×

Igaz emberek a vészkorszakban

Horváth István: Szerkesztő a vészkorszakban; Matteo Luigi Napolitano: Budapest igazai; Németh Magda: Mélységből mélységbe; Illyés Gyula: Ostromnapló, 1945

Rónay László

2015 // 01
Napjaink egyik vissza-visszatérő vitatémája a harmincas–negyvenes évek értékelése. Homlokegyenest ellenkező vélemények feszülnek egymásnak, józan párbeszéd helyett a politika által gerjesztett indulatok csapnak össze, lassacskán a kor valóságos történelmi tényei érdektelenek, csak a sugalmazott elképzelések fertőzik a közgondolkodást. Ebben a szerencsétlen helyzetben különösen jelentősek az adatokon alapuló elemzések, az indulatmentes következtetések. A tisztánlátást segítik azok a könyvek, emlékezések, amelyekben nem korunkhoz igazított szempontok jutnak érvényre, hanem tárgyszerű elemzéseket olvashatunk.

A magyarság fenyegetettségét egyre többen ismerték föl, legradikálisabban a Ludas Mátyás füzeteket kiadó Szabó Dezső és félbehagyott regényfolyamában Németh László fogalmazták meg; utóbbi A másik mesterben és a Szerdai fogadónapban. Nagyon időszerűek ezek a művek, hiszen nyomatékosítják a magyarság fenyegetettségét, az értelmiség kialakításának kudarcából eredő értéktudathiány szomorú következményeit. Németh László sokszor megfogalmazta a nemzetnevelés, a minőségi ember kiformálásának szükségességét mint az egyensúlyosabb, tisztultabb jövő zálogát, de törekvésében máig sem talált megértésre: az oktatásügy a költségvetés szegény gyerekeként egyre kevésbé lehet a nemzet épülésének megalapozója. Hol innen, hol onnan bukkannak fel olyan szerencselovagok, mint Németh regényfolyamának Barbián professzora, aki magához vonzotta és megfertőzte a fiatalokat.



Az egyre sötétülő égbolt alatt ellenerőnek szánta folyóiratát, a Magyar Csillagot Illyés Gyula. Szerkesztő és folyóirata kapcsolatát és a kor zaklatott történetét tárja föl Horváth István Szerkesztő a vészkorszakban című kitűnő könyvében, szerencsésen egyesítve a dokumentációt, a szövegközlést és az elemzést. Babits halála után 1941-ben a Nyugatot nem lehetett ezzel a címmel folytatni, a Magyar Csillagot azonban joggal tekintjük folytatásnak Illyés Gyula személye és szerkesztői koncepciója miatt. 1937-től Babits egyre súlyosbodó betegsége miatt Illyés Gyula egyre nagyobb szerepet vállalt a lap szerkesztésében, így nyilvánvaló volt, hogy az ő küldetése a Nyugat szellemiségének, az egységes Magyarország eszméjének ébrentartása, amely a háború eszkalálódásával egyre fontosabb célkitűzésnek bizonyult. Illyés nem tartotta főszerkesztő alkatnak magát, de átérezte felelősségét, és elvállalta a tisztet, hogy megvalósítsa a háborús időszakban fontos céljait: megteremtve a népiek egyesítését és a népi–urbánus kibékülést, az értékőrzést és a politizáló írók miatt bekövetkezett tekintélyvesztés elsimítását. Elképzeléseinek megvalósítása elé óriási akadályokat gördítettek a zsidótörvények, melyek következtében a kiemelkedően értékes, zsidó származású szerzők által írt művek is csak korlátozott számban jelenhettek meg. Szerepeltetésüket az árgus szemmel figyelő szélsőjobboldali sajtó újra meg újra felháborodott támadások indítására találta remek alkalomnak, lelkesen számolgatva, az írók között hányan zsidó származásúak, „bérencüknek” nevezve a főszerkesztőt. 1941 decemberében így írt a Magyar Élet: „A Babits Emlékkönyv a Magyar Csillag számára fogta össze a Nyugat zsidóit és liberálisait… Kérdés, hogy támogathatja-e a történtek után Illyést magyar író, aki felelősséget érez a magyar népért… Illyés fordított Osvátnak készült. Osvát zsidó volt, de magyar írókat is mentett. Illyés magyar, s csak zsidó írókat fog menteni, mert nemcsak a régi emblémát őrzi hűségesen, hanem a régi időket, s a régi embereket is.” A támadások nem szüneteltek: a Magyar Élet mellett a Magyarság, a Nemzetőr, az Új Magyarság és a Virradat is alaposan kivette a részét belőlük. Mindazonáltal a Magyar Csillag sikeres lett az olvasók körében, s szerkesztője célkitűzéseiből is megvalósított egyet-mást, bár árát emelni kellett, hogy megfeleljen a rendeletek követelményeinek.

1943-ban Illyésnek elege lett a támadásokból, elveinek megvalósítását a Török Sophie és Balogh József között elmérgesedett vita (amelynek középpontjában Babits himnuszfordításai álltak) pedig a belső egyenetlenség jelzése volt, így lemondott posztjáról, s csak hosszas rábeszélésre változtatta meg elhatározását. Ugyanekkor Tamási Áron kezdeményezése nyomán egyik legjelentősebb állásfoglalásában, az Együttes vallomásban a „szellem méltóságának” tiszteletben tartására intett az egyre sötétebb korban. A nyilatkozatot heten írták alá: Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter és Zilahy Lajos. Németh László megtagadta a kérés teljesítését (ezt érdemes lett volna dokumentálni), Keresztury Dezső, Schöpflin Aladár, Szabó Lőrinc és Cs. Szabó László „válasza nem ismert”. A jobb- és baloldal egyaránt kritikával illette a vallomást. Oláh György azt nehezményezte a szélsőjobboldali Egyedül Vagyunk-ban, hogy szó sem esik benne a fő veszélyről: a bolsevizmusról, zsidóságról és a nemzetközi marxizmusról, Fenyő Miksa pedig az Esti Kurírban tette szóvá, hogy nem írnak a zsidóságot sújtó eseményekről. Amint Illyés írta: a két kritikus „egy kalitban” szónokol.

A német megszállás siettette a folyóirat haláltusáját. Március 24-én a főszerkesztő súlyos betegségére hivatkozva lemondott. Kérésére Örley István vette át helyét. A továbbiakban egyetlen száma jelent meg, 1944. április 1-jei dátummal, május 1-jétől miniszteri rendelet tiltotta be működését. Utolsó kiszedett, részben kinyomott számának tartalma szerencsére ismerhető:

„Rónay György: Dsida Jenő (tanulmány); Kálnoky László: Július (vers); Örley István: Betegség (novella); Ottlik Géza: Hajnali háztetők (3. rész) (regényrészlet); L. Gyarmathy Erzsébet: Csitítgatom. Kék téli erdő (versek); Kolozsvári Grandpierre Emil: Lelki finomságok (esszé); Méliusz József: Az éj és a szerelmesek (vers); FIGYELŐ: Makay Gusztáv: Gedényi Mihály: Pesti ének; Staud Géza: Pestről Budára (könyvismertetés); Ortutay Gyula: Fónagy Iván: Mágia (kritika); Rónay György: Az Úr vadászata – Rába György versei; Thurzó Gábor: Hontalan nép – Arnold Schwengeler darabja

A tervezett, de már meg nem jelent szám névsora arra utal, hogy Örley István – az egyik legmerészebb, legértőbb irodalomkritikus, biztató tehetség és novellista – elsősorban a harmadik nemzedékre alapozta volna a folyóirat további működését: nyolc olyan író szerepel itt, aki szoros vagy lazább szálakkal a generációhoz köthető. Gyarmathy Erzsébet 1945 után az Újholdban is szerepet vállalt, Makay Gusztáv gyakorló iskolai tanárként nemzedékeket nevelt, Ortutay útja pedig furcsa fordulatot vett.

A Magyar Csillagról írt összefoglalást A teljes Sándor Kálmán – Illyés Gyula-levelezés (1943–1946), „A megölhetetlen” címmel a Salamon Ernő – Illyés Gyula levelezés (1940–1944) és A teljes Komor András – Illyés Gyula levelezés („huszonkettedikén haltunk meg…”) követi, ez utóbbi a Múlt és Jövőben megjelent dokumentumokból is ismert.

Sándor Kálmán súlyosbodó tüdőbetegsége miatt kérte Illyés támogatását, hogy a gyógykezelésre szanatóriumba kerülhessen. A támogatás eredményeként a beteg író a mátraházi szanatóriumba került, amely jó búvóhelynek is bizonyult. Ám a gyógyulófélben lévő író nem sokáig bírta a magányt, elhagyta Mátraházát. A drámaivá fordult történelmi események őt sem kímélték meg: az 1944. október 15-i puccs után Szálasiék vették át a hatalmat, és sok ezer társával együtt deportálták. Dachauba került, semmit sem tudtak róla. 1945 őszén az Anonymus posztumusz megjelentette Sándor Kálmán A legsoványabb tehén esztendeje című könyvét. Az előszó írására Illyést kérték. Ám híre jött, hogy Sándor Kálmán él, így az előszót visszaküldték írójának. (Akkoriban nagy volt a bizonytalanság az élet-halál kérdésében. Tűz Tamás például szerepelt a Magyar mártír írók antológiájában.) A megbecsült író Zord idő című, kórházban írt kéziratát juttatta el Illyésnek, de a szatirikus novella csak a Válasz 1947-i évfolyamában jelent volna meg, végül mégsem közölték. Sándor Kálmán 1946-ban került haza, 1962-ben hunyt el.

Az 1912-ben született Salamon Ernő az erdélyi kommunista párt tagjaként szerezte mozgalmi tapasztalatait, melyek áthatották líráját. A bécsi döntések kettévágták írói pályáját. Erdélyben betiltották a baloldali lapokat, otthon nem publikálhatott, ezért kereste meg leveleivel a hazai lapok szerkesztőit, egyebek között Illyést is. Első levelében két költeményét küldte, majd ideiglenesen kikerülve a hírhedt ákosfalvai internálótáborból 108 művét küldte az Illyésnek címzett csomagban. Ezek alkották Szegényasszonyforgató című kötetét, levelében pedig azt is kérte: ismertessék könyvét a Magyar Csillagban. Illyés elolvasta a verseket, meg is beszélte a költőjükkel benyomásait Déry Tibor társaságában. Móricz Zsigmond is megígérte Salamon Ernőnek, hogy közöl verseiből, de Salamont június 20-án munkaszolgálatra rendelték, s szeptember 6-án századával a Don-kanyarba ért, ahol útépítésre vetették be. Felesége közben ígéretet kapott Illyéstől, hogy közöl tőle a Magyar Csillagban. A doni katasztrófa után a kiütéses tífuszban megbetegedett írót olasz katonák agyonlőtték. Sorsáról hosszú ideig nem lehetett biztos információkat szerezni. Felesége, Huszár Ilona sokáig levelezett Illyéssel, aki egy Tihanyból küldött méltatásában nagyon szépen írt a vértanú lírikusról. (Pándi Pál 1963-as hosszabb tanulmányban méltatta érdemeit.)

Az angyali szelídségű Komor Andrással foglalkozó rész Thurzó Gábor Komor menekítésének kísérletéről írt, Vigiliában közölt novellájával egy időben jelent meg a Múlt és Jövőben, s hozzásegít egy majdani életpálya-monográfia megírásához. A többi fejezethez hasonlóan ez is példamutatóan gazdag, kiválóan tájékoztató jegyzetek kíséretében teljesedik ki.

A Nyugatban, majd a Magyar Csillagban kiváló zsidó származású írók, esszéírók, költők, kivált a második nemzedék tagjai magas színvonalú alkotásaikkal gazdagították irodalmunkat. Természetesen kapcsolatba kerültek Illyéssel, aki a zsidótörvények tiltásaival dacolva is közölte őket a Magyar Csillagban. Néhányuk Illyéssel való kapcsolatát villantja föl a negyedik fejezet: Adalékok Halász Gáborral, Sárközi Györggyel és Szerb Antallal kapcsolatban. Halász Gábor és Szerb Antal jelentőségét aligha kell méltatnunk, Sárközi pedig nemcsak költőként alkotott jelentőset, hanem irodalomszervezőként is. A sors ostoba rendelése, hogy a magyar paraszti sors megismertetéséért oly sokat tett író végül magyar fegyverek áldozataként fejezte be életét.

Elrémisztő, a kor elaljasodására jellemző az a két dokumentum, amelyet Szerb Antalné Bálint Klára (a nyugatos Bálint Aladár lánya) juttatott el Illyés Gyulához. A „túlélésért” vívott harc ijesztő mementója az egyik, Szerb Antal holttestének exhumálásáról írt emlékezés a másik. Ehhez az állam is hozzájárult, „de a zsidó hitközség megmakacsolta magát, és leszögezte, hogy ez nem egy személy magánügye, hanem közügy, ott kb. 560 embert temettek, s vagy hazahozom mindet, vagy marad Szerb Antal a tömegsírban”. Hitetlenkedve, döbbenettel olvassuk e sorokat. Mint ahogy az exhumálás leírását is. Hány és hány ilyen és ehhez hasonló jelenet játszódott le akkoriban! Hasonlóról számolt be naplójában Ortutay Gyula, aki barátaival és Radnótinéval a költő tetemét találta meg Abdán. Mit változtatott a veszteségeken a dísztemetés?… (Szerb Antalt a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.)

Sárközi György ugyancsak Balfon lett a háború áldozata. Két évvel halála után jelentette meg a Sarló Kiadó összes verseit és műfordításait Illyés Gyula előszavával, amelynek eredeti gépirata is e kötetben olvasható. A bevezetőben szó esik a költő első kötetének nyitó verséről, Illyés idézte is annak két sorát: „Szavak szelíd pásztora lettem: / De káromkodni volna kedvem.”

Sárközi valóban a „szavak szelíd pásztora” volt, de olvasójának volna kedve káromkodni, amikor visszaidézi az ő és társai sorsát.

A Magyar Csillag történetét új nézőpontból is megvilágítják a doni katasztrófa után Illyésnek küldött levelek, versek. Hegedűs Géza arról írt, hogy az egyik menekülő bekecsének zsebéből villant ki a folyóirat, tulajdonosa nem volt hajlandó megválni tőle: egy vékony szelet kenyérért cserélte, s még bele se nézett.

Nagy botrány keveredett Darvas Szilárd, az ismert humorista Katakomba című versének közléséből, ennek következménye hadbírósági per lett. Ennek kiváltója az Egyedül Vagyunk című lapban Oláh György „feljelentő” írása volt. Megérezte, hogy a versbeli két keresztény nem Néróról beszélget, hanem Magyarország akkori állapotáról.

aztán közülük ötvenet
keresztre felfeszíttetett,
hogy kéj és görcsös félelem
markolja át a szíveket,
hogy elrettentő példakép
mint élő fáklyán égjenek,
hogy mint a pernye és a füst
egész az égig érjenek…


A hadbírótól példás büntetést vártak el. A katonai jogásznak sikerült meggyőznie az illetékes hadbírót, forduljanak a költeményt közlő Magyar Csillag főszerkesztőjéhez felvilágosításért. Illyés Gyula válasza – miszerint a vers Darvas Szilárd katonai szolgálata előtt íródott – alkalmas volt arra, hogy az ügyet „félretegyék”, írója pedig leszerelt. Ám ez az epizód is rávilágít arra, milyen veszedelmes zátonyok között hajózott Illyés folyóiratával. És azzal sem vállalt kisebb kockázatot, hogy rendszeresen közölte (a háborút túlélt) zsidó írók műveit, Zelk Zoltánéit, Vészi Endrééit, Hollós Korvin Lajoséit, Vas Istvánéit. Ő így emlékezett: „Illyés csodát művelt a Magyar Csillagban: Többek között megnyitotta a kikötőit a kirekesztetteknek, olykor még saját ízlését, meggyőződését is háttérbe szorítva – meg is kapta a jobboldali sajtóban, hogy zsidóbérenc.”

A cenzúra gyakran belekötött Radnóti Miklós verseibe is. Illyés mégis felkérte, hogy fordítson az általa szerkesztett A francia irodalom kincsesházába. (Ennek megjelentetése is bátor tettnek minősíthető.) Radnótinak sikerült a munkáját félbeszakító munkaszolgálatból írótársai, barátai közbenjárására és Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter megértő jóindulata miatt leszerelnie, ismét fordítani kezdett, és küldött új műveiből a Magyar Csillagnak. Bár Ötödik eclogáját „kivágta a cenzúra”, a Kolumbusz és az Ifjúság megjelenhetett. Az utóbbi aktuális célzásai a látszólag idilli jelenetben is nyilvánvalóak.

Lukács László (1906–1944) ugyancsak Borban volt munkaszolgálatos, ő is csak a Magyar Csillagban publikálhatott. A költő művei ismételten fennakadtak a cenzúrán. Úgy tervezte, állást foglal az akkor dúló irodalmi vitákban, de újra munkaszolgálatra rendelték Borba. Itt halt meg 1944 nyarán súlyos hashártyagyulladásban. Az ő levelei is azt bizonyítják, mekkora reményt adott a kiközösített íróknak Illyés, s hogy egyetlen biztonságos kikötőjüknek a Magyar Csillag bizonyult.

Munkaszolgálatból a halálba vezetett Pap Károly útja. Felesége, a szerkesztők által rémülten emlegetett „Pap néni” hiába ostorozta, az első zsidótörvény után némaságba burkolózott. A bergen-belseni táborba került, további sorsa ismeretlen. A már említett Magyar mártír írók antológiájában Illyés idézte fel, megemlékezve arról is, hogy a Goldmark teremben látta Mózes című drámáját, de a lényegét – Mózesben Pap Károly önmagát ábrázolta – nem értette meg, nem is tudott írni róla.

Hasonló volt a ritkán emlegetett Molnár Ákos (1895–1945) sorsa is. Hegedűművésznek készült, de az első világháborúban elveszítette jobb karját. (Pap Károly e világháborúban kitüntetést kapott.) Írni kezdett, a közönség jól fogadta történelmi regényeit és elbeszéléseit. Szívesen közölték a különböző lapok, a Nyugat is. Tőle is olvasható levél a gyűjteményben (1945 februárjában az utcán lőtték agyon), akárcsak Gelléri Andor Endrétől, akinek két elbeszélését 1942-ben közölte Illyés folyóirata (A háló, Pandoleon). A szerkesztő másokkal együtt támogatta leszerelési kérvényét. Kórházból hurcolták Mauthausenbe, onnan Gunskirchenbe került. Megérte a tábor felszabadítását, de néhány nap után flekktífusz végzett vele. Nem ismeretes Zsigmond Ede (1916–1944) sorsa sem, akinek a keleti fronton veszett nyoma. Ő is a Magyar Csillagnak küldött verseiből, a Parancs című, megrendítő költeménye megmaradt a hagyatékban.

Szomorú olvasmány a hivatalos okiratok jegyzéke. Mintha a halálra ítélt nyaka körül szorulna a hurok. Az „összesített tartalommutató” pedig azt bizonyítja, hogy Illyés megőrizte lapjában a szellem függetlenségét és maradandó értékeit. Némi nosztalgiával gondolhatunk arra, mennyire hiányzik itt és most irodalmi életünkből egy hasonló, színvonalas és a szellem ügyét védelmező, összefoglaló személyiség. (Múlt és Jövő Alapítvány, 2014)



Illyés Gyula a szellem frontján vívta harcát. Angelo Rotta és asszisztense, Gennaro Verolino a Vatikán tekintélyét is latba vetve mentette Magyarországon a zsidókat. Az ő gyakran önfeláldozó tevékenységüket mutatja be Matteo Luigi Napolitano Budapest igazai. A soá és a vatikáni diplomácia című könyvében (Puskely Mária fordítása). A könyv egyik érdekessége, hogy az olasz szerző teljesen más szemszögből tárja föl a második világháború idején hazánkban történt eseményeket, mint a hazai történetírás. A két vatikáni diplomata fantasztikus embermentő tevékenységének bemutatásakor sok olyan levéltári anyagot is felhasznált, amelyekhez a hazai tudósok nem férhettek hozzá. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ezek ismeretében sem tudja végérvényesen megvonni XII. Piusz pápának a háború idején tanúsított magatartása mérlegét: nem talált választ arra a kérdésre, volt-e a Vatikánnak kidolgozott, megvalósítandó álláspontja a zsidók mentésének kérdésében, vagy a nunciusokra bízta, döntsenek belátásuk és lehetőségeik szerint az üldözöttek védelmében. Akár így, akár úgy, a magyarországi nuncius és asszisztense mindenképp rászolgáltak arra, hogy tetteiket megőrizzék a történelemkönyvek, és méltán érdemelték meg a „Budapest igazai” megtisztelő címet. Az egyértelmű, hogy kettejük ténykedéséről értesültek a Vatikánban, s azokat a pápa jóvá is hagyta. A szerző szerint létezett egy vatikáni „mentőháló”, s annak fontos láncszemét alkotta Angelo Rotta és Gennaro Verolino.

A második világháború kitörése előtt Magyarországon viszonylagos nyugalom honolt, ám az első zsidótörvény elfogadása baljós jelnek bizonyult. Napolitano értékelése szerint a hercegprímás és a szeged-csanádi püspök megjegyzéseit „szóra sem érdemesítették”, valójában azonban a két egyházi méltóságnak sokkal határozottabban kellett volna megfogalmaznia fenntartásait. Teleki Pál szerint a zsidótörvények elfogadása nem jelentette „a rasszista elméletek elismerését”, valójában azonban kaput nyitott a későbbi gyászos fejlemények előtt. Teljesen érthető, hogy Tardini bíboros azt az utasítást adta: „jól meg kell vizsgálni, amit Serédi mondott”, s felvetette a kérdést: „Mellette vagy ellene szavazott?” Rotta joggal nevezte „zavarosnak” a törvényt, amelynek megfogalmazói a német példára tekintettek. A parlament alsó- és felsőháza között vita támadt arról, ki minősül zsidónak, végül a radikálisabb változatot fogadták el, mert ha nem – így magyarázta a hercegprímás a nunciusnak –, esetleg kormányválság következett volna, s a még szélsőségesebb megfogalmazást sürgetők kerekedtek volna felül, ezért „többet elérni lehetetlen volt!”. (Mint gyakran, az aktuálpolitikai megfontolás és a keresztény hitelvek feszültségében az előbbi győzedelmeskedett.) Közben Ribbentrop mindent elkövetett, hogy a pápát megnyugtassa. Németországban békében élnek a katolikus egyházzal (amiből egyetlen szó sem volt igaz), XII. Piusznak nincs miért aggódnia. (Továbbra is aggódott, volt is miért.) A második bécsi döntéssel visszaszerzett területek örömet keltettek hazánkban, arról azonban nem tudósítottak a lapok, hogy Ribbentrop dühödten rontott Telekire és Csáky István külügyminiszterre – aki elhitette Rottával, hogy a bécsi döntés váratlanul érintette Magyarországot. Mindenesetre kétségtelenül problémát jelentett például az egyházmegyéket irányító román püspökök jelentése és az erdélyi románokat érintő hátrányos megkülönböztetések.

Angelo Rotta pontosan érzékelte, hogy hazánkban a látszólagos nyugalomban komoly válság körvonalai érződnek. A német nyomás elsősorban a liberális mintákat követő Alkotmányt vette célba. Rotta szerint „a totalitárius államokkal körülvett Magyarország politikai helyzete elég kényessé vált”. A kormány politikai érdekei ütköztek a Vatikán törekvéseivel, amely a „lelkek javának” megőrzését és kiteljesítését tekintette elsődlegesnek. Tardini bíboros feljegyzésében arról írt, hogy a Szentszéknek Hitler nyomásával dacolva a „lelkek javát” veszélyeztető intézkedésekkel szemben meg kell védenie a cselekvés szabadságát.

1940 őszén a Vatikánnak tudomására jutott, hogy Magyarországon újabb antiszemita törvény bevezetésére készülnek. Maglione bíboros arra intette a nunciust, hogy minden lehetséges módon a tervezett törvény ellen kell tevékenykednie. Rotta helyzetét valamelyest megkönnyítette Olaszország felelőtlen támadása Görögország ellen. Hitlernek változtatnia kellett tervein, hogy segítse a bajba jutott olaszokat, ugyanakkor a magyar kormány igyekezett a Szentszékkel együttműködve lépéseket tenni a hadifoglyok sorsának enyhítéséért.

Teleki Pál öngyilkosságát követően Bárdossy lépett a helyére, s ezt a németekkel hadban álló államok úgy értelmezték, hogy Magyarország „nácibarát” lett. Amikor a Barbarossa-terv szerint a németek megtámadták a Szovjetuniót, a magyarok is megszakították a diplomáciai kapcsolatokat Moszkvával, és öt nappal a német támadás után megszületett a hadüzenet. Ebben a légkörben erőltette Bárdossy az előbbinél jóval szigorúbb zsidótörvény elfogadását. A Vatikán eredménytelenül tiltakozott, Serédi is hiába fejtegette ellenérveit, a törvény elfogadói között magukat hívőnek vallók is voltak. Rotta joggal írta: „Ezekben a percekben, amelyeket most él át Magyarország, nem lehet kétségek nélkül tekinteni a jövő felé, még ha továbbra is keresztény államról beszélnek… Látszik, hogy Berlin rá akarja tenni a kezét ezekre a nemzetekre, akiket csatlósának lehetne nevezni.”

A Szlovákiában bevezetett Zsidó Kódex megjelenésével szinte egy időben utasítottak ki Magyarországról mintegy 15 ezer zsidót, akiknek tragikus sorsa jól ismert, s máig viták tárgya. Serédi azt a választ kapta tiltakozására, hogy „csak a galíciai eredetű zsidókat űzték el, de ha bizonyítani tudják, hogy magyar állampolgárok, visszatérhetnek Magyarországra. Az elűzöttekkel emberségesen bántak, legalábbis amíg a magyar határon belül voltak.” (Tudjuk, hogy a „határon kívül” szörnyű sors várt rájuk.) Szomorú, amit Napolitano jegyez föl az események tanulságaként: „…a katolikusok között nem voltak népszerűek a magyar püspökök lépései, amelyeket a »zsidók javára és méltóságuk megőrzéséért« kezdeményeztek”.

1942 júniusában érkezett a Vatikánból a nuncius segítőjének szánt Gennaro Verolino. Pápai írnokként kezdte pályáját, a magyar fővárosba érkezésekor már tapasztalt diplomatának számított. Rögtön érzékelte, milyen súlyos probléma a zsidókérdés, melynek „megoldása” hasonló lépéseket eredményezett Szlovákiában és Magyarországon. Ám előrevetítette beláthatatlanul súlyos következményeit a németek sztálingrádi veresége, amely megnyitotta a bolsevizmus Európa irányába történő terjeszkedésének kapuját. A Bárdossy helyébe lépett Kállay miniszterelnök hosszú jelentésében számolt be a baljós kilátásokról a pápának, arra kérve, „fuvasson riadót”.

Kállay csak a bolsevizmus veszedelmének újbóli elítélését szorgalmazta (ezt már megtette XI. Piusz 1937-ben Domini redemptoris kezdetű enciklikájában), ám egyetlen szót sem ejtett a németek kegyetlenségeiről, népellenes bűneiről. Magliore államtitkár ezért írhatta válaszában: „Nem lehet megismételni nyilvánosan a bolsevizmus elítélését anélkül, hogy ugyanakkor ne beszéljünk a nácizmus által folyó üldözésről.”

A budapesti nunciatúra 1943 áprilisától begyűjtötte a keleti fronton harcoló olasz katonák tapasztalatait, s az adatokat a Vatikáni Információs Irodába továbbították, emellett egyre eltökéltebben folytatták a zsidók (főként a gyerekek) mentését, együttműködve a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságával. Magyarország német megszállása azonban új kihívást jelentett a nunciatúra számára, s ennek eredményes teljesítése olykor életveszéllyel járt. Ekkor teljesedett ki Angelo Rotta és Gennaro Verolino emberi nagysága. Rotta nevét jól ismerték, 1944-től pedig aláírása is ismert lett: „ezer és ezer dokumentumot írt alá, amelyek a Vatikán tekintélyére támaszkodva az üldözötteket, különösen a zsidókat és a zsidó eredetűeket igyekeztek megmenteni az elgázosítástól vagy a Dunába lövéstől”. (Bokor Péter emlékirata mons. Gennaro Verolinóval folytatott beszélgetéséről)

Amikor a Klessheimből hazatért Horthy kormányzó kinevezte a Sztójay-kormányt, a nuncius hamarosan fölkereste a miniszterelnököt, s bizonyos problémákat, mindenekelőtt a zsidóüldözés tényét megvitatta vele. Minden külföldi diplomata tudatában volt annak, hogy sürgősen menteni kell a Magyarországon élő zsidókat. „…a német nyomásra igen keményen, hogy ne mondjam, embertelenül folytatódik minden zsidó ellen” – írta a nuncius, aki újra meg újra interveniált a megkeresztelt zsidók érdekében (hasonlóan Serédihez és a többi püspökhöz). Április végén a Külügyminisztérium főtitkáránál tiltakozott a zsidók kifosztása és javaik rekvirálása ellen. „Megértettem vele, hogy a Szentatya mély fájdalommal tekint Magyarországra, amelyet mindig keresztény nemzetként dicsőítettek, most pedig az Evangélium tanításával ellentétes útra tévedt.” Neki sem, Serédinek sem sikerült eredményt elérnie a kormánynál, amely „elég gyönge személyekből, fanatikus rasszistákból tevődik össze”.

1944. május 14-től megindult a deportálások utolsó hulláma: két hónap alatt 148 vonattal több mint 437 ezer magyar zsidót hurcoltak el, Budapesten 230 ezren maradtak. Rotta a magyar külügyminiszterhez fordulva a következőt kérte: 1. különböztessék meg a megkeresztelt zsidókat a többiektől, mentesítsék őket az antiszemita előírások alól; 2. a kormány tartsa tiszteletben az emberi személy alapvető jogait; 3. a kormány ne engedje, hogy megismétlődjenek akár a szegények, akár az egyházi intézmények ellen elkövetett olyan erőszakos rendőri tettek és visszaélések, amint ez megtörtént a Szentkereszt Társaság esetében.

Hasonló szellemben írt Rotta a miniszterelnöknek is, teljesen hatástalanul, holott hivatkozott a szlovák törvényhozás intézkedéseire a kikeresztelkedett zsidók mentesítésének elfogadásáról. A fő problémát mégsem Sztójay jelentette, hanem a „gonosz időt” teremtett Endre László és Baky László, a zsidóüldözés vezéralakjai. A pápa június 25-én személyes üzenetben kérte a kormányzót, lépjen közbe a zsidók helyzetének enyhítéséért. Rotta maga sürgette a Vatikán közbelépését; ez meg is történt, de a kormányzó továbbra is passzivitást tanúsított, a magyar püspökök nagyobbik része sem mutatott kellő aktivitást. Az isztambuli legátus (a későbbi XXIII. János) sürgette a pápa közbenjárását a Birkenauba szállítandó 300 ezer zsidó érdekében. Ezt a kérést teljesítette XII. Piusz pápa Horthynak küldött üzenetében, amelynek következtében a megrendült, tájékozatlan kormányzó leállította a deportálások folytatását. A budapesti zsidóság helyzete kis időre jobbra fordult. A Budapesten tartózkodó Eichmann ugyan folytatni akarta a munkatáborok „feltöltését”, mozgósítva a magyar csendőrséget, de Horthy testőrei és páncélosai kiűzték őket a fővárosból. A budapesti SS-osztagok parancsnoka, Eichmann elégedetlenül szemlélte az eseményeket, annál nagyobb örömmel, sőt meglepetéssel vette tudomásul a magyar rendőrök kegyetlenkedéseit a meg-megismételt razziákon. Augusztus végén Sztójaynak le kellett mondania: Lakatos Géza váltotta, s bizto­sította Rottát, hogy megszűnik a zsidók elhurcolása. A nuncius abban reménykedett, hogy „a bor­zalmak felelőseit” valóban eltávolították, a kormányzó pedig a pápának írt német nyelvű levelében sajnálkozott és helytelenítette a zsidók ellen elkövetett kegyetlenkedéseket. Sejtették, hogy a németek végső kétségbeesésükben az eddigieknél is radikálisabb lépésre készülnek. A nunciatúra védelmét kérte családja számára, „ha történne valami”. Rotta természetesen igent mondott.

Október 11-én Moszkvában a kormány teljhatalmú megbízottai aláírták a fegyverszünetet. A rádió 4 nap késéssel számolt be az eseményről. Október 15-én a Horthy család a kormányzó kivételével a nunciatúrán kért és kapott menedéket. A németek arra kényszerítették az elárult, magára hagyott kormányzót, menessze Lakatost, és helyébe Szálasi Ferencet nevezze ki miniszterelnöknek. Ezután Horthy lemondott. Bajorországba vitték. Nyilvánvaló volt, hogy Eichmann irányításával tovább folynak a deportálások. A nuncius ugyan arra intette az új külügyminisztert, Kemény bárót, hogy mérsékelt intézkedéseket tegyen, ez azonban hiábavalónak bizonyult. Felkereste Szálasit is, hogy nyilvánítsa Budapestet nyílt várossá, a miniszterelnök azonban elhárította javaslatát, holott a Vörös Hadsereg vészes gyorsasággal közeledett.

Október 20-án tömegesen tartóztatták le a zsidókat. Október 21-én ismét interveniált ügyükben Rotta és Verolino Szálasinál – hiába. A Magyarországon működő külföldi diplomaták felismerték a zsidókat fenyegető végzetes terveket, igyekeztek hát, amennyire lehetett, segítségükre lenni. Eichmann őket is megfenyegette: „Semleges diplomatákat is érhet baleset!” – mondta cinikusan. A hetvenéves Rotta mellett ekkor lett a zsidók és üldözöttek áldozatos istápolója a fiatalabb, agilis Verolino. Ő lett az összekötő kapocs a semleges országok diplomatái és a nunciatúra között. Az önkéntes mentési feladatok ellátásában a magyar szerzetesek és világiak támogatták. Novemberig Rotta és Verolino diplomataházakat létesítettek, ezeket a Vatikán nevében bérelték, s a zsidók mentésében közreműködő önkéntesek megakadályozták az SS-ek és a nyilasok betörési kísérleteit. Óriási szerepet vállalt Újváry Sándor, a Nemzetközi Vöröskereszt vezetője. Kitöltetlen menlevelek és útlevelek százait bocsájtotta Verolino rendelkezésére. A nunciatúrán töltötték ki és pecsételték le ezeket, igazolva, hogy a birtokosuk keresztény vagy kikeresztelkedett. A halálmenetek borzalmas körülmények között haladtak Hegyeshalom felé, s arra tartottak a diplomáciai jelzéssel ellátott autókonvojok létfenntartási cikkekkel, Újváry vezetésével. Rotta ezt mondta: „Fiam, akcióját helyesli Isten és Jézus, hisz ártatlan embereket akar megmenteni. Előre feloldozást adok. Folytassák munkájukat Isten dicsőségére!” Vitték a kitöltetlen okmányokat is, amelyeket sebtében töltöttek ki Hegyeshalomnál. Az egyik később tanúságot tevő így beszélt a látványról: „Bármerre haladtunk a főutakon, iszonyú jelenetek szemtanúi voltunk. Az elhurcoltak végtelen emberoszlopainak menete: törődött, éhező, halálfáradt emberek, köztük fonnyadt öregek, akik alig vonszolták magukat. Csendőrök vezették őket lövésre kész puskával, botokkal, ostorral.” Az utolsó magyarországi megállásnál Nickelsdorf előtt Verolino és Újváry vezetésével 4700 zsidót mentettek meg a biztos pusztulástól. Hasonló aktivitással vettek részt a zsidók mentésében a legelszántabb külföldi diplomaták, mint Wallenberg, aki tárgyalásai és akciói közben a halállal komázott, végül mégis a „felszabadítók” jóvoltából tűnt el és halt meg valamelyik orosz táborban vagy börtönben. Az előrehaladó, majd a fővárost körülzáró Vörös Hadsereg katonái kiváltképp a nőkkel kegyetlenkedtek, míg Budapesten tetőfokára hágott a megmaradt zsidók üldözése. Végül 120 ezren maradtak életben. Rotta felkereste a Várban rekedt csapatok parancsnokát. Megpróbálta rábeszélni: kérjen fegyverszünetet. Hiába. Február 11-én, a kitörésnél katonák ezrei estek el. A zsidók megmentéséért oly sokat tett és kockáztató Rottát és munkatársát a szovjet megszállók 1945. április 4-én kiutasították, s április 6-án elindultak Rómába… (Szent István Társulat, 2014)



Budán élte át az ostromot családjával Németh László és Illyés Gyula. A Németh család hányattatásairól Németh Magda, az író lánya számol be, emlékeit az író Homályból homályba című könyvének részleteivel kiegészítve (Mélységből mélységbe. Németh László és családja, 1944–1949), Illyés Gyuláék hányódásait pedig Ostromnapló, 1945 című, Horváth István által gondozott jegyzeteiből ismerhetjük meg.

Nagy élménye az olvasónak, jóllehet a leírt események olykor szörnyűségesek, megismerni a két különböző személyiség tetteikben is megmutatkozó lelkivilágát. Illyés Gyula családcentrikusságával szemben Németh László inkább énközpontú szellemben élte át a fojtogató napokat, amelyek létében is fenyegették. Az ostrom befejezését követően egzisztenciája került veszélybe. Biztosak lehetünk benne, hogy Illyés a háború utáni helyzetet latolgatva sosem mondta volna el azt a szárszói beszédet, amelyet Németh elmondott, de már korábban sem írta volna meg a Kisebbségben-t. Németh Lászlóról ezért beszéltek sokat antiszemitaként – nem volt az! –, s a háború utáni zaklatott helyzetben kivált a szociáldemokraták részéről érték súlyos vádak és támadások, amelyek elől jobbnak látta elköltözni Budapestről, hogy Hódmezővásárhelyen találjon ideiglenes otthonra, s Antheusként építse tovább és magasabbra életművét. Grezsa Ferenc pontos megfogalmazása szerint: „Ekkor történik meg benne az elemek végső elrendeződése.” Ha a tanulmányírónak a Tanú, a szépírónak az Óraadók királysága a fénykora. Legjobb regényei és drámái – az Iszony és az Égető Eszter, a Széchenyi és a Husz – ekkor keletkeztek… A kísérletező író-pedagógus műhelyében szembesül az utópiateremtő hajlam s a növekvő realitásérzék: ebből a feszültségből születik a tanügy rendezésének gyakorlati terve és az írói pálya természettudományos realizmusa.

A két érintkező sors megjelenítése is különbözik. Németh Magda folyamatosan követi nyomon a családdal és főként az édesapjával történteket. Illyés naplójában ellenben a jelzések és elkapott kommentárok a legjellemzőbbek, ezeket azonban kiegészítik a gazdag jegyzetek, melyek újfent Horváth István elmélyült munkáját dicsérik. A Mélységből mélységbe főként az ostrom utáni történéseket idézi, Illyés viszont valóban ostromnaplót írt, amely a lassú ocsúdás eseményeinek leírásával és a pusztulás versben megjelenített látomásával zárul 1945 áprilisában:


Reggel a sík, hóborította tájnak
egy ifjú nő állt szinte közepén
mintegy az egész teremtett világnak
utolsó élőlényeként, szegény;

Karján – innen is látszott – gyerek.
Lövés. Lerogyott. Olyan borzalom
lepett meg, hogy ma is csodálkozom,
ennyien megmaradtunk, emberek.


(Puszta ország)

A családok aránylag közel laktak egymáshoz. Németh László háza a Rózsadombon, a Törökvész út tetején kitűnő célpontja volt az aknavetőkkel támadó orosz csapatoknak – bombázni nem nagyon mertek, a két ellenséges csapat annyira közel volt egymáshoz, félő volt, hogy az oroszok sajátjaikat találják el –, Illyésék egy lejtő alatti mélyedésben éltek, mondhatni, a Rózsadomb épp ott kezd Óbuda felé ereszkedni. A nyilasok a tűzvonalban nem mertek rendszeresen razziázni. („Mindig éjszaka jöttek, zseblámpáikkal világítottak az alvók arcába, »testvérnek« szólították egymást, zsidókat és katonaszökevényeket hajkurásztak, akik – nálunk – a szénkupac mögött rejtőztek. Minél közelebbről szóltak az aknavetők, annál ritkábbak lettek az éjszakai »látogatások«. A Rózsadomb egy részét hófehér lepedővel álcázott egyetemisták védték, kevés lelkesedéssel és egyre kevesebben. Az oroszok már egészen közel voltak, amikor leródliztak a Margit körútra, s ott elszéledtek. Kettejük nevére emlékszem, Huszár Laci magas, mindig tréfára kész fiú volt. Kiss Laci gyógyszerésznek készült, a háború befejeztével többször ellátogatott hozzánk – talán versei­vel –, az átéltek traumájától azonban nem szabadulhatott: infarktus végzett vele. Kézigránátjaik apám ágyneműtartójában maradtak, az érkező és a »nyemeckiket« kereső orosz katonák kis híján agyonlőtték miattuk az ágy tulajdonosát. »Piszátyelj« – mondta végül az egyik katona, és megvetően mutatott a könyvespolcra, melyeken alig néhány könyvet fúrtak át a szilánkok. Apám hatalmasat lélegezve mutatott a vörös kötésű Tolsztoj- és Dosztovejszkij-sorozatra, a tiszt pedig óriásit sózott az asztalra »nye kultúr« kiáltással.”)

Németh Lászlóékat és Illyéséket alaposan próbára tette az ostrom és a „felszabadulás”. A költő január 2-án írta versében:

Láttam – mint már az álmát
sok hullát és dögöt
a lecsapódó gránát
vad csipkebokra között

Gránátok hirtelen nőtt
mozesi bokrai
közt jártam, s mindenütt őt
hallottam szólani


Illyés Gyuláék háza valóságos menekülttábor lett, ide menekültek Németh Lászlóék és a Kozmutza rokonság, néha mások is itt kerestek menedéket. Végül úgy határoztak, hogy a Sarolta Kollégiumban, Bobula Idánál (a sumér–magyar rokonítás egyik szószólójánál) találnak otthonra a két család asszonyai és gyermekei, egy fazék karalábé kíséretében. Az asszonyok közül Németh Lászlóné volt nagyon rossz bőrben: 1944. december 30-án gránátszilánk fúródott a lábába, és az Irgalmas kórházban nem rendelkeztek műtéti eszközökkel és gyógyszerrel, nem tudták megope­rálni. Sebe elfertőződött. Végül egy német szanitéc fájdalomcsillapító nélkül vállalkozott a műtétre. A szilánk eltávolítása sikerült, de a gyógyulás hónapokig tartott. Állandó aknatűzben, belövésektől sújtva felderítő utak élelemért, hajszálnyira a „végső megoldástól”, amelyet Németh László emlegetett szüntelenül, s amelyről Illyés így írt:

Hat friss halál, reggel korán
hat golyó szállt át a szobán.
Jelenlétükből melegen
itt lebeg valami tovább.
Úgy szimatolom, keresem,
mint eb a vadmadár nyomát.
Miért jártak itt? S miért épp itt?
Betörték – nézd! – az üveget
s a szekrényt is – a mindenségit! –
beh széles kedvük lehetett.
Mint ivó-pajtást kereső,
itallal be sose telő,
megrögzött, rossz-csont korhelyek –
ott mentek ki az ágy felett
vad hejje-hujjával rikongón,
hogy nem találtak engemet,
hogy nem találtak senkit otthon!


(Hat friss halál)

Mint ez a hevenyészett vers is jelzi, Illyés a legszorongatóbb helyzetekben is megőrizte humorát s vele lelki egyensúlyát. Ugyanezt nem lehet elmondani Németh Lászlóról, aki sakkozással igyekezett csökkenteni idegességét, eközben azonban azért bosszankodott, hogy újra meg újra vereséget szenvedett. Közben kint hóvihar tombolt, de egyre kevesebb lövést lehetett hallani, aztán ismét kattogtak a gépfegyverek, katonák kúszva igyekeztek menedéket találni:

Hajladozva jönnek hegyi házamig
A katonák.
Van ki letérdel, van ki úgy kúszik
Hason tovább.
Lent ködlött tengerré válva forr
A sík világ.
Felettem gépfegyver és akna szól,
A Hármashegy húsz ágyúja kiált.
És így a jó. Lépek fel és alá
A balkonon.
Bizton vagyok. Köröttem a halál
Az oltalom.
S íme várrá lett a házam,
Mióta rom.
Tíz hónap után itthon vetem ágyam,
mióta golyó kopog az ablakon.
Mióta vendég csak olyan jöhet,
Mint a gránát,
Amely bevágta tegnap a gyerek
Szoba falát.
Mióta embert szemem csak hason
Lát – hogy ha lát.
Húzzák befelé nyakukat nagyon,
Mint hogyha várnák isten ostorát.


(Szemlőhegy, 1945. január)

Január 30-án jelentek meg az ukrán katonák. A közelben rejtőző Németh lányoknak nem esett bántódása, de a nőket meg akarták erőszakolni. Németh László védelmükre kelt, ezért kis híján agyonlőtték. Csak azért engedték el, mert elmondta, négy gyereke van. Illyésékhez ment, itt talált rá keresésére indult felesége, aki már halottnak hitte. Mikor épségben megpillantotta, összeesett. Az átélt izgalmak feszültsége mindenkin nyomot hagyott. Illyés eddig tartotta magát, de egyre rongyoltabbnak érezte idegeit. Segítségükre sietett a ferences Szedő Dénes, aki a Németh lányokat a biztonságosabb Pasarétre vitte, ahol hamarosan Illyésék felkeresték a lóhúst lakmározó Szabó Lőrincet.

A ferences Szedő Dénes a rend pasaréti rendházában élt, számos íróval, művésszel állt baráti kapcsolatban (Károlyi Amy, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Borsos Miklósék), s leveleiben szót ejtett azokról az „érdekes emberekről” is, akikkel gyakran találkozott (Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Ádám Jenő, Veres Sándor, Illyés Gyula, Németh László, Márffy Ödön, Berény Róbert, Vilt Tibor, Bálint Sándor). Fájdalommal jegyezte föl: „A hozzám tartozók csaknem mind kivesztek. Régi jó barátaim: Sárközi György, Szerb Antal, Halász Gábor a bori haláltáborban haltak éhen.” (Levele Sall Elek ferences barátjának, 1949. VI. 2.) Némelyik üldözöttet puszta kézzel temette el koporsó nélkül. A ferencesek áldozatos embermentő tevékenységének köszönhetően sok zsidó és üldözött maradt életben. „Dénes atya” a gyermekek mentésében buzgólkodott. Keservesen élte át a párizsi békedöntést, a pasaréti Historia Domusban írt sorai azt bizonyítják, megérezte az egyházra váró veszélyeket. 1950. június 9-én többedmagával Kecskemétre toloncolták. A meghagyott kolostorban nem kapott lehetőséget szerzetesi élete folytatására. Borsos Miklósék fogadták be. Gyermeknevelői állást kapott, felügyelőként tevékenykedett Nemeskürty Istvánnal és Pilinszky Jánossal. Az otthon felszámolása után a váci egyházmegyében teljesített papi szolgálatot. Hét év alatt kétszer helyezték ide-oda, végül 1959-ben elbocsájtották a váci egyházmegyéből. Haláláig a misékért kapott összegekből (stipendiumokból) és fordításokból tartotta fönn magát. Szerény juttatást kapott az Irodalmi Alaptól is. 1983-ban hunyt el. Alakját, egyéniségét Szerb Antal is megjelenítette az Utas és holdvilágban. Megindult Hidász Ferenc OFM jóvoltából összes művei kiadása, az első kötet műfordításait tartalmazza (Szent István Társulat, 2011). Az adatokat e kötet bevezetőjéből vettem.

E rövid kitérő megvilágosíthatja, miért bízta rá Németh László leányait a pasaréti ferences szerzetesekre. Igaz, ott sem voltak biztonságban, az oroszok a védett házakban élőket sem kímélték, ezért a lányok február 25-én visszatértek a Józsefhegyi úti házba.

Február 11-én került sor a német–magyar csapatok Várból történő kitörésére. Céljuk, Esztergom elérése, nem valósulhat meg: 44 ezer emberből 700-an jutottak el a német vonalakig. Még folytak a harcok, amikor Illyés versét írta:

Golyók süvítenek a hegy tetején
a süvítések
bokor közepén
ülök az üres házban, langy meleg
kályhához mentve fázós testemet.
Kint zeng a lég; szaporán rajzanak
Golyó-méhek repesz darazsak.
Nyakunkon éje, mint gyermekkorom
estein; törköly pálinkát iszom.
Megreng a ház, mint akit vállon ráznak
vele rezzen-rezzenek én is.


A következő nap Buda elesett. Illyésék eltemették a kertben heverő három kivégzett fiatal SS-katonát. Zavaros napok: Illyés joggal rettegett, hogy az oroszok őt is elviszik „kicsit havat lapátolni”. A férfiakat hosszú sorokban hajtották keletnek, ki tudta, milyen végcéllal (apám Solymáron lépett le). Aztán zűrzavaros napok és tervek, számonkérések (Szabó Lőrinc) és viták. A kérdés: indítsák-e újra a Magyar Csillagot (Ottlik a Nyugat feltámasztását tervezte), s vállaljon-e Illyés politikai szerepet. A helyzet még nem átlátható, különösen az éjszakák voltak nyugtalanok, hol itt, hol ott hallatszott a rémült ordítozás: „Patruj, patruj!”, a részeg orosz katonákat megfékező járőr hívása. Németh Lászlóék és Féja Géza a bizonytalanság és az éhezés baljós kilátása miatt elfogadták Püski Sándor Békésre szóló meghívását, ahová hosszú vergődés után meg is érkeztek. A két író útja elvált…

Budán élni még valóban nem volt biztonságos. Fel-felbukkantak az orosz katonák, különösen az órák iránt érdeklődtek. Illyés döbbenten látta, hogy egyikük vekkert kötött a nyakába. (Hozzánk faliórával érkezett egy orosz katona, s mert a mienket szebbnek találta, azt cipelte tovább, a másikat itt hagyta.) Szívesen átment volna Pestre, ahol már zajlottak az események, de csak az ideiglenes pontonhídon lehetett átjutni, s a hidat őrző fegyveresek olykor leállították az embertömeget, és kényük-kedvük szerint kiemeltek közülük valakit. A költő fájdalmasan és haraggal szívében szemlélte a sebzett hidakat:

A holt hidak hevernek
mint leölt állatok
a folyó hosszán végig
derekuk berogyott.

A legszomorúbb látvány
az volt minden fölött
a holt hidak falkája
a két város között
Lesz kor, hogy talpraállanak
házat vet mindegyik.
S te – akkor az lesz álmod –
uszítva intesz nekik.

De ők csak állanak állnak
tűrik és elvégzik
hogy hátukon hogy járkálnak
próbált gyilkosaik.


(Hidak)

A fővárosi harcok elültével megélénkült a pártosodás, helyüket, szerepüket keresték az írók is. Visszatekintve ezekre a hetekre-hónapokra első pillanatban talán érthetetlen, hogyan lehetett organizátoruk Illés Béla, a nagy legendagyártó. Illyés egyik álma talán magyarázatot ad: „Illés Bélával mai pesti vendéglőben ebéd: feltűnő gondosan szolgálják ki (úgy ám!), mélytányérban nagy darab paraszti (piszkos) vaj, kenyeret a főúr hozza kis kendőből. Egy-egy falatot eszem. Hosszú, kígyószerű nő oson hozzánk, éhesen felcsipegeti a morzsákat, nem szól, csak néz, de nem megy el. Illés Béla tréfál vele, eteti, én meg roppantul szégyenlem magam a nő miatt.” A valóságban a szovjet uniformist viselő őrnagy etette az éhező írókat, akik mint a kígyószerű nő, szégyenkezés nélkül csipegették a gazdagon terített asztalról a morzsákat is. Az Ostromnaplóban többször is szerepel ez a bejegyzés: „Ebéd Illéséknél.” Miért is ne? A test éhségét előbb kell csillapítani, mint a szellemét. S közben folytonos kilincselés Szabó Lőrinc és Németh László ügyében. (Némethet Illyés szorgalmazására vették föl az Írószövetségbe. Szabó Lőrinc mellett többször is tanúskodott.)

Illyésre mint nagy tekintélyre kétfelől is számítottak: a Magyar Csillag írói és a hajdani Válasz köréhez tartozók. Illyés végül az újraszervezett Parasztpárt mellett döntött. Április 24-én, kedden jegyezte föl: „Reggel 8-tól este 7-ig Erdeiékkel megbeszélés, a párt felépítése: Veres, Darvas, Erdei, Farkas [Ferenc], Kovács [Imre], én.” Honnan is tudhatta volna, hogy ketten, Erdei Ferenc és Darvas József a kommunisták beépített emberei voltak, s Veres Péter sem gerinces magatartásáról lett nevezetes a következő években…?

A kísérletező emberben számolt be Németh László Békésbe vezető útjukról: „Mint valami szent család, azzal megyünk, amit magunkra tudtunk venni. Én a gyereket viszem, s egy összegöngyölt paplancsomagot a hátamon. Judit kapja hátára a legnehezebb zsákot…” Három éjszakát virrasztottak a Nyugati pályaudvar hideg peronján, Judit megkapta az ukrán betegséget. Békésföldváron a tanítóknál hagyták volna. „De nincs tanító, nincs kocsi, csak sár s nyolc kilométer.” Március 3-án indultak Illyéséktől, s hosszú hányódás után értek Békésre. Az utolsó nyolc kilométeren egy talicskás ember tolta csomagjaikat, rajtuk a paplanba takart Csillával. Így vonultak be a „békebeli atmoszférát” árasztó faluba, melyet elkerült a háború pusztítása és a fosztogatók csapata. Németh László az Óraadók királyságában nála meglehetősen ritka humorral írt a családi menet közfigyelmet keltett érkezéséről, amely leginkább egy nyomorult sereg bevonulására emlékeztette. Nyeste Jánosék fogadták be őket. Lakbért nem kértek, zavartalanul szentelhették magukat a tetvek irtásának. „A lélek megújítása gyorsabb volt tán még a testénél is” – Németh László kizárta tudatából azokat a gondokat, amelyek eltántorították az életelemévé vált ernyedetlen munkavégzésből, s mihamarább műhellyé változtatta az együttlétet: lányait és a háziak gyermekét tanította; a Németh lányoknak pótolniuk kellett az iskolai tananyagot, a háziak tehetséges lányával franciául, majd oroszul olvasott. Érthető, hogy megfogalmazódott benne a Lányaim folytatásának terve, a Gyermekeink diáktársaként két fejezete meg is jelent a Válaszban, ez lett az író első „szájnyitása” az új világban. A Holt-Körös partján versbe szedte saját sorsának drámáját, a Sámsont.

Az idill rövid ideig tartott. Püskiék mint Erdei és Veres Péter kiadói támadhatatlanok voltak, de támadási felületet jelentettek az általa támogatott írók, Németh László és Féja Géza. Féját letartóztatták, Némethet pedig berendelték vizsgálatra. Az asszonyok és lányok a legrosszabbtól tartottak, de a vizsgálat vezetője ismerte és tisztelte tevékenységét, ilyenformán nem esett bántódása. A Parasztpárt exponensei útba ejtették Békést. Erdei anélkül távozott, hogy kapcsolatot keresett volna az íróval, amint később kiderült, Püskit is csak akkor volt hajlandó a párt kiadójának elfogadni, ha Németh Lászlót „lehagyja”. Veres Péter a régi barátsággal felkereste ugyan, de elmondta: megvédeni nem tudja, neki is az a szerencséje, hogy a parasztok mögötte állnak. „Ami énvelem történik – mondta Némethnek –, a sors, nem lehet mást tenni, el kell viselni.”

Ella, Németh László felesége Pestre utazott – nagy vállalkozás a beteg lábával –, hogy megszemlélje, a Törökvész úti házból kimenthet-e valamit, s hogy Illyéséktől ruhát vigyen a lányoknak. A fővárosban néhányan tudni vélték: Németh Lászlót letartóztatták. A hír „a káröröm szárnyán futott szét az íróvilágban”. (Jellemző mondata a magát üldözöttnek vélő írónak.) Megnyugvást jelenthetett a kommunista kultúrpolitikus, Révai József cikke. Ebben – a szélsőséges szociáldemokratákkal is vitázva – a következőket írta: „…nekünk a magyar értelmiség mindkét szárnyára szükségünk van, arra is, amelyik Szegfű Gyulát, s amelyik Németh Lászlót követi.” Németh Lászlóéknak viszont ennivalóra lett volna szükségük. Maga az író is ráadta fejét a mezőgazdasági tevékenységre, a „Kert-Magyarország” utópiája azonban az ő esetükben csődöt mondott. „Haszon csak a disznóból lett, amelyet a télen csakugyan levágtunk”, s nem kis büszkeséggel teszi hozzá: „még én is segítettem a lába elkapásában”. Átlátta azonban, hogy íróként maradandóbbat alkot: a Sámsont mégsem tisztázta le, a ceruzával írt kéziratot végül Magda és Judit másolta át karácsonyi ajándékul 1957-ben, s ez a műve lett Szokolay Sándor operájának librettója.

Nem véletlenül küzdött depresszióval. Úgy érezte, búcsút mondhat az íróságnak, más állás után nézett, elsősorban a tanárság vonzotta, ez a hivatás mindig is jellemezte: hol új szemléletű értelmiséget, hol családja tagjait tanította. Ő ugyan a debreceni könyvtárosságot érezte kívánatos elfoglaltságnak, de ebből nem lett semmi. Végül egyetlen esélye maradt: a vásárhelyi tanárkodás. Mielőtt Hódmezővásárhelyre utazott volna, meglátogatta Illyés Gyula, aki akkor az „első költő” volt, a Parasztpárt valódi tekintélye és a Sarló Kiadó elvi irányítója. A kiadó nevében munkát és apanázst ajánlott, sőt azzal a javaslattal is előállt, hogy Németh László vállaljon képviselőséget a pártban. A vásárhelyi tanárságról viszont lebeszélte. Megint egy jellemző Németh László-i kommentár: „Én tudtam, milyen gyűlöletek dolgoznak ellenem, s nem nagyon bíztam abban a helyben, amit ő az új világban kínált. Meg nem is féltem a mellőztetés-félhomálytól, amelyben mindig legjobb műveimet írtam; sokkal kevésbé, mint a durva sértésektől, amelyekkel könyveim publikálása járt – s most még inkább járna. Azt, hogy mint tanár éljem át a most jövő éveket, s tán egész életemet, akinek holta után bontogatják csomagját, inkább kívánatosnak találtam volna, mint ijesztőnek. Másrészt itt volt a folyosóra nyíló, üvegajtós szobácskában a tél előtt a család, itt a vád, amely biztosan megjött volna, mi mindent fölajánlottunk, azonban ő visszautasította…” Még abba is belement, hogy fölvegyék nevét az országos listára, „ellenségei” azonban elgáncsolták, viszont megírta A tanügy rendezése című tanulmányát, amelynél jobb tervezet azóta sem készült, bár kevés foganatja lett. „1945 után az erkölcsi nevelés, az oktatás, a látószög szélesítése volt számára az egyetlen mód, hogy a magyar népre hasson” – olvassuk Németh Magda könyvében. Korábban kemény, harcos vitázó személyiségként élt a köztudatban, most visszább húzódott. Erre csak azt mondhatjuk: ki hagyta volna harcolni, s mi lett volna sorsa, ha harcol?… 1948 után diktatúra jött, s mint tudjuk, a diktátorok roppant egyszerűen végeznek a nekik ellentmondókkal. (Nap Kiadó, 2010; 2014)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben