Két ködlés között

Itt van az alkony, jó takaró, lepel,
fázós bolyhai közt hidegül az emlék,
Napjainkat sorra fölgyújtják az esték,
két ködlés között a harmadik lep el.

A gyúlt s gyűlt fény, fényárnyék elég nekem,
hogy kilépjek a ködből, a vak homályból,
újra forrás-közelem legyen a távol,
hogy magamig kísérjem az életem,

bár A te zenéd a csöndnek része immár,
várj és készülj, esteledőben is írjál,
légy, legyél a továbbírható idő,

légy, ami ezután jöhet; ami jő,
ami ma is fűre, sárra, földtenyérre
rajzolható; szeretet-szövetü béke.