×

A hétfő

Szathmári István

2014 // 12
Nekem a hétfő a halálom, uram. Már kettőkor, háromkor mocorogni kezdek az ágyban, rémálmaim rendre felébresztenek, folyik rólam a verejték, lucskos az ágynemű, akárhova nyúlok, a fejem lüktet, kidagadnak a halántékomon az erek, majd hirtelen újból álomba bukom, a szokásos, persze hogy keresek, keresek, valami tárgyat, ösvényt, utat, kijáratot, tantermet, naplót, iratot, és csak le-föl, körbe-körbe, mint egy ketrecbe zárt állat, mert az is, ketrec, kalitka nekem a hétfő, maga a halál, de még nem kell kelnem, forgolódom a mindenek határán, és elképzelem, könnyíteni kéne, igen, egy vágással, szúrással mindezen. Csak egy pillanat, és kész, uram. De nem teszem persze, gyújtom a villanyt, még egy óra, kettő, és eljön, eljön valóban értem a hétfő, és utána a többi, szép sorjában, fegyelmezetten. Kirángat az ágyból a hajamnál fogva, de azért megcsusszannak ujjai, mert vizes mindenem, uram, akárha fürdőből jönnék, az isztambuli hammamból, ahol olyan sűrű a pára, a gőz, hogy alig lát az ember, csak érzi, érzi, csorog, nedves a teste és a lelke, és jó is ez, igen, nem vágyik a napra, a szárazra, mintha szabadulna félelemtől és rossztól, folyik le róla a méreg, a salak, tisztul kívülről, belülről, de ez a hétfő nem ilyen, uram, a szívemet akarja, még akkor is, ha néha akadályba, akadályokba ütközik, kéri, húzza, magáénak véli tudni, birtokolja, okkupálja, könyörtelen, elszánt, nem adja fel, kemény legény ő, kemény a gáton, ágálok, de minek, megadom magam. Kikászálódom az ágyból, fejemben zúg az összevisszaság, hogy majd kiket is látok, és hol és miért, és mit is kell csinálnom, ki jön be, ki keres, ki számít rám, és arcok jelennek meg előttem, akiktől borzongok, igen, közben nekimegyek a szekrénynek, a fotelbe botlom, leverem az asztalról a vázát, és érzem, a fal is már nagyon közel, le kell hogy üljek, nagyon a konyhában vagyok, se madár, se állat, még az agyament szomszéd is alszik, nem posztol velem szemben a körfolyosón, mint szokott, és ilyenkor motyog magában, szent szövegeket idéz, és ördögnek lát, biztos vagyok benne, lehet, hogy többnek is egyszerre, benne van a szemében, a nézésében, hogy igen, itt egy sátán, itt van, és meséli nekem, és másnak is, hogy sót szórok a küszöbére, meghintem azt, mint porcukorral a kalácsot, meg furcsa folyadékkal kenem be a kilincset meg az üveget az ajtón, és akkor szagolgatja az ujjait, hosszasan, mint egy régi olasz filmben a hektikás atya, átszellemülten, élvezettel szívja be annak a valaminek a szagát, ami nincs, persze, csak az elméjében fogan meg a gyalázat, a botrány, a skandalum, és ott burjánzik, akárha örökre nedves lenne a föld. Átkokat szórhat felém, és ez napról napra mélyül, pedig szerény kis emberke volt nem is olyan rég, egy nagy varróüzemben dolgozott, hosszú, kopott centi lógott a nyakában, ipari gépek mellett ücsörgött, és csattogva, zümmögve varrta, szabta a ruhákat, nőit, férfit, még ballonokat is készítettek, mesélte nekem a békeidőkben, egyszer meg is jelent az egyikben, hatalmas volt, óriási, a kicsiny emberke teljesen elveszett benne, szinte botladozott, amikor ment, és ő is érezhette, hogy nem stimmel valami, de mégis büszkén húzta ki magát, dagadozhatott odabenn a melle, szomszéd úr, mondta ott a gangon, ezt ünnepeljük meg, és akkor kirobbant belőlem a nevetés, nem tudtam leállni, megállni, megremegett a pohár a kezében, és azt hiszem, akkor dönthette el, akkor ítélkezett velem kapcsolatban, pedig utána még egy jó ideig kedves volt hozzám, már-már negédes, igen, leszedte a száradó ruháimat az állványról, és bevitte, kivasalta, és úgy helyezte vissza, zavarban voltam, nem tudtam mit kezdeni ezzel, közben azért formálódott bennem a gondolat, a sejtés, hogy nem egészen őszinte ez, és ahogy néztem, figyeltem a szemét, az arcát, rezdüléseket, rándulásokat véltem felfedezni, és amikor egyszer nadrágot próbáltam nála, és szurkálta, nyomogatta be a gombostűket az anyagba, és hát én ösztönösen izegtem-mozogtam, hirtelen harsányan felkiáltott, ne féljen, nem erőszakolom meg, és nem bírtam nevetni ezen, még kényszeredetten sem, és utána nem beszéltem vele egy darabig, de hát mégiscsak előkerült, kibújt a lakásból, akár valami kis reszketeg ürge a lukból, de most nagynak és fontosnak érzi magát, mint a hétfő, uram, aki, ami kiráncigált az ágyból, ülök a széken a konyhában, és csorog le rólam minden, bár így volna, igen, teljesen így, végleg elcsorogni, elfolyni valahová, főzöm a teát, forr, majd gőzöl a víz, bámulom a párát, az arcomon érzem a meleget, a hőt, és egy pillanatra azt hiszem, fiatal vagyok és erős, de ez csak egy rövid, nagyon rövid érzés, igen, efemer, tiszavirág-életű, mert ott van a szörny a sarokban, megkerülhetetlenül.

A szomszéd még a békeidőkben egy orosz nőről is beszélt, Szvetlanáról, aki a Kárpátok lejtőiről érkezett hozzánk vörösen, kifestve-rúzsozva, hószínű bőre volt, és fűzöld mandulaszeme, és édesen csacsogott, kissé raccsolva, és mosolygott örökké, arcának almácskái ide-oda gurultak, szinte sütött, ha a közelébe mentél, mesélte a szomszéd, tüzelt állandóan, igen, türkiz kosztümökben járt, afgán selyemsálat tekert a nyakára, körmei tűzpirosak voltak, hát ez volt a Szvetlana, uram, és a nevetése, de inkább kacagás, hol lányosan izgató, hol teljesen felkavaró, akárha jégcsákánnyal döfködnék az ember hátát. Nem lehetett nyugton maradni mellette, állandóan vibrálásba hozta a körülötte lévőket, mozgásba, hogy nem tudtak leállni. És ez a nő jóslással is foglalkozott. Különös borítójú, fedelű könyveket cipelt a nagyüzemi varrodába, a zakatoló, izzadó, zörgő, olajbűzös gépek közé, és ha az ideje megengedte, vörös, vastag szálú haját megrázva, egyesek szerint valódi sörénye volt, mormolni kezdett a könyvek fölött, így a szomszéd, és ilyenkor a szeme elködösödött, mintha párás üvegen keresztül nézné a világot, az arca teljesen kisimult, és mindenki tudta, észlelte, ő már nincs itt nagyon. Lehet, hogy épp a Kárpátok fölött lebeg, vagy egy titokzatos csillag puha porába lép, miközben a megkergült varrógépek kelepelnek mindenütt. Egyszer nekem is jósolt, mesélte a szomszéd, pedig ellenkeztem, szinte harcoltam ellene, valahogy mégis belerántott, igen, belehúzott, -lökött a hálóba, a hálójába, hosszasan nézett, vizsgált, tanulmányozott, szinte égette a bőröm, és akkor már világos volt, igen, nem menekülhetek, még ma is szégyellem magam, belepirulok, ha eszembe jut, azt mondta, szinte parancsolta, ülj le, ülj le arra a székre, és gondolj arra, hogy teljesen egyedül vagy, nem itt, hanem valahol messze, és akkor tényleg úgy éreztem, senki, semmi sem vesz körül, otthon vagyok a havasok alatt, és érzem anyám kiskertjének, fűszernövényeinek illatát, és a közeli patak csobogását is hallani véltem, és a játszó gyerekek zsivaját is, igen, megmagyarázhatatlan nyugalom vett rajtam erőt, és akkor azt mondta a Szvetlana, visszatérsz még egyszer oda, ahol most leledzel, látni fogod kék szemű kisfiad, aki most már komoly, derék, erős férfi, és anyádat is látod, de csak egy pillanatra, és tudni fogod, ez csak emlék, az emléknek a képe, és hívni fognak a rokonok, esküvő van, hogy menjél be velük a templomba, de te ellenkezel, csökönyös vagy, oda ne, nem, mert az bűn, igen, mert te igazi hívő vagy, te másképp hiszel, másmilyenül, így a Szvetlana a szomszédnak, aki megrendülten ült a roggyant széken, mint mesélte volt nekem a békeidőkben, és fel akart ugrani, pattanni, kereket oldani, de nem ment, nem sikerült. És utána, nemsokára tényleg így történt minden, mondta, vagy majdnem így, és úgy nézett rám, mintha én is a Szvetlana lennék, őt képviselném, meg a hitetlen, megtévedt lelkű rokonokat, akik a templomba hívják, holott ő tudja, hol van az igazi igaz hely, igen, és ez a nézés csak erősödött, uram, napról napra szilárdult, keményedett, mélyült, hogy ma már utánam leskelődve átkokat szórjon felém. Hátra kellett néznem, meg-megfordulnom, nehogy már csináljon valamit, vagy ki-kukkantottam az ajtón, hogy a kirakott serpenyőben nincs-e valami furcsa por, igen, szitkozódtam, remegtem, és azon kaptam rajta magam, hogy ártatlan emberek arcán gonosz mosolyt vélek felfedezni. És utána én is megismertem Szvetlanát, teljesen véletlenül, akkor már nem varrt a hatalmas hangárban, de továbbra is vörös haja volt, amit tényleg úgy rázott, mintha sörény lenne, szikrázott, villogott, kisült minden körülötte, elektromos mezőbe léptünk be, uram, ha a közelébe voltunk, és a melle, amit felpeckelt kicsit, csak úgy hullámzott, nagyon, és ha sokáig néztem, néztük, tengeribetegséget kaptunk, mint egyszer anyám az Adrián, hiába ment le, bújt el a hajó gyomrában, az émelygés, a rosszullét nem tágított, apám tehetetlenül állt a fedélzeten a korlátnál, és én csak néztem falfehéren a tajtékzó, habos, hol zöld, hol kék hullámokat, amikor hirtelen egy fej bukkant fel a vízből, a megvadult, láncát letépő tengerből, megráztam apám kezét, és már ő is látta, észlelte, igen, és rohant, rohanni kezdett valahová, és a kirándulóhajó fékezett, lassított, hátrált, és kötelet dobtak az elázott fej felé, közben esett és erősen fújt a szél, és sós volt minden, só són, uram, és akkor megjelent ott lenn egy kéz és még egy, és a szerencsétlen pára elkapta a kötelet, kétségbeesetten szorította, szinte belevájta a körmeit, mert a léte függött tőle, igen, és húzták ki hangoskodva, drukkolva, és már félúton volt az élet felé, kapaszkodott eltorzult arccal, lehunyt szemmel, reszketve, vacogva, és váratlanul anyám is felbukkant egy pillanatra a lépcsőn, pontosabban elgyötört, halottsápadt arca, és már őt néztem én, hagytam, csinálják az erős, harsány férfiak a dolguk, hogy utána, mikor a kis, elgyötört ember a deszkákra kerül, üdvrivalgásban törjenek ki. Apám is tapsolt, nevetett, de én már nem voltam ott, anyámhoz indultam, mert hiányzott nagyon.

Ülök a konyhában, előttem a tea, lassan hűl, kihűl, és már fázom is egy kicsit, fel kéne állnom, kihúzni magam, bökni, lökni a levegőbe, akárha bokszzsák lógna le a plafonról, ott lennék mellette izmosan, kőkemény karokkal, beton, csillogó mellel, és csak úgy odamondanám, kész vagy, ráfizetsz, és hangosan felnevetnék, -nyerítenék, igen, ezt kéne tennem a szörnyű hétfővel, ütni, rúgni, harcolni elszántan, és utána elégedetten megpaskolni az arcom, már-már cirógatni, és menni, elmenni valahová.

De hát nem így történik, uram. Nem.

Rogyadozó térdeimmel megteszem a szokásos köröket. Nadrág, ing, kabát. Könyveket gyömöszölök a táskámba, meg fehér nejlonzacskót. Megnézem, eloltottam-e a fürdőben a villanyt, becsuktam-e az ablakot, rendben van-e a gáz, megszámolom a pénzem, még egyszer kinézek az előttem fekvő tájra, és indulok. Pontosan tudom, hová és merre visz az utam.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben