×
Tovább a kapcsolódó galériához

Kozmikus Én-kép

Tilless Béla kiállítása az egri Templom Galériában

Szakolczay Lajos

2014 // 11

Alkotás-lélektani rejtély, hogy az életpályán belüli váltások mikor és mi módon jelentkeznek – új mondanivalókkal és új tartalmakkal –, s nem kevésbé titokkal teli az a váltáskényszer, vagyis az egyik dimenzióból a másikba való ugrás, amely a kísérletezésen túl fölöttébb valaminő – tudott, sejtett? – minőség létrehozására teszi a hangsúlyt.

Tilless Béla váltásai is valamiképp ebbe a megmagyarázhatatlan, az érzelmi gócok mentén rendezendő csodába tartoznak. Még akkor is abba, ha tudjuk, hogy a vizualitást mindenek elé helyező térlátás mestere a mély tüzű, némi konstruktív élményt hordozó olaj-vásznaktól miként jutott el a plasztikákig (a kis- és nagyméretű fa-, illetve krómacél szobrokig), és a látványszépségként is kemény anyagot hogyan cserélte föl – visszatérvén a festészethez – színnyalábok lágy (netán kemény) tónusaira.

 

A lírai és a drámai absztraktról van szó, s azon belül is olyan – a szimfóniák rendjét sugalló, de a fázisok hullámzását sem elvető – áradásról, mikor is a benső lélektartalmak válnak meghatározóvá. A korábban nagyon is működő, szinte szerkezeti elemként feszülő ráció lett volna elvetve? Sokkal inkább annak dinamikája – a héjszerkezeten belüli forrongó valóság – változott át kozmikus igényű, a csillagpályák idejét saját (képzelt!) idejével mérő mozgáskomplexummá.

 

Ez az egyszerre zárt és nyitott arzenál a latinos műveltségnek és reneszánsz szépségnek olyannyira elegáns tömbjét – az alkotói világ és képzelet ötvözetét – fogja magába, hogy lehetetlen nem gondolni a festőművész korábbi, a golgotai sötétséggel a kitörő szabad világát szembeállító, életként megélt stációira. Ezek széttöréséről, föloldásáról van szó. A társadalom kelepcéjébe szorult, az ötvenes évek megaláztatásait elszenvedő lélek később szakrális – vagy ahhoz közeli – köröket bejáró, a szabadságvágyat életprogramként megvalósító és élvező „igyekezetéről”.

 

Hiába is mondja Tilless Béla a Medveczky Attila által készített interjúban (Magyar Fórum, 2014. május 15.), hogy „nem azért festek, hogy saját belső világomat ábrázoljam”, minden porcikája ellentmond a kijelentésnek. Persze érteni az eme rejtezésben megbúvó szándékot, a közösség iránti alázat – katartikus élményszerzés és vizuális nevelés – megannyi szolgálatnak tetsző módozatát. Csakhogy a közösségben való föloldódás (s azon belül a szépség gyarapítása mint a humánum egyik formája, mint nemzetépítő cselekedet) nem jelenti azt, hogy háttérbe kell szorulnia a szubjektum villódzó karakterének.

 

Főképp akkor nem, amikor a minden ecsetvonásban invenciózus költőiséggel kitárulkozó, sok (köztük viharos) évtized alatt óvott és hallatlan műveltségélménnyel táplált lélek – valaminő belső rend érzelmi vitorlája, kivetítője – a kozmosszal, a csillagokkal, a kráterek völgyében megbúvó s onnan hegy-magasra ugró, jelenléttelenül is jelen lévő istenképpel akar társalogni. Mikor a festő egy helyütt azt mondja, hogy „a festészet nemcsak szakmai teljesítmény, hanem szakrális cselekedet is”, akarva-akaratlan rávilágít kozmikus élményt sugalló „viharzónáinak” milyenségére, és megnyitja értelmezésköreinek nem is kicsi tárházát.

 

Ebben az artisztikus, az érzelem-létrákat jobbára az égnek támasztó ködgomolyban – a kék és vörös vulkáni hőjének eldorádójában (Erővonalak, 2010, olaj, vászon; XXX., 1998, 2002, akril, o. v.), valamint a 2012-es olaj-vászon, az Orion szárnysuhogásában – jól észlelhető az érzelmi dinamika mozgásimitációval csak fokozott robbanó jelenléte. Szó se róla, Tilless nem egy művében kísérletező kedvét és szerkezeti virtuozitását ugyancsak bizonyítja. Feledvén csillagködének toborzó homályát, érzelmi pásztáinak kisüléseit, visszanyúl korábbi élményvilágához (Áramlatok és áthatások, 2007–2010, o. v.). Ám konstruktív rácsozású mezőinek lazúrjábanés a diagonális sávok fényjátékszerű ütközéseiben – jóllehet a másutt releváns kozmikus ködgomoly dinamikáját, részegységeinek ellentétét egy kissé oldva – ott van a festőecset ama bölcs (csak az utóbbi évtizedekben ily nyilvánvaló) sugallata. Valójában az érzelmi faktor megjelenésével szinte mindegy, a nonfiguratív alakzatban az amorf játszik-e központi szerepet, vagy éppenséggel valaminő mértani alakzat bújtatja (egyúttal kiemelve attraktív jelenlétét) az emocionális telítettségű térhálót.

 

Többségében azonban – ezt az egri, volt trinitárius templom ódon falainak „homályát” átvilágító festményeken jól látni – a megfoghatatlan líraiságú, nem­egyszer fölajzó élményvilág, a csillagközi állapotában leledző elementáris kékség (Csillagháló, 2006, o. v.) és az őssejt vagy a tenger világát szinte mikroszkopikus erővel felnagyító érzelemkráter dominál (Trinitas, 2013, o. v.). Ez utóbbi bibliai fogantatása kétségtelen, ám a megfoghatatlan, vagyis hitbéli tartalmak akkor erősek – nem is megválaszolásra váró kérdés: lehet-e hívő az ecset? –, amikor a festőiség non plus ultráját megvalósító művész bátran él a lírai absztraktban leledző élmény- és érzéstömbök egymásra montírozásával.

 

Tilless ez alapján – illuzionista. Egyik festményével azt igyekszik elhitetni – mert produkciója átszellemült, eredménnyel –, hogy biblikus hangoltságú lángoló Napjában ott a születő/megszületett Kisjézus (CXI., 2012, o. v.), az ugyancsak félfigurális Nox noctiusával (2010, o. v.) pedig azt, hogy Hold-járó űrlénye, a kozmikus bábu egyszerre innen van az emberlét gyötrelmén, meg túl is. A lázadó ecset, az érzelmi tartalmakat minél jobban kivetítendő, egyszer csaknem organikus terrénumon landol (Eta Carinae I., 2009, o. v.), másszor az ellentétek viharzónájában (a kék és a vörös hálójában) vergődvén közöl emocionális tartalmakat (Kozmikus barokk, 2002, akril, v.).

 

Az érzelemtérképeket vizslatók gesztusai után kutatva, mutatis mutandis, könnyen rátalálhatnánk azokra a párhuzamokra, amelyek Dante klasszikus művét, az Isteni színjátékot a Tilless Béla-i sötét és fényes univerzummal – mert ez is valahol világegyetem – összekapcsolják. Ami a terzinákban pokol, purgatórium és menny, az az érzelmi viharaira kényesen büszke festészetben, csak absztrahálva, az ördögi és angyali terrénum színkombinációs elegye. Itt elég legyen csupán a két végpont, az Oculus Dei (2012) és az Oculus Luciferi (2013) – mindkettő olaj-vászon – kontrasztjára hivatkozni: a fölemelő és ártó tekintet, vagyis a szembogárban megtestesülő élet és halál különbözőségére.

 

Természetesen a Dante-élmény mellett ott van a több érzelemsíkot is megmozgató, az érzékeny ecsetre hatékony biblikus jelképrendszer és a Menny, példázatos ösvényeivel, szerteágazó csillag-útjaival. Ha a festőművésznek egyik feladata, miként mondotta volt a föntebb már jelzett interjúban, „a kozmosz és az ember közti közvetítés”, Tilless megrázó hittel és a két fél közötti közlekedés lenyűgöző, mert a halottba is életet lehelő dinamikájával fölöttébb megfelelt a kitűzött célnak.

 

Mi mozgatta? A földi létet elviselhetővé tevő szellem mint ösztönző erő: a teremtésnél nincs fölemelőbb és fontosabb. Belülről sugárzó, ám ecset közvetítette fényjátékában maga a festészet dicsőül meg. Sorolni is lehetetlen azokat a műveket – a már említettek mellett: A Teremtés pillanata (2002–2009, akril, o. v.), Bomlás és keletkezés (2006, o. v.), CXII. (2011–2012, o. v.), Dekadencia és újjászületés (2010, o. v.), Szétszakadás (2006–2009, o. v.), XCVII. – geom. (2010, o. v.) –, amelyek nélkül alig van, pontosabban nincs magyar absztrakt piktúra.

 

Ám nemcsak a tárlat nagyméretű táblaképei említendők, hanem a kozmikus élményt sűrítve visszaadó kisebb festmények is: A Tejút csücske (1996), ÁGIÉ – Vízöntő (1996), Forró centrum felé (2007), CXL/E (2014), Debussy álma (1998). Bennük ugyanaz a virtuozitás, szülőjük ugyanaz a kozmikus igény.


Az egri tárlat egy átszellemült festő vallomása – isteni sugallatú kozmikus én-kép. Örömünk őszinte…

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben