×

Mint(h)afalvak

Oravecz Imre: Halászóember; Egy hegy megy; Borbély Szilárd: Nincstelenek

Márkus Béla

2014 // 12
Hát visszajutottam, csúf társaság, / varjúraj, lakatlan, csünt szilvafák, / láthatáron túl is tanyák, kutak, / buta ebek őrzik nyomorukat. / Mégis laknak erre, mégis haza, / áll penésszel meszelt vakablaka /…/ Laktam már, ismerem természetét, / három napra jöttem, éppen elég, / jó gyümölcsöt sem ad, szégyenkezem, / meglógni lehet csak, búcsúzni nem.

(Ágh István: Utószó)



(Segédeszközök) Wolfgang Iser A fiktív és az imaginárius című kötetéből (Osiris, Budapest, 2001, 34.): „A fikcionális szöveg […] rengeteg azonosítható dolgot vesz át a külső világból éppúgy, mint a korábbi irodalomból. Ezek a fölismerhető »valóságok« azonban a fikcionáltság jegyeit viselik magukon. Így a beépített »valós« világ mintegy zárójelbe kerül, annak jeleként, hogy nem adott, pusztán úgy kell értenünk, mintha adott volna […] Vagyis a valóság reprodukálható a fikcionális szövegben, de csak meghaladásának céljából – ezt jelzi idézőjelbe tétele. Az idézőjelbe tétellel mindig érezhetővé válik egy olyan cél, amely nem tulajdonsága az ábrázolt világnak. Ez nem utolsósorban azért van így, mert az ábrázolt világ a külső világ eleve megválogatott részeiből áll össze…”

Antoine Compagnon, Az elmélet démona szerzője (Kalligram, Pozsony, 2006, 144–145.) idézi Arisztotelész Poétikája IV. fejezetének elejét, miszerint a mimézis tanulást jelentett: „Az emberekkel ugyanis gyermekségüktől fogva velük született az utánzás (éppen abban különböznek a többi élőlénytől, hogy igen utánzó természetűek, és első ismereteiket is utánzás révén szerzik).” A mimézis tehát ismeret, és nem másolata, de nem is cáfolata az azonosnak; újraértékelése mindenekelőtt az ismerettel, s azon keresztül a világgal és a valósággal való kötelékének hangsúlyozását jelenti.

Németh László: Magam helyett (Homályból homályba, I, Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1977, 65.): „Minden embernek van egy házi antropológiája (vagy ha úgy tetszik, szociológiája), s ehhez elsősorban családja tagjait használja példatárul; csak itt ismeri teljesen az alakok mellett a kapcsolatokat és a titkokat is.”

Roald Nygard: Cselekvő vagy bábu? – az ember önértelmezéséről (Új Mandátum, Budapest, 2003, 149.): „Mindannyian a saját »ablakunkon« át látjuk saját helyzetünket, különbözünk abban, hogy mit találunk fontosnak benne, fenyegetőnek tartjuk-e, ránk kényszerítettnek-e stb. Tehát kartávolságnyira élhetünk egymástól, mégis egészen különböző világban.”

Jávor Kata írja A magyar paraszti erkölcs és magatartás című tanulmányában (Magyar Néprajz, VIII, Akadémiai, Budapest, 2000, 640.), hogy a falusi-paraszti morális rend három döntő komponense a becsület, a szégyen és a rang. A rang, amit a vagyon, a morál és a múlt együtt teremt meg. A vagyon a múltbeli dolgos élet eredménye; családi és nem egyéni teljesítményből fakad. Kitartó munkálkodás folyománya, a felhalmozott tisztesség is kifejeződik benne s általa.

Eme elméleti felvetések után a kiindulási pont tehát: az Iser-féle „mintha”-konstrukció szerint milyen mértékben jelennek meg úgy a külső világgal „azonosítható dolgok”, a fölismerhető „valóságok”, hogy a mimézis elvét követve a közvetített ismeretek a világgal és a valósággal való köteléket hangsúlyozva mintául is szolgálhatnak. Méghozzá egy olyan, Németh László emlegette „házi antropológiát” alapozva meg, amelynek példatára a család. Ám milyen család? Olyan-e, amelyik hordozza a magyar paraszti erkölcs és magatartás, a falusi morális rend három döntő elemét, a becsületet, a szégyent és a rangot, az egyéni teljesítményektől szinte függetlenül? És kérdés, milyen egyéniség formálódik, alakul ki a családi, szülői és közösségi normák, szokások, szerepek utánzása nyomán.

(Első minta: Halászóember) A Jelenkor Kiadónál még 1998-ban megjelent verseskönyv alcíme: Szajla. Töredékek egy faluregényhez (1987–1997). A műnemek és műfajok kapcsolódása, egymáshoz való viszonya éppúgy érdemes volna a vizsgálódásra, miként az is, hogy a töredékjelleg a „meg­rendült eszmények”, a bizonytalan értékek kifejeződése-e, vagy egyszerűen csak az emlékezés szükségképpen hiányos, homályos voltával függ össze. Poétikai-esztétikai kérdések egész sora kínálkozna még a vizsgálathoz, különösen, hogy a kötet bőségesen adagolja a falura mint településformára, továbbá a paraszti gazdálkodásra vonatkozó ismereteket. Nemkülönben az egyes családokkal, alakokkal azonosítható dolgokat, eseteket – végső soron ítéletet fogalmazva meg a közösségen belül játszott szerepükről, rangjukról, megbecsültségükről.

És ami igen lényeges: a beszélő nem személytelen, helyzete nem a kívülálló szemlélőé, főleg nem a felülről láttatóé. Személyes elkötelezettségének, vonzódásának a Vallomás ad nyomatékot: „közöm van hozzátok, fajtátokbeli vagyok, tőletek származom”. Szereplőit úgy szólítja meg – „Itt vagytok, atyámfiai és atyámlányai” –, hogy az aposztrophé költői alakzatával mintegy el is vegyül velük, szét is szórja magát köztük, azonosul a kisemberekkel. Értékszemléletének alapja, a faluregény szerkezetének megtartója: a társadalmi gondok alulnézetből való szemlélése, a kétkeziekkel való együttérzés egyfelől, másfelől a hatalmon lévők bírálata, a hatalmaskodók megvetése. Az értékhierarchia csúcsára látszólag itt is a Veres Péter által „az emberi élet legigazibb valóságának” tartott munka kerül, hiszen a lírai én, a „regény” beszélője folyton hangoztatja: „szerettem a tisztaságot, a rendet, az összhangot, a pezsgést, a gazdaság olajozottan működő gépezetét”. Szerette, ha még a ganajterítést is „nagy műgonddal” végezték (Két Matyó), vagyis ha valakinek „még a trágyadombján is lehetett gyönyörködni”. Már-már megigézte, ha valaki „szinte mindenhez értett, növényhez, jószághoz, emberhez, szerszámhoz, mindig tudta, mit, mikor, miért és hogyan” (Vahalcsik sógor).

Ám hogy még a „látástól vakulásig” végzett munka, a szorgalom és a hozzáértés sem elegendő a falu elismerésének megszerzéséhez, ezt több példa is érzékelteti. Aki „fogához verte a garast”, és többre becsülte az állatokat, mint az embereket, semmibe vette a feleségét, elűzte a fiát, annak már nem járt tisztelet, „a leglelkiismeretesebb gazdák is csóválták a fejüket, ez már nekik se tetszett” (Baji János). Aki pedig „mindent balkézről csinált”, és akinek „hanyagságról, nemtörődömségről árulkodott a portája, a jószága, sőt, ő maga is” (Korpa Misi), az lehetett színtiszta magyar, mégis megvetés, kigúnyolás volt a része. Ellentétben azokkal, akikkel szinte családias kapcsolat alakult ki, és akiket elismeréssel illetnek: „ha nem cigánynak születik, mintagazdaasszony lett volna belőle” – szól Siket Fániról, hozzátéve, mindig csábította a cigánysor „titokzatos, idegen” világa, s ha odament, „barátságosan mosolyogtak rám, / és a nevemen szólítottak” (Cigány-pást).

A munkás szorgalom és a gazdálkodni tudás sem önmagukban értékek tehát, hanem csak akkor, ha társul hozzájuk a szűkebb közösség, a család szeretete és összetartása. S ez az, a család szerepe és fontossága, amivel kapcsolatban a leggyakrabban fejeződik ki az elbeszélői hang érzelmi-akarati telítettsége, a kérdő és felkiáltó grammatikai elemek, indulatszavak hordozta szellemi-szemléleti elkötelezettség. Előbb – a régi időkbe visszanyúlva – a telkes jobbágyból lett módos gazdát, a kilencgyerekes dédnagyapát fogná vallatóra: „mit éreztél, mikor mindent elértél, elégedettséget vagy csalódást?” (Dédnagyapámhoz) Utóbb külön fejezetben áldoz a Kanadában eltemetett nagyapa emlékének, eljutva a felelősségre vonásáig is, a „miért hagytad széthullani a családot…?” számonkérésébe ágyazott még nyugtalanítóbb kérdésig: „miért nem találta apám helyét a világban…?” (Beszélgetések nagyapámmal)

A kérdések és a válaszok: családregény egy faluregény keretei között. A kerettől függetlenül emlékeztet egy lehetséges mintára, mint ahogy másik két vers is mint szöveghely intertextuális kapcsolatot alakít ki más mintákkal. A nagyapa és az apa konfliktusa az értékek állításának és hagyományozásának akaratában Nádas Péter könyvére, az Egy családregény végére figyeltet, azzal a a lényeges különbséggel, hogy az unoka Oravecz felnőtt emberként, nem pedig kisgyerekként éli bele magát a nagyapa képzelt képzeletébe. A két költemény közül az Illyés Gyula Szajlán akaratlanul is tisztelgés volna a rácegresi „pusztaregény” szerzője előtt, hiszen Szajla „regénye” végső soron a népi politika eszmerendszerének hordozója. Erkölcsi, létszemléleti értékei, a társadalmi gondok alulnézetből való láttatása, az elitellenesség, az önigazgatás, önszervezés iránti bizalom, a fajgyűlölet elutasítása, a munkaszeretet, a család szerepének, méltóságának védése – ezek alapján az a paraszti, népi kultúra jeleníthető meg, aminek elvesztén, megsemmisülésén a Halászóember sok-sok költeménye borong. A huncutul derűs fikció szerint Illyés nem azért érkezik busszal „az égi Sirokból”, hogy elmesélje, mint volt régen, vagy válaszoljon, nem szegte-e kedvét „az elhagyott szérűk, üres istállók, megroggyant csűrök” látványa, „a pusztulás képe”, hanem hogy meghallgassa a faluregény beszélőjét arról, „mi történt itt, és miért”. A múlt tehát véglegesen lezárultnak, megmásíthatatlannak mutatkozik.

Vagy mégsem? A Nemzedéktársaimhoz és ennek párverse, a Feltámadás Makucskán Szabó Dezsőjének, valamint a Rendes feltámadás Tamási Áronjának vízióját továbbképzelő Az öregek látogatása még ad esélyt a jelennek s jövőnek. Az előbbi költemény felhívás korosztályához: „vegyétek kezetekbe sorsotok irányítását, változzatok vissza földművesekké, legyetek megint a magatok urai”, „támaszkodjatok a régi bevált erényekre, legyen vezérlő csillagzatotok a szorgalom, a kitartás, a becsület, de felejtsétek el a kis portákat, a meghitt, keskeny földdarabkákat, a kocsikat, a lovakat, az a világ letűnt, nem lehet feltámasztani, vége az önellátásnak”. Ám a beszélő bizalma mégis mintha csak túlvilági lehetne, amint elképzeli, a falubeli öregek „bírót választanak, legeltetési bizottságot alakítanak meg értékesítési szövetkezetet, tanítót kérnek a megyétől, újra megnyitják az iskolát, a gyerekek megint helyben tanulnak, nincs többé buszozás, az asszonyok libát tartanak, vásznat szőnek, kenyeret sütnek, megint lesz pap, kovács, bába, borbély, bodnár, daráló, könyvtár a faluban”. És jöhet a meseien tragikus befejezés, az önkéntes búcsúzásé: mivel az öregek „megint megtették a magukét”, hát visszamennek a temetőbe, ahol derűsen magukra húzzák a földet.

A Halászóember: a verses „faluregény” formájában a külső világgal azonosítható dolgok, fölismerhető „valóságok” egy mintafalu keretébe illeszkednek. Mintha a falu még visszafordítható volna a pusztulás, a megsemmisülés útjáról.

(Második minta: Egy hegy megy) Ennek a fekete humorú derűnek még a nyomait sem őrzi Oravecz tárcáinak, esetleírásainak, publicisztikáinak gyűjteménye, az Alexandránál 2006-ban megjelent Egy hegy megy. A nyelvhasználatát tekintve máskülönben sem játékos kedvű költő itt a komikumnak azon csekélyke változataival sem él, amelyekből a verseskötet mégiscsak felvillantott egyet-kettőt. A furcsa, fonák helyzetekhez ott nemegyszer az irónia eszközeivel közelített, itt semmi sem akad, amit kicsit is mulatságosnak találna, s elnéző tekintettel láttatna, netán fesztelen hangulatot teremtve köréje. Összefügghet ezzel – bár a „családtörténet végével”, az író magára maradásával is –, hogy a pusztuló, kihaló faluban már nem lel olyan emberi példára, amelyik túl a személyiség értékein a népi közösségi hagyomány, a paraszti morális rend képviselője lehetne. Beszédes jel, hogy név szerint említve mindössze ketten vannak, akikről gyors portrét készít. Egyikük Miska, a falu „önérzetes, büszke, már-már gőgös” hajléktalanja, aki – szinte Bolond Istók-i módra – hagyta az életét tönkremenni. Tönkre amiatt, mert nem képes „ma sem megemészteni, hogy teljességgel átalakult, jobban mondva megsemmisült a környezete, mind tárgyi, mind személyi értelemben… Maradt a semmi kellős közepén” (Miska).

A másik a volt kondás, aki „jobban hozzátartozott Szajlához, mint némely nem-cigány”, és akinek az életét a téeszesítés forgatta fel. Ám amikor „lőttek a kondásságnak”, annyi mindennel próbálkozott az edényfoltozástól a vándorköszörűsségen át a bárdok, kések gyártásáig és villanymotorok javításáig, hogy végül – „nem túlzás a szó” – a falu nagyjai között tartották számon (Urbán).

Esete túlmutat az újrakezdeni kész, a bukások után talpra állni képes ember példáján – mintája lehet mintegy a magyar parasztság azon rétegének, amelyik „fogcsikorgatva ugyan, de kibírta a téeszesítést”, „nem roppant bele abba, amit történelmi méretben elkövettek ellene” (Élet a jég hátán, avagy malac a hordóban). A kondásból lett ezermester sorsának vázlatával az író így közvetett módon abban a társadalomtudományi vitában is állást foglal, amelyik a falu felbomlását, a paraszttársadalom végét az erőszakos téesz-szervezések lezárultához, az egyéni gazdálkodás felszámolásához köti. Élet a jég hátán – szemlélteti a cím is, hogy a parasztok java, jelesül az író bérmakeresztapja nem hagyta magát mezőgazdasági bérmunkássá degradálni, s hogy a háztáji földjének művelésével mintegy újra „belelendült” abba a sokféle ismeretet, tudást igénylő munkába, amitől az állami erőszak megfosztotta volna. „Osztálya, kultúrája, életmódja megsemmisült ugyan, de ő maga túlélte a merényletet, mert volt még benne elég erő, szívósság, találékonyság és némi ravaszság” – hangzik az ellentmondásos okfejtés, a végső következtetés azonban világosabb: „És ilyesformán bizonyos értelemben mégiscsak parasztember, gazda maradt halála pillanatáig.”

A háztáji gazdálkodás hozta kevéske esély és remény is szertefoszlott azonban a rendszerváltozással, amióta Magyarország „megint nem normális ország” (Elza a vártán). Hiszen ha az lenne, nemcsak a szülőfalujában, hanem az ország legkülönbözőbb részein barangoltában sem érzékelhette volna „a megrekedtségnek, a hanyatlásnak, a leépülésnek olyan sok jelét, hogy szinte rosszullét” környékezte. A mezőgazdálkodás vége – állítja ez erről szóló híradás, kétségbeesett figyelmeztetés. Máshol is fölhánytorgatta már (Szemét), hogy a falvakat szántóföldestül és erdőstül körülfolyja, maga alá temeti a szemét, ez a dolgozat azonban gyep, dudva, gaz, bokor burjánoztatta szülőfalu képét festi. Példával és példálózással keretezve: az elején elképzelteti, hogy egy mindenféle jóval megrakott, terített asztal mellett éhen hal a család, a végén pedig azt a zen-felfogást fogadtatná el, ami szerint az embernek csak olyan táplálékot volna szabad fogyasztania, amelyet helyben termelt meg. Az asztal a szajlai határ kicsinyített mása, ahol megteremne minden, csak művelni kellene a földeket, meg minden egyebet csinálni, ami ezzel jár, és „régiesen szólva, szedni azoknak hasznait”. Mint régen, de azért nem több emberöltőnyi messzeségben, amikor nem volt talpalatnyi hely, ahol ne termesztettek volna valamit, ahol nem a paraszti élet mutatta volna a maga érzéki gazdagságát. Úgy fordul ehhez a tegnaphoz, hogy feledteti költészete legjellegzetesebbnek tartott vonásait, az érzelemmentességre törekvést, a leírás szenvtelenségét, a személytelenség poétikáját. A felsorolás és az ismétlés retorikai alakzatai megtelnek érzelemmel, vággyal, nosztalgiával: „Bárhol állt az ember, bármerre nézett, nyáron mindenfelé, közel, távol, lent, fent, zöldellett, fehérlett, lilállott, szőkél­lett, sárgállott, bókolt, hajladozott, hullámzott valami emberkéz vetette-ültette, ameddig csak a szem ellátott. És mindenfelől keréknyikorgás, kaszasuhogás, kapasurrogás, a munka hangját hozta a szél.” Ugyanezzel az emelkedettséggel szól udvaruk fáiról, fűszernövényeiről: „Ó, az illatok, a konyhakert illatai! A hagymaszáré, a petrezselyemlevélé, a kaporé, a brokkolivirágé!… Alig tudok kellemesebbet, izgatóbbat és egyúttal megnyugtatóbbat elképzelni, mint a paradicsom zöld szárának, levelének különleges, átható szagát…!” (Kert)

Ez a már-már az érzelgősségig hevülő érzelem, ez a meghittség a múlthoz köt bár, abból eredeztethető, mégis talál tápláló forrásokat a jelenben is. Valahogy akképpen, ahogy a „táj­tran­szil­vanizmus” erdélyi képviselői találtak, abba a hitbe kapaszkodva, hogy ha elszakadtak is a hazától, megmaradt a táj, a szülőföld – az Egy hegy megy a címe szerint ugyan látszólag megfosztja ettől a lehetőségtől az írót, ő is rálel azonban a maga forrásaira. A falu lakóinak élete, paraszti erkölcse minél inkább elidegenítheti, annál nagyobb örömét lelheti a természet lakóiban, élő, eleven világában. A madarakban: kihallgathatja éneküket. Hogy a széncinkék pityegnek, a nádirigók nyikorognak, a feketerigók tilinkóznak, a molnárfecskék csicseregnek, a barátposzáta trillázik, a fürjek pitty­palattyol­nak, a meggyvágók ziksz-zikszelnek, a barázdabillegők ceccegnek, a fülemülék csattognak, és így tovább a sövénysármányig, sasig, héjáig, szarkákig és rajtuk is túl (Szent Ferenc testvérkéi). A fákban: meglesheti növésüket, lombjuk, koronájuk formálódását. A maga ültette meggy-, körte- és szilvafáét, a dregolyi vadcseresznye helyett, amihez kicsi korában hozzápányvázták, hogy el ne másszon a szőlőtőkék között, a „reinkarnálódott” mását, a Darnó-tetőről hozott kicsi hajtásét. Érezheti illatukat, a kanadai ezüstjuharét, a vadkörtéét, az angyalszárnyfának is hívott mezei juharét, aztán a fűzfáét, borókáét is tán, ám a csertölgyét biztosan. Ennek erős illatát „egyszer, Minnesota államban”, ahol egymaga állt, ismeretlen fáktól körülvéve, messziről megérezte (Az ellenállhatatlan cser).

A természetből sem maradt tán más, ami önfeledt szemlélődésre indíthatná, mint régebben az őselem, a víz, a patak és a folyó. Vége a szitakötők hajkurászásának, békanyálszedésnek, parton kószálásnak. „Ez a Tarna is a múlté”, kiveszett belőle minden, „ami éltette, és amit éltetett”. Szemét, hulladék, dudva, elgazosodott parlag mindenütt, mindenfelé. Életet kellene támasztani belőlük, körülöttük, hiszen a haza „legértékesebb természeti kincse a termőföld”, és „ha nincsen földművelés, nincsen Szajla, de Magyarország sincsen” (A mezőgazdálkodás vége). Életre kelteni, ami haldoklik? Az író-publicista ha ifjabb s leleményesebb lenne, próbálkozna esetleg olyasvalamivel, mint egy rádióriport szerint a saját szülőfalujában, Mezőszemerén kiváló képzőművész barátja, Bukta Imre teszi: igyekezvén falutársait visszaszoktatni a kertművelésre, győzködi őket, vessenek búzát a kertjükbe. Azért nem kukoricát, krumplit, zöldséget, mert a gabonát – az interjú készítője mondja? – „szaporátlan” kiszedni, azaz ellopni. Ettől pedig Szajlán is tartani lehet, kell. A tolvajok ideje jött el, és a régi megbízható mesteremberek ideje helyett a durva, haszonleső kontároké (Az ítélet; Küzdelem a házzal). Az idő múlása csak a végpusztulást hozza közelebb, a tegnapi morális rend züllését. Az Egy hegy megy alkotója sajnálatos egyetértésben idézhetné az utóbbi évek legtárgyilagosabb, ugyanakkor legkeserűbb szociográfiájának, az Akar-e élni Pátka? (Vörösmarty Társaság, Székes­fehérvár, 2011) szerzőjének, Szikra Jánosnak szavait. „Tovább züllött a falu. Sorsa, jövője iránt valamennyien egyetemlegesen közömbösek vagyunk. Bűnösek. S előbb-utóbb kivétel nélkül mindenki elszámoltatik” – írta könyve megjelenése után (Miből?, Hitel, 2013/1.), ahogy Oravecz Imre a Halászóembert követően a publicisztikai kötetében, számot vetve az esetleges változásokkal.

Az Egy hegy megy: egy szociográfia vázlatának-kivonatának keretében olyan ismeretek közlése és felpanaszolása, amelyek a valaha volt mintafalut formázzák ugyan, ám a nélkül az illúzió nélkül, hogy a falu visszafordítható lenne a pusztulás, a megsemmisülés útjáról.

(Harmadik minta: Nincstelenek) Oravecz Imre „elszorult torokkal, megindultan” búcsúzik attól, ami a múltja volt, és ebben, ami az ifjúsága, hisz „arra, ami volt és jó volt, bizonyos életkor után nem lehet szívsajgás nélkül gondolni” – szól az Egy hegy megy vallomása. Másik írása, A ház helye még közelebb engedi magához, ami feledhetetlen: a kiskertet, az udvart az ólon, füstölőn át a kazlakig, az ölfarakásokig, bennük, köztük, mellettük a disznókkal, libákkal, a teret benépesítő aprójószágokkal, miközben a szemlélő érzékeit a fény, a napsütés kápráztatja el. Köröttünk – írja, közös többesbe foglalva, bár meg nem nevezve a családját – „a meleg, a kék ég, a derű, a nyár, mert gyerekkorunkban valamiért mindig nyár van, és minden megvan és jól van”.

Ez az az érzéki gazdagság, érzelmi melegség és jóleső otthonosságtudat, amit a Nincstelenek, Borbély Szilárd regénye (Kalligram, 2013) teljesen nélkülöz, holott egyes szám első személyben megszólaló hőse a kisgyermekkorát eleveníti fel. „Nemcsak a szüleimet, hanem azt a magamat is szerettem volna látni, akivé oly módon lettem, hogy sosem akartam lenni, és akit épp ezért nem is kívántam soha megpillantani a maga valóságában” – árulta el a szerző Bán Magdával beszélgetve (Az olvasás csapdája, avagy a lírai szöveg, Új Könyvpiac, 2013. szeptember). Választott nézőpontjáról maga állítja ugyanitt, hogy „sarkított és túlzó bizonyára”, ám ha így van, akkor ez igaz más írásaira is, ahol szinte szóról szóra ugyanazt mondja a családjáról, mint a regény kis beszélője a magáéról. Az Árnyképrajzoló (Kalligram, 2008) Gyerekkor, falun című visszaemlékezésében például, miután alaptételként szerepel, hogy a hatvanas években a falun belül „a közösségi hagyományozás formáinak és méltóságának tekintélye ingott meg”, több, a Nincstelenekben is alapvető családi motívum, eset tűnik fel. Az ugyanebben az évben megjelent, a Vigilia gondozta Egy gyilkosság mellékszálainak szintén nem egy írása mutatja a személyesség és a vallomásosság hasonló változatait, főleg a Lucie Szymanowskával és Kiss Szemán Róberttel folytatott beszélgetés, Az igazi nevem nem ismerem.

A származás – bizonyosan kideríthető, ám kiderítetlenül hagyott – titkai azonban nem a falu mint közösség hagyományozási formáival függenek össze, mint ahogy az önazonosság kérdései sem választhatóak el a Németh László felhozta családi példatárra épülő házi antropológiától. Sőt, az identitáselmélet atyjának tartott Erikson gondolatára támaszkodva megkockáztatható: a regényhős egyéniségének kialakulására alig-alig vannak befolyással a közösségi modellek, annál inkább a szülői példák, viselkedésformák. S ha a szerző mégis úgy tartja, hogy művének „vizionált valósága” a világnak „azt a sötét arcát” láttatja, amilyen a „harminc-negyven évvel ezelőtti falu világa volt, és amely Magyarországon mára sem tűnt el”, akkor a másik hivatkozott szociálpszichológus, Nygard amúgy közhelynek számító véleménye nyújt fogódzót: az író a saját ablakán át látja a múltat. Ezért is háríthatja el, amit pedig Bíró Yvette Futó című regényét méltatva felvetett (Ex libris, Élet és Irodalom, 2012. március 9.), az önéletrajzi olvasat lehetőségét, mondván, ha a bennfentes olvasó a könyv elbeszélésében ráismerhet is „az író életének eseményeire”, illik tudnia, hogy még a legszikárabb önéletrajzok is hordoznak fikciós elemeket.

Lényegében ugyanezt a – meggyőző – érvet hozta fel abban a levélben is, amelyben nekem válaszolt, miután még a regény megjelenése előtt rövid véleményt írtam a hozzám küldött kéziratról. Az alkotás során a legnehezebb feladatnak tartotta, hogy az „életrajzi dokumentum” olvasási kódot felmondja a szöveg, és helyette az „életrajzi fikció” ajánlatát tegye. „Az emlékezet átalakító és a nyelv elveszejtő ereje és működése kapcsolódik egybe” – figyelmeztetett e-mailben, kiegészítve a következőkkel: „A falu kanonikus képét tudatosan szerettem volna elmozdítani, mert a ’47–’56 utáni falu (nem beszélve a ’60–’70–’80-as évek falujáról) már köszönő viszonyban sincs azzal a faluval, amelyről a kanonizált pillanatfelvétel, ’45 előtt készült (Illyés, Szabó Zoltán stb.).” Nem felejtkezett meg arról sem, hogy beszélgetéseink során gyakran nyüstöltem azzal, nekem mennyire más emlékeim és élményeim vannak a községről mint közösségről – emiatt is dedikálhatta aztán a könyvet a szülőfalum nevére utalással ekképpen: „Távol Bükkaranyostól”. Nem önmutogatás tán, hogy mindezt felemlegettem. Sőt, a szeretet, tisztelet és a kegyelet még arra is indít, hogy halála után ne cseréljem ki a szavaimat, és a falu mint szociokulturális környezet, valamint a család szerepének latolgatásakor ugyanabból induljak ki, mint amikor válaszoltam neki a játékosan „egy régi igérett” tárgyban elküldött villanypostájára. „Erős benyomást hagy a köteted – erőset arról, hogy a neveltetés, vagy mondjam szakszóval, a szocializáció során számodra csupa negatívum adatott, mind kommunikatív, mind kulturális emlékezeted ilyeneket, efféléket őriz s idéz fel” – írtam, a legvégén abban a benyomásban osztozva, hogy a befogadó „olyan feltárulkozás részese, ami öngyötrő lehet” a vallomástevő számára.

Elfogadva az életrajzi fikció ajánlatát: a regény elbeszélője – s nem a szerzője – neveltetésének negatívumai olyannyira meghatározóak, hogy ellensúlyról, azaz pozitívumokról szinte nincs is szó. Vagy ha igen, az „egyszer volt egy boldog napunk” kivételes esetét is a látomásba fordítja, hirdetve, hogy szilvaszüreteléskor – szedéskor – egy kék angyal járt a faluban. Máskülönben mindig mintha az ördög kísértene. A durva, közönséges beszédben leginkább, de a némaságban is. Amikor a nevenincs, Fiúnak hívott elbeszélő a tágas rokonságuk iránt érdeklődik – a falu egyik fele az apja rokona –, az anyja a kérdésre, hogy miért nem beszélnek velük, „idegesen, ahogy szokta”, így válaszol: „Mert Ádám a vízre szart, Éva meg felitta.” Ha másvalami izgatja, miután egy öreg röhögve vágta a képébe, az apját a zsidó csinálta egy csupor „hártyátlan paszulyért”, várhat a feleletre: az anyja „csak néz sokáig, és nem szól semmit. »Oszt neked mi közöd hozzá?«, kérdi” végül. A felvilágosításban, eligazításban máskor sem jut előbbre. Jellemző családi jelenet: a nagyapa a kapujuk elől ordít be a menyének: „Büdös kurva, gyere ki! Hogy szakadtál vón anyádba”, az asszony, a gyermekhős anyja pedig benn sír, szívja az orrát, „a taknyot törli le a kézfejével”, s a fiától, ki vigasztalni akarja, „szemrehányóan” kérdi, „Mit tudtok ti?”, s mondja, „A pulya zacskóba szarjon, és azt szopogassa”. Máskor azzal inti le, hallgattatja el a gyermekét, hogy „Én szartalak. Majd vitatkozom a szarommal.”

Az anyaképhez, a viselkedésrajzhoz tartoznak aztán a csapkodások, ordibálások, gyermekei s férje sértegetése, bosszantása, alacsony termete miatt „porbafingónak” csúfolása. A Fiúnak folyvást azzal kell szembesülnie, hogy az anyja szereti ingerelni az apját, mire ő „mindig kijön a sodrából. Anyám meg mutatja az ujja hegyét. »Itt mozog, itt mozog«, és nevet.” De a hallgatása, a csend a legrosszabb, mert ezután akar a kútba ugrani, vagy megy a padlásra kötéllel – szól a gyermeki ítélet. „Anyánk arról beszél, hogy akkor fogjuk majd sajnálni, amikor ő már nem lesz. Ha a sárga föld megszívta. »Milyen árvának lenni. Majd megtudjátok, milyen a mostoha!«” – zsarolja, kik semmiről sem tehetnek, semmiért sem felelősek, a gyermekeit, és „nem hagyja abba, végigmondja az egészet, kegyetlenül”. Sokszor volt és van elege az egészből, aminek miután hangot adott, az a következménye, hogy néha összepakol, és hazaköltözik a férje által megvetett, „horthysta fasisztának”, „háborús bűnösnek” tartott apjához – volt, hogy a gyerekeit is magával vitte, volt, hogy egyedül ment el. „Addig a nővérem vigyázott rám” – jelenti ki, megjegyzés nélkül, a beszélő. Máskor a szülői gyámolítás hiányát hozza szóba, azt a durva elutasítást, hogy amikor lába fázását panaszolta, anyja azt dünnyögte: „A te bajod.” Ezek után nem meglepő, hogy a gyermek által kedveskedően vagy hízelgően sohasem becézett, édesnek sohasem hívott anya külső megjelenítésében sincs semmi vonzó. Annál több a taszító vonás, körmei koszossága, orrszívása, takonytörlése s az a szag, ami néha körüllengi, vagy amit felmosóvödör vize s a benne áztatott rongy áraszt. De a Fiú feladatai, a rábízott munkák is taszítóak. Ilyen a merőben szokatlan, kötelességszerűen elvégzendő dolog, a tyúkok tojózása, jobb mutatóujjával benyúlni az állat seggébe, hogy kiderüljön, tojnak-e a baromfik. S még inkább ilyen, hogy szülei éjszakai szeretkezéseit követően a bilibe dobott használt óvszert neki kell kivinnie a budiba, s bár undorodik tőle, mégis utánanéz „a szarkupac tetején” kinyúlt zacskónak. „Ilyen hosszú lenne az apámnak?” – álmélkodik, és mint más szereplők esetében, vele kapcsolatban is az állatvilágból hoz példát: „A csődörnek is hatalmas volt.”

A szeretetlenség, a meghittség hiánya juttatja az elbeszélőt oda, hogy elképzeli anyja halálát, sőt „egész nap azt kívántam, hogy haljon meg”. Sajnálja magát, ürességet érez – nyomatékkal mondja, bár aligha egy hét-nyolc éves gyermek fogalmi készletét használva, hogy „mély és tompa ürességet”. Az viszont megnyugvással tölti el, amikor az apját is halottnak képzeli. „Ha nagyobb leszek, megölöm”, gondolja magában, mint aki így vetne véget tartósan kilátástalan helyzetüknek. S így szabadulna attól a szégyentől, hogy az apját „már mindenünnen kirúgták”, „nincs munkája”, és nem is jár haza, nem mer hazajönni, „második éve alig látom”, mert „megüzente neki a téeszelnök, hogy ne tegye be a lábát a faluba”. Ha mégis megjelenik, büdös lesz tőle a ház, „mindig cigarettaszaga van…, sokszor sör- és pálinkaszagot áraszt”. Az ittasság persze hangoskodást, veszekedést hoz magával. Még másnap is, amikor a feleség korholó szavára – „Ne igyá, ha nem bírod” – bántás a felelet: „Miattad iszok”. A sértésre sértés a válasz: „»Egy frászkarikát«, mondja anyám. »Mert szaralak vagy, azért iszol.«” Hogy elege van a faluból és a férjéből, egész pereputtyával együtt, gyakran panaszolja a gyerekeinek. Ám ámítja, be is csapja őket: azt hazudja, azért nem jár haza az apjuk, mert „elment, keresi a Messiást”. A zsidó vallási szertartások végzésében és az ószövetségi példázatok hallgatásában gyökerező gyermeki hiszékenység a szülő jövetelét tényleg a Messiás megtalálásához köti, ám örvendezését, hogy akkor majd hazajön az apa, az anyai szó egyszer így lohasztja le: „Haza, hogy az Isten rogyassza rá az eget”, máskor pedig így: „Még csak az kéne! Isten ments!”

A családi példatárban nincsenek olyan esetek, helyzetek, amelyek meghittségről, biztonságról, bizalomról – szíves szeretetről tanúskodhatnának. Jellemző jelenet: az apa megy a Fiúval, aki szeretné, ha simogatná, „ha néha magához ölelné” – de nem. Ridegség, riasztóan sivár érzelmi világ: az anya- és az apakép egymásba tűnik át, felcserélhetően azonosnak mutatkozik.

Ám a családi antropológia más példái még tán ennél is ijesztőbbek, lehangolóbbak. Különösen Máli, a keresztanya viselkedésében van valami állatiasan durva, vad, megbotránkoztatóan bárdolatlan. Szavajárása, okkal, ok nélkül használt mondásai, alpári beszéde már szinte megszokott a Fiú számára: ilyen a „Por seggibe, más helyibe”, a „Lúfasz a seggibe, nagy bot a kezibe” fordulat használata vagy a káromkodásai, „a szar vásolja el a fogad” és „a bűr hűljön rád”. S ilyen a pityergő gyermek vigasztalása: „Ne görbítsd már a szádat, csinálok én neked inkább egy görbét” – szereti mondani, s az elbeszélő szófejtése szerint a görbe a szart jelenti. A gyerekhős mindennek ellenére szereti – igaz, undorodik is tőle. Visszataszítónak találja, hogy beszéd közben folyik a nyála, s hogy büszke a tudására: „Akármikor tud fingani”, mégpedig hosszan elnyújtva, a fél lábát felemelve, „ahogy a kutyák pisilnek”. S állat módra viselkedik azzal is, hogy megeszi a romlott ételt, ahogy a papája, vagyis az elbeszélő nagyapja is. Mindez párbeszédbe foglalva: „Apu, nem romlott?”, kérdi Máli, mire az apja: „Öt perc múlva már az lesz.” A keresztanya röhögve mondja: „Szarnak minden jó”, s „Egy helyre megy”. Szinte magától értetődő, hogy szemérmetlenül szabadszájú a szerelem s a szeretkezés „dolgait” előadva is.

Ott van aztán a családi körben a másik nagynénje, Magdus, a férjével, Károly „bátyámmal” párban, gyermektelenül. Az ő jelenetük: tévét néznek náluk – nekik van tévéjük –, s a báty figyelmezteti a fiút, ne nyomogassa a gombot, a boltban azt mondták, „elég, ha kihúzzuk meg bedugjuk”. „Én is mindig azt mondom neki. Elég, ha bedugja, meg kihúzza. Csak legyen valami”, mondja erre Magdus nénje, s „mélyről jövő hangon felnyerít”. Az állatias viselkedés mintája továbbá Juszti mamáé, az anyai dédnagymamáé: mindig büdös az ágya, mert bepisil, de a budira ki nem menne, a bilire rá nem ülne, „inkább maga alá engedi”.

A hagyományozott magatartásminták mellett a szocializáció fontos elemei a tanítások, a szóban megfogalmazott intések, magyarázatok. Az anya alakja áll e tekintetben is az előtérben, hiszen az apától szinte csak az tanulható el, hogy nem nevezünk néven senkit, csak körülírjuk, itt vagy ott lakik, ilyen vagy olyan tulajdonsága van, és a falu nevét, ahol lakunk, sem ejtjük ki – és a Fiú mint elbeszélő követi is ebben: gyermekkora helyszínét csak a szomszéd falvak neve alapján lehet úgy-ahogy betájolni. A névmágia elvarázsoltja az anya is, akitől éppúgy lehetetlen megtudni, melyik az a falu, ahol laknak, s melyik, ahonnan ebbe a nevenincs községbe jött feleségül. Csak az tudható, ezt azonban unos-untig hangoztatja, hogy „El fogunk innen menni”. „Isten kivezet” – idézi fel az egyiptomi rabságból szabadult zsidók példáját. Intelmeit ekképp foglalja össze: „Tudjátok, mi megvetettek vagyunk. Gyűlölnek bennünket ebben a faluban. Minden faluban utálnak. Ne feledjétek, hogy mindig vigyáznotok kell, mit mondtok, hol szóltok, és ki előtt. A pártemberek gyerekei előtt hallgassatok. Ne is játsszatok velük. Az a biztos… Nem bandázhattok a többiekkel, a parasztgyerekekkel, mert mindig ti lesztek a bűnbakok. A fekete bárányok… El fogunk innen menni. Már nem sok idő, és elmegyünk. Isten megszabadít bennünket, áldott legyen a neve.”

A megfogadott intelem: a teljes elszigeteltség. A családi körbe zártság. És ebben a parasztok olyan mérvű megvetése, ami – mai szóval – gyűlöletbeszédre valló. Az elbeszélő állítja: az anyja legjobban a falubelieket utálta, „idegeneknek” nevezte őket, parasztoknak. Olyanoknak – közvetít a gyermek, anélkül, hogy saját tapasztalatai volnának, lehetnének –, akik csak a földet imádják, „senkit se szeretnek, semmit se tisztelnek”. „Korpalevest esznek reggel, korpalevest délben meg este is. A bika alatt borjút keresnek… Kuporgatnak. Zsugorgatnak. Faszarik. Szarrágók. Irigyek. Megfojtanák egymást egy kanál vízben” – szabadulnak el a lenézés, a megvetés indulatai. „Undor van az arcán, mintha poloskára harapott volna” – jellemzi szülejét a Fiú, s csupa alantas dolgot, torz lelkületre valló cselekedetet sorol még a parasztok jellemzésére. Hogy anyja szerint, ha az egyik paraszt kihányja az ételt, a másik azonnal befalja, nehogy kárba menjen. Hogy „egy hajszálnyi előnyért apjukat-anyjukat eladnák”. Hogy „nagyon tudnak hallgatni”, s szokásuk szinte macskakölyköket vízbe fojtani, budiba dobálni, zsákba rakni, kőhöz csapkodni. Hogy álmodni se tudnak, s ha észreveszik, hogy valamelyik pulya álmodik, azt addig nem hagyják aludni, amíg le nem szokik róla. Hogy az apák bizonyos alkalomkor kimennek a ház elé hugyozni, szakaszosan hugyoznak, miközben a szerszámukat lóbálják, hogy lássák a többiek is, az asszonyok pedig akár a lovak, nyerítenek, olyan „csiklandozó hangon, ahogy a kancák szoktak”. Szinte várják, mert hisz megszokták, hogy a férfiak egymást biztatva – „Kapd el a pináját!” – a szoknyájuk alá nyúlkáljanak. S mint akik igazából az efféle játékokban lelik örömüket, koszosan hagyják a gyerekeiket, nem törődnek velük – okítja-figyelmezteti az elbeszélőt az anyja –, „csak elengedik őket, mint Isten a legyet”. A mindig elégedetlen anya beszéde sokszor szentenciázásba fordul, olyan általános igazságok kimondásába, amelyek mögül hiányzik az élmény és a tapasztalat. Még ha különb lenne, akkor is csak kinyilatkoztathatná, hogy a parasztok „nem tudnak semmit az igazságról és a szeretetről”, vagy hogy „mindenkit zsidónak tartanak, aki használja az eszét”.

Ennek a lekezelő, fölényeskedően bántó magatartásnak a falu morális rendjét tekintve sincs, nem is lehet meg a fedezete. Sem a család rangját, sem a vagyonát, sem azt a „felhalmozott tisztességét” tekintve, ami a dolgos és becsületes élet folyománya lehetne. Amiben különböznek, az – az anyai szó és példa által közvetített – idegenségtudat és otthontalanságérzet. Főként az utóbbi oktalan, hisz a falu a férj születési helye, s a lakók jó része rokon. Hogy szegények volnának, „nincstelenek”, fel sem merül. Az viszont igen, futólag, hogy az asszony számára a családba kerülés inkább felemelkedés lehetett, semmint lecsúszás, hiszen ahogy mellékesen elhangzik, ahonnan jött, szülei házában „tízen laktak egyszobakonyhában”. Kideríthetetlen hát, mi az a lélek mélyrétegeiben lappangó bénító élmény, ami meggátolja nemhogy a beilleszkedést, de az egyszerű kapcsolattartást is. Egyetlen vágy, cél beszélteti, anélkül, hogy tenni tudna eléréséért: elkerülni innen. Végső soron ezért vállalja, felemás módon ugyan, sokszor önmagának és „horthysta apjának” is ellentmondva, férje tisztázatlan származása alapján zsidó voltukat. Noha nemegyszer csúfolódik, mégis ő annak a mítosznak a házi terjesztője, amelynek középpontjában a rabságból való szabadulás áll. Nemcsak az egyiptomiból, a szolgaság földjéről, hanem a perzsa uralom alóliból is. Egy rejtegetett, kopott, porló papírú könyvből nemcsak a nyomorúság kenyerének példázatát olvassa fel, mint ami a pászkaünnepen emlékeztet arra, hogy Egyiptomból sebtében jöttek ki, hanem – más alkalommal – Eszter királynéról is mesél. Ahasvérus király feleségének sorsa a perzsa uralom alatt élő zsidók megmenekülésének története – a hittársak ezt a csodálatos szabadulást ünneplik purimkor. Akkor kerül ez szóba, amikor az apa távollétében azt játsszák otthon, hogy várják a Messiást, s azt, hogy „zsidók vagyunk”. Játék az is, hogy a falu egyik dűlőjét ők – valami okból – Kidrónnak hívják, nyilván a Jeruzsálemet kelet felől az Olajfák hegyétől elválasztó völgyre utalva. S játék, ahogy a sapkák, fejfedők levételéről vagy fennhagyásáról mint a vallás vállalásának jeléről beszélnek, tréfálkoznak. De talán még az is játék, aminek pedig tétje van, hogy mindezt a nemzeti, etnikai önazonossággal is kapcsolatba hozzák. A tét: a Fiú milyen identitást választ magának. Tudatosodva, felnőve kitől, kiktől különíti el magát, és kivel, kikkel vállal azonosságot.

Mert a család leszármazási mítoszai szinte kényszerítik a választásra. Az anyai, Kengyel-ágon Juszti mama a Munkács fölött, Szlatina környékén lakott juhász ősökről mesél, arról, hogy a nagyszülei ruténok voltak, s hogy az anyja a Miatyánkot haláláig ószlávul mondta, s úgy tartotta, „az én Istenem nem tud magyarul”. Noha a rutén eredet emlékét a család is őrzi, egy másik alkalommal a mama már huculoknak tartja magukat, unokája közbevetésére pedig azt válaszolja, hogy nem tévedett, mert többféle ruszin létezik, köztük vannak a huculok. Az apai, Bobonka- vagy Bobonkay-ág viszont a románoktól eredezteti magát. Annak, hogy a Fiú képzeletét ez a sánta nagyapa konstruálta származástörténet ragadja meg leginkább, az elbeszélés kétféleképpen is jelét adja. Egyrészt a terjedelmének másokétól elütő nagyságával, másrészt az előadásmódot másutt korántsem jellemző lírai ellágyulásával, érzelmes hangoltságával. „Otthagyták a hajnali ködöt a hegyek felett, a téli fagyot a patakok jegében, a fenyőerdőkből néha leereszkedő és a gyerekeket elragadó farkascsordákat. És otthagyták a gyilkos tavaszi éhséget, amikor az elfáradt öregek megtértek a távoli hazába, a kék hegyeken túlra” – semmikor máskor nem hallható ilyen bensőséges hang, sehol máshol nem fejeződik ki ennyire az együvé tartozás gondolata. A mítoszi-mesei képzelet is szárnyal a nagyanya szépapja, Trajan Popescu, illetve az ükanya szépapja, a pópa Avram Popescu történetének, lényegében a család falubeli honfoglalásának előadásakor: a vármegye küldötte fáról fára repülve hozza a faluba azt a hárompecsétes levelet, amely csupa tiltást tartalmaz. A kamara, a főispán és a fogságban nevelt görögkeleti metropolita közös akarataként hirdettetik ki, miközben a metropolita pecsétjéből csöpögni kezd a „románok vére”, hogy „többé nem beszélhetnek románul, a magukkal hozott kicsi templomukban nem énekelhetik többé Aranyszájú Szent János liturgiáját”, nem hangozhatnak el többé „a hit titokzatos és rejtett értelmű szavai”. Habár megítéltetik, hogy az „uniált egyházat” „gyalázatos árulás árán” hozták létre, még gyalázatosabb a magyarok viselkedése. Az ortodoxok istenét a környékbeli reformátusok „nem győzték gyalázni”, a románok aprócska fatemplomát valakik porig égették – ez volt a múlt, de a jelen sem biztatóbb: „bekerülteknek” hívják őket a faluban, „oláh bekerülteknek”, akiket ma is intenek, „be ne tegyétek a lábatokat” a református templomba. Ez a nemzeti s vallási alapú ellentét az elbeszélőt nem készteti közvetlen állásfoglalásra, annak megvallására, hogy elfogadja-e a nagyszülői tanácsot: „Te azért ne feledd, hogy román vagy. Tegyél úgy, mintha magyar lennél. A többiek is úgy tesznek. De nem felejtik el, hogy te ki vagy.” „A magyarok olyanok, mint a sár. Lehúzzák egymást” – toldják a tanácshoz, és az, hogy a Fiú egyetért az ehhez hasonló ítéletekkel, csak a közvetett megjegyzéseiből derülhet ki. Abból például, hogy unja a Himnuszt, vagy hogy az anyja nyomán, aki nem igazodik el a faluban, úgy tartja, „aki bekerült, az sose érezheti magát biztonságban”. A magyarok, konkrétan a tábori csendőrök bestiális voltának megjelenítése is ide sorolható, ráadásul a „horthysta” papa meséli el, hogy dobták fel a csendőrök az ukrán csecsemőket a levegőbe, s kapták el szuronnyal őket, s hogy terelték be a falvak lakóit a csűrökbe, majd gyújtották rájuk azokat.

A példák tanúsíthatják, az átláthatatlan időszerkezetű s rögzítetlen alaphelyzetű elbeszélésnek nincs olyan pillanata, amikor a Fiú – legyen bár hétéves, vagy érje meg kamaszkora végét – magyar voltát hangsúlyozná. Egyáltalán: vállalná bárhová tartozását. Ellenszenvei nyilvánvalóbbak, mint rokonérzései. S ami különös, mert ismét az önéletrajzi olvasat felé terel: a regényhez kapcsolódó s eredetileg mintegy függelékként a könyvbe szánt műhelyesszéje, tanulmánya, az Egy elveszett nyelv (Élet és Irodalom, 2013. július 5.) egyértelműbb bizonyíték az önazonosság-tudat kialakulatlanságáról. Mind a szerzői elbeszélőt tekintve, aki „kulturális migránsként” tekint önmagára, azzal a feladattal, hogy el kell tüntetnie a múltja felé vezető árulkodó nyomokat. Mind az anyai családját nézve, akik nem tartották magukat parasztnak, ám csak a tagadásig jutottak el, annak tudásáig, hogy mi nem, „de hogy mi is volna, annak már nem tudott nevet adni”. Ezek miatt is kétséges lehetne a regény szövegében a külső világból vett „azonosítható dolgok” hitele, hát még amiatt, amire az elbeszélő egyszer úgy utal, hogy „emlékeket találok ki”, máskor pedig úgy, hogy az „Anyám emlékeket talál ki nekem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő.” Egybehangzik ezzel a tanulmány kérdéssorozata: „Nekem miért nincsenek emlékeim? Mire is emlékszem valóban? Vagy kinek az emlékeire emlékszem? A sajátjaimra vagy a szüleimére?” Ám ha mindez kérdéses, akkor jogosan merül föl, nem kérdésesek-kétségesek-e az állítások is. Akár az elbeszélőiek, akár a tanulmányíróiak.

Az esszé szerint a falut, a parasztokat az a „két szimbolikussá dagasztott erő”, az a „két pszichés technológia” tartotta egybe, a katonaság és a papság, amit Ady oly szenvedélyesen ostorozott. Katonaság és papság a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években? Az Egy elveszett nyelv anakronizmusba téved, nyilvánvalóan, a regény beszélője pedig, noha egy fejlődésregény keretei között mozog, nem megy át azon a fejlődésen, amely legalább számára világossá tehetné az adott időszak meghatározó társadalmi tényezőit, állami-hatalmi viszonyait, ideológiai-politikai sajátosságait. Így közvetítheti – mintha ő is „összezavarodott” volna, akárcsak az anyja, amikor az egyiptomi fáraóról és a gyermekek megöléséről beszélt – a gumipitypang termeléséről hirdetett igéket Sztálin meg Rákosi elvtárs dicséretével együtt, adhat hitelt annak, hogy a téeszelnök azzal fenyegetőzött, elviteti az apját. „Ha a sok büdös kulákot elvitték, akkor téged mért hagytak itt?” – hangzik el egyfelől, másfelől viszont 1956 nem ellenforradalomként említtetik, hanem forradalomként, méghozzá ekképp: „Mire volt jó az is? Adtak a szarnak egy pofont.” Azért zavaros vagy zavaró mindez, mert az idő máskülönben határozottan kijelölődik, akár úgy, hogy a zsidók elhurcolásával kapcsolatban a „huszonhét évvel korábbi májusra” utal valaki, akár úgy, hogy kiderül, először ’71-ben akart kivándorolni a család, de ’73-ban is hívta őket Kanadába a rokonuk. A kétségbe vonható állítások sorába tartoznak az apára vonatkozóak is, köztük a neveltetés szempontjából a leglényegesebb: hogy tilthat ki egy téeszelnök, egy párttitkár, de bárki is valakit a falujából, méghozzá évekig, hogy tagadhatják meg tőle a munkát a tiltott munkakerülés korszakában. Az elbeszélő, lehet, mentséget keresett az apja számára. Az övé lehetne, amit a tanulmány emleget, bár nem a regényre vonatkoztatva, hogy hőseit egy „szomorú időtlenségben” helyezte el.

Időtlenek, ezzel együtt megalapozatlanok és durvák lettek azok az esszébeli általánosítások is, melyek szerint a falu csak egy szabadságot engedélyez a gyereknek, a hallgatásét, különben „kussban kell lenni”, mert a szülők „szolgaként tekintenek” rá, úgy bánnak vele, „ahogy az állatokkal”: „A gyereket is előbb ütik, mint szólnának hozzá.” A parasztok – ismétli a tanulmány – csak a fizikai erőt tisztelték, közönyösen vették el az állatok életét, sőt, ha kellett, egymásét is. „Az állatok és az emberek kínzásában örömet találtak” – szól a riasztó látlelet. A legriasztóbb egy taszító társadalomképben körvonalazódik. Senki más író, tudós nem fogalmazta tán még meg a súlyos ítéletet, miszerint a második világháború után városba kényszerített „parasztok mentalitása és kultúrája felszámolta azt a kevéske polgári Magyarországot is, amelynek pusztulását Márai előre látta, és magához hasonítva minden mást, uralkodó mentalitássá lett”. Nem – mint annyian, túl a népi írókon, panaszolták – a város hasonította magához a falut, lassabb-gyorsabb kimúlásra szánva például a népművészetet, hanem fordítva, a faluhoz lett hasonlóvá a város. „Ezért a magyar társadalom – hangzik könyörtelen magabiztossággal – az agresszió nyelvét beszéli ma is; az erőt tiszteli, a csendőrpofont, a kokit, a tockost, a sallert.”

A falusi vagy paraszti mentalitás szégyenteljes társadalmi egyeduralmáról az Egy elveszett nyelv úgy tudósít, hogy – szerencsére – ellentmondásba keveredik önmagával, pontosabban a Nincstelenek uralta nyelvvel. Mert a regény elbeszélőjére nem vonatkozik az, amit a tanulmány szerzője fájlal is meg nem is, hogy a faluból kiszakadva könnyedén elhagyott a viselkedésmóddal együtt egy nyelvet is. Nem – az elbeszélő épp az ellenkezőjéről győz meg: nem vesztette el, vagy ha mégis, megtalálta gyermekkori önmaga s környezete nyelvét. És megőrzésre ajánlotta fel a különös hangzású dűlőnevektől a tájszavakon, szófordulatokon át a mondásokig őket, tekintet nélkül többségük illetlen, csúf, a szemérmet durván sértő voltára. Ízelítőül az ízléstelenségek közül lehetne ugyan idézni, mondjuk, a gyerekbosszantó „Mit bámulsz? Egyet fingok, elájulsz!” csúfolódást, az „Isten húzzék a faszára!” káromkodást és még annyi más hasonlót, mégis fontosabb kiemelni, ami közös jellemzőjük, hogy többségük a társas érintkezés során nem a közlés szándékával hangzik el, nem közvetít információt, az eszmecsere, a gondolkodás szempontjából üresjáratnak számít. Nem szünteti meg az elbeszélő vagy a hozzátartozói idegenségtudatát.

Ez oly erősen gyökerezik az alkatukban, főleg az anya esetében, hogy már-már annak az „emberborzalomnak” és annak a „könyörtelen”, „nem e világra való finnyásságnak” a ténye merülhet fel, amiről az Iszony, illetve róla szólva Németh László beszél. Tőle kölcsönözve ismételhetjük azt is, hogy a Nincstelenekkel egy házi antropológia íródott, családi példatárral. Talán ezt emelik ki a prímszámokra való gyakori hivatkozások is. Csak magukkal és eggyel oszthatók, amit kevésbé ridegen és szakszerűen Kosztolányi úgy mondhatna: „Ilyen az ember, egyedüli példány.” Mindezek figyelembe vételével aligha kockázatos kijelenteni: a Nincstelenek nem Jánkmajtis, Borbély Szilárd falujának regénye. Aki tehát, mint rövid ajánlójában az írótárs, Grecsó Krisztián úgy véli (Nők Lapja, 2013. szeptember 4.), hogy éppen „arról a világról tudósít”, ahonnan Móricz: a szegény Szatmárból, az téved a műfaj megnevezésében is, amennyiben – megengedően – szociográfiának nevezi. S olyan „fontos, szép és bátor munkának”, amely főleg azok kezébe való, „akiknek hiányoznak a népi irodalom leletei, akik tudni akarják, honnan jönnek és hová tartanak”.

A Nincstelenek: a külső világgal azonosítható dolgok, a fölismerhető „valóságok” olyannyira egy kialakulásban, érésben lévő tudat közvetítésével, az elbeszélő „ablakán” át mutatkoznak meg, hogy a regény egy család mintája lesz, nem pedig egy falué.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben