×

Reményfok

(részlet)

Sebők László

2014 // 11
Opponens könyve


Sietve összekapta magát – üzent érte a Bálabontó. Az Opponens reménykedett, hogy nem vaklárma a riasztás, ugyanis ez ideig még csak hamis leveleket fogtak el: valaki rendszeresen megtréfálta őket. Soha nem jutott nyomára, hogy ki szórakozott velük – egyébként Kontrára, a rendőrfőnökre gyanakodott –, ám abban biztos volt, hogy beavatott lehetett, aki tudta: a Hivatal emberei az ország úgynevezett bálásruha-boltjait, azaz turkáldáit használják a központtal való kapcsolattartásra. Ezekbe az üzletekbe érkeztek meg a telepített ügynököknek, vagyis a Vizsgálóknak szóló üzenetek, akik szintén innen küldték tovább jelentéseiket feletteseiknek az üzletvezető vagy közkeletű nevén a Bálabontó segítségével. A Bálabontó pedig, mielőtt bármit tett volna, értesítette az Opponenst, hogy véleményezze a Hivatalnak szánt anyagot. Vagyis a szóban forgó boltok futárposta-állomásként működtek, persze nem mindegyik, csak az e célra kijelölt egységek. A kívülálló semmit sem sejtett arról, hogy nem közönséges használtruha-kereskedésben jár. Honnan tudhatta volna bárki is, hogy ezekbe az üzletekbe nem csupán a ruhabálákat hozták és vitték a szállítók, hanem írásos jelentéseket, kódolt utasításokat is?


Nos, ez alkalommal minden jel szerint valódi vizsgálói jelentés hevert a szálkás tölgyfa asztalon. Egy általános esettanulmány, mely azonban az Opponens szerint némiképpen eltért a Hivatal által megkövetelt formától: nem volt fejlécezve, nem tüntette fel a vizsgáló kódját, s azt sem, hogy melyik alosztálynak készült a jelentés. Afelől azonban semmi kétsége sem volt az Opponensnek, hogy a szóban forgó levél íróját, a Vizsgálót valóban a Hivatal küldte ki, következésképpen Reményfokon készül valami. De hogy mi és mikor, azt lehetetlen volt ebből az egyetlen üzenetből kihámozni. Az Opponens sebtében átfutotta a felnyitott futárpostát, a legutóbbi városi tanácsülés döntéseit részletezte, meg Reményfok általános helyzetét, és mintegy mellesleg említést tett arról, hogy gyanús alakok ólálkodnak a Vizsgáló körül. „Nyilván a Kontra nyüzsög – magyarázta a Bálabontónak az Opponens –, a rendőrfőnök meg az emberei.” „Hogy nézett ki? – kérdezte kicsit később. – Sehol sem írja, hogy hol szállt meg, mivel foglalkozik.” „Nem láttam rajta semmi feltűnőt – mondta a Bálabontó. – Középkorú férfi volt, bejött, megvárta, míg egyedül maradtam a boltban, és közölte, hogy a Vizsgáló küldte.” „Lehet, hogy ő volt a Vizsgáló – jegyezte meg az Opponens –, nem hiszem, hogy bárkit is bevonna a munkájába, mindenesetre, ha újból jelentkezne, faggassa ki, és ha megoldható, tartsa rajta a szemét.”


Az Opponens ólmos fáradtságot érzett, mire a levél végére ért. Lappangó betegségre gyanakodott, de valójában – bár ezt nem vallotta be – halálosan unta a munkáját. Tíz éve élt Reményfokon, tíz éve várt a napra, amikor végre véleményt mondhat egy valódi vizsgálói jelentésről, mely alapján a központ meghozza majd a döntését, de most mégsem érzett sem izgalmat, sem kíváncsiságot, sem elégtételt, hogy lám, nem volt hiába, hogy ide küldték, a világ végére.


Fotókat is talált a küldeményben, kiválogatta a tanácsülésről készült felvételeket, s megmutatta a Bálabontónak. „Ezt nézze meg – hívta fel a figyelmet egy csoportképre –, mind itt vannak az elöljáróságról. Krecsmár éppen szabadkozik, hogy elkésett, mert nem tudta idejében becsukni a kocsmát. Fél a lapátfülű fattyú, fél, hogy meglopják. Személyesen zárt be minden szekrényt, kamra- és pinceajtót, és a kulcsokat a nyakába akasztva szaladt az ülésre. De hiába futott, Kontra, a rendőrfőnök alaposan lehordta a késés miatt. Figyel, ugye?” – kérdezte az Opponens a Bálabontót. „Persze hogy figyelek” – hangzott a válasz.


„Szívós gyerek a Kontra Sanyi – jegyezte meg az Opponens, némiképp eltérve a tárgytól –, és nem hülye. De ha azt hiszi, hogy őt nem lehet átvágni, akkor nagyon téved.” „Mindenkit át lehet verni” – jegyezte meg a Bálabontó. „Majdnem mindenkit” – helyesbítette az Opponens, akit meglepett, hogy a Vizsgáló említést tett a tanácsülésről. Kevesebbet tudott ugyan, mint ő, aki végigült minden összejövetelt, de az kiviláglott a futárposta tartalmából, hogy a Vizsgálónak belső informátora van, esetleg lehallgatta a megbeszélést. Az Opponens emlékezett rá, hogy a szóban forgó tanácsülés kezdetekor a szemközti ház ablakában megcsillant valami. Akkor e ténynek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, hiszen tudta, abban a házban lakik a jövőlátó Wágner, aki minden tiltás ellenére tükrös teleszkópot tartott odahaza, hogy csillagászati alapismeretekre oktassa Reményfok érdeklődő ifjúságát. A tanácsvezető elnök azon az ülésen megbízta Kontrát, hogy tájékozódjék a polgárság hangulatáról, s a tapasztaltakról a következő alkalommal tegyen jelentést. „Hogy minden szükséges intézkedést meghozhassunk a központból érkező vendég fogadására” – állt a vizsgálói jelentésben. Az Opponens emlékezete szerint a tanácsülésen a mondat pontosan ebben a formában hangzott el, de sem ő, sem Kontra nem tudott a látogatásról. Kontra említette is, hogy bizonyára futár hozta az üzenetet, mert ő minden hivatalos és nem hivatalos, de valamely szempontból fontos levél tartalmáról elsőként értesül a városban.


Az Opponens természetesen nagyon jól ismerte a levélellenőrzés rendjét. A Hivatalon belül a postai alosztály intézte ezeket az ügyeket: minden járásban önálló ellenőrző részleget működtetve. Korábban az Opponens felesége is ezen az alosztályon dolgozott, igaz, a központban, mint kézbesítő. A levél­ellenőrzőkben végzett munka rendkívül egyszerű és célratörő volt, mentes a fölösleges bürokráciától. A Hivatal „rejtett” postai alkalmazottja naponta külön zsákba rakta az ellenőrzendő személyek levelét, a zsákot leplombálta, majd a kézbesítővel elküldte a levélfeldolgozóba, ami általában egy önálló kis iroda volt valamely civil intézményen belül. Az Opponens felesége annak idején – hivatalosan – egy mosodában dolgozott, valójában azonban a levélfeldolgozó operatív részlegénél, a P egységnél. Az Opponens nem szerette ezt az elnevezést, mert férfi kollégái a Hivatalból pinabörzének titulálták a levélfeldolgozót, utalva a P betűre meg arra, hogy az egység kötelékében túlnyomórészt nők dolgoztak.


A központi P egység telephelyének bejárata egy mosoda mellett volt, és a fedőintézményéből, a mosodából kapta a gőzt a levélnyitó gép működtetéséhez. A szabályozható hőmérsékletű és páratartalmú ipari gőz egykettőre felnyitotta az enyvragasztású borítékokat, ezután a P egység e célra felkészített alkalmazottai – korrektoroknak hívták őket – elolvasták a leveleket, s ha a részlegvezető elrendelte, elkészítették azok kivonatos vagy szó szerinti másolatát. (A szintetikus ragasztók térnyerésével a gőzöléses levélbontás fokozatosan hátérbe szorult, helyette a mechanikus eljárások terjedtek el. Ennek lényege, hogy vékony metszést ejtenek a borítékon, s az így képzett nyíláson át lehet a levélpapírt kiemelni, később pedig visszatenni. A metszéseket általában fedőfesték felhordásával tüntetik el.) Annak idején a központi P egység kézbesítői állásáért rettentő tülekedés folyt, mert a kézbesítő munkaidő alatt kimehetett a városba, elintézhette ügyes-bajos teendőit. Az Opponens felesége, amíg szoptatós volt a gyerekkel, délben hazavitte a postán átvett leveles zsákot, megszoptatta a babát, s csak az etetés után indult vissza a „mosodába”. Az Opponens gyerekére napközben a szomszédasszony vigyázott, de meg­lehetősen felületesen. Egyszer például csúnya harapásnyomokat találtak a baba bőrén, és az alkalmi dadus nem tudott számot adni arról, hogy mi történhetett. A gyerekorvos szerint kóbor macska lehetett a bűnös, az állatot a tejszag vonzott a teraszon alvó csecsemőhöz. Az orvost dr. Feketének hívták, és ügyéből skandalum támadt. No persze nem abból, hogy a macska megrágta az Opponens gyerekét, hanem az orvos eltűnéséből. Vajon miként eshetett meg? Hiszen figyelte a Hivatal, ellenőrizték a leveleit, mégis egyszer csak híre jött, hogy megszökött az országból. Az Opponenst vádolták, hogy segített a gyerekorvosának disszidálni. Időbe telt, míg tisztázta magát, ha egyáltalán sike­rült, mert az is megfordult a fejében, hogy talán emiatt helyezték tíz esztendeje Reményfokra.


A tanácsülés után Kontra emberei felforgatták a várost, hogy valamiképpen a feltételezett futár nyomára bukkanjanak, de az Opponens úgy vélte: nem érkezett a városba semmiféle futár, így hát látogatóra sem számíthatnak. Ittlétének tíz esztendeje alatt ilyesmire nem került sor. Egyszer ugyan már felkészítették a kaszagyári óvodásokat a messziről érkező vezetők fogadására, kiválasztották a virágcsokrot átadó párt is, de a ceremónia elmaradt. A központ lefújta a látogatást. Később, hogy mégse vesszen kárba az óvodások munkája, a sportünnepélyen adták elő műsorukat, de virágcsokor akkor már senkinek sem járt. Mindazonáltal azt a napot örök időkre megőrzi Reményfok emlékezete: Wágner úr, a város polihisztora vezette a tűzoltóegyleti fúvósokat a sportünnepélyre, de a szakadó eső miatt elvétette a menetirányt, s nem a tribün elé, hanem a tribün mögé kormányozta a felvonulókat. A rendezők kétségbeesetten kiabálták: „Kerüljék meg, meg kell kerülni!” – de hiába, a tribünt a folyamatosan érkező felvonulók miatt lehetetlen volt megkerülni.


A szóban forgó ügyről – miszerint a központból magas rangú látogató várható – az Opponens azt gyanította, hogy a folyton késő Krecsmár pletykája kelt valami furcsa áthallással önálló életre. A kocsmáros ugyanis napokkal a tanácsülés előtt azt terjesztette, hogy látta Rudolfot, a város egykori botrányhősét, aki a központ egyik emberét kísérte Reményfokra.


„Állítólag kalauzruhát viselt, és kézen fogva sétált egy kalauzlánnyal” – szólalt meg a múltidéző merengés után némiképp váratlanul az Opponens. „Kicsoda?” – kapta fel a fejét a Bálabontó. „Rudolf járt itt egy kalauzlánnyal, s a lány rakott szoknyája minden második lépésnél felcsúszott a térde fölé.” „És mi ebben a különös?” – értetlenkedett a Bálabontó. „Az – felelt az Opponens –, hogy Rudolf minden bizonnyal halott. Ha mégis élne, akkor alighanem messziről kerülné Reményfokot. Sok a haragosa. Haragszik rá a dagadt Anton néven ismert hentes és mészáros, mert viharos románca volt a feleségével, s amikor az eset kipattant, a dagadt Anton húsvágó bárddal és nagy fülű szelindek kutyákkal kergette Rudolfot a Borza-parti erdőkig. De még inkább haragosa lehet Krecsmár, aki a hentes kikapós feleségét utóbb magához vette. És azok között is lehet ellensége, akiket a kikapós menyecske valaha a kegyeiben részesített. Így hát Krecsmár aligha láthatta Rudolfot.” „De bizonyára a híreszteléseknek is van valami oka” – jegyezte meg a Bálabontó. „Van bizony, csakhogy nem kutatjuk, mi az” – zárta le a diskurzus eme vonulatát az Opponens.


A kategorikus elzárkózásnak egyébként részben ugyanaz a kikapós menyecske volt az oka, aki az utóbbi években a város száján zárt ölű Emmaként forgott. A kikapós menyecske legelőbb az első urától, dagadt Antontól kapott ki, később pedig valós vagy vélt félrelépései miatt második férje, Krecsmár lazsnakolta vízbe áztatott kenderkötéllel. Pedig Krecsmár eleinte Emma mentőangyalaként tűnt fel. Segédje volt akkortájt Anton hentesnek, és erős karral, okos beszéddel gyakran mentette meg nagyobb verésektől az asszonyt. Mégis, valamely nyári este az ifjú segéd elbukott az erény próbáján. Antont törött lábú bikát taglózni hívták, s míg távol járt a háztól, a mesterné bokája kimarjult, lobbot vetett, halaszthatatlannak tűnt a borogatása. Krecsmár hordta, tekerte félóránként a vizes ruhát a fájó bokára, amikor is megütötte az orrát a mesterné szoknyája alól előgöndörödő fokhagymás vastag kolbász szaga. S mert hallott már a szóbeszédről, nem állhatta meg a kérdést: „Valóban ennyire kívánja?” „Igen – nyöhintette a mesterné –, megőrülök a viszketéstől, ha nincs benne valami.” „És jó érzés?” – kérdezte a tudni vágyó segéd. „Ez is megteszi, ha nincs más” – hangzott a válasz, de akkor az ifjú Krecsmárban is föltámadt a bizonyíthatnék, hogy az ő farka is ér annyit, mint a vastag kolbász, bár igaz, hogy nem fokhagymás.


Vacsorakor férfiasan bevallotta vétkét a mesterének, s rögtön egyezséget is ajánlott: friss örökségét, egy méretes kaszálót és némi készpénzt Emmáért cserében. Dagadt Anton még aznap útjára bocsátotta a párt, Krecsmár pedig, hogy elejét vegye a bajnak, rövidesen erényövet rakatott a feleségére. Az asszony szájára azonban nem került rigli, s a zárt ölű Emma ezután baráti társaságban furulyaleckékkel múlatta az időt. Különösen a tanács tagjai viselték szívükön művészete csiszolását, s mint tanácstagot az Opponenst is nyelvére vette a szóbeszéd és a nevezett hölgy nemkülönben. Ezért sem erőltette a vizsgálatot Rudolf megjelenése miatt. Utasította viszont a Bálabontót, hogy zárja le a küldeményt, és továbbítsa a központba. Még nem tudta, hogy miért küldte ki a Vizsgálót a központ, hiszen a Bálabontó szerint mindössze két jelentősebb eseményről beszéltek a városban: az egyik, hogy Krecsmár kocsmájának jégverméből heti rendszerességgel lopják a jeget, a másik, hogy a reményfoki cirkusznak új sztárja akadt, egy számoló disznó.



Hazafelé tartva az Opponens számba vette, amit a Bálabontótól hallott. A számoló disznó nem hozta izgalomba, látott ő már hasonlót a fővárosban, amikor még kicsi volt a gyereke. Az ottani cirkuszban egy póni számolt: összeadott meg kivont, ezenkívül felkutatott eldugott tárgyakat. A jéglopást azonban nem tartotta hétköznapi esetnek, mert teljesen értelmetlen vállalkozásnak látszott. Kinek kell a vendéglősökön, henteseken kívül mázsaszám a jég? Talán a felmérőknek. A reményfoki krónika említést tesz az első kataszteri felmérésről, mi több, részletesen leírja menetét, de a szóban forgó esemény már vagy kétszáz esztendeje történt. A térképészeti munkához kifejlesztendő geodéziai hálózat alapvonalát a Borza-parton létesítették a geométerek, s a munkálatok szabatos végrehajtásához jeget is használtak. Mégpedig abból a megfontolásból, hogy az olvadó jég hőmérséklete állandó, s az ilyen folyadékba fektetett acélszalag hosszát nem változtatja a hőmérséklet-ingadozás miatt bekövetkező nyúlás vagy rövidülés. A nagy pontossággal meghatározott alapvonalból fejlesztették aztán tovább szögmérésekkel és trigonometriai számításokkal azt a képzetes, csak a térképen létező keretet, amelyhez a mérnökök rögzíthették a birtokhatárpontokat. Meglehetősen nagy munka volt ez akkoriban. A központi térképészeti intézet emberei még kirendelt közmunkásokat is foglalkoztattak Reményfokról. Legelőbb is – a tél és a Borzán zajló jég beálltával – hozzáláttak a külön e célra létesített jégvermek feltöltéséhez. Ezzel egyide­jűleg egy másik csapat kijelölte az alapvonal helyét: két végpontjára vésett kereszttel ellátott kőoszlopot süllyesztettek a földbe. Az így meghatározott egyenes szakaszt kiárkolták, az árkot fával burkolták, s amikor kitavaszodott, ezt a hosszú vályút feltöltötték a vermi jéggel. Ebbe a folyadékba helyezték aztán a párizsi ősméterrel hitelesített acélszalagot. A szalaggal végigmérték és meghatározták a két kőoszlop közötti távolságot, mégpedig méterben, tizedmilliméter pontossággal. A helyi lap, a Zengő korabeli száma erről így tudósított: „Az alapvonal hosszát napkelte után két órával kezdődően hat szalaggal három észlelőcsoport méri. Egy-egy észlelőcsoport két észlelőből, egy jegyzőkönyvvezetőből, a mérőállványokat és a segédfelszereléseket (feszsúlymérő, hőmérő stb.) kezelő segéderőkből áll. A kíváncsiskodókat a kirendelt hajdúk tartják távol a mérés helyétől. A munka megkezdésekor a párizsi drótokat óvatosan letekerik, nehogy le- és feltekeréskor görbületek keletkezzenek rajtok, amelyek befolyásolnák a mérés pontosságát. Ezután vezényszavak harsannak, és hozzálátnak a hosszméréshez, mely lassan, megfontoltan halad többször oda-vissza, s az eredményt jegyzőkönyvileg rögzítik.”


Ennek a felmérésnek azonban már majd’ kétszáz esztendeje, s arról az Opponensnek nem volt tudomása, hogy bárki is újra akarná kezdeni az alapvonal meghatározását, ráadásul lopott jég felhasználásával. A titkos orvosi kísérletekről szóló híreszteléseket azonban megalapozott információnak tartotta. Tájékozódott a részletekről, s két nap múlva már tudta, hogy mit kell tennie. Arra azonban nem számított, hogy a szép, száraz ősz után váratlanul beköszönt az esős időszak.


Utálta a vastagon zuhogó hideg őszi esőt, s azt kiváltképpen, hogy ha vízözön idején strázsálni volt kénytelen. Márpedig ez alkalommal őrt állt, kiguvadt szemmel bámulta az éjszaka és a vízfüggöny homályába vesző templomajtót, hogy nyílik-e már. Eközben a nyakán, a hátán lecsorgott a víz, és kicsiny, meleg pocsolyaként gyűlt össze a bakancsában. Ebben az időtlen, zsongító lebegésben egy pillanatra elhitte a szóbeszédet, hogy az altemplom egyik szarkofágjában a különös körülmények között eltűnt, majd a hosszan tartó, hiábavaló keresés s bármilyen nyom, maradvány fellelése nélkül holttá nyilvánított polgármester fekszik, és estéről estére jéggel töltik fel a tetemét rejtő kőkoporsót. Mégpedig azért, mert a templomban sürgölődők a polgármester feltámasztására készülnek, s ehhez épségben, romlatlan állapotban kell tartani a hullát. Valójában persze azért álldogált a szakadó esőben, mert sikerült elcsípnie egy Kontrának szánt hírt, hogy Krecsmár kocsmájából titokzatos körülmények között tűnik el a jég. Állítólag Krecsmár nem volt rest három éjjel is lesben állni a kocsmaudvaron, de senkit sem látott kilépni a pinceajtón, vagy kimászni a pinceablakon. Utóbb Kontra kiderítette, hogy a szomszéd udvar felől megásták a pincét, és az alkalmi alagúton szállították el a jeget. Arról senkinek sem nyilatkozott, hogy a jég hova vándorolt. Az Opponens Kontra embereit követve jutott el a templomhoz. Furcsállta, hogy a rendőrfőnök semmit nem tett a jéglopás ellen, de sejtette, hogy az emberei folyamatosan szemmel tartják a templomot. Kontra megtehette, hogy fullajtárokat küldjön maga helyett, az Opponens azonban legfeljebb a Bálabontót mozgósíthatta volna, de mégsem állíthatott be hozzá azzal, hogy figyeljék erősen a templomajtót, mert kisétálhat rajta a holttá nyilvánított polgármester.


Nem is sétált ki. Éjfél után, amikor a ronggyá ázott Opponens már haza készült, váratlanul megjelent Kontra néhány fogdmegje. Kinyitották a templomajtót, benyomultak az épületbe. Kevéssel később vasra verve taszigáltak ki négy férfit, de egyikük sem hasonlított a polgármesterre. Az Opponens csalódottan vette tudomásul, hogy a polgármester-feltámasztás ez alkalommal elmaradt. Fájlalta, hogy cserbenhagyják a csodák. Alsó iskolás korában például naponta látta, hogy a fuvarosok meghozzák a jeget a szomszéd mészárszékbe, később pedig a háziasszonyok ugyanonnan széthordják a húst. Bátran hihette, hogy a jég változott át hússá. Feltevését bizonyítandó pünkösd hetében öklömnyi jégdarabot csomagolt zsírpapírba, s elrejtette az iskola parkjában, mondván: mire vége az órának, végbemegy az átváltozás. De a következő szünetig eltűnt a zsírpapír, a hús és a jég is. Az Opponens, aki akkor még nem volt Opponens, azt állította, hogy bizonyára valamely kóbor eb martaléka lett a jó falat, mások azonban úgy vélték, elolvadt a jég, a papírost pedig elsodorta a szél. Félálomban volt már, amikor mindezt felidézte; a fogdmegek kiáltozása, a megvasalt férfiak szitokszava is elenyészett, felolvadt, megsemmisült az esőkopogásban, s mint egy némafilmen látta hajdan volt önmagát rövidnadrágban. Izgatottan keresett valamit az iskolakertben, a dús szirmokkal izzó pünkösdi rózsabokornál.


Az Opponens másnap, az éppen esedékes tanácsülésen megtudta, hogy a láncra vert férfiak az altemplom kriptáit fosztogatták, a jéglopásra azonban nem kapott magyarázatot. Reményfokon egyébiránt nem számottevő a bűnözés. Apróbb lopások persze vannak, néha összeverekednek a fiatal férfiak, de gyilkosság tízévenként ha egyszer előfordul. Igaz, azok általában nagy port felverő esetek. Legutóbb egy külvárosi templom papját ölték meg húsz késszúrással. Haldoklóhoz hívták éjszaka a papot, de sohasem ért oda, nem tudta feladni a betegek szentségét. Vérbe fagyva találtak rá az Akasztódomb felé vezető földúton.



A tanácsülés után az Opponens elhatározta, hogy ismét felkeresi a Bálabontót, az egyetlen embert Reményfokon, akihez valamiféle barátság fűzte. Tíz éve ismerkedtek meg, amikor ide érkezett a központból. Miután berendezkedett Reményfokon, lejött hozzá a felesége és a fia, ám pár nap múlva eldöntötték, hogy mégiscsak maradnak a központban. Többé nem is látogatták meg, az Opponens szokott a szabadnapjain hozzájuk vonatozni, hogy ha rövid időre is, de együtt legyen a családjával. Két év rendszeres ingázás után az Opponens megismerkedett egy kalauzlánnyal, akit a közelmúltban a tanácsülési szóbeszéd szerint állítólag Rudolf társaságában láttak az állomáson, s mint mondták: kék rakott szoknyája minden második lépésnél a térde fölé csúszott. A kalauzlányt Arankának hívták, s annak idején egyedül élt a városban. Tisztességét kikezdte a szóbeszéd, családos emberekkel, züllött alakokkal hozták hírbe, de valódi bizonyítékot, szeretője nevét Reményfok egyetlen pletykafészkének sem sikerült felmutatnia. Az Opponensnek szemet szúrt a lány feltűnő vidámsága, mert e határvidék lakói többnyire fásult, megtört, félelemben tartott emberek voltak. Aranka viszont mosolyogva tette a dolgát, lyukasztotta a jegyeket, nyugtatta a többórás késés miatt ingerült utasokat, s időnként forró teát is felszolgált. Az Opponens is kért az italból, de a csésze tartalma egy váratlan döccenőtől a nadrágjára dőlt. A szolgálati kupéban a kalauzlány leparancsolta róla a ruhadarabot, s egy lavór vízben kiáztatta belőle a foltot.


Reményfokra érve az Opponens meghívta Arankát a Nesztel lányok cukrászdájába. Aranka kartonszopókás Sellő szivarkát szívott, és az ajkára kent rúzs foltot hagyott a szopókán. A harmadik randevú után összeköltöztek, de Aranka továbbra is hetekre elutazott a vasúttal. Ez a körülmény sokáig nem zavarta az Opponenst, ám egyszer fülébe jutott a szóbeszéd ama bizonyos Rudolfról, aki állítólag most a városban járt, s akivel Arankát távoli állomásokon látták kézen fogva andalogni, miközben kék rakott szoknyája minden második lépésnél a térde fölé csúszott.


A féltékenység néhány hét alatt megőrjítette az Opponenst. Áruló nyomok után kutatott. Titokban távoli vasúti csomópontokra utazott, ahol tudomása szerint Rudolf és Aranka találkozni szoktak, de nem érte tetten őket. Ennek éppenséggel örülhetett volna, de neki bizonyosság kellett, és számára csak egyfajta bizonyosság létezett, hogy felszarvazták. Mivel Opponens volt, ezért tudta, hogy veszélyes útra tévedt, az ellenőrizhetetlen teóriák világába, s amikor már szinte minden önuralmát elveszítette, egyszer csak megálljt parancsolt az őrületnek. Igaz, nem is tehetett mást, rászóltak a központból.



Az Opponens hosszasan dörömbölt a turkálda ajtaján, csak nehezen verte föl a Bálabontót az álmából. A konspiratív feladatokban jártas férfi előbb csak résnyire nyitotta az ajtót, de amikor meglátta a főnökét, kiakasztotta a biztonsági láncot. „Újabban lopnak – magyarázta az óvintézkedés okát –, tíz éve még nem kellett bezárkóznom.” Elhallgatott, várta, hogy az Opponens mondjon valamit, de ő szótlan maradt, míg be nem értek a házba. Odabenn aztán lehuppant egy székre, fényképet vett elő. „Látja – mondta a Bálabontónak –, ez ő, a kalauzlány, aki állítólag felbukkant az állomáson.” „Rudolffal járt itt a szóbeszéd szerint” – ismételte el a Bálabontó a minap hallott hírt. „De ez hülyeség – mondta az Opponens –, hiszen már réges-rég meghalt.”


A központ ritkán utasította az Opponenst. Pontosan egyszer. Jó pár esztendeje történt, felszólították, hogy szakítson a kalauzlánnyal. Feltehetően úgy ítélték meg, hogy féltékenysége miatt elhanyagolja a munkáját. Fegyelmezett hivatalnokként elköltözött a lánytól, nem magyarázkodott, holott Aranka ragaszkodott volna hozzá, hogy még egyszer, utoljára találkozzanak. Aztán Aranka eltűnt Reményfokról, hónapokig senki sem hallott róla, majd híre jött, hogy gyereke született az Opponenstől. A hír azonban csak részben volt igaz.


„Gyermekágyi lázban halt meg, így hallottam, fertőzésben, pár nappal azután, hogy elvetélt – mondta az Opponens. – Elemérnek hívta a holtan született csecsemőt.”


„Szóval fiú volt” – állapította meg a Bálabontó, csak hogy megtörje az Opponens vallomása utáni csendet.


„Lett volna – helyesbített az Opponens. – A kórház nekem küldte meg a zárójelentést, ez volt Aranka végakarata. De nem mesélni jöttem, hanem azért, hogy kísérjen el az állomásra. Nem hagy nyugodni a szóbeszéd, hogy többen is látták őt.”


„Rudolfot is látták” – jegyezte meg a Bálabontó már a vasút felé menet. Ám az Opponens úgy tett, mintha nem hallotta volna, de az is lehet, hogy valóban ez történt, mert az állomás felől kurta vonatfütty harsant, s a vagonkerekek csattogása megsüketítette az arra járókat.


A vasúti resti már zárva volt, a várócsarnok is üres, de a sárga lámpafényben az Opponens látni vélt valamit vagy valakit a peronon. Váratlanul felkiáltott: „Aranka, te vagy az?” Aztán megkérdezte a Bálabontót: „Maga is látja?” „Lidércfény – mondta a Bálabontó. – Ez mocsárvidék, nem ritka, hogy belobban a mocsárgáz.” „A sínek között?” – hitetlenkedett az Opponens. „Miért ne? – ragaszkodott magyarázatához a Bálabontó. – Ez a környék a Borza árterülete volt.”


„Talán a láz miatt képzelődtem – vélte az Opponens. – Tudja, megfáztam a minapi esőben.” Kisvártatva megkérdezte: „Amúgy?” A Bálabontó széttárta a karját: „Semmi, senki sem üzent, és a központ sem jelentkezett.”


És ebben nem volt semmi rendkívüli. A központ ritkán utasította az Opponenst.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben