×

Közösségi krónikák

Pusztai János távozására

Pomogáts Béla

2014 // 12
A napokban elhunyt Pusztai János közösségi krónikák írója volt: nemcsak az erdélyi magyarság krónikása, az egész nemzeté. Azoknak az íróknak a sorába tartozott, akik kétkezi munkásból (mint annak idején Nagy István és Asztalos István) váltak az irodalom jeles alkotó egyéniségeivé. Írói stratégiája is az imént említett erdélyi írók példáját követte: személyes vallomásainak közösségi – szociális és nemzeti – mondanivalója volt, köznapi tapasztalatainak távlatosabb és általánosabb ér­telmet kívánt adni. Ugyanakkor mindig arra törekedett, hogy ne maradjon meg a „valóságirodalom” világában: történelmi regényeiben szinte a romantikusok színeit idézve vizsgálta a magyarság távolabbi múltját, mitikus regényeiben társadalom- és történelembölcseleti vizsgálódásra törekedett, önéletrajzi írásaiban és „álomleírásaiban” (amelyek ugyancsak az önéletrajziság késztetése nyomán születtek) a saját sorsának tükrében ábrázolta az őt körülvevő nemzeti közösség köznapi küzdelmeit.

Kétkezi munkásként, majd üzemi lapok riportereként kezdte pályáját, mondhatni, a „maga erejéből” sajátította el a modern elbeszélő irodalom látásmódját és ábrázoló módszereit. Szinte egymást váltva volt újságíró és szerszámlakatos, hogy végül is a szépirodalmi alkotómunka körében találja meg hivatását. Mint újságíró igen hamar a román titkosszolgálat érdeklődési körébe került, a Securitate rendszeresen megfigyelte, több alkalommal tartottak nála házkutatást, rendszeresen kihallgatták a rendőrségen, nem csoda, hogy amikor erre alkalma adódott, már a romániai rendszerváltozás után, elhagyta Erdélyt, és Budapesten telepedett le – igaz, már korábban is csak Magyarországon jelenhettek meg művei. A magyarországi irodalmi környezetben is erdélyi író maradt, gyarapítva azoknak a számát, akik áttelepültek ugyan, mégsem adták fel erdélyi érdeklődésüket és identitásukat.

A „munkásirodalomtól” a „mitologizmusig”

Pályakezdő írásain természetes módon nyomot hagytak riporteri tapasztalatai, jóllehet egyik interjújában arról beszélt, hogy újságíróként nem tudott a valóság közelébe kerülni, mert a helyi politikai vagy gazdasági vezetők alig engedték az érdeklődő sajtótudósítót a kétkezi dolgozók közé. Ennek ellenére Ösvény a világban (1965) című első kötetében a „hivatalos” újságírásnál jóval hitelesebben mutatta be a munkások életét. Ezt részben annak köszönhette, hogy a valóságra, az emberek igazi gondjaira figyelve nem vette tudomásul a politikai követelményeket, részben annak, hogy az általa elbeszélt történeteknek személyes karaktert adott. Korai írásai a munkásélet újszerű ábrázolásával hívták fel magukra a figyelmet, nagyjából azt a szerepet töltötték be az erdélyi magyar irodalomban, mint Fejes Endre Rozsdatemetője a magyarországiban. Minden romantika nélkül mutatták be az üzemi munkát, az emberi személyiség lassú leépülését, s eközben arra figyelmeztettek, hogy ezt a folyamatot csak a tudatos küzdelem akadályozhatja meg. Illés szekerén (1969) című regényében e tudatos küzdelem társadalmi feltételeivel, célhoz érésének lehetőségével vetett számot. A regénytörténet egy üzemi lap munkája körül bontakozik ki, bizonyára személyes tapasztalatok nyomán: az író egy vidéki mezőgazdasági tudósításra kirendelt riporter hat napját beszéli el, ennek a beszámolónak a keretében ismerjük meg az élettörténet korábbi eseményeit. A fiatal regényhős az igaz­ságot keresve végezte munkáját, ennek során meg kellett tapasztalnia felettesei közönyét és gyávaságát, ők szüntelenül a hivatalos követelmények szolgálatára akarják rávenni az ifjú riportert, akinek így mindig áthághatatlan falakba kell ütköznie. A regény címe Ady Endre nevezetes költeményére utal: „Az Úr Illésként elviszi mind, / Kiket nagyon sújt és szeret, […] Gonosz, hűvös szépségek felé / Száguld az Illés szekere.”

Az általa választott út néhány esztendővel később határozottan megváltozott, Pusztai Jánosnak ugyanis fel kellett ismernie azt, hogy a maga társadalmi és közéleti tapasztalatait a hagyományos realizmushoz ragaszkodva semmiképpen sem lehet bemutatni, a nyíltabb társadalomkritika ugyanis eleve beleütközik az irodalompolitika szigorú tilalmaiba. Ez a drámai felismerés irányította érdeklődését a metaforikus és mitologikus beszédmódhoz, ennek nyomán jutott arra a meggyőződésre, hogy közéleti tapasztalatait, az emberi kiszolgáltatottság állapotát és következményeit merőben új, ámbár a modern irodalomban nagyon is jól ismert eljárással mutassa be. E regénypoétikai megújulás nyomán születtek meg A sereg (1978), Zsé birtoka (1979), végül Csapdában (1999) című regényei. Két világot állított szembe egymással: a totális önkényt és a totális alávetettséget, mindkét világban megszűntek az emberi értékek, elveszett az erkölcs és a kultúra, az önkény világában csupán az erőszaknak, az alávetettség világában csak a rettegésnek van szerepe. Pusztai műve „negatív utópia”, és mint ilyen Kafka és Beckett lidérces paraboláinak vagy éppen Bálint Tibor fantasztikus elbeszélő műveinek rokona.

A romániai – és mindenfajta – zsarnokság metaforájaként olvasható hármas regény jellegzetesen kelet-európai abszurd, vagyis szemben az emberi léthelyzetnek a 20. századi filozófiák, mindenekelőtt az egzisztencialisták (Sartre, Camus) által tételezett képtelenségével, egy adott történelmi-társadalmi állapot: a romániai rémuralom abszurditását mutatja be – a hatalom féktelen és kegyetlen mániákusaként bemutatott Zsé valóságos mintája természetesen a román diktátor alakjában keresendő. Az abszurditás kifejezésének (regénybeli ábrázolásának) külön nyelvezete van, ennek a nyelvnek a kialakítása az író eredeti nyelvteremtő leleményét dicséri. Erre a nyelvi-nyelvteremtő virtuozitásra mutatott rá Bertha Zoltán, midőn a hármas regény kifejezőeszközeire hívta fel a figyelmet. „A szinonimikus szóáradat – olvasom – mintegy utoléri a cselekvés dinamikáját és a cselekvés lehetőségeit. Az életmozgás minden pillanatát megnevező szófolyam nem felidézi, hanem pillanatról pillanatra megeleveníti a cselekvést, nem jelzi, hanem időben és térben szinte egyenlővé válva a valósággal írja azt le, szinte tökéletes valóságillúziót keltve. Ez az életté terjeszkedő megnevező jelleg kivételesen szuggesztív hatású.”

Történelmi regények

A hármas regény az abszurd irodalom poétikáját és nyelvezetét használta fel az adott társadalmi, politikai – és erkölcsi rend elutasítására. Ezt követve ismét fordulatot vett Pusztai János írói pályája, ismét egy regénytrilógia keretében, midőn közreadta a tatárjárás korában játszódó Futótűz (1984), Hamu (1992), Parázs (1996) című regényfolyamát. A történet az író szülőföldjén játszódik, hőse egy falusi kovácsmester, aki a falusi közösséggel együtt szenvedi el és győzi le a hatalmas megpróbáltatást, bizakodva abban, hogy a kisebb közösség és az ország is úrrá lesz a bekövetkezett pusztításon. Az 1241-es tatárjárás nemegyszer hagyott nyomot irodalmunkban, hogy csak 20. századi példákra hivatkozzam, Makkai Sándor Sárga vihar és Kodolányi János A vas fiai című regényei is ezt örökítették meg – természetesen időszerű figyelmeztetésként az ismét történelmi veszedelmekkel fenyegetett magyarság számára. Pusztai János regényéből is kiolvasható ez az aktuális mondanivaló, ő is úgy látta, hogy a magyarság, különösen szülőföldjének népe pusztító veszedelmeknek kiszolgáltatva él, erről a veszélytudatról kívánt hírt adni a regény. Valószínűleg a hatalom is észrevette mindezt, ennek tudható be, hogy a regénysorozat második és harmadik kötete csak a romániai politikai fordulat után jelenhetett meg. Az első kötet, amely még a zsarnoki korszakban látott napvilágot, csak megcsonkítva kerülhetett az olvasó kezébe, a magyar királyokra vonatkozó részleteket a cenzúra törölte, és a történetbe be kellett illeszteni egy román figurát.

A tatárjárás megpróbáltatásait idéző regénytrilógia a történelmi események hiteles bemutatására vállalkozott, a korábbi hasonló regényekkel ellentétben azonban nem a harci cselekményekre és állami intézményekre, például az uralkodó tevékenységére figyelt, hanem a társadalom alsó rétegének, a falusi közösségnek a megpróbáltatásaira. Mindezt a falusi társadalmat ábrázoló regények (például a népi irodalom szociográfikus jellegű faluképének) hagyományai értelmében végezte el, ennek a kis közösségnek a megpróbáltatásai nyomán alakul a cselekmény drámai karaktere. Csupán azt a rövid képet idézem fel, amely az elhagyatott faluban megjelenő tatár csapat pusztítását mutatja be: „Egyik kora délután László lekiáltott a búzában hajladozó apjának: Bejöttek! György a házikóhoz iramodott, László mellé kapaszkodott, vállát, mintha védelmeznie kellene, féltően átfogta. A város tompán morajlott. A morajból lónyerítések, marhabőgések, emberi hangok váltak ki. Hirtelen megkondult a harang, kétségbeesetten, megszakításokkal szólt. A kompkikötő környékén füstoszlopok támadtak. A füstoszlopok hamarosan megsokasodtak, kitüzesedtek. A lángok a szelíd, bárányfelleges eget rugalmas, görbe kardokként meghasgatták, vérét megeresztették. László arcát tenyerébe temette: Ég a házunk! György vállánál fogvást szótlanul magához szorította. A harangszó megszűnt, helyén sötét, feneketlen akna tátongott.”

Önéletrajzok

Az írói pálya, miként az eddigiekben láthattuk, több alkalommal vett fordulatot: először a személyes tapasztalatokban gazdag „valóságirodalom” epikai rendjét váltotta fel a mitologizáló politikai abszurd jelképes világával, majd ezt a „mikrorealista” történelmi regény ábrázolásmódjával. Ezután újabb írói fordulat következett, Pusztai János visszatért a „valóságirodalomhoz”, és terjedelmes írói memoárral lepte meg olvasóit. A nagyszabású (közel ezerlapos) beszámoló Önéletrajz címmel jelent meg 1999-ben, és három részből (Gyermekkor. Ifjúság; Ifjúság. Férfikor; Férfikor. Öregedés) épült fel a korai gyermekkori élményektől kezdve az 1989-es romániai forradalom eseményvilágáig kísérve nyomon az író tapasztalatokban, fordulatokban és tanulságokban gazdag élettörténetét. Az epikai szerkezetet az önéletrajzi irodalom (ezúttal is különösen a népi irodalom) hagyományai alakították ki, Pusztai János nem csupán eseményekben gazdag élettörténetét beszélte el, a körötte élő társadalmi és kulturális környezetről is részletes képet rajzolt. Ennek során igen gazdag beszámolót kap az olvasó az erdélyi irodalmi életről, a kisebbségi sajtó viszonyairól és a diktatórikus rendszer működéséről, természetesen azokról a személyes viszontagságokról is, amelyeket az írónak (mint az iménti vázlatos életrajzi összefoglalásból kitetszett) el kellett szenvednie. Kétségtelenül érdekfeszítő ez a kép az erdélyi irodalom belső viszonyairól, az író nem hallgatja el írótársairól kialakult kedvezőtlen véleményét sem, az erdélyi irodalom élettörténetével foglalkozó historikusoknak bizonyára figyelembe kell venniök Pusztai János emlékezéseit.

A nagyszabású önéletrajzi beszámoló után ismét egy tulajdonképpen rendhagyónak nevezhető és ugyancsak igen terjedelmes munka következett, a hat kötetből álló Nagy álmoskönyv 2000 és 2006 között megjelent sorozata. Ezek a könyvek tulajdonképpen maguk is az önéletrajzi műfaj körébe tartoznak, hiszen az éjszakai tűnődések és álmok tükrében az író köznapi élete: tapasztalatai, ismeretségei, küzdelmei jelennek meg. Ezek a kötetek elsősorban álmokról számoltak be, azokat az emlékeket, meglátásokat, képzelgéseket mutatták be, amelyek az éjszakai álmok igen tágas világában foglalkoztatták az írót, gondolom, nemcsak az álomképeket, hanem a képzelet éber állapotban tapasztalt működését is. Ezek az „álomképek” még kendőzetlenebb módon adtak számot Pusztai János élményeiről, tapasztalatairól, fantáziajátékairól és főként arról a nemegyszer elfogult és szenvedélyes véleményéről, amelyet a közélet, az irodalmi élet eseményeiről, szereplőiről alakított ki. Persze mindez az „álom” közegében (vagy ürügyén) kap kifejezést, ezért egyértelműen személyes és nem tárgyilagos természete van. Az „álmoskönyvek” sorozata szinte mindenről beszámol, amivel az elbeszélő a 2000-es és 2005-ös esztendő között találkozott, a beszámolónak, akár a naplójegyzeteknek, kronológiai szerkezete van, a kötetek felépítését ez a szerkezet szabja meg. Nincs könnyű dolga annak az olvasónak, aki valamelyik irodalmi vagy közéleti személyiségről, avagy eseményről kívánná rekonstruálni az író vélekedését, mindazonáltal a hat kötet így is izgalmas olvasmány, egy eredeti írói gondolkodásmód és érzelemvilág tükrében (alkalmilag „görbe tükrében”) mutatja be évszázadunk első néhány esztendejének olykor groteszk világát (vagy az erre épülő hiedelmeket).

Tulajdonképpen az „álmoskönyvben” használt naplószerű szerkesztés és előadás érvényesült Pusztai János utolsó művében, a 2009-ben megjelent Árpád háza című munkában, amely az író mindennapi tapasztalatait állította azoknak a hivatkozásoknak a távlatába, amelyek a magyarság korai történetét: a honfoglalás korát idézték fel. A terjedelmes munka, amely történeti, művelődéstörténeti és politikai fejtegetéseket foglal magába, tulajdonképpen szerzője eszmei panorámáját kívánta bemutatni, történelemszemléletét kívánta kifejezni. Ennek a panorámának és történelemszemléletnek természetesen erősen személyes jellege van, nemcsak a krónikaszerűen felidézett események, tapasztalatok, olvasmányok, beszélgetések kapnak hangot a könyvben, hanem mindenekelőtt az elbeszélő személyes reflexiói, következtetései, olykor indulatai.

Pusztai János gazdag, változatos és figyelemre méltó írói életművet hagyott hátra. Sajnos erre az életműre kevesen figyeltek fel, például Erdélyben Bretter György, Szilágyi Júlia, Kántor Lajos és Mózes Attila, Magyarországon Szörényi László és Bertha Zoltán. Valamennyien hiteles elemzések tükrében mutatták be az író munkáit. Egy terjedelmes kötetet lehetne összeállítani e befogadás­történet dokumentumaiból, hasznos lenne, ha egy ilyen kötet megszerkesztésére, összeállítására vállalkozna az erdélyi könyvkiadás. Az életmű változatossága és az alkotói morál következetessége mindenképpen jó példával szolgálhat a mostanában nemegyszer súlyos gondokkal küzdő irodalmi élet számára. Pusztai életműve nem került a kritikai figyelem előterébe, elkerülték az irodalmi díjak is, holott (ezt most őt búcsúztatva kell kimondanom) a Kossuth-díjnak sem vált volna szégyenére, ha Pusztai viselheti. A magyarországi díjazási politika azonban már csak ilyen.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben