Kovács András Ferenc

Műhelysóhaj

Tiszta sor:
Napjainkat sor-
ra fölgyujtják az esték –
tetovált test-ék:

haikut látsz-hallasz,
egyetlen örömöd, mint KAFavisznak Hellasz,
de most főbbleg arany ’xandrinokban vallasz,
nyomozsz, ön-detektív, Poe, Doyle, Christie, Wallace:
miért vesződsz folyvást tizenhetesekkel,
sajna se öt, se hét szótagos neveddel?

Egy rejtelmes varázsú sipszó:
valami Circe vagy Kalipszó
(ez tizennyolcra jött ki, Bashō és basszó!)
babonáz: haikulj! el soha ne halkulj,
bal kézfejedről öt és jobbodról hét halk ujj
billentse zongorád fekete-fehérét,
metszve a légeget, oceánét, érét,
mit neked más röpte, hűs sétarepülés,
vagy alant rímelő hós sítelepülés,
magánhangzó-szonett, egy mondat a rólről,
mindegy, templom épül, színház ég vagy ól dől,
a haiku örök: dió-dióbél, – a
transszilván zónában ne csak Markó Béla
botozza a termést, betűzze a haikát,
prímszám-tizenhétnek csókva fel az ajkát.
Haiku, ah, IQ, maradj vélem jegyben,
szüless meg naponta, tíz meg hét az egyben,
haikítom nevem, megéri a kis glanc:

ötös verssorba
illek – akár gyöngy borba –:
Kovács András Franz


Zalán Tibor

Dekadenciák

Be’ gyönyörű lennék
hogyha feltámadnék
sebeimből vért szent
véradáson adnék

Ó, de sorsom átkos
jönnek az ímélek
az van írva bennük
egyelőre élek

Szívem reszket mintha
minden alkonyatban
lőrében áztatnám
sörben és konyakban

Napjaimat sorra
fölgyujtják az esték
s elégnek alattuk
kitakart szüzecskék

Egyikben sem tudok
megpihenni soha
árvazalán körül
illatozó moha

Kihalok majd én is
mint kardfogú páva
Bandival, Mihállyal
közös szarkofágba’

Holtom után leszek
érettségi tétel
de ki szeret vajon
előtte egy héttel?