×

Köztéri futamok, a kétezres évek, Magyarország

Wehner Tibor

2014 // 11
A magyar köztéri szobrászat (illetve a szobrászatipar) a kétezres években is történetiemlékmű- és portréemlékmű-állítási kényszerben van: a dicső és a tragikus történelmi sorsfordulókra és történésekre, a példaadó (példaadónak vélt) és a heroikus áldozatvállalása és minden nehézséggel dacoló életútja és munkássága révén kiemelkedő (kiemelkedőnek minősített) tevékenységet kifejtő személyiségekre hivatkozó és emlékeztető, szobrászati eszközökkel létrehozott köztéri objektumok áradása napjainkban is feltartóztathatatlan. A legitimitás nélkülözhetetlen eszköze Magyarországon az emlékmű, a köztéri szobor: csak az a fontos, csak az lehet meghatározó jelentőségű, ami és aki ércben és kőben megörökíttetett. (Az sem mindegy, hogy az elismerés fokozatait szemléletesen tükröztetőn mi és ki kap emlékmű-státust, egészalakos emlékszobrot, mellszobrot, domborművet, emléktáblát, s hogy az adott objektum mely – központi vagy félreeső – nyilvános térben kap helyet, és hogy mekkora, és milyen anyagból van.) A furcsa, gyakran művészeten kívüli érdekek és indítóokok érvényesülése közepette – amelynek legfontosabb eredője és törekvése egy adott tér egy adott kultusszal, jelképeivel, szimbólumaival való áthatása, illetve kisajátítása –, e nehéz körülmények között maga a szobrászat – mint művészet – elsikkad, a megvalósult objektumok önnön szabványaikkal (és a megrendelői követelményekkel) viaskodva unalomba süllyednek: lépten-nyomon hatalmas, fellengzős emlékművek monumentumai taglóznak le, s végeláthatatlan sorokban meredeznek egyen-posztamenseiken az egyen-mellszobrok, és az egészalakos emlékportrék körében is csak annyi, a közelmúlt tendenciáit jelző változás figyelhető meg, hogy az álldogáló (irányt mutató) alakok időközben derűs vagy letargikus üldögélőkké váltak: a hősök ma már rezignáltan maguk elé tekintve padokon, karosszékekben ücsörögnek. Hallatlan fontos azonban az emlékmű és a szobor fogalma közötti disztinkció: míg a szobor, a szobrászat művészeti diszciplína, az emlékmű, az emlékműépítés művészeten kívüli objektumszférát jelöl. (Természetesen előfordulhat, de meglehetősen ritka, amikor egy emlékmű szoborrá válik, és kivételes esetekben szobor is vállalhat emlékműfunkciókat, de nézzünk csak körül Budapest és a magyarországi települések közterein: az emlékművek százai – amelyek létrehozását most már egy hosszabb időre tényleg fel kellene függeszteni, vagy néhány generációra abbahagyni – a szobrokként, a műalkotásokként való megnevezés lehetőségét eredendően kizárják.) Mindez korántsem új keletű felfedezés: Fülep Lajos művészetteoretikus a Magyar szobrászat című alapvetésében már száz évvel ezelőtt, 1918-ban élesen elkülönítette egymástól a szobrászat és az emlékműszobrászat világát. A sokszor idézett eszmefuttatásban Fülep Lajos arról ír, hogy az emlékműszobrászat „a politika vagy a tömeg-sznobizmus szolgálatában állott, és közben elfelejtette vagy soha meg sem ismerte a művészi feladatokat”. Fülep nyomatékosan felhívta a figyelmet arra is, hogy az emlékműszobrászat „nem egyes jelenségekből áll, hanem valóságos, egész világ, valóságos kozmosz: saját világnézettel, törvényekkel, esztétikával és logikával. Az ész világának az ellentéte: a másik, a negatív, az abszurd világ, hol a nonsens a valóság Ding-an-sichje, őslényege, akarata. De éppen azért, mert ilyen teljes és tökéletes világ, külön fejezetet kell majd egyszer szentelni neki.” A szabad, autonóm szobrászi gondolat köztéri megvalósítási lehetősége – miként az ezredforduló előtt, az ezredforduló után is – csak rendkívül ritkán nyílt meg, pedig elsősorban ilyen, esztétikai kérdésfelvetésekkel foglalatoskodó műalkotásokra lenne szükség a köz terein is, mintsem a nemzeti történelmünk oly felemelő és oly lehangoló fejezeteire való szüntelen hivatkozásokra, a lépten-nyomon való emlékeztetésre.


A komoly és komor emlékművek és portréemlékművek áradását az ezredforduló esztendei óta könnyed és semmitmondón fellengzős, bájos, „tünci-münci” zsánerszobrok próbálják megtörni. Mind Budapesten, mind a vidéki városokban előszeretettel állítják fel a tipikus alakok, a jellegzetes hétköznapi figurák és jelenetidézések nosztalgikus hangvételű szobrait. Az egyik első ilyen „cuki” zsánerszobor a budapesti Duna-korzón elhelyezett, Marton László alkotta, a korzó korlátjára ültetett (és egy­szers­mind annak formarendjét szétromboló) Kiskirálylány volt 1989-ben, amelyhez olyan örök érvényű munkák kapcsolódtak később, mint a közelében elhelyezett, kutyával játszó kislány szobra (Raffay Dávid, 2007), az Október 6. utca és a Zrínyi utca sarkán posztoló Békebeli rendőr (Illyés András, 2008) vagy a Hild téri Blikk-rikkancs (Szőke Lajos, 2012). A vidéki települések sem maradtak el a fővárostól, s erről megbizonyosodhatunk, ha bejárjuk Szolnok főterét (Kligl Sándor: Fiatal pár, 2008; Fiú kutyával, 2008; Gördeszkázó fiú, 2009; Kövön ülő lány, 2009; Horgász, 2013), Szeged (Kligl Sándor: Utcai zene, 2001), Székesfehérvár (Kocsis Balázs: Kati néni, 2001; Mujkó, 2007), Kaposvár (Trischler Ferenc: Rippl-Rónai József szamárfogatos kordéján, 2009; Sörös Rita: Játszó gyerekek, 2010; Gera Katalin: Rippl-Rónai és Ady találkozása, 2010), Miskolc (Kutas László: Miskolci lányok, 2006) belvárosát. Természetesen ezen szobrok mellett a turisták előszeretettel fényképezgetik magukat, és ez nagy-nagy megelégedéssel tölti el a hivatalnokokat: no lám, a hatalmas közönségsiker is igazolja, hogy művészettörténeti jelentőségű szoborállítások kezdeményezői és támogatói voltak. Pedig csak a római Trevi-kút-, a brüsszeli Manneken Pis-színvonal alsó határát sikerült megcélozniuk.


A közelmúlt éveiben születtek kivételes jelentőségű, különleges, korszerű köztéri alkotások is Magyarországon. Ilyen a mellszobor, illetve a büszt sablonos műformáját megújító, a talapzatot is a mű szerves részévé avató, a művet környezetével tökéletesen összehangoló alkotás Vígh Tamás szobrászművész fekete gránitba faragott fenséges I. Tóth Zoltán-emlékszobra a budapesti Széchenyi István téren, a Magyar Tudományos Akadémia épülete előtt (2007). Az egészalakos emlékportré-megformálás egyedi szemléletű alkotása került köztérre Szombathelyen 2004-ben: a Fő tér 40–41. számú házának falához illesztett, illetve a falból előlépő, illetve a falban eltűnő bronzkompozícióval Veres Gábor szobrászművész James Joyce alakja és szelleme, írói nagysága előtt tisztelgett egy roppant autentikus művel. A köztéri szobor minden konvenciójával leszámolva alkotta meg A nagy könyv című alkotását Popovits Zoltán szobrászművész Egerben, az Egészségház és a Klapka utca sarkán: a mű itt egy szabályos, mészkőbe faragott szobaberendezés, egy ülőgarnitúrából, állólámpából álló olvasósarok, amely olvasóját várja. A pécsi Széchenyi tér újjáalakítása során illesztette környezetébe, illetve a tér járófelületébe Gálhidy Péter szobrászművész Zöld út című bronz domborművét 2010-ben, azt reprezentálván, hogy a köztéri szoborműnek nem kell mindig túlhangsúlyozottá válnia környezetében. A budapesti Gellért-hegy lejtőjén, a víztározó feletti fennsíkon 2001 óta áll Wagner Nándor szobrászművész Filozófiai Kert című alkotása: a nyolcalakos, bronzba öntött szoboregyüttes egyedülálló emlék monumentális szobrászatunkban: a japán földön született mű az emberiség történetének emblematikus, legenda övezte alakjainak megidézésével, bensőséges hangokat megszólaltatva figyelmeztet egymásrautaltságunkra, egymás megértésének és tiszteletének nélkülözhetetlenségére. (Wagner Nándor egy másik jelentős alkotását, a gyönyörű, szürke gránitba foglalt Földanya-gömbkompozíciót a budai Bécsi kapu melletti parkban 2012-ben avatták fel.) És bár nem igazi köztéren áll, hanem egy alkotótelepi szoboregyüttesben – a tatabányai Szabadtéri Bányászati Múzeum parkjában –, Lois Viktor szobrászművész fenséges-groteszk Turul-szoborcsaládja mégis roppant fontos és a jelenkori dilemmáinkra reflektáló, izgalmas kompozíciósor: a rozsdás vasakból hegesztett Turulasszony, Turultojás, Turulfiókák és a Turul karácsonyfája (2004–2012). A napjainkban Bostonban dolgozó Lois Viktor e műveivel nemcsak a Tatabánya fölé magasodó hegy millenniumi Turul-emlékművével feleselget, hanem egyúttal ironikus válaszokat ad a turul-ikonográfia jelenkori pártolóinak és ellenzőinek is. Jellemző mozzanat: a súlyos életmű, a nemzetközi elismerések ellenére Lois Viktornak mind a mai napig nem sikerült egy talpalatnyi valóságos közteret sem meghódítania Magyarországon: még szülővárosában, Tatabányán sem.


A szocializmus évtizedeiben kiteljesedett, illetve indult nagy köztéri életművek – a százas számot meghaladó, illetve megközelítő köztéri szoboregyüttesek – alkotói voltak Kiss István és Marton László, és alkotói a napjainkban is aktívan dolgozó Varga Imre és Melocco Miklós szobrászművész. Jelenkorunk szobrászai között mellettük ma már nincs ilyen, az elődökhöz mérhető, meghatározó jelentőségű és esetenként kiemelkedő minőségű köztéri munkásságot kifejtő markáns művészegyéniség, de a mennyiségi mutatók alapján már-már nyilvántartási gondokat okozó munkásságot fejtett ki korábban és fejt ki napjainkban is (elsősorban az alföldi régióban) Győrfi Lajos és Györfi Sándor, valamint országszerte Kligl Sándor, s megállapítható, hogy a fiatalabb nemzedék képvi­selői között sokat foglalkoztatott alkotóvá vált Párkányi Raab Péter (Budapest, a Nemzeti Színház szobrai, valamint a budapesti Szabadság térre tervezett Magyarország német megszállása 1944. március 19. című emlékmű alkotója). Az igazán tehetséges, eredeti látásmódú, munkásságuk révén plasztikai nóvumokat hozó, a középgenerációhoz felnőtt és a fiatal alkotók műveikkel leginkább a közterektől távol, a kiállítótermekben jelentkeznek (Kovách Gergő, Fülöp Gábor, Gálhidy Péter, Szabó Ádám, Barát Fábián, Bondor Csilla, Engler András, Cseh Lili, Drabik István, Lengyel Péter, Németh Marcell, Polgár Botond, Kontur András, Gilly Tamás, Rabóczky Judit, Rajcsók Attila, Menasági Péter, Sipos Marica, Szanyi Borbála, Takács Szilvia, Zsemlye Ildikó stb.– bár itt is be-becsúszik egy-egy nehezen értelmezhető munka, mint Kontur András budapesti Mindszenty-szobra).


A köztéri munkák anyagi vonzatait illetőn meglehetősen nagy a zűrzavar: manapság egy szobor, egy emlékmű annyiba kerül, amennyit a megrendelő fizetni tud, illetve amennyiért egy szobrász elvállalja a munkát. A tisztázatlan helyzetet az okozza, hogy sohasem nyilvános adat egy-egy művész „árfolyama”: az életművel vagy jelentős művekkel fémjelzett alkotó nyilvánvalóan nem ugyanannyiért dolgozik, mint egy pályakezdő szobrász. Zavarja a tisztánlátást az is, hogy habár a művek megvalósításának költségvetése csaknem minden esetben különválasztja a művészi tiszteletdíj és a nyersanyag, a kivitelezés (az elhelyezés, a környezet kialakítása) költségeit, ez a gyakorlatban, ha a művész is részt vesz a kivitelezésben, gyakran összemosódik. Ma már egy-egy szobor megvalósítása kapcsán több tízmilliós nagyságrendekről kell beszélnünk. Néhány évvel ezelőtt szakértő voltam egy köztéri szoborpályázat elbírálásában, ahol a győztes pályamű – egy egészalakos bronzportré – költségvetésében meglepetten fedeztem fel a következő tételt: a szoboralak cizellálása kétmillió forint. Amikor megkérdeztem, hogy egy közepes felkészültségű cizellőr mennyi ideig dolgozik egy bronzfigura cizellálásával (felületi megmunkálásával), a jól felkészült, tapasztalt szobrász szakértő azt válaszolta, hogy maximum egy hétig. Akkor én azt kérdeztem meg, hogy egy cizellőr szakmunkás vajon miért kereshet többet egy hét munkájával, mint amennyi egy elég fontos döntéseket meghozó, aktív publikációs tevékenységet kifejtő művészettörténész egész évi fizetése, de erre a kérdésemre már nem kaptam választ.


A köztéri szoborállítások napjainkban tapasztalható anomáliái (ma már tulajdonképpen az és azt állít fel köztéren, amit akar, illetve aki biztosítja ehhez az anyagi feltételeket) arra figyelmeztetnek, hogy óriási felelőtlenség volt megszüntetni a köztéri objektumok állításának szakmai kontrollját: a Képző- és Iparművészeti Lektorátus – mint e terület egyetlen országos hatókörű, független szakértőket foglalkoztató szakintézménye – működésének teljes ellehetetlenítése beláthatatlan következményekkel jár a jövőre nézvést, egyszersmind a fantasztikusan gazdag, általában szerény művészeti értékei ellenére is nélkülözhetetlen, kordokumentum érvényű köztéri emlékanyag megóvását és fenntartását is veszélyezteti. S miután mind a mai napig nem sikerült érvényt szerezni annak az alapvető igénynek, hogy a köztéri műveken kötelező jelleggel, jól láthatón és időállón tüntessék fel az alkotó nevét, a mű címét és az elhelyezés évszámát (továbbá Melocco Miklós szobrászművész felvetése szerint a művet átvevő zsűri névsorát is), néhány esztendő múltán – a lektorátusi, 1963 óta épült dokumentáció avatatlan kezekbe kerülésével, majd vélhető felszámolásával – senki sem fogja tudni pontosan és tévedhetetlenül, hogy mi, hol, mióta és miért áll.


A Képző- és Iparművészeti Lektorátus 1989-ig művészeti hatóságként, tiltó hatókörökkel feljogosított intézményként működött, amely azonban 1990-től napjainkig a megrendelőktől, a szoborállítóktól érkező felkérésekre (!) tevékenykedő, független, semleges szakértők közreműködésével szakvéleményeket megfogalmazó szakintézményként funkcionált. (Lásd a Kortárs Magyar Művé­szeti Lexikon Képzőművészeti Lektorátus címszavát.) Mivel az 1990-es XX. számú (109. paragrafus) önkormányzati törvény kimondta, hogy minden köztéri szoborállításhoz (és szoborbontáshoz, áthelyezéshez) szakvéleményt kell beszerezni a szoborállítónak, ezeket a szakvéleményeket (felkérésekre!) országos körben a Lektorátus adta ki (Budapesten a Budapest Galéria), amelynek azonban semmiféle kötelező érvénye nem volt: a mű megvalósítását nem támogató – magyarul: ellenző – szakvélemény birtokában is felállíthatták (és felállították) az adott polgármesternek, képviselő-testületnek, megrendelőnek, szponzornak stb. tetsző művet. De ennek ellenére a lektorátusi szakvéleménynek mindig volt súlya, sok esetben ennek hatására, illetve a nyilvánosság nyomására érvényesültek a szakmai szempontok és az érték-, illetve értéktelenség-minősítések, vagy ha nem, a jegyzőkönyvek akkor is dokumentálták, máig visszakereshetőn dokumentálják (a megvalósult művel összevethető) autokrata és szakmai szempontból megalapozatlannak ítélhető döntések meghozatalának tényét. A Lektorátus budapesti székhelyének megszüntetésével, szakembereinek szélnek eresztésével 2013 őszén mindez szertefoszlott.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben