek őrzője, a Fiúk pedig megtagadják őt, a Menyegző lakodalmas látomásában mindez fordítva történik: az ifjú pár az értékek hordozója, s az öregek próbálnák a maguk torzságához idomítani őket. Ezek az „öregek” ugyanis nem a hagyomány őrzői, hanem a közösséget megrontó erők képviselői.

Az ezer évig volt világ elmúlásának legdöbbenetesebb látomása A Zöld Angyal (1965). Ez az angyal a természet pusztító és teremtő démona, ugyanakkor maga a természet csak teszi a dolgát: az embertől elhagyott házat birtokba veszi, s a hazalátogató férfi a szemlélődés és az emlékezés kapcsán megállapíthatja, hogy „már mindent hazaadtam – ez volt az emlék halála”.

Az emlékeknek természetesen még sincs halála sem Nagy László költészetében, sem másoknál. Éppen ellenkezően: azok a falvakból kiszakadt nemzedékek, amelyek még beleszülettek a régi világba, s megélhette annak rendjét, majd rohamos átváltozását, nem tudnak és nem is akarnak megválni emlékeiktől. A mai hatvan év körüliek, tehát az 1956 előtt születettek nemzedéke a legutolsó, amelyik még megélhette a hagyományos falut és a kemény diktatúrát. Számos költőnél nyomatékos a falu metamorfózisának megjelenítése. Az idősebbek, mint Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István, Tornai József, Csoóri Sándor után olyanok említendők, mint Kalász Márton, Bertók László, Kalász László, Ratkó József, Buda Ferenc, Ágh István, Bella István, Serfőző Simon, Tamás Menyhért, Kiss Anna, a Kilencek közül elsősorban Kiss Benedek és Utassy József, aztán az életfa vége felé hangsúlyosan Nagy Gáspár. Sok költőt lehetne még említeni, ám a téma- és motívum­leltár monográfia-feladat lehetne.

A megéltség magyarázza, hogy szinte minden alkotónál nyomatékos az emlékező magatartás. Az emlékezésnek motívumai és motívumcsokrai vannak. A legszemélyesebbek alighanem az édesanya-versek. Ezekben gyakran az édesapa is jelen van. Most csupán néhány példát említek: Juhász Ferenc: Szarvasének, Anyám; Nagy László: Rege a tűzről és jácintról, Ha döng a föld, A Sasorrú temetése, Madárijesztő, Műtét Anyánk szemén; Simon István: Száll a rosta; Fodor András: Anyám; Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa, Anyám szavai; Kalász Márton: Örökség; Ágh István: Harangszó a tengerészért, Családi csonka kör; Kalász László: Színt vallok a szelekkel; Tamás Menyhért: Beszegzett ég alatt, Versek édesanyám, Kiss Emerencia kapcsos könyvéből; Serfőző Simon: Otthon; Kiss Benedek: Kenyeret anyám úgy eszik; Nagy Gáspár: Anyámmal hófehérülök. Az édesapa alakja pótolhatatlan hiányként jelenik meg azoknál, akik a világháborúban félárvák lettek, s ez deformálta az édesanya és a gyermek sorsát is (Bella István, Utassy József, Kovács István versei).

A hazalátogatás alkalmai emlékezést és találkozást egyesítenek. Tudatosítják, hogy a hazatérés lehetetlen, s azt is, hogy a látogató az idő múlásával és az életforma változásával mind idegenebbé válik szülőfalujában. Az idős nemzedék folyamatosan távozik az élők sorából, a falu, a határa, a népe teljesen átalakul. Nem értéktelenné válik, hanem másmilyenné, mindez azonban értékpusztulással is együtt jár. A legkomorabb a közösségek és kultúrájuk sorvadása, pusztulása, elfeledése. Ezt az 1970-es évek derekától a népinek nevezett írói ellenzék úgy fejezte ki, hogy az anyagi gyarapodás mellett erkölcsileg egyre romlékonyabb állapotba kerül az ország. Még Illyés Gyulának az a reménykedése is szétfoszlott, amelyet 1962-ben a Mozgó világ riportszerű versciklusában kifejezett az egykori pusztai cselédség javuló sorsát látva, s az a nem sokkal későbbi is, amely szélárnyékban lévőnek, tehát országépítésre alkalmasnak látta a helyzetünket. Ám reményt vesztve is reménykedett ő is, mások is.

A szülők, a nagyszülők, az öregek a felnevelő család mellett az állandó munkavégzés, a helytállás jelképei, a kötelességteljesítésre, az önfeladás elkerülésére biztató példák halálon túl is. Ratkó József Veres Péter emlékének ajánlott verse így fejezi ezt ki:

Az öregek, a gyönyörűek,
a soha elnyugvó kezűek
halállal hűek.
Csontjuk villáskulcs. Szerelik
aláfekve a földet.


Tornai József egész kötetet szentelt annak, hogy a hagyományos paraszti világ jelképes alakjává lett Veres Péter emlékét megörökítse, ne csupán elsirassa, hanem időtlen példává emelje (Veres Péter-énekek, 1981).

Az elődökkel való tényszerű vagy képzeletbeli találkozás nemcsak érték-, hanem sorsszembesítés is. A lírai művekben megszólaló személy az elődeiben megtapasztalt értékrend továbbvitelére próbál törekedni. Az idősíkok között járva, a léthelyzetek eltéréseit lehántva még a százötven éve halott dédapával is rokonságot talál Bertók László (Dédapám, március), s úgy fejezi be a versét, hogy ott már dédunokájának alakja villan fel. A nemzedékek láncolatában az a közös, hogy a történelem mindig beleszól az emberek életébe.

A falu metamorfózisának lírai megragadása kapcsán meghatározó a szegénység motívuma. A visszaemlékezésekben ez természetes, ám a versek mindegyik idősíkján megjelenik a szegénység azokban a hatvanas–hetvenes években is, amikor erről egyrészt nem volt ajánlatos szólni, másrészt ténylegesen javult az életszínvonal. A szegénység részben öröklődött, részben újrater­­me­lődött. A földrajzi és az egzisztenciális periférián élő emberek sorsa érdemlegesen nem javult, a magukra maradó falusiak, tanyasiak számára nem nyílt távlat. Buda Ferenc, Ratkó József, Serfőző Simon verseiben megoldatlan és elhallgatott társadalmi gondok válnak nyilvánvalóvá.

Az emlékezés olykor még a sok évtizeddel korábbi vagy olyanként érzékelhető időkbe is visszatér. Ez mutatkozik meg Sinka István időskori költészetének két olyan epikolírikus művében, mint a Mesterek uccája (1949–1966) és a Szigetek könyve (1951–1968). De ugyanezekben átlép a jelenbe, s állást foglal az ötvenes évek embertelen világáról: „A hamis zsarnokság mindegy, hogy úri, / vagy proletári: alpári / az mindegyik mindenképpen / kívül, belül.” Különleges megoldást talált Kormos István, amikor egy szegényeket tápláló növényt dicsőített az Óda a kukoricához strófáiban (1950, végleges változat: 1970), majd a nincstelenek munkaeszközét siratta el Egy talicska halálára című versében (1971). Még kevésbé köthető konkrét időhöz, valamelyik évszázadhoz az a mítoszi-mesei-népi históriai világ, amelyik Kiss Anna életművében bontakozott ki, s amelyben babonák, bájolók, boszorkányságok és huncutságok, ilyen-olyan teremtmények, emberek mozognak, s mindez a költészetben valóságosnak bizonyul.

A népköltészetet a köztudat a falvakhoz köti, s okkal. A költői archaizálás tehát mindig felidéz egy hagyományos kultúrát, amelynek esztétikai értéke és igazságtartalma vitathatatlan. Magyarország történelmének változásai az 1945 utáni két-három évtizedben a legkiélezettebben a falvak népét érintették. Egy korszakban a konfliktusok vagy összebékíthetőek, vagy kiéleződnek. Itt az utóbbi történt, s szinte sorolni is sok ezeket az összetorlódott, leegyszerűsítve ellentétpárokkal jelezhető gondokat. Ilyeneket: háború–béke, földosztás–téeszszervezés, demokrácia–diktatúra, jog–jogfosztottság, magyarság–szovjet tábor, vallásosság–ateizmus, természetelvűség–rendeletek szerinti élet, szakmai–kontár munka, szegénység–nyomor, szakember–pártkáder, állat–gép, falu–város, parasztgazda–munkás, népi közösség–párt, úr–elvtárs, maradás–menekülés, öregek–fiatalok, építés–rombolás, szeretet–gyűlölet, tisztesség–gazemberség, helytállás–kudarc.

Okkal mondhatjuk, hogy ezekben az években a hagyományos falu eltűnt, azt viszont nem, hogy ugyanez történt volna a várossal is. Az pedig már egy másik történet, hogy a következő három-négy évtizedben miként vált kérdésessé minden hagyomány Európa-, sőt világszerte.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben