×

Babics Imre: Gnózis

Pienták Attila

2014 // 12
Babics Imre új kötetéről írni bármit is: kellemetlen feladat, ugyanazért, amiért kézbe fogni és olvasni is kellemetlen a könyvet. Jobb is az elején tisztázni: hiába tüntet vaskosságával, első pillantásra tiszteletet parancsoló terjedelmével, a Gnózis fércmű, súlytalan és jelentéktelen. Még csak nem is bosszantó, talán alkotás-lélektanilag méltó a figyelemre: egy önkontrollját vesztett szerző terjedelmes ámokfutását kapja kézhez az olvasó, így azután a könyv nem érdemel higgadt kritikai tiszteletet, éppen azért, mert az író sem tanúsít figyelmet az olvasó iránt.

„Ének”, szól az alcím (megjelölés?), de minek az éneke? Azon túl, hogy néhány ihlettelen, jelentéktelen költemény szerepel a könyvben, pusztán a szintén értékelhetetlen prózahalmaz tömegét kapni. Egyszeri, valamennyire szellemes ötlet a prózát monotonul kopogó daktilusokban-spondeusokban megírni. Működik ez, körülbelül másfél oldalon át. De nyolcszázon keresztül? Egyáltalán nem nevetséges: szellemtelen és buta.

S valóban: minek az éneke? A Gnózis ugyanis nem szól semmiről. Semmiről, amiért érdemes volna kinyomtatni egy kéziratot. A szerző önszerelme, tehetségtelen és – kimondható – beképzelt „gnózisa”, mely még egy lektűrszerző báját is nélkülözi: ez valóban semmi, pontosabban az író magánügye. Az író magánügye azonban csak akkor értékelhető, ha olyan színvonalon írja meg, hogy az olvasó ügyévé is váljék. Babics műve egy pillanatra sem válik azzá, elsősorban az említett írói figyelmetlenség, tiszteletlenség miatt. Az alkotói narcizmussal semmiféle gond nincs, amennyiben megfelelő, vagyis nagy tehetséggel párosul – esetleg illő szerénységgel. A Gnó­zis szerzője híján van az utóbbiaknak.

Valóban az öntetszelgés az, ami értékelhetetlenné teszi ezt a könyvet. Bárkinek, aki írásra adja a fejét, szíve joga annyi vázlatot, kísérletet papírra vetni, amennyit csak jónak lát, ám egy kötet kiadása már önfegyelmet kíván a szerzőtől: mindenekelőtt a szelektálás kötelességét, azután szerkesztői tudatosságot. Nyilvánvaló, hogy az alkotó ember határtalanul szeretné a világra zúdítani alkotásának teljét, éppen arról van szó azonban, hogy a műkedvelőt ez választja el a művésztől: az önkritika, a tulajdon alkotások feletti szigorú kritika, illetve az akármilyennek is képzelt közönség iránti tisztelet. Nem alázat: ezt a szép fogalmat sajnos elkoptatták már. Tisztelet: az előadóművész megtiszteli azzal a belépőjegyet váltó közönséget, hogy nem áll készületlenül, lomposan a színpadra. Ha úgy érzi, és lehetősége van rá, lemondhatja az aznapi előadást. Az író kötelessége ugyanez, és abból a szempontból, hogy alkotómunkája nem a nyilvánosság előtt zajlik, voltaképpen könnyebb is. A készületlenséget, igénytelenséget azonban ő sem engedheti meg magának, vagy ha megengedi, hát mondja le az előadást, azaz eszébe se jusson kéziratát kiengedni a kezéből.

Az írói önfegyelem teljes hiánya jellemzi ezt a szövegtengert. Látszólag hatalmas univerzummal szembesülünk, melyet valami magasabb értelem jár át, de valójában rendetlen és kellemetlen itt minden: a verses betétek versként egyszerűen gyengék, a prózára nézve már az is dicséret volna, ha dagályosnak neveznénk, de nem nevezzük, mert egyszerűen suta és soha véget érni nem akaró. Ahol a könyv szellemes akar lenni, ott jobb esetben is csupán megmosolyogni való, ha nem egészen a jópofáskodáig kellemetlen (mint például rögtön a kötetet nyitó „verses gyorsregény”, melynek apró „fejezetei” a klasszikus elbeszéléseket idéző „melyben…” formulával kezdődnek, hogy azután többségüket egy-egy végtelenül bugyuta kínrímes sorpár rekessze be). Ha feltétlenül párhuzamot akarunk keresni, Hajnóczy Péter utolsó kötetének, az egyébként kitűnő Jézus menyasszonyának egyik darabja, A parancs jut eszünkbe: kesze-kusza, fegyelmezetlen szöveghalom az is, de egyrészt nincs negyven oldal sem, másrészt a Hajnóczyt jellemző intellektualizmus révén jóindulattal akár kollázsként is értelmezhetjük. (Érdekes, hogy A parancs éppen úgy tartalmaz képi elemeket, mint a Gnózis – ezzel persze nem állnak magányosan a magyar irodalomban –, igaz, az utóbbi könyvben szereplő néhány képről a jó ízlés kedvéért ne emlékezzünk meg részletesebben.) Babics könyvét ezzel szemben nem jellemzi intellektualizmus, sem humor, ezektől függetlenül pedig úgy általában semmilyen néven nevezhető esztétikai minőség, csupán valami végtelen céltalanság.

Mielőtt befejeznénk ezt a rövid recenziót, nem szándéktalanul szeretnénk felidézni egy irodalomtörténeti epizódot. 1919 elején látott napvilágot a grúz hősköltemény, Tariel magyar fordítása. Babits Mihálynak jutott a feladat, hogy a Nyugatban ismertesse a kiadványt – szavai figyelemre méltóak: „Papírínség van, nyomdadrágaság – de azért ma is jelennek meg bizonyos pazarságú könyvek.” (Lesújtó kritikáját bárki elolvashatja.) Utóbb hozzáteszi: „Micsoda luxus ez?” Nos, napjainkban, ha papírínség nincs is, nyomdadrágaság van, a pályázati rendszertől függő magyar könyvkiadás pedig mindenki számára ismeretes. Babics Imre nagyon akarhatott könyvet írni, meglehet, valamiféle opus magnumot, s bizonyára rendkívüli munkája fekszik a Gnózisban. Munkája teljes kudarcot vallott. És bizony – Babits megjegyzésére is hivatkozva – nem csupán az ő alkotói fegyelmezetlenségén, hanem kiadói melléfogáson is múlott, hogy ez a mű sajnálatos módon megjelenésre került. (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, 2013)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben