×

…elvégeztem, amire rendeltettem

Emlékek Borbándi Gyuláról

Szakolczay Lajos

2014 // 12
A sors szigorú tréfája, hogy Borbándi Gyula (1919–2014), a magyar emigráció talán legjelesebbje nem érhette meg, mindössze két hónap hiányzott, születésének 95. évfordulóját. Így a tervezett, a barátokat, pályatársakat – fiatalokat és öregeket – tisztelgésre hívó könyvből emlékezés-kötet lett. Egy lezárt, nem akármilyen pálya summája. Szeredi Pálnak, a hűséges barátnak, a kötet szerkesztőjének köszönhető – a legmegrendítőbb írás éppen az ő tollából az író-történész utolsó napjait-óráit is rögzíti –, hogy a harminckilenc, vele együtt negyven emlékező (családtag, történész, író, könyvkiadó, kinti és benti művelődési körök képviselője) fejet hajthatott egy olyan pálya, mi több, egy olyan közéleti ember – mindig, minden esetben hosszú évtizedekig a hazát, az igazságot s a közjót szolgáló jogtudós, politológus – előtt, aki fáradtságot nem ismerve rádiósként (Gyulai Ernő néven – Szabad Európa), szerkesztőként (Látóhatár, Új Látóhatár) és kitűnő könyvek szerzőjeként is (A magyar népi mozgalom, A magyar emigráció életrajza, Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia) a haza üdvéért ténykedett.

Szinte mindegy is, hogy erkölcsi neveltetése, mély vallásossága, a ba, Magyarország fölemelkedésébe vetett törhetetlen hite indította-e el azon a pályán, amelyet sokan – volt, kiből a tehetség hiányzott, volt, kiből az akarat és a gerinc – nem tudtak megfutni. Ő azonban hallatlan munkabírással, sokfelé figyeléssel s kitartó szorgalommal bírta a próbát. Gondolkodását nagymértékben meghatározta, hogy a Nemzeti Parasztpárt kötelékébe tartozott (kisebb tisztségeket is viselt). Ám a Szabó Dezsőtől, fiatalkori legnagyobb élményétől nyert indíttatás – az Elsodort falu elementáris erővel hatott rá – sosem tette kirekesztővé. Hogy a müncheni Új Látóhatár, nemzedékek szemnyitogató folyóirata több politikai és irodalmi-művészeti irányzat képviselője volt, elsősorban neki, megértő – az értéket egybetoborzó – szellemének köszönhető.

Íme, Borbándi Gyula, a gyűjtő medence, a tenger.

Noha egy-egy neki nem tetsző, a közösség helyett magánérdekű célokat szolgáló vagy éppenséggel a tisztátalanságáról, zűrzavaráról híres „gondolkodásmód”, „irányzat” iránti kétségeit sosem hallgatta el – a jobboldali szélsőség éppúgy megkapta tőle, mint a baloldali –, befogadó természete és nyugodtsága nemzedékekre (nem csupán az emigráció nemzedékeire) hatott. Tudta erejét, és tisztában volt gyengeségeivel is. Kovács Andrástól, a Néma forradalom írójának unokaöccsétől tudjuk, hogy Borbándi a legjobb barátját, Kovács Imrét is, akire fölnézett, írásának stílusbéli hiányaiért baráti módon megfeddte – ő, a szerkesztő saját bőrén tapasztalta, hogy mennyit kell szenvedni egy jó, egy pontosan közlő mondatért –, ugyanakkor bölcsen elfogadta Püski Sándor A magyar népi mozgalom kéziratára tett javaslatait (ez utóbbiról Püski István vallott az Egy könyv születése című, levelekkel gazdagon illusztrált interjúban).

Borbándi, miként mondotta volt Lezsák Sándor búcsúbeszédében, A nyugati magyar emigráció szellemi organizátora volt, s ebben a szerepében mindent megtett – jó segítői voltak, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, és még ki tudja hányan –, hogy a hazától erőszakkal elszakított vonulat érvényesen beleszólhasson (annak ellenére, hogy nem vették figyelembe) égető dolgainkba (Trianon, „felszabadulás” – orosz megszállás, az 1956-os magyar forradalom, kisebbségi sors a szomszéd országokban stb.). A magyar koronától a doni hófehér pokolig, magunkra ébredésünktől különféle megvesszőzéseinkig fölöttébb hathatós történelmi leckét kaptunk az Új Látóhatár közleményeiből (a Borbándi szerkesztette Nyugati magyar esszéírók és a Nyugati magyar tanulmányírók antológiáról nem is beszélve).

Ám hogy barátunk „a magyar kultúra nagyköveteként” is tiszteltessék, a történelmi, politikai, szociológiai, népességtudományi stb. témákon kívül az irodalmat és a művészetet is magához kellett ölelnie. Szinte vágyta a tisztaságot, a rendteremtést, minthogy „alapvető jellemvonása az igényesség volt – viselkedésben, öltözködésben, stílusban, nyelviségben” (Balog Zoltán). Illyés Gyuláról írván is – állapította meg Mezey Katalin – saját gondolatának érvényességi körét rajzolta ki: „Az ő [mármint Illyés – Sz. L.] nemzetképe valóságos és racionális volt. Érdeme éppen abban rejlett, hogy a nemzet fogalmáról lehántott minden sallangot.” Summája – akarjuk, nem akarjuk, bármit mond is a divat – „a magyar magyarként ember”.

Fontos megállapítás, s ő külföldön is – leghosszabb ideig az NSZK-ban – eszerint élt. Szolgálta a magyar október ügyét – Szabó A. Ferenc tanulmányában szinte napról napra, óráról órára nyomon követi Borbándi és a SZER forradalmunkkal kapcsolatos megnyilvánulásait –, és talán úgy lehetett „a nyugati magyar irodalom bástyája, alappillére, és talán egyetlen méltatója” (Saáry Éva), hogy az őt befogadó idegen országban írott minden sorában is hazatekintett. Jelleme és munkabírása magyarázza, hogy ez a „hazatekintés” nála sosem valamiféle gesztus volt, hanem valaminő sokszorosan kiérlelt reformgondolat (az orosz iga ledobása után jó volna a semlegesség) kinyilvánítása.

Tanulmányértékű írások – Petrik Béla: Az őrző halálhírére; Szabó A. Ferenc: Borbándi Gyula az 56-os forradalom napjaiban; K. Lengyel Zsolt: Búcsú egy magyar szabadelvűtől; Tóth Pál Péter: A testnek lámpása a szem – képezik eme értékőrző láncolat gerincét. Ám a pontos, az elemzőtől megkövetelt vonalvezetés sem akadálya annak, hogy egy-egy emlékező szinte az érzelmeket megmozgató lírával fesse meg az eltávozott arcképét. Ebből a szempontból különleges figyelmet érdemel Tamási Orosz János Kertjeinktől a Borbándi-kertig című esszé-vallomása. Avval, hogy kimondatik: „…mégis vannak párhuzamos világok. A bolygó légkörén belül is, bármennyire hihetetlen, és az ózonpajzs egyik legfőbb felelősét úgy hívják: Borbándi Gyula” – megtörtént a csoda. Barátunk az univerzum része lett. „Ahol polgárként őrizzük s szolgáljuk a kert és önmagunk méltóságát, egyén és közösség szabadságra törő rendjét.”

Az csak természetes, hogy a közelebbi és távolabbi családtagok-ismerősök a szívükhöz közel állóban a munkahelyen és a családi életben is különlegesen érzékeny embert köszöntik. Ebből a vonulatból megrendítő a feleség, az író utolsó éveit megszépítő Juhász Olga vallomása. A címe – Égi utadon is fogom a kezed – ugyancsak jelzi eme kapcsolat mélységét. Skultéty Csaba emlékezését – a Szabad Európánál harminchárom évig munkatársak voltak – az egyazon gondolkodás és feladatvállalás élteti. Mi volt az a bizonyos feladat? „Gyuszinak az irodalom és a rádión kívül szinte az egész világra kiterjedő szellemi hálózat kiépítése.”

Ez volt az a nem akármilyen életművel hitelesített szellemi hálózat, amelyhez elismerésükkel, csodálatukkal – ösztönző erőt nyervén a Borbándi-univerzumból – többen csatlakoztak: a történész Salamon Konrád, Romsics Ignác, Molnár M. Eszter, Szakály Sándor, a bibliográfus Nagy Csaba, a művelődéstörténet-kutató Bakos István, az újságíró Faggyas Sándor, a történész-levéltáros Papp István. Mindenik emlékező írásából kiderül, hogy pályájukra bátorítóan hatott – ezt személyes találkozások is megerősítették – az Új Látóhatár szerkesztőjének életútja, példája. Papp írja: „Számára [mármint Borbándi Gyula számára – Sz. L.] nem a magyar múlt fényes panoptikumába tartozott Veres Péter és Kovács Imre, Bibó István és Szabó Zoltán, hanem eszményképeket, barátokat, vitapartnereket jelentett.”

Nem véletlen, hogy a levelezésével, dokumentum (könyv- és folyóirat)-gyűjteményével, előadásaival és publikációival, s nem utolsósorban látogatásaival az egész világra kiható Szerkesztő Úr nagy megbecsülést vívott ki magának az emigráció különféle művelődési csoportjaiban, egyesületeiben. Eme szellemi érhálózat fontosságáról ad hírt a magyarországi dr. Neszmélyi Károly (Népi Írók Baráti Társasága), a svájci Saáry Éva, B. Szabó Péter (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) és Szöllősy Pál (Európai Protesáns Magyar Szabadegyetem), a svédországi Szöllősi Antal (Északi Magyar Archívum), a hollandiai Bally György és Balláné Rózsa Katalin (Hollandiai Mikes Kelemen Kör), valamint Tóth Miklós és Farkas Flórián (Mikes Inter­national Alapítvány), és az amerikai dr. Kovalszki Péter (Magyar Baráti Közösség).

Jómagam akkor estem bűnbe, amikor első könyvem, a Dunának, Oltnak (1984) fülszövegében több magyar író mellett Cs. Szabó László, Faludy György és Borbándi Gyula nevét is említettem. Az akkori hatalom szemében mindhárom író, de különösképp a müncheni organizátor, Borbándi vörös posztó volt. Eme kis vallomásocska így vált az Aczél György-féle hírhedett főszerkesztői értekezletek elrettentő példájává.

Istenem, hol vagyunk már ettől az időtől! Az érték szerencsére nem ment veszendőbe, kiforogva magát érték maradt. Hogy mekkora érték, azt meggyőzően mutatja az …elvégeztem, amire rendeltettem című emlékezéskötet. Egyetlen fájdalmam viszont van, amelyet az idő szűkössége és jó pár pályatárs halála – a bécsi Hanák Tibortól és Szépfalusi Istvántól a sepsiszentgyörgyi Veress Dánielig hosszú az árnyékvilágból kiköltözöttek sora – sem nagyon magyaráz. A nyugati szerzőket leszámítva a vallomást tevők között egyetlen határon túli magyar író, történész, szerkesztő, kritikus sem található. Holott – akarjuk, nem akarjuk – a Borbándi-univerzumnak, mert az illyési ötágú síp jegyében formálódott, ők is kitörülhetetlen tagjai. (Barangoló, 2014)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben