×

„nyűtt vonobul bot”

Vörösmarty Mihály, József Attila és Gálics István bot-metamorfózisa

Mayer Erzsébet

2014 // 12
Vörösmarty Mihály A vén cigányáról (1854) tudjuk, hogy nagy és megkerülhetetlen mű. Azt is tudjuk – talán épp nagysága miatt –, hogy kevés hiteles elemzés született róla. Könnyen elkövethető volt vele a megalapozatlan belemagyarázás, a könnyű ítélkezés, a külső elvárásoknak való aktualizálás kulturális vétke. Meglátásom szerint a vers rendkívülisége a gond kozmikus megjelenítésével függ össze. Egy ilyen összefüggésbe átemelni a személyes és a nemzeti gondot az analogikus gondolkodás és a világ ciklikus mozgásának feltételezésével lehetséges. Ami az emberrel és az emberben történik, ugyanaz, ami a természeti világban és a csillagközi térben zajlik. Az ember vére úgy forr, mint az örvény árja; a velő úgy rendül meg az agyában, mint a föld a földrengés hatására; a szeme úgy ég, mint az üstökösláng; hegedűjének húrja olyan szilaj, mint a pusztító viharos szél. Ha igaz ez az analógia, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy az ember emberhez méltatlan viselkedése, nemtelen tettei, morális hanyatlása elő is idézheti az ilyen kozmikus tépettséget. A bűnök bűne Vörösmartynál a gyűlölet motiválta háború, ami nála aktuálisan éppen Isten sírjáért és éppen a népek szabadságáért folyik…

A háború nemcsak a természet őselemeit tépázza meg, hanem az emberek vetését is elpusztítja. Vörösmarty ciklikus, körkörös időképzetéből adódóan a világ apokalipszisének, a kint és bent kavargó viharnak ugyanakkor rendeltetése van, az, hogy megtisztítsa a világot, hogy azt követően emelkedettebb, ünnepibb formában újrakezdődhessen a világ mozgása. Ez a felfogás viszont tisztán mutatja, hogy Vörösmarty az önerejében bízó emberisten lineáris fejlődéselvű világával nem tud azonosulni. Tudja, a megélt történelmi kataklizmák is azt a felismerést erősítették benne, hogy a világ lineáris, fejlődéselvű időképzete nem örök érvényű s nem tartható fenn. Ez egyszerre riasztó és megnyugtató is, hiszen az apokalipszis, valamint az egykori isteni harmónia, az ünnep pillanatának újraélhetősége egymás feltételei.

A kint és a bent zajló események megfelelését kiváló költői kép, a malom-metafora hordozza. Ahogy a malom működését az őrlőkerekeket forgató tengely biztosítja, úgy jár az univerzum bolygórendszere is egy tengely körül, így függ össze a pokol, a föld és az ég. S ha a világmalom tengelye vagy őrlőkövei megsérülnek, az mindenütt érezteti hatását, pont úgy, ahogy a finnek Szampójával vagy Hamlet malmával történt. Pedig a szampó és a székely népballadák csodamalma mindent őrölt, amire az embernek szüksége volt. Az égi áldás árad József Attila Téli éjszaka című versében is: „Az elme hallja: / Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja / A pántos égbolt lógó ajtaját, / Melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma / Csak dőlt a nyáron át.”

A kozmosz káosszá válása együtt jár a sötétséggel, az áthatolhatatlansággal, a kontroll alól kiszökő tettekkel, a zaj növekedésével, a helytelen dolgok halmazával. Mindezek következtében sem a művész, sem a műve nincs a helyén. A Biblia nyelvén azt is mondhatnám, eltűnt a világ világossága, Jézus sírja is reszket a szent honon, a megváltás oda… Az apokaliptikus állapotokat egy született költő láttatja, aki tudja – éppen mert valóban költő –, hogy képtelenség nem gondolni a gonddal. A figura etymologica tökéletesen érzékelteti ezt a kapcsolódást. A hegedűs/költő nem lehet a búfelejtés fizetett dalnoka, még akkor sem, ha ez az elvárás. Vörösmarty számára a művész és művészet elsilányosodásának ez az elvárás egy alsó fokát jelenti ugyan, de nem a legalsót. A legmélyebb az a szint, amikor a vonóból bot, vagyis gyilok lesz. A fájdalom és a brutalitás a csend, a hó, a halál ideje. Csak ezt követően jöhet a tavasz, a megújulás évszaka, napszaka, életszakasza.

Az életvész tarolásának állapotát Gálics István (1944–1997) szlovéniai festőművész, grafikus, fametsző szintén ismeri, de más irányból lép ebbe a folyamatba. Míg Vörösmarty kifelé növeli a pusztulás, pusztítás képeit, addig Gálics befelé járja a romlás reménytelen útját. A kifelé végtelen nála a befelé végtelen lesz. A hegedű viszont mindkettőjüknél egyetemes jel, ami az ötödik őselemből, a természet fájából épül, s aminek lelke van, de csak akkor válik eleven energiává, kiáradó életerővé, ha a hegedűs a vonójával előcsalogatja azt. A teremtett hang csak ezt követően tud a föld és az ég között közvetítő lenni. Gálicsnál a pusztulásnak a darabokra hullás és foszlás lesz az egyik változata. A hegedű félbevágva félséggé, félelemmé válik, hiszen a hegedű fa-lelke megsérül. A fél ige és főnév egylényegű. Nem véletlen, hogy a kultúrtörténetben s a mindennapi életben a féltékenység, félszegség, félkegyelműség oly gyakori gondként jelenik meg.

Gálicsnál a levált részek – éppen mert az eleven életfáról hulltak le – bekerülnek a pusztulás folyamatába. Nedveik kiszáradnak, a fény nem tud beléjük hatolni, már csak azért sem, mert a korom rátelepszik az élő szervezetekre, megfojtva azokat. A szétválással kezdődő szétroncsolódás, az enyészetbe való visszatérés folyama központi élménye a Gálics-fest­mé­nyek­nek. Ahogy a kozmosz egészét érzékelő emberek, Gálics is analogikusan lát és érzékel. A hegedű két szimmetrikus teste olyan, mint két pillangószárny, mint az ember két tüdőlebenye. Mindegyik a levegővel, a lélekkel, a felemelkedéssel, a spiritualitással van összefüggésben. Ha a fákat kivágják, megsebzik a föld tü­dejét. Ha a civilizációs eszközökkel rontják, fertőzik a levegőt, az emberi tüdő nem tudja magába szívni az életet biztosító levegőt. Ha a levegő kormos, az égi madarak nem tudnak felemelkedni. A romlás így lesz áttétesen súlyos betegség. Ezért beszél Gálicsnál minden tárgy az aktuális korkórról. A pillangószárnyak mintázata a természet rendjét és a civilizáció rendezetlenségét cipeli magán. Az organikusan rendezett vonalhálók még emlékeztetnek ugyan a paradicsomi harmóniára, de a romboló veszély erőszakossága letagadhatatlan.

A romboló/romló jelenség tehát nála is egyetemes. De nem csak a levegőről van szó. Ahogy a hegedűlebenyeken megjelenik a lyukfolt, és elszáll belőle a lélek, úgy száradnak ki a folyómedrek, s úgy válik a hegedű alapanyagából – széthullása következtében – bot, pont úgy, ahogy az emberből elfogy a velő, az életnedv, s Gálics-Káinként csak botot tarthat a kezében, s ebben az állapotban József Attilához hasonlóan kóróvá, karóvá alakul.

A Gálics-világ másik erőteljes motívuma a dermedés, a bénulás, a mozdulatlanság, s ennek képi változataként a fogság, a bezártság, a berekesztés. Így nemcsak a természet elemei, hanem a hegedű és hangja is fogságba esik. Gálics életművének korai szakaszában a romlás kintről jön: az emberi bűn következtében a hegedű-Jézust megfeszítik. A hegedű keresztről való levétele, a hegedű-fiát sirató Mária keserve ugyanakkor elvész a lomok és a zajok közepette. Kétséges a megváltás eredményessége is. Erről a mély pontról indul a gálicsi ember a sámánlétrán – nem felfelé, hanem – lefelé a még mélyebb sötétbe, a komor feltámadás titkának megélésére. Magként még talán meglapulhatna a föld mélyében, várva a csírázás reményteli állapotát, de aki pokolra száll, az tudja, a művész csak önnön lényege, léte feláldozásával teremthet új világot. Ez az a létállapot, amikor a cselekvő eggyé válik a cselekvéssel, amikor az alkotó maga lesz az alkotás, a teremtő maga a teremtés. Gálics a nagyokhoz méltó módon átéli a bennük és környezetünkben szaporodó idegen anyag negatív győzelmét, amely által az élni akaró élet lehetőségei egyre fogyatkoznak: kihull a tojás a fészekből, kihull az anyaölből az elvetett mag. A vetés nem odalett, hanem már mag(zati) állapotában elvetélt. A fát metsző alkotó magát metszi bele a fába, ahogy József Attila is elülteti magát: „Ha már elpusztul a világ, / Legyen a sírjára virág!”

József Attila életműve mély párbeszéd a két fent bemutatott művész alkotásaival. Amennyire konszonáns viszonyban van velük, legalább olyannyira disszonáns is a három életmű viszonya.

József Atilla költészete a modernitás valamennyi sajátosságát magán hordja, elsősorban a nagy akaratú, önnön erejében bízó, a történelem átalakíthatóságát daloló magabiztos egyén énekét zengi. Amilyen mértékben erőteljes a cselekvésbe, a társadalmi igazságért harcoló ember erejébe vetett szándéka, olyan mértékben nő befelé, elméjében és lelkében a bizonytalanság és a magány fájdalma. Mindaz, amit Vörösmarty megszenved, amit Gálics a képeibe metsz, ott bujkál József Attila verssoraiban. Ő is ismeri a kiszáradás állapotát, egészen pontosan az életnedvek elakadását, fölszívódását, ami együtt jár a töredezettséggel, az emberi élet összetörtségével. A világ nála is az ember portréja. Eltűnik a nedvesség az emberi arcokról, melyek olyanok lesznek, mint a töredezett, száraz tófenék. A lakások ablakai is töredezettek, hasonlóan az emberi élethez, lélekhez. Ez az egész-ségtelenség megmutatkozik az élet minden vonatkozásában. A költő maga is „törött anyától” lett, ezért zajlik az élete sokakéhoz hasonlóan tört síkon. A Száradok, törődöm versében így: „Száradok, törődöm, / Korán elöregszem / A sivatag földön álmatlanul fekszem / Éltető friss nedvek / Nagy eres húsomba / nem öntenek kedvet / S epedek búsongva.” A pusztuló, száradó természet lombtalan fái nem tudnak gyümölcsöt teremni, nem adnak árnyékot, s kellemes suttogásuk, suhogásuk helyett zörögnek. A zúgás az egész életműben végigkíséri a száradás állapotát, a baj és a zaj szétválaszthatatlanul kapcsolódnak össze a versekben. József Attila egész életművében a legfontosabb éltető nedvet biztosító anyamell hiánya a tragikus élet alapmotívuma. Nem véletlen, hogy az eget tehénnek láttatja, a csillagokat pedig a tejet adó tőgynek. Az oly sokat éhező, nélkülöző költő kedvesétől is az élet táplálékát vágyja: „A te melled, szerelmesem, / Szőke kenyerekkel teli kosarakhoz hasonló” – írja a bibliai versében. Innét a költő megváltásvágya: a szerelem hozhatná vissza az életbe, ezért érzékeli a szerelemkedvest szíve gyökere-ágának.

Ahogy a fent már bemutatott alkotók, József Attila is tudja, hogy élete összefügg a világ kozmikus mozgásával és történéseivel: „Világizzása hőmérsékletem. / Minden szervem óra, Mely csillagokhoz igazítva jár” (Majd emlékezni jó lesz). Sőt, korai műveiben az idő mozgását ő is ciklikusnak tartja, ahogy a Kozmosz éneke szonettkoszorú bizonyság erre. A marxista gondolkodásmóddal viszont erőre kap a költő verseiben a linearitás, a fejlődésbe, a társadalmi igazságszolgáltatás harcias kivívásába vetett meggyőződése. A költő tragédiája, hogy nem tud azonosulni sem a körkörösséggel, sem az osztályharc igazságával.

A bot jelentésköréből József Attilánál a terméketlenség került előtérbe, ő a kiszáradt kóró – nem karó –, ő az, aki nem hajt virágot, nem hoz termést, csupán zörgő, száraz virág. Bődülj torony versében így ad összefoglalót: „Tréfás koldús a világ. / Bot volnék a kezében. / Földbe szúr – virágzom. / Inkább hajít a tűzbe.” Emellett a bot a költőnél megjelenik gyilkos szerszámként is, ráadásul intellektuális bunkóként. A nagy tekintélyű Babitscsal nem tudott elbánni másképpen, mint hogy a szépen kifaragott botjával, a míves formatechnikájával húzott rá. A brutalitás így megkétszereződött. Nem véletlen, hogy ez a bántás kitörölhetetlenül belerágta magát József Attila lelkébe.

Összegzésként: A világidőben, világtérben mozgó művészek mindhárman az élet sötét oldaláról adnak hírt, a fekete mélységből kiáltanak hozzánk. Beborult a nemzet égboltja Vörösmartynál, Gálicsot a személyes betegsége és a világ bomlása fordította a mélység felé, József Attilát pedig a személyes és a metafizikai gondok. Mindezek elviselésére, orvoslására kapunk kikínlódott válaszokat tőlük, hiszen áldozathozataluk árán is az életet szolgálják, ezért remélik a fényt, az éltető meleget, az életet növelő energiát. Vörösmarty valóban ünnepre készül, az univerzum körkörös mozgása adja neki ezt a reményt. Gálics átadja magát a természet egyetemes enyészetének, mély, szelíd megnyugvással tudomásul véve azt. József Attilát nem ilyen fából faragták, nem ilyen nótafa. Áldozathozatalra képes, elülteti magát, csak hogy ne maradjon a világ virág nélkül. Sőt, a saját sírján is ő fog egyedül virágot teremni. Egyvalamire viszont nem képes, a világba való integrálódásra. A nietzschei ember tébolyult egoizmusa megakadályozta a világ szövedékébe való belefonódásban. József Attila a természetet, az univerzumot, a társadalmi kategóriákat rácsszerkezetekként érzékelte, amikbe ő igazságtalanul és jogtalanul belekényszerül és beleszorul. Így sem a világ törvényei, sem a társadalom tudományosan meghatározott determinisztikus, monokauzális, lineáris folyamatai nem éltették. A világ kívül van, az ember kártyalap, eszköz csupán. Ekkor pedig nem marad más hátra, az ember tárgy-egyénné válik, aki elválik a többitől, majd magába mélyed, és megsemmisül. Az, aki új, külön világ alkotására érzett elhívást, világot hamvasztott el szívében. Hiába tudta, a konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál, mint ahogy azt is, hogy csak másban moshatod meg arcod, a megvalósításra már nem futotta. Aztán bealkonyul végleg: oda a legenda, oda a piros kedvű nyár, oda a szerelem megváltó reménye, ahogy odalett az emberek vetése is. S Vörösmarty csöndes, halálos tele József Attilánál a világ végleges hőmérsékletévé dermedt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben