Fenyvesi Márton (1986) gitáros a fiatal zenészgeneráció kiemelkedő muzsikusa. Számos kiválóság, köztük Barcza Horváth József, Fekete-Kovács Kornél és Balázs Elemér zenekarában is megfordult, játszott közkedvelt popprodukciókban, emellett Egotrip nevű, egyéni hangú saját triójával is koncertezik. 2011-ben Prima Primissima Junior díjat kapott, 2013-ban elnyerte a Made In New York Jazz Competition hangszerelés kategóriájának első díját, az Independent Music Awardson 2014-ben pedig hangszerelésével Pátkai Rozináé lett az év dala vokális dzsessz kategóriában. 2012 és 2014 között a European Jazz Masters program ösztöndíjasaként Nyugat-Európa különböző zenei intézményeiben tanult.
.
Egy időben a civil pályával is kacérkodtál, az ELTE-re készültél, ha jól hallottam. Mikor jött el az a pont, amikor döntöttél, és mi volt az, ami átbillentett afelé, hogy ne legyen civil pályád, hogy jöjjön a művészélet?
A gimnáziumban volt egy olyan tévképzetem, hogy miközben zenész leszek, elvégzek majd egy ötéves egyetemi képzést egy olyan szakon, ami egyébként is érdekel. Úgy terveztem, hogy gitározni fogok, és zenét fogok írni, elvégzem a dzsessztanszakot és azzal egy időben pedig az ELTE bölcsészkarát vagy az informatika szakot. Az ELTE informatikus–könyvtáros szakára kerültem, ami bölcsészet és informatika is egyben. Szabó Danihoz vagy Ávéd Jánoshoz hasonlóan én is lehetségesnek láttam, hogy elvégezzek egy professzionális zenészképzést, és mellette legyen egy – nem szeretem ezt a szót – polgári foglalkozásom is. Aztán az ember persze rájön, hogy a zenészség is egy tisztes polgári foglalkozás. Nem tudom pontosan, mi volt ennek az egésznek az oka, talán a szülői orientáció. Mindig arra neveltek, hogy biztonságra törekedjek az élet minden területén. A pályaválasztási mizéria így egy családi vitába torkollott: határozottan úgy döntöttem, hogy ez a biztonság engem nem érdekel, hogy nem leszek se bölcsész, se könyvtáros, se informatikus, hanem megpróbálom a zenét főállásban csinálni, és nem foglalkozom semmi olyannal, ami végül mindig is csak egy kiegészítő, mellékes dolog maradna az életemben.
Amikor eldöntötted, nyilván volt valamilyen elképzelésed erről az életformáról. Mennyire igazolódott ez be? Ilyennek képzelted el?
Azt hiszem, valahogy így képzeltem, de közben magában a zenei fejlődési folyamatban jött egy csomó kellemetlen mellékes ügy, főleg lelki síkon, amire nem számítottam. Pécsen, amikor általános iskolás és gimnazista voltam, nemigen játszottam emberek előtt zenekarban, egyedül produkáltam magam ilyen-olyan ürüggyel, de főleg egyedül raktam össze a saját zenéimet az otthoni számítógépemen, mikrofonokkal, a gitárjaimmal, különféle egyéb eszközökkel. Egy nagyon szabad, fesztelen időszak volt, szabadnak és korlátlannak éreztem magam: bármit fölvehettem, bármit bárhova szerkeszthettem, énekelhettem, zongorázhattam, gitározhattam, dobolhattam a magam módján. Közben hamar beleütköztem a hangszertechnikai határaimba: nem voltam őstehetségként a hangszerem ösztönös mestere, de erős zenei vízióm, azt hiszem, mindenképpen volt. Kezdetben rockzenét, bluest, elektronikus, pszichedelikus zenéket hallgattam. A dzsessz egy szakmai útvonalnak tűnt először, nem egy életformának. Nem tudtam, milyen egy dzsesszklubban jammelni esténként, hogy mi az a dzsesszmiliő, minderről halvány fogalmam sem volt. Ez tisztán szakmai kérdés volt számomra, a dzsessztanszak tűnt a legmegfelelőbbnek mint következő fejlődési állomás, megugrandó akadály. Tizenhat-tizenhét évesen jöttem rá, hogy ez a zene egy univerzális életforma, világlátás, attitűd. Amikor az ember pop-rock zenét, teszem azt, experimentális elektronikus zenét játszik, eredendően máshogy látja a világot, mint amikor egy egyértelműen tradicionális formákra épülő zenei műfajt választ, amelynek jól körvonalazható hagyományokon alapuló egyenes irányú fejlődése van. A mai „mainstream jazz”-nek van egy egyenes vonalú fejlődése, azt hiszem. Beemel dolgokat egyéb zenékből, de megtartja a tradicionális formákat, lassan szűri meg, alakítja át őket. Ezeket a lassú átalakulásokat szerintem még kevésbé látjuk tisztán át. Én a kezdetektől akarva-akaratlanul egyfajta kötöttségnek éreztem, hogy vannak tradicionális keretek, amik korábban, a saját zenei világomban, a pécsi gyerekszobámban nem léteztek. Bizonyára sok mindenen múlott – a tanáraimon meg a saját beállítottságomon –, hogy ez a bizonyos keretek miatt érzett kötöttség engem elsősorban feszültséggel töltött el, tölt el a mai napig. Most kezdek el kiszabadulni egy kicsit, azt hiszem, de még mindig vannak apró gyomorgörcsök bizonyos zenei helyzetekben, amik ebből a relatíve késői felismerésből erednek: hogy létezik egy zenei kontextus, amihez ha nem is kell hűnek lenni, de valamilyen formában illik kötődni, ha egy bizonyos közösségben szeretnéd magad elfogadtatni.
Most kint tanulsz Nyugat-Európában. Miért gondoltad azt, hogy ki kell menni tanulni? Vérfrissítést szerettél volna a külső behatásokból, az idegen környezet, a változás vágya hajtott, vagy effektíve kint jobban meg lehet tanulni gitározni?
Itthon rengeteg dolog nagyon magas színvonalon megtanulható, a gitár is ilyen, stílustól függetlenül. Én első kézből kaptam friss információkat arról, hogy hol tart ma a dzsesszgitározás, mindamellett első budapesti tanárom, Czirják Csabi nagyon személyes és radikális nézeteit is állnom kellett. Azt hiszem, kicsit túlságosan is érzékeny voltam az ő személyes zenei látásmódjára. Erősen érintett engem ez a rendkívül pragmatikus, vonalzó-körző jellegű oktatás, ami a dzsesszt illeti: a dolgok így vannak, és nem úgy. Mégis úgy érzem, hogy bevált, hálás vagyok minden mondatáért, és később én is igyekeztem ezt a tanítási módszert követni ugyanabban az iskolában, ahol én is tanultam nála. (Tanárként nehezen ajánlunk fel gyökeresen különböző irányokat az ilyen diákoknak: egy magamfajta, határtalan szabadságból érkező, de mind elméletben, mind gyakorlatban teljesen képzetlen fiatalt menthetetlenül el lehet veszteni.)
A dzsessztanszak vége felé már aktívan játszottam, öt-hat projektben voltam jelen folyamatosan, ami nagyon megterhelővé vált, de akkor úgy éreztem, hogy a tanulás után eljött a tudás alkalmazásának az ideje. Nem abból állt egy napom, hogy egész nap felfedeztem, hanem egész nap alkalmaztam. Az alkalmazás – ahogy közben rájöttem – maga lett a felfedezés, de ez mégis egy olyan váltás volt, ami megijesztett: én még nem lehetek kész, ne éljek már úgy, mintha megérkeztem volna valahova, miközben úgy éreztem, hogy még el sem indultam. Akkor ért a Prima Primissima Junior díj, illetve később az Artisjus-díj, és jött az elhatározás: tanuljunk máshol, másoktól, más országokban. Németh Ferenc, Bacsó Kristóf, Szabó Dani, Tzumo játékából egyértelműen tudtam, hogy akik megjárták, megélték ezt az utat, rengeteget épültek belőle. Ki akartam lépni az akkori helyzetből, amit mókuskeréknek éreztem. Később aztán nagyon hiányzott is, mert rájöttem, mennyi értékes dolgot tanultam meg a iskola után az alkalmazott zenei életben. Egy túltelített időszak volt, sok popzenével, rockzenével, de olyan pop- és rockzenével, amiből a magamfajta kezdő gitáros iszonyú sokat profitálhat szakmailag – és persze játszottam dzsesszprodukciókban is, amikkel a töredékét kerestem meg a mindennapi betevőmnek, a popzenei produkciókkal szemben. Na, amikor ez elkezdődött, akkor gondoltam, hogy most, mindennek az elején kell kilépnem, mert még csak huszonöt vagyok. Mindenki meg is értette, amitől nagyon megkönnyebültem.
Milyen kint a dzsesszélet? Van valami, ami nagyon más, mint itthon?
Azt hittem, hogy nagyon más lesz. Aztán kiderült, hogy a műfaj helyzetéből adódóan a kinti zenészek egy része is ugyanazoktól a frusztrációktól szenved, amiktől az itthoniak: nincs elismertség, nincs közönség. Ez azért is megdöbbentő, mert Koppenhágában vagy Amszterdamban összehasonlíthatatlanul több ember jár élő dzsesszt hallgatni, mint itthon. És mégis: ugyanazok a frusztrációk működnek a zenei közösségben. Ez, azt hiszem, egyértelműen a műfaj sajátossága. Az ottani frusztráció eredete is valószínűleg ugyanaz – a műfaj szűk levegője –, mégis alapvetően mások a felhangjai. Egy dán hivatásos dzsessz-zenész pontosan tudja, hogy komolyabb egzisztenciális problémája úgysem lesz. Érzi, hogy valamilyen formában ő mégiscsak hasznos és értékes tagja a saját társadalmának. Itthon, ha nem állsz több lábon, előbb-utóbb megszáll a nyomasztó érzés: megnézed a naptárad, két koncerted van a hónapban, ergo semmi szükség rád, haszontalan vagy, nem kellesz senkinek. Kint ez talán más, ez így, ebben a formában dán vagy holland zenészek fejében nem fordul meg.
Lehet valahogy oldani ezt a frusztrációt?
Az én önterápiám, hogy ezer dolgot csinálok. Azért érzem valamelyest kívül magam ezen a frusztráción, mert az érdeklődési köröm nem kizárólag a dzsessz vagy az improvizatív zene. Fuzionálni akarok, mindig volt egy ilyen vágyam, ösztönös belső késztetésem: ezt hozom otthonról, a gyerekszobából, a cédé- és kazettagyűjteményemből. Nem Charlie Parker-szólókon nevelkedtem, hanem Kispál és a Borz-számokat tanultam, Tátrai Tibor blues-szólóit hallgattam (megtanulni sajnos már nem tudtam őket). Tizenhárom-tizennégy évesen, amikor nem akartam az iskolai tanulnivalóval foglalkozni, napi hét-nyolc órát inkább ezekkel a zenékkel, illetve a saját vágóasztalomnál töltöttem. Ma már érzem, mindettől én sohasem fogok távol kerülni. Amikor felfedeztem a dzsesszt, és rájöttem, hogy ez egy rettenetesen mély és komoly dolog, kifakadt belőlem az elvágólagosság: hogy elajándékozom az összes zenét, amit addig valaha hallottam, berakom a fiókba, leviszem a pincébe, mert megtaláltam a hiteles igazságot, egy olyan mély tradíciókon alapuló improvizációs kultúrát, amelyhez én is tartozni szeretnék.
Öt-hat évre rá, a dzsessztanszak után egy nagyon depressziós januárban belefutottam a nyomasztó érzésbe: nincs rám szükség – ráadásul csupa olyan emberrel zenéltem együtt, akik ezt a szükségtelenséget a legmélyebb szinteken élték meg a saját életükben is. Eljött ez a rettenetes január, és akkor azt mondtam, hogy na jó, csinálnom kell valamit. Eldöntöttem, hogy most, sok év óta először nem fogok gondolkodni a miérteken, a szakmai elvárásokon, a műfaj elvárásain, összerakok egy merőben új programot, amelyben máshol kutakodom, mást fedezhetek fel. Ez lett az rövid életű Egotrip, amiben egy pillanatra újra szabadnak érezhettem magam: elhívtam Oláh Gábort és Takács Donátot, akik alapvetően fúziós pop-rock zenészek, ezúttal az ő energiájukra és kreativitásukra volt szükségem – ők mindig is nyitottabban éltek, kevesebb mainstream dzsesszt játszottak, annál több popot, rockot és fúziós zenéket, később aztán a hasonló beállítottságú Czibere József is csatlakozott, a zene így ritmikusabbá, pulzálóbbá vált. Érdekes mellékzöngéje volt az egésznek, hogy nem tisztán saját zenét játszottunk, hanem általam kedvelt előadók számomra fontos dalait értelmeztük újra: észrevétlenül „degradáltam” tanulmánnyá a koncepciót, miközben nagyon bátornak éreztem magam, és ez elképesztően jólesett az egómnak. Később aztán a „bátorság” mint fogalom, teljesen átértékelődött bennem. Az első nap a dániai iskola welcome partyt rendezett, minden zenész összegyűlt, és közös zenéléssel avatták be az új diákokat. Olyan szabad improvizációba csöppentem, amiben korábban még nem volt részem. Volt, hogy négyen, volt, hogy tízen játszottunk egyszerre a legváltozatosabb hangszer-összeállításokban (laptop-zenészek, szaxofonosok, gitárosok, dobosok, zongoristák), az improvizáció szabadon áramlott, a mosolyok és pillantások felszabadítottak: nincs mitől félned, tedd azt, amit jónak látsz, de sose felejtsd el, hogy itt most együtt kell létrehoznunk valamit. Korábban, a professzionális zeneoktatás első éveiben „sikeresen” kitermeltem magamnak saját bénító frusztrációimat: mitől kell félnem, mitől kell tartózkodnom, meddig „szabad” elmennem, és hogy mivel „kell” foglalkoznom ahhoz, hogy a közösség „jónak” bélyegezzen. Ez a feszültség azon az első dániai estén elkezdett felszakadozni.
Nem tudom eldönteni, hogy ingázol-e a könnyűzene és a dzsessz között, próbálsz egyfajta fúziót csinálni, vagy igyekszel elsöpörni ezeket kategóriákat, és nem gondolni rájuk. Van még értelme ezekkel a kategóriákkal a megszokott módon foglalkozni, beszélni róluk?
Nem feltétlenül gondolom, hogy a címkézés rossz dolog, a közönség számára legalábbis mindenképp fontos, hogy be tudja tájolni magát. Számomra a kategóriáknak alapvetően semmi értelmük, szeretnék ugyanaz a gitáros lenni a Gringo Sztárban, mint a Balázs Elemér Quintetben. Egyelőre még hiszem, hogy ez lehetséges, de azt is látom, hogy nagyon-nagyon nehéz.
A különböző címkéjű produkciók között akadnak határesetek. Ez hogyan csapódik le ez a közönségnél? Nem reklamálnak, hogy egy jó popprodukcióban miért kell dzsesszesen játszani?
Biztos a közönségben is felmerül ilyen kérdés, de érdekes módon szerintem ez inkább a szakmában csapódik le. Mikor a Gringo Sztár beindult, a Budapest Jazz Clubban sok zenésztársam szomorúan kérdezte: „Na, mi van, ennyire kell a pénz?” Vitathatatlan, hogy mindig kell a pénz, de közben engem ez a zene is érdekel, bármennyire nehezen is hitetem ezt el bizonyos kollégáimmal. Érdekel, hogy ott hogyan kell gitározni, hogy milyen jellegű feladatokkal találkozhatok, amikkel azelőtt még sohasem. Amikor egy lemezfelvételen sok tíz take-et veszek fel, mert egyetemi diplomával sem vagyok képes egy normális egyperces gitárszólót feljátszani egy pop-rock szám végére, és a harmadik óra után csorog rólam a veríték… na, akkor érzem igazán, hogy most tanulok és tapasztalok. A Gringo Sztárban is kinyílt nekem egy világ.
Ezek szerint szakmai berkekben tapintható valamiféle alá-fölé rendelési hajlam a műfajok között?
Van ilyen. Itt van ez a műfaj, a dzsessz, amiben nagyon sok energiát igénylő, nagy művészi feladat jó improvizatőrré válni, olyanná, aki a műfajhoz méltó szinten távlatokban képes gondolkodni – egyszerre visszatekint és előretart, egyértelmű zenetörténeti kontextusba helyezi saját magát. Ehhez képest rendszerint azzal találkoznak, hogy a kipolírozott tudásukat öt-tíz ember hallgatja meg. Ott vannak velük szemben azok, akik „nem tudnak semmit”, azaz nem rendelkeznek olyan jellegű zenei tudással, más zenét is játszanak, amiben természetesen más jellegű tudás és egy másikfajta szakmaiság szükséges, egy másféle esztétika működik, ők egy-kétezres nézőszámot produkálnak koncertenként. Igenis ez egy komoly személyes küzdelem, meg kell győzni magad, hogy ez nem értékítélet, ez nem a minőségre vonatkozó visszajelzés. Másrészről fontos felfognunk, hogy egy erős társadalmi visszajelzés, nem személyre irányuló, hanem valami, amiből tanulságokat és következtetéseket lehet levonni bizonyos kulturális folyamatokkal, illetve saját piacképességünkkel kapcsolatban. Sokakban szül ez a jelenség ellenséges reakciót, egy védekező mechanizmust, ami eltorzíthatja az őszinte értékítéletet, akár személyeskedésig is fajulhat. Ez nem más, mint egy komplex belső probléma feldolgozása, nem a máshogy gondolkodók ellen irányul, viszont ugyanúgy rombolja ezeket a máshogy gondolkodókat, mint az elnyomottakat.
Hogy mekkora az érdeklődés a dzsessz iránt, abból lehet bármire következtetni? Mondjuk, arra, hogy azért nem érdekli az embereket a dzsessz, mert ennek nincsenek hagyományai a családjukban, sose hallottak róla, vagy nem szeretik?
Több olyan kortárs improvizatív zenei projektben játszom éppen, ahol ez egy aktuális, mindennapos kérdés. Eltöltöttem egy hetet a Trondheimi NTNU nevű oktatási intézményben, ott például a menedzsment-kurzuson másodéves feladat, hogy szervezz magadnak egy legalább nyolcállomásos turnét. Ha nem jön össze, évet kell ismételned. Ott jöttem rá, hogy nekem igazából az európai marketingről, az önmenedzsmentről sincs semmilyen fogalmam. Gondolkodnunk kell: amit csinálunk, miképpen válhat árucikké, amit az emberek megvásárolhatnak.
Hogy érzed, ha ennek az önmenedzselő tudásnak teljesen a birtokában lennénk, az mennyit lendíthetne a produkciók működésén? Ezekben a zenékben, amikről beszélgetünk, mekkora potenciál van a hallgatóságban, a közönségben?
Ha eléggé hiszek abban, amit csinálok, akkor tűzön-vízen át is eljuttatom a közönségemhez. Ez talán a legerősebb külföldi tapasztalatom: a hit és a bizalom a saját útban és a saját zenében. Ha elég erősen hiszem, hogy ez jó, ez minőségi, és hiszek abban, hogy ezt mindenkinek hallania kell, ha képes vagyok felvállalni, ez vagyok én, ezt csinálom – ha eléred ezt a személyes szintet, már nem gondolkodsz, hanem gőzerővel emelgeted a telefont. Felmerül tehát a személyes kérdés: mi az, amiben én hiszek? Hogyan nyúlok a hangszeremhez? Milyen hangzásban hiszek? Rengeteg nagyszerű muzsikustársam van, akik látványosan félgőzre váltanak: úgy látják, hogy ez úgysem érdekel senkit, sohasem lesz jobb a helyzetük, kinéznek a szállingózó közönségre, és nem értik, mit rontottak el, mi velük a baj. Az én személyes tanulságom elsősorban az, hogy hinnem kell, jobban kell bíznom, és meggyőződésesen kutatnom a hangokat, amik igazán beindítanak, őszintébben kell reflektálnom a környezetemre. A személyes reflexióba vetett erős hit megszüli a törekvést, így például az aktív szervezői magatartást is.
Magyarországon a művészeti életben nem sokan értenek a marketinghez, mindazonáltal nekem van egy olyan radikális véleményem, hogy ha a művész erősen és magabiztosan áll a lábán, felfogja és képes kimondani, hogy amit csinál, annak muszáj eljutnia a lehető legtöbb emberhez, akkor nem fogja sajnálni a napi négy óra telefonálgatást sem ennek érdekében. Ezen a ponton én is megkérdezhetem magamtól: volt-e már olyan produkcióm, amiért napi négy órát telefonálgattam? Nem volt.
Sokan mondják: „tolod magad”. A zenét tolni kell. Hollandiában a legelvetemültebb avantgárd produkció, amiről például Magyarországon nem is gondolnád, hogy bárki is meghallgatja – magabiztosan és sikeresen töri maga előtt az utat. Hallani benne a hitet és a víziót. És minden félévben kiadnak egy kislemezt az interneten, folyamatos a jelenlétük, állandó az önbizalmuk.
Rólad köztudomású, hogy nem kevés pedál, nem kevés elektronikus kütyü iránt táplálsz erős vonzalmat. Nekem úgy tűnik, keresed a határt, hogy hol lehet vége a zenének, és hol jönnek a zajok, vagy ami már nem zene, de még akusztika.
Próbálok azon dolgozni, hogy a „hol a vége, hol kezdődik” kérdés fel se merüljön bennem. Vágyom a szabad rácsodálkozásra, vágyom arra a szabad zenei létállapotra, amiben nincsenek meg ezek a konvencionális határvonalak. A cage-i attitűd, a
4’33” vagy Charles Ives, aki gyerekkorában csodálta a nagy fúvószenekari felvonulásokat: beült a főtérre, és hallgatta, ahogyan egyszerre több fúvószenekar különböző irányokból érkezve, különböző hangnemekben, különböző ritmusokban egymástól független zenei anyagokat játszik egyszerre, a létrejövő káosz gyönyörködtette, megihlette.
Nagyon közel van az emberhez a zaj, az artikulálatlan, nem zenei, nem egyértelmű hangmagassággal rendelkező hang, a zörej, körülvesz minket, így a közvetlen zenei reflexióban is elkerülhetetlen ennek a hatásnak a feldolgozása. Én, azt hiszem, közvetlenül is szeretnék reflektálni a környezetemre, egyre kevésbé elvont módon, egyre közvetlenebbül expresszíven. Képes vagyok-e eljutni a zenei eszpresszivitásnak arra a fokára, amikor már nem a hangok intellektuális jelentése, hanem kizárólag az akusztikai élmény, a hangzás energiája hat, legyen az akár egy dúsuló szövet, egy masszív, erős, szuggesztív atmoszféra, egy elviselhetetlen hangerejű zaj, bármi? Néha adódik alkalom kísérletezni ilyesmivel a közönség előtt is. Nekem egyelőre nagyon véletlenszerű ez… az utóbbi időben hál’ istennek vannak fejlődésre utaló jelek: egyre koncepcionálisabban uralkodom a gitársoundomon és a rendelkezésre álló eszközökön.
Nekem olyan érzésem van – de lehet, hogy én nagyon beleragadtam a megszokott zeneiségbe –, hogy a „káosz”, a zajok és egyéb hanghatások halmozása azért tetszik, mert nem marad feloldatlanul. Tehát amikor ezek a nem zenei momentumok elhangzanak, egyszer csak elmúlnak, és akkor újra előlép a zene. Kontrasztként élem meg.
Érdekes kérdés, hogy mi is pontosan a „megszokott” és „nem megszokott” zenei kifejezésmód. A „szokványos”, azaz az erős gyökerű, hagyományokkal rendelkező zenei kifejezésmódokat a professzionális oktatásban megtanuljuk. Vannak azonban, akik a másik oldalról jönnek, akik nem az egyetemes zenekultúra nyomvonalán szocializálódnak, hanem megalapozottság és háttérismeretek nélkül pusztán az érdekfeszítőt, az izgalmat keresik, forrásaikat mindenféle átfogó koncepció nélkül válogatják, élvezik, utánozzák és fejlesztik tovább.
Megint csak két pólus feszül egymásnak, az állítólagos „profi” és az állítólagos „amatőr”. Akkor mondhatod, hogy zenész vagy, ha a hagyományos kifejezésmódokat elsajátítottad, vagy legalábbis az ismereteidnek része az, hogy mi a tonalitás, mi a hangnem, mi a ritmus, mi a forma. Ezzel szemben én úgy érzem, hogy a szakmaiság fogalma 2014-re csődöt mondott. Amikor találkozol olyan emberekkel, akik a tizedét, századát, ezredét sem tudják annak, ami az elmúlt kétezer évben meghatározza, mondjuk, az európai zenekultúra fejlődését, de közben valami olyasvalamit csinálnak, amitől megmozdult a föld, megmozdul a világ… Ez egy meggyőződéses „szakembernek” bizonyára rettenetes érzés. Én például ilyenkor mindig úgy érzem, hogy cseszhetem. Nem szabad áltatni magunkat: attól, hogy halmozzuk a tudást, hogy ebben a zenei tradícióban szocializálódtunk, hogy van egy hagyományos tudáson alapuló zenészség, amit a végtelenségig bővítünk, ettől még ne gondoljuk azt, hogy csakis és kizárólag erre vezet az út az örök érvényű értékek felé. Nagy hatással van rám Johnny Greenwood
Bodysong című montázslemeze. Mikor meghallottam ezt a zenét, úgy éreztem, hogy itt semmi másról nincs szó, csakis a korlátlan felfedezésről.
Hogy látod, ezeknek a különféle felfogás mentén született zenéknek van azért valami közös magvuk, vagy teljesen külön világok?
Úgy érzem – ez az én jelenlegi személyes tapasztalatom a saját zeneiségemre vonatkozóan –, hogy mindig egyénről, az egyén önkifejezéséről kell beszélnünk. Ha pedig a zene szociális aspektusára gondolunk, az egyének összeadódnak, a kollektívben találják meg saját egyéni igazságukat.
Nagyon érdekes, hogy Koppenhágában például nincsenek stíluselnevezésekkel megbélyegzett szakok, se hagyományos értelemben vett tanterv és művészeti követelmény. Az egyik félévi vizsgakoncerten például egy punkzenekar játszott, nem hívták magukat punkoknak, de alapvetően punkzenei alapokra épülő hatásokkal operáltak, ugyanakkor valami nagyon érdekes ritmikus megfejtés volt az egész – ordítozó énekessel, és a végén persze kicsit meg is zúzták a hangszereiket –, szóval az üzenet alapvetően a destrukció volt, ami érdekesen feszült neki a szigorúan szervezett komplex ritmikus struktúráknak. Ez? Egy egyetemen? Igen, ezek a srácok járnak tanárokhoz, akikkel konzultálnak arról, hogy mivel foglalkoznak, a tanárok pedig segítenek nekik abban, hogy ők még jobbak legyenek, hogy professzionális szintre emeljék a zenéjüket. Az iskola egy még ennél is fontosabb aspektusa a „networking” és a folyamatos átjárás egymás zenei szféráiba. Folyamatos a csere, mert ezt a világot egy egységes egészként képzeljük el, nem egy felosztott dolognak. Ez egy nagyon érdekes, új tapasztalat.
És ez a miliő túlér az iskola falain kívülre is?
Igen, mindenképpen. Érdekes egy olyan iskolába járni, aminek köze van a valósághoz, a való élethez, köze van ahhoz, ami a zenei piacon történni fog velünk. Majdnem elhalasztottam a diplomamunkámat, mert rengeteg dolgot kellett csinálnom ebben a félévben, rendszeresen hazautaztam, azt az őrült megoldást választottam a financiális problémáimra, hogy itthon keresek pénzt, és ott kint költöm el. Úgy éreztem, hogy nem fogok tudni egy olyan final projectet létrehozni, amit vállalok, amiben hiszek. Nem volt szakmai követelmény, nem volt szakmai elvárás, az egyetlen, hogy eredeti legyen a zene, és hiteles. Hetente találkoztam a koordinátorommal, megmutattam neki a terveimet, baromi érdekfeszítőnek találtuk mindketten a témámat és a vázlatokat, biztatott, hogy fejezzem be, én azonban úgy éreztem, ez nem fog menni. Az utolsó pillanatban mégis sikerült, a prezentációban számos dologra kötelező volt kitérnem: mi a megalkotott zene jövője művészetileg és a zenei piacon? Ki a célközönség? És még számos olyan kérdés, ami feltétlenül releváns a mindennapokban egy zeneszerző-muzsikus számára, én mégsem gondolkodtam még soha ilyesmin.
Ha azt mondták, hogy eredeti legyen, biztos úgy gondolják, hogy ma még lehet eredetit csinálni.
Az eredeti számomra nem feltétlenül azt jelenti, hogy más, mint ami eddig létezett, hanem valami személyes, személyesen hiteles. Az eredetiség nekem a személyességet jelenti; hogy személyes kapcsolatban álljak a matériával.
A te korosztályod, a harminc alatti dzsesszgeneráció miben más, mint, mondjuk, a negyvenesek? Arra gondolok, hogy ti már teljes természetességgel nyúltok az internethez, míg az eggyel fölöttetek lévő generáció még kazettákat másolt, és kézzel írta a kottákat. Tájékozottabbak vagytok, sokkal többféle zenét meg tudtok hallgatni, és meg is teszitek ezt. Érezhető ez a zenei habitusban?
Nagy nehézséget jelent ebben az információtömegben, hogy miben mélyüljünk el igazán. Ez egy tisztán személyes dolog, mindenki máshogy éli meg: valaki páratlan lehetőségként, valaki pedig traumaként. Miközben ez a hatalmas bőség egy fantasztikus lehetőség arra, hogy elmélyüljek, amiben csak akarok, mégis félek a saját felszínességemtől. Számomra tehát ez inkább traumatikus, nehezített pálya: egyelőre nem tudom, nehezen látom, hogy mi az az egy vagy néhány dolog, amiben szeretnék tényleg komolyan elmélyülni. Így jelenleg, azt hiszem, nem tehetek mást, belekapok mindenbe, amit megkívánok, és várom, hogy mi merre, hova vezet. Egyik nap ezt csinálom, másnap ilyen zenét csinálok, a harmadik nap olyat, az mp3-lejátszóm kész tudathasadás. Egy biztos: senki nem mondja, hogy „Fenyvesi Márton, dzsesszgitáros”, mert annak elég félművelt vagyok. Senki nem mondja, hogy „Fenyvesi Márton, hangszerelő”, mert annak még inkább képzetlen vagyok, és analfabéta. Nehéz ez a lebegés ebben a sokaságban: a „Fenyvesi Márton, gitáros” titulussal megelégszem. Nekem a gitár az origó, a vonatkoztatási pont.
Az idősebbek persze mesélik, hogy régen nem volt ennyi lemez, ha volt egy, azt körbeadták, elmélyültek benne, mert egyhamar nem érkezett új információ. Nem gondolom, hogy bármilyen időszakot vagy állapotot nekünk, fiataloknak vissza kéne sírnunk. Próbálom nem frusztrálni magam a szakmai kérdéseken, hanem amit tudok, minél hatékonyabban és a lehetőség szerint mélyen és praktikusan elsajátítani: hogy írjam le egy hegedűművésznek ezt vagy azt a dallamot, ha még egy hegedű és egy vonó nem volt egyszerre a kezemben…? Temérdek zenét hallgatok, inspirál, tudom, hogy milyen a hangszer hangolása, nagyjából tudom, hogyan játszanak rajta, el tudom képzelni a hangját, le tudom jegyezni a dallamot, elmegyek egy hegedűshöz, és megkérdezem, el tudja-e játszani. Ha azt mondja, persze, én azt mondom, szuper. Nincs még mély tudásom, viszont jó esetben vannak mély zenei elképzeléseim. Ha holnap arra van szükségem a megvalósításukhoz, hogy kezembe vegyek egy hegedűt, akkor megteszem, de lehet, hogy holnapután egy gyökeresen más feladatot kell majd megoldanom egy teljesen más zenei közegben.
Ha mindig változik a feladatkör, mindig más a zenei környezet, nem luxus, ha valaki elmélyül egyetlen dologban, és csak azzal foglalkozik?
Én csodálom ezt a fajta elmélyülést, elmélyülő magatartást, és azt hiszem, vágyom is rá. Három-négy éve újra rákaptam a klasszikus gitározásra, nagyon sokat foglalkoztam vele évekkel ezelőtt, egy komolyzenei versenyt meg is nyertem tizenhat éves koromban – azon ritka pillanatok egyike volt, amikor nem riadtam meg a megírt, lejegyzett zenei anyagoktól, az interpretációtól. A rockzene és az otthoni kis zenei laborom általában mindig lefoglalt, de a klasszikus gitározás végig ott volt velem. A dzsesszgitározással sajnos eltaszítottam magamtól ezt az irodalmat, de a pár évvel később kezdődött újrafelfedezés új ajtókat nyitott bennem. A reneszánsz lantirodalom, például Luis Milan darabjai rendkívül mélyen érintettek, arra gondoltam, egész életemben csak és kizárólag ezzel foglalkoznék a legszívesebben. A következő pillanatban azonban már rettenetesen érzem magam egy ilyen gondolattól. Néha mondják nekem fantasztikusan elmélyült muzsikusok, mennyire
irigyelnek, amiért ennyi mindenbe bátran belevetem magam. Én ekkor rendszerint azt válaszolom nekik, hogy én meg őket tisztelem, amiért egyvalamiben ilyen mélységekig elmerültek. Próbálok bízni magamban, nem kizárt, hogy lehetséges értékteremtő módon élni ezzel a szélesvásznú világlátással is.
Ha csak egyetlen produkciót működtetnél, az milyen lenne? Ezt a széles látókört megpróbálnád belegyűrni, vagy tisztítanál a profilon?
Kezd megszületni bennem egy belső igény, egy olyan produkció igénye, amiben maradéktalanul szabadíthatom fel a legmélyebb energiámat. Ez fizikailag (gitár és hangerő) és szellemileg (gitár és kompozíció) egyaránt igaz. A gitározás fizikája érdekel, szeretnék nagy szélsőségeket keresni a hangszeren, expresszíven, végletekig kifejezően hozzányúlni a fémhez és a fához. Szeretnék nagyon tiszta és nagyon mosott hangzásokkal, ezek kontrasztjával játszani. Igyekszem vázlatosan elképzelni, de nem túlkoncepcionalizálni ezt az új zenét, számos vázlatot már elkészítettem, de mindenképp csapatban szeretném véglegessé érlelni a dalokat. Jó lenne mindezt professzionális marketinggel csinálni majd. Az ember nyilván felkészül ilyenkor az áldozatvállalásra is, nem kizárt, hogy eltávolodom bizonyos projektektől amelyekben eddig erős sideman voltam. Estéről estére nagyon kreatív dolgokkal foglalkozom, de mindig bizonyos határok között szolgálok egy bizonyos zenei célt, ami általában valaki másnak a víziója – ez egy fantasztikus dolog, de nem a teljes körű, egyéni energialeadásról szól, hanem a szolgálatról. Szeretnék egyensúlyba kerülni.
Mikor jössz végleg haza? Végleg hazajössz?
Most biztos nagy szükségem van egy nyugalmasabb évre, amikor nem minden félévben egy másik országban kell letelepednem. Örültem, hogy ezt az utat választottam, nagyon izgalmas is volt, de egyelőre az efféle izgalmakból elegem van, ki tudja, meddig. Fantasztikus dolog határtalanul létezni, olyan mintha a fizikai mozgásom a zenei gondolkodásomra is serkentően hatott volna az elmúlt két évben. Nem voltak konvenciók, nem voltak szakmai elvárások, ott álltam a nagy semmiben, ahol mindenki azt kérdezte, hogy én mit szeretnék. Ez a határtalanságérzés egyébként itthon is meglelhető, csak valahogy kevesen hívták fel a figyelmemet a világ ilyen szintű sokszínűségére. Nyilván egyedül kell ezt felfedeznem. Ezt a határtalanságot szeretném magamban végérvényesen elültetni. Határtalanul létezni nemhogy jó, hanem személyes kötelességem, mind zenében, mind minden más tekintetben.
(A beszélgetés 2014. május 19-én zajlott.)
