Mátyus Ferenc: Imakönyvbe írt levelek

Műfajilag is különleges Mátyus Ferenc (1920–1999) Imakönyvbe írt levelek című, 1945–47 között vezetett szovjet hadifogolynaplója. Valós címzettnek, feleségének írta negyvenhét levelét Kurszk, Riskovo, Rzsava, Obojany fogolytáboraiból a Kongreganisták Kézikönyvének sorai közé, az üres lapszélekre… Ami­kor fogságba esett, a felesége várandós volt. A ha­difogoly az 1945. október 22-i bejegyzés szerint az előző éjszaka poloskahadseregek által elfoglalt priccsén pontosan megálmodta: fia születik. Az álmot másfél évvel később, az 1947. május végén megkapott otthoni lap visszaigazolta: „Mindig azt mondtam a bajtársaknak, és azért imádkoztam, hogy először egy lapot kapjak, hogy ne kelljen bizonytalanságban utaznom, aztán elindulhatunk. A jó Isten ezt megadta, most meg vagyok győződve, hogy pár héten belül otthon leszek. [...] Nem aggódom a jövő miatt, mert velünk az Úristen, ki imámat meghallgatta, és ismét jelét adta szeretetének: Atyai gondviselésének. Csodálatos, hogy milyen pontosan tudatta velem [1945.] október 21-i álmomban kisfiunk születését.” Egykori foglyok, papok és civilek gyakran beszélnek-írnak, vallanak az ima erejéről, közvetítő energiájáról. A reménnyel folytatott, létfontosságú, örök levelezésünk confes­siói a népköltészetben is felhangzanak: „Vidd el, madár, vidd el, vidd el levelemet, / De nem igen messze, csak a tenger mellé, / Apámnak, anyámnak tedd az ablakjára, / Ablakjáról vedd el, tedd az asztalára” (moldvai népballada ).

Erős hitű Mátyus Ferenc előérzete pontos volt: „2 éves hitegetés után”, 1947. május 8-án a foglyok elindulhattak haza. A háború győzedelmes – és vesztedelmes… – befejezésére, a győzelem napjára, május 9-re emlékeztető szovjet ajándék volt a dátum? Vagy a véletlen hozta így? Most már mindegy ez is. Meg talán az is, amiről Szakály Sándor ír az utószóban: „Szerencsésen hazatért Hazájába, amely sajnos nem úgy ölelte keblére hadifogságból hazatért fiai többségét, ahogy az elvárható lett volna, de legalább hazatért.”

Bátorság kellett e különös levelezéshez. Majd szerencse is, hogy az imakönyvet a gyakori zabrálásokon ne szedjék el – akár csak azért, mert a háború utáni papírhiányban mahorkát lehet sodorni a kitépett lapokba.

Hazaérkezése után a levélnapló otthon, a pápai családi házban lappangott, és sorait a szerző középső gyermeke, az 1948-ban született Aliz mentette ki az imakönyvből 2011-ben, s közreadta három évvel később. Nyelvileg is erős a levélnapló, a szerző a kényszerű magyar–orosz nyelvi kavarodásban szellemes, új szavakat is alkot: „Éppen ma nagy esemény történt: a cseh, a jugoszláv, az osztrák legénységet összeszedték és hazaengedték, illetve a végzabra után kidavajozták őket az állomásra” (kiemelések a recenzenstől).

Nem kevés fogolynaplót, -emlékezést, Gulag­könyvet olvastam. Tengernyi szöveg, tengernyi szenvedés… Mégis, mindegyikben találok új kínt: „Az egész fogságban az a legkellemetlenebb, hogy nem tudja az ember a szabadulása idejét.” Kellemetlen… Milyen társasági szóhasználat! Mátyus Ferenc úriember volt. Amit másoktól is elvárt volna. Ez a várakozása ellenben ritkán teljesült. Fogságba is úgy került sokadmagával, hogy 1945. május 9-én egy vörös csillagos magyar hadnagy biztatására a Vas megyei Sorokpolányba mentek, hogy az igazoló­bizottságtól megkapják haza a papírt. Július 22-én már Iaşiban voltak, a széles nyomtávra átrakó pályaudvaron: „Milyen szépen hazamehettünk volna. Kocsival Szombathelyről. De hát, hittünk. 13 000-en csak itt! Egy magyar tiszt nem hazudik, ha vörös csillag van is a sapkáján. Hiába, az ember mindig tanul és tapasztal. Hogy hazudtak! Írást kaptok, mehettek haza. Ha hazajutok, azt sem bánom, hogy itt voltam. Tanul itt az ember. Ennek az iskolának is hasznát vesszük még az életben.” Nem tudom, milyen hasznát vette.

A pápai születésű szerző hazatérése után élete végéig az egykori iskolavárosban, Pápán élt: itt diszlokált az ideiglenesen hazánkban állomásozott szovjet déli hadseregcsoport 78. gépesített lövészezrede. Az utcákon, a boltokban megszokott volt a szovjet egyenruha. A szovjet tisztfeleség. Aranyfoggal, körömcipőre buggyant bokazsírral. Milyen érzés volt a fogolytáborból, a szovjet őrök közül a szovjet megszállók közé hazamenni és évtizedeken át köztük élni? Irodalmunk ezeknek az élethelyzeteknek a bemutatásával is adós. Alighanem már örökre.

A megtévesztés, a hitegetés, a hazudozás végigkísérte a hadifogolylétet, s nem ért véget utána sem. Hogy örültek a foglyok, amikor a szovjet sajtóból értesültek a magyar kormánydelegáció, Nagy Ferenc miniszterelnök 1946. április 9–18. közötti híres moszkvai utazásáról, a párizsi béketárgyalások előkészítéséről: „Április 13. Drága Kisanyám! Igaz, hogy a kormánydelegációnk 9-én, repülőgépen érkezett Moszkvába. Már a faliújságon minden magyar láthatja képen, Molotov és Dekamarov között Nagy Ferencet és Gyöngyösi Istvánt. Nézik is a bajtársak és reménykednek, könny csillog a szemükben. Az Izvesztyijából közölt kép és szöveg van kitéve, magyarra lefordítva. Valóban olyan fogadtatás volt, hogy nem hinné az ember. Egy kis, 8 milliós állam férfijait egy ilyen hatalmas birodalom ilyen megtisztelő, ünnepélyes fogadtatásban részesítse. A reptér piros-fehér-zöld zászlódíszben. Magyar és szovjet himnusz hangja. Katonai parádé, díszszemle. Nagy azonnal a mikrofonnál rádióbeszédet mond. Ez mind olyan felemelő dolog, hogy nyomorult hadifogolyszívünk nagyot dobban. Amikor Répánszki Sanyival lefordíttattam a szöveget, biztosra vettük, rólunk nem feledkezhettek el.”

A megtévesztés, a hitegetés, a hazudozás iskoláit járatták ki – nemcsak a levélnapló szerzőjével, hanem mindannyiunkkal. Katonazsákjában ezt a tudást hozta nekünk Mátyus Ferenc ajándékba.

A mából visszatekintve könnyű és keserű látni ezt a repteret a fogolybarakk falán. A Magas Tárgyaló Fél, a Szovjetunió kormánya, a szovjetizált Miska mackó impozáns, utolsó kiállítást rendezett mindabból, aminek formáját és tartalmát meg akarta semmisíteni. Kulissza volt a zászlódísz, mögötte gyilkos erők várták a rendező intését, hogy színre léphessenek, és a színpadról eltakarítsanak mindenki mást: tartott a felszabadulás. (Helikon, 2014)