„A bárányok elérik a nagy tölgyfát”

„Az, amit »teremtő képzeletnek« nevezünk, nem egyéb, mint a képzelet odaadása: passzív teremtés. »Et incarnatus est« (»és testté lett«): minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne. Ennek az inkarnációnak a beteljesítése tökéletesen szellemi természetű, s akár az imádság vagy a szeretet, szabadon hatol be az idő legkülönbözőbb állomásaiba. Ha a »vallásos művész« mai rendeltetési helye egyáltalán megjelölhető: az egyedül a végletes türelem és a testvéri megosztozás pontja lehet.” (Pilinszky János: A „teremtő képzelet” sorsa korunkban)

A kiállításmegnyitón láthatatlanul jelen volt a több mint három évtizede halott költő, Pilinszky János, Hirtling István idézte meg, olvasta föl írását. Őszi fények világítottak be az üvegablakokon, fényfoltokat rajzoltak hallgató arcokra, a velük szembenéző festőállványra, rajta Kárpáti Tamás sötét aranyfényben izzó képe: Messze a mezőkön (2009), különös ködökben útszéli kereszt, áhítatba merülő, titokzatos alak, az Ima maga? A tárlat a 8. Ars Sacra Fesztivál székesfehérvári eseménye volt, a vendéglátó Spányi Antal megyéspüspök, rendező a Székesfehérvári Egyházmegye Kortárs Művészeti Gyűjteménye, kurátor: Reha György. A Messze a mezőkön című kép immár a gyűjtemény tulajdona.

Csöndes ember Kárpáti Tamás. Szentendrén lakik. A kapuja előtti kis téren Barcsay Jenő mellszobra vigyáz lépteire, ha hazafelé tart. Fehér kertfalán borostyán fut, a sötét levelek képeinek állandó szereplői. A ház hajdani kis vincellérház, a padlástérben fest. Szentendrén lakik, de saját világában él. Mintha ő maga bolyongana szelíd vándorként képeinek különös tereiben. A székesfehérvári megnyitón a 65 éves festőt barátja, Szigethy Gábor író, színháztörténész köszöntötte. Fölidézett egy régi történetet:

„Boldogan válogattam Tamás műtermében a képeket: kiállítást rendeztem és nyitottam meg húsvét hetében a győri katolikus gimnáziumban. Arra gondoltam: fénysorrendbe állítom Tamás bekeretezett álmait. Két alapvető tónus uralkodik Tamás képein: szürkén-feketén-barnán gomolygó köd és narancssárga-vörös izzású fénycsóva… A hosszú fal elé támasztottam a képeket, az első a legsötétebb, az utolsó a legfényesebb: tizennégy kép. Akkor már tudtam: ez a tizennégy stáció. Csak a tizenharmadik festménnyel volt gondom. Eredeti, Tamás adta címe: Zsálya. Nem tudom, milyen a zsálya, Tamás azt mondta, e szó hangulatát érezte rokonnak a képpel. Feleségem szerint a kép címe: Kalapos hölgy útszéli kereszt előtt. Számomra ez a kép akkor és ott az utolsó stációt jelentette: A hatodik óra. Ideiglenesen ez lett a festmény címe. Aztán örökre: a kép – állandósult boldogság – már otthonunk falán hirdeti mindennap a feltámadás bizonyosságát.” (Szigethy Gábor: Főhajtás. Tamás, a hívő)

Kárpáti Tamás képein átléphetünk egy valóság feletti, szellemi térbe, ahol minden lehetséges: lebegünk, elvész a súlyunk, megtisztulunk végtelen csöndjük, alázatuk által. A festő a hitet próbálja megérinteni, a megfoghatatlant, az anyagtalan és mégis hatalmas létezőt. Festményei a látható és a láthatatlan határán egyensúlyoznak. Kötéltánc? Igen. Ott jár, ahol az idős Turner járt fényködös tengeri tájain, ahol Watteau selymes-szomorú ligetei muzsikálnak, ahol Gulácsy ciprusai nőnek, rózsái hajladoznak. Festői attitűdjét talán megközelítik Ady Endre sorai: „Meg-megállok, mint alvajáró / S remélni akarok / S szent káprázatokban előttem / Száz titok kavarog.” (Hiszek hitetlenül Istenben)

Korábbi munkáit nézve, s a legújabbak egy részét, az első szó, ami eszünkbe juthat: a ragyogás. A nap színei. Izzó mélysárgák. Az alkonyat vörös-arany fényei. A Kárpáti-féle mélyarany ragyogás belső izzás, a képek a lélek fényeivel világítanak. Fényszárnyú, hunyt szemű angyalok, fájdalomba merevedő Krisztus-testek: lángolnak a képek. „Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni, / ki merészel közülünk? S ki merészel / a csukott könyv leveles sűrűjében / ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?” (Pilinszky János: Introitusz)

Kárpáti Tamás merészel.

Sötét mélyarany a Harmadnapon című kép (1996) feltámadt, szomorú Krisztusa, testén már alig égnek a sebek, a kínba tört arc már szellemarc, nem földi emberé. Érezni rajta azt az elragadtatást, szinte transzközeli állapotot, amelyben a festő dolgozott, amellyel próbált a Titok mélyére hatolni. Az újabb „arany” képeken a korábbi fájdalmas torzítások mintha elsimulnának, szelíd megbékélésbe hajlanának. „Világok, csupa félelem / és csupa alázat vagyok.” (Pilinszky János: Kiért, miért)

Missa – mondja egyik képének címe (2012). Ite, missa est – egészítjük ki gondolatban. Az ókorban, a sokistenű Rómában hivatalos formula volt, ezzel zárták be a császári kihallgatásokat, ezt mondta a bíró a tárgyalást berekesztendő, így értek véget a szertartások. A keresztény világban a latin nyelvű mise végét jelezte: „Menjetek békével”. A Missa című kép talán mindebből őriz valamit. A mélyarany ködben elmosódó keresztfa jelzi, megtörtént az áldozat, az elbocsátás a földi világból, a kereszthez dőlő magányos alak talán János, a kedves tanítvány, az itt maradó. A búcsú képe ez.

Didimusz (2012). János apostoltól tudjuk, ki ő. „Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, vagy melléknevén Didimusz [a kit Kettősnek hívtak – fordítja le Károli Gáspár] nem vala ő velök, amikor eljött vala Jézus. / Mondának azért néki a többi tanítványok: Láttuk az Urat. Ő pedig monda nékik: Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyeibe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem.” (János evangyélioma, 20:24,25)

A kép vörös-aranyában lehajtott, sötét rajzú profil, már érintette a sebeket, már elmondta a felismerés szavait: „Én Uram és én Istenem!” Már meghajtotta a fejét a Bizonyosság előtt. Önarckép volna? A mindenkori, mindennapi ember képe? Egy közülünk? Botladozó, kételkedő? A Kárpáti-féle jellegzetes, arany-vörös sugárzás minden képen más és más. Átszellemíti, fénnyé oldja Szent János alakját (Szent János, 2012). Az alázat, a hűség szelíd fénye tűzvész utáni, baljós vörössé változik az Elkárhozott tájon (2014), elsüllyed benne, alig érezhető egy fuldokló arc, a kárhozat tüzében égő lélek? Bukott angyal? Vagy csak képzeljük, nincs is ott senki, csak pernyeként hulló levelek s egy koponya sápadt foltja.

Kárpáti Tamás a sejtetés mestere. Képei előtt, ha akarjuk, ha nem, gondolkodnunk kell. Stigma című képén (2012) az arany ködben – táj vagy az Idő maga? – a lebegő alak talán Pál apostol volna, aki ezt mondja: „Senki nékem bántásomra ne legyen, mert én az Úr Jézusnak bélyegeit hordozom az én testemben.” (Pál levelei a Galáczia-beliekhez, 6:17, Károli Gáspár ford.) Vagy Assisi Szent Ferenc volna, akinek testén 1223-ban az itáliai Verna-hegyen, imádkozás közben megjelentek a stigmák: Krisztus sebei? Vagy a hit stigmáit elfogadó, mindenkori hívő volna? A Szent bor című képen (2011) talán egy angyal, talán egy szent, talán egy lélek áll a mély arany-vörösben, a szent bor: Krisztus vérének színe izzik a levegőben, s jelképes rózsák hullanak.

„Lehullott a Jézus vére, / A szent keresztfa tövire, / De a földön nem marada, / Mint piros rózsa, kinyíla” – énekelte Demeter Antalné Jánó Anna a moldvai csángó faluban, Lészpeden 1963-ban Kallós Zoltánnak.

És sötétbe hajlik a mélyarany a Vigilia című képen (2009), mintha távoli harangszóra figyelne a hunyt szemű arc, az esti áhítat ideje ez. A régi Rómában az éjszakai őrséget hívták vigiliának, a kereszténységben az ünnep előestéjét, a húsvétvasárnapra virradó éjszaka szertartását. Székely falvakban valaha a hívek virrasztva várták, hogyan kel föl az éjszaka sötét sírjából a nap, a Lumen Christi, Krisztus világossága. Katolikus, református vidékeken egyaránt szokás volt, a csíksomlyói pünkösdi búcsún ma is él.

Ahogy az idő múlik, mintha egyre élesebb lenne a kontraszt Kárpáti Tamás képeinek két vonulata: a sugaras aranyban fénylő és a sötét ködökbe bújó képek között. Vagy mindig is ott volt a fény mellett az árnyék? Mintha újabb időkben sokasodnának az árnyak. „Az ember / fél magától // sötét vizekben / gázol.” (Kiss Anna: Holt sólyommadár)

A Szent vihar című sötét képen (2010) a sugaras arany halvány fényfolttá zsugorodott – a kegyelem jele mégis? Az orkán utáni csöndben, eső mosta frissességben fekete ágak hajlanak, sötét levelek között szél tépte rózsák pirosa, koponya fehér foltja a földön: memento mori – „emlékezz a halálra”. A keresztény művészet két évezredes koponyamotívuma újra és újra fölbukkan Kárpáti Tamás baljóslatú, elvarázsolt kertjeiben. És megjelenik Szent Rókus, a 14. században élt csodatévő ferences szerzetes (Rókus, 2011), pestises betegek ápolója, a pestisbetegek későbbi védőszentje. Aki Piacenzában maga is elkapja a szörnyű kórt, a rettegő polgárok kiűzik a városból, az erdőbe menekül, ahol csodaképpen forrás fakad a számára. A forrás ma is él. A képen a szenvedő Rókus sötét testén talán a betegség piros foltjai, lent, talán a szent forrás vizéből virágok nőnek. Az alázattal viselt szenvedés borongós képe ez. Az 1796-ban Pesten fölépített járványkórház a mai napig Szent Rókus oltalma alatt áll.

Fekete test a Golgotán az Epe című kép (2012). Elvégeztetett. Piros vérfolt a sötét égen. Az erdélyi Feketetón a mai napig éneklik az „Én nemzetem” kezdetű nagyböjti éneket, a haldokló Krisztus szavait: „A pusztában itattalak, / És mannával tápláltalak, / Te epével itattál meg, / És ecettel kínáltál meg.”

A Gyász című kép (2014) mélysötét terében alig érezni a keresztfa (vagy sírkereszt) tövébe hajló csöndes alakot. Rózsák lefelé szálló piros foltjai, Krisztus vére? Golgota vagy mindenkori temetőkert? Fekete Szent János a Koponyák hegyén vagy a mindenkori gyászoló ember? Többértelmű kép, mint Kárpáti Tamás minden képe. Nekünk kell továbbgondolnunk, vagy csak érezni a hangulatát, mint az Ördög kertje (2012) baljóslatú, fekete ágrengetegének, amely fölött fenyegető, vörös izzás, pokolfény a lemenő nap.

A Kos című, nagyméretű kép (2014) fekete terében tűzfény lángol: megvilágítja a kost, amelyet az ótestamentumi pátriárka, Ábrahám végül fia, Izsák helyett öl meg, s mutat be égő áldozatul Istennek. (Bár az ótestamentumi történetre csupán gyanakodni lehet, konkrét utalás természetesen nincs rá. De így is gondolhatjuk.) Ábrahám és Izsák története, a feltétlen istenhit és az apai szeretet drámája évszázadok óta fontos témája a keresztény művészetnek. Caravaggio, a 16–17. század fordulóján a reneszánsz mértéktartást felrúgó itáliai mester képén horrorba hajló jelenet: az üvöltő Izsák nyakát már-már elvágó Ábrahám, a kezét az utolsó pillanatban visszafogó angyal mellett az odatévedt emberszemű kos gyanútlan, derűs nézelődő, a többiekkel egyenrangú szereplője a drámának. Chagallnál, a játékos szürrealizmus orosz–francia mesterénél a kos elhanyagolható mellékkörülmény, alig látszik a háttérben, míg a 17. századi holland aranykor legnagyobb mestere, lélekfényű képek festője, Rembrandt Ábrahám áldozata című képén meg sem jelenik. Holott vitathatatlanul az övé a legszomorúbb szerep a történetben. Kárpáti Tamás minden képén az ártatlanokra, a szelídekre, a szenvedőkre figyel, ezért nem meglepő, hogy nála viszont a kos a főszereplő (mármint ha erről a kosról van szó a képen), nincs Ábrahám, nincs Izsák, nincs angyal, csak a leendő áldozat, talán már összekötözött lábakkal, a halál, a vér, a tűz színeiben.

Az utolsó két-három évben – úgy tűnik – új szín jelent meg Kárpáti Tamás palettáján, tényleges és átvitt értelemben is. Halvány gyöngyházfényű, leheletfinom kicsi képek születnek, amiket talán kép-haikuknak lehetne nevezni. A pár soros, halkan csendülő japán versek, éppúgy, mint Kárpáti Tamás kis képei, a kevéssel sokat mondás apró remekei. Előjátékuk talán a Faggyú című nagyobb kép (2011): halvány zöldesszürke, viaszos fényű kert, a memento mori koponya inkább elhullajtott karneváli maszk, majdnem-arc.

Szürke, ködös látomás a Szent kapu című kis kép (2013): a porta sancta tágabb értelemben minden templom kapuja, itt talán egy falusi kistemplomé, fehér rózsák foltjai peregnek lefelé előtte. „Fehér rózsa, Mária, gyöngyökkel gyökereztél…” – imádkozta Bukuri Prezsmer Mária Erdélyi Zsuzsanna gyűjtésében. De lehet, hogy ez a Máté apostol által emlegetett „szűk kapu”, az üdvösségé, „a mely az életbe visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt” (Máté evangyélioma, 7:14, Károli Gáspár ford.).

A bárány-jelkép fontos Kárpáti Tamásnak. Misztikus tájain néha báránykoponya fehérlik, a Bárányé, aki – János evangélista szavaival – „elveszi a világ bűneit”. A kép-haikukon inkább szelíd hangulatok hordozója. A bárányok inni mennek egy 2013-as kicsi képen: finom, zöldesszürke derengésben mintha virágok piros foltjait sejtenénk, s mintha bárányok fehér foltjai ereszkednének lefelé egy domboldalon. És A bárányok elérik a nagy tölgyfát (2013): a halvány, zöldesszürkén gomolygó ködben mintha hatalmas fa lebegne, alatta tünékeny, fehér foltok az alkonyatban – bárányok? Ködpamacsok? Bárányfelhők? És Matsuo Basho, az 1643–1694 között élt költő haikujának hangulata: „Elhalt a harang. / Elszállt a virágillat – / leszállt az este” (Rácz István ford.).

A Görög táj (2014) meleg, gyöngyházfényű alkonyat. Köd gomolyog, a fölszálló párában alig érezni a hegy tetején a fehér oszlopokat, rajtuk architráv darabja, talán egy templom két és fél évezredes maradéka. És végül: Athén romjai (2012). Mintha minden feloldódott volna a selymes derengésben. Talán látunk, vagy inkább sejtünk egy fehér oszloptöredéket? Vagy egy fehér koré-szobor maradéka lenne? Körülötte ezüstös olajfaliget? És átsejlik a ködön a nap halványpirosa. A látható és a láthatatlan határán vagyunk. Talán beszélni sem illik e kép előtt. Talán egy szó is megtörné a varázst. Vagy vers is megközelítheti a kicsi képek hangulatát? „valami a szélből / fölmerül / hívatlan // valami a lélek / földjén / halhatatlan.” (Kiss Anna: Valami a szélből)

Mégis, Kárpáti Tamás képeit a csönddel tisztelhetjük meg leginkább. Amelyben legfeljebb fuvolaszó hallatszik. Figyeljünk rá.