Egy félelem értelmezése

(Játék Babits-sorokra)

Szétterjed a világvégi izgatottság,
mint a napnyugtával gerjedt űri szél,
alig látható még, csak a kerti rózsák
kontyán kelt valami finom reszketést.
Van-e még friss szellő eleven virágból?
életért szól, ki a kérdést fölteszi,
hisz a rózsa nyílni akar mindenáron,
szirmának nincsenek balsejtelmei.

Napjainkat sorra fölgyújtják az esték,
szép költői képbe rejtett rémület,
ha a naplementét, mint valódi tűzvészt
lobbantják világgá a hideg tüzek.
Mi lenne, ha minden napunk rommá égne,
vége előtt hullna semmivé a múlt,
mit adhatnánk akkor jövőnkért cserébe,
túl a sziszifuszi pincegrádicson?

Ahol a rozsdának nyíl virágoskertje,
ott keverte ki a mérges jóslatot,
s születésem táján jövőbe vetette,
így igazolhatom vissza Babitsot,
nem volt elég szó még a próféciához,
az iszonyat mai nyelven hiteles,
és nekem már nem a bevett Moszkva lángolt
minden alkonyatban, hanem Budapest.

Ami az elmúlás képzetét kiváltja,
az alkonnyal járó halálfélelem,
melynek rettenetét rögtön átruházta,
hisz a világ úgyis együtt vész vele,
s ha mégis megvirrad, s folytatódik holnap
az örök jelenben történő idő,
Oh lesz-e még jó íz ételben, italban,
szól a gége törött sípja messziről.