×

Justh Zsigmond válogatott művei. Szerzői kötetek

Mórocz Gábor

2014 // 11
Jó hír a 19. századi magyar irodalom kedvelőinek, hogy a közelmúltban megjelent a Kiczenko Judit és Kardeván Lapis Gergely által szerkesztett Kötelező Ritkaságok sorozat hetedik darabja is. Az új kötet reprezentatív válogatást ad Justh Zsigmond alig ismert szépprózai alkotásaiból.

Különös, hogy az irodalmi kánonban korábban is előkelő helyen álló, elfeledettnek a legkevésbé sem tekinthető írónak 1945 után mindössze három regénye (A pénz legendája, Gányó Julcsa, Fuimus), valamint párizsi és hazai naplója jelenhetett meg új kiadásban, önálló kötet formájában. (A pontosság kedvéért tegyük hozzá: Justh levelezésének egy részét – a naplókkal közös kötetben – 1977-ben adták ki először és mind ez idáig utoljára, Taedium vitae című elbeszélését pedig beválogatták két novellaantológiába.) A Ráció Kiadó kötete tehát régi hiányt pótol, amikor a fiatalon elhunyt, ám igen gazdag életművet maga után hagyó író nehezen hozzáférhető alkotásait közreadja.


Az újonnan megjelentetett szerzői kötetek – az Ádám című 1885-ben íródott, ám 1941-ig kiadatlan regényt leszámítva – megjelenésük sorrendjében követik egymást a könyvben. Külön ki kell emelni, hogy a szerkesztőpáros úgy döntött: a kortárs műfajelméletek eredményeit figyelembe véve egységes művekként kezeli Justh elbeszélésgyűjteményeit, vagyis méltányolja a köteteit megkomponáló szerző szelekciós és elrendező tevékenységét, és eltekint az egyes novellák publikálásának eredeti időrendjétől.


Mindezt sok más filológiai részlet mellett maguktól a szerkesztőktől tudhatjuk meg. Az ő jóvoltukból ugyanis a vaskosnak nevezhető, több mint hatszáz oldalas kötet a primer szövegeken kívül hatalmas magyarázó jegyzetapparátust és – a művek genezisét, illetve korabeli recepcióját áttekintő – szakszerű miniesszéket is tartalmaz. Így minden túlzás nélkül állítható, hogy a könyv tanulmányozása során egy egész pályaív rajzolódik ki az olvasó előtt.


A kötet első darabját, a pályakezdő, huszonkét éves író munkáját, az Ádám című regényt túlzás volna remekműnek tekinteni: narrációja zavaróan didaktikus, cselekményvezetése túlságosan kiszámítható, egyes részletei kidolgozatlanok, befejezése sablonos és szentimentális. Mégis figyelemre méltó alkotásról van szó, több szempontból is. Pszichologizáló tendenciája helyenként egészen összetett; a fiatal Justh az érzéki vágy ábrázolása terén jóval messzebbre jut e regényben, mint idősebb hazai pályatársai. A mostanában oly divatos irodalomelméleti irányzat, a testpoétika képviselői biztosan nem fognak csalódni e műben, mely a szerelem fiziológiai hatásainak bemutatásával sem marad adós, s így túlzás nélkül nevezhető a test regényének is (valószínűleg az első ilyen típusú alkotás a magyar irodalomban). A konzervatívabb poétikai iskolák híveit az Ádám társadalomkritikai vonatkozásai ragadhatják meg: a hazai középosztály erkölcsi és intellektuális színvonalával elégedetlen Justhnak talán ez az egyedüli munkája, amelyben – Török Gyula és Móricz Zsigmond törekvéseit előlegezve – kifejezetten a „vidéki intelligencia” belterjes világáról ad szatirikus, minden illúziótól mentes képet. Ugyanakkor már e korai műben is megnyilvánul az író eleven, rokonszenvező érdeklődése a nép élete iránt (gondoljunk csak a falusi vásár szuggesztív leírására a regény elején).


A kötet újraközli Justh 1887-ben kiadott novellagyűjteményét, a Káprázatokat is. Az itt található elbeszélésekben a hazai közegtől eltávolodó, nyíltan francia eszmei és művészeti orientációt képviselő író hangja szólal meg. A rosszmájú kortárs kritikus, Péterfy nyomán úgy is fogalmazhatnánk: a mintakövető fiatal szerző a párizsi „szalon-analitikus” próza magyar megfelelőjét hozza létre. Az idetartozó művek mindegyike dezillúziós tendenciát hordoz, a hanyatlás létélményét közvetíti, témaviláguk összességében mégis változatosnak mondható: a dekadens arisztokrata önsorsrontásáról, deklasszálódásáról (Taedium vitae) vagy a főrangú hölgyek szerelmi életéről és házasodási szokásairól (Fehér lap) éppúgy plasztikus képet adnak, mint a művészértelmiségi alkotói válságáról (Az utolsó hangulat) vagy a zürichi egyetemisták világképének átalakulásáról (Keresztutak).


Ez utóbbi, erősen önéletrajzi ihletettségű alkotás talán több is, mint novella. Én egzisztenciális tendenciájú esszéisztikus kisregénynek nevezném, és ahhoz a sokáig kevés figyelemre méltatott prózatörténeti vonulathoz sorolnám, amelyhez például Toldy István Anatole vagy Asbóth János Álmok álmodója című regénye tartozik. A fejlődésregények optimizmusát visszájára fordító mű éppúgy az ábránd és a valóság, az „a priori idealizmus” és az „a posteriori pesszimizmus” viszonyát boncolgatja, mint az előbb említett prózai alkotások. A Keresztutak legizgalmasabb mozzanata egyébként az, hogy hősei, Claus és Charles számára nem az öngyilkosság vagy a kötelességteljesítés jelenti az egzisztenciális problémák megoldásának egyetlen reális lehetőségét (mint Anatole-nál vagy az Álmok álmodója Darvadyjánál), hanem egy választott ideológiához kapcsolódó attitűd elsajátítása. Az eleve szemlélődő életmódot folytató, rezignációra hajlamos Claus a buddhizmus, míg az aktivitásra törekvő – egykor naiv gondolkodású, ám azután keserű élettapasztalatot szerző – Charles a nihilista színezetű anarchizmus híveként próbálja megtalálni helyét a világban.


A Káprázatokhoz hasonlóan a francia irodalom és gondolkodás hatását tükrözi a kötet következő darabja, a Művészszerelem című 1888-as alkotás is, amely Justh legbecsvágyóbb – ha nem is a legkülönb – munkái közé sorolható, s amelyet az első magyar művészregénynek szokás tekinteni. A cselekményben szegény, intellektuális tartalmakban annál gazdagabb mű ismeretelméleti, pszichológiai, illetve egzisztenciál-esztétikai síkon egyaránt értelmezhető, bár ezeket a jelentésrétegeket meglehetősen nehéz egymástól elválasztani. A kissé sterilre sikeredett, nemritkán irodalmi sablonokra építő regény voltaképpeni tárgya a modern művészértelmiségi útvesztése, amelynek hátterében a lehető legfinomabb, legdifferenciáltabb megismerési mód, az analitikus megközelítés merev érvényesítése áll. Ennek az attitűdnek a képviselője a mű főhőse, Gilády Arzén író, „a lélekvizsgáló regény ismert nevű mestere”, aki saját kedvesét – és egyben modelljét – olyan hévvel analizálja, hogy elemző „szenvedélye” végül kettejük ígéretesnek tűnő szerelmét is megöli. A Művészszerelem, amikor a végsőkig vitt esztétikai intellektualizmus életellenessé torzulását mutatja be, egy létmodell súlyos válságáról tudósít. Bár a regény végkifejlete nem tragikus, a magas kultúra reprezentánsáról adott könyörtelen látlelet a szerző ön- és világismeretének radikális átformálódását vetíti előre.


Hasonló eszmei tanulságokkal szolgál a Páris elemei címmel megjelentetett 1889-es tárcagyűjtemény izgalmas és sokrétű koranalízise is. A frankofil Justh ebben a nem fikciós munkájában – a sebészi pontosságú, pozitivista és darwinista elemzést profetikus kinyilatkoztatásokkal váltakoztatva – nemcsak egy szűk arisztokrata vagy művészértelmiségi csoport, hanem általában a túlérettnek nevezett párizsi, sőt: francia civilizáció széles körű hanyatlásáról számol be. Ámbár, ahogy a következő idézet is mutatja, a regresszió folyamatát nem tartja visszafordíthatatlannak: „E túlfinomított világban […] érzik legjobban az, hogy Páris és Franciaország erre a művészi fokra jutva, mily közel van történeti, politikai szereplésének végéhez. Ha csak az alulról fölfelé törekvő elemek új vért, új izmokat, újabb erőt nem hozva, föl nem frissítik a már nagyon is el­finomult Párist. Ezt mindenkinek kívánnia kell, aki szereti Párist s vele Franciaországot.” Az idézett szövegrészlet második mondatában szereplő „ha csak… nem” megszorítás világossá teszi, hogy Justh maga is távolságtartással szemléli az általa felvázolt, igen hatásos és „tudományos” szempontból is megalapozottnak vélt katasztrófavíziót. Franciaország bukása e pontosítás szerint valószínű, de azért szükségszerűnek mégsem nevezhető; még van esély arra, hogy az egészséges „nép”, a romlatlan „vidék” megváltsa a dekadenciába süllyedő fővárost. S Justh itt már nem analizál: egyértelműen kilép a semleges megfigyelő pozíciójából, és nyíltan hangot ad elfogultságának.


Az író ezután de-, illetve rekontextualizálja a francia társadalom tanulmányozása kapcsán született felismeréseit: eljut ahhoz a belátáshoz, hogy a szubtilitásba hanyatlott modern individuum is azért válik erőtlenné, mert nélkülözni kénytelen a spontaneitás lendületét, erejét. A szellemnek éppen ezért önkorlátozásra van szüksége – a saját érdekében. Az elvont tudat megmentheti önmagát, ha visszafordítja a szublimáció folyamatát; ha a közvetítettség árnyékvilágát maga mögött hagyva újra felfedezi a közvetlenség terrénumát. S vele együtt mindazt, amit korábban mint banalitást elutasított vagy alábecsült: a természetességet, az egészséget, a mindennapi életet.


E régi-új értékek hordozója – a Páris elemei ideológiai tanulságait immár a hazai közegre és saját létviszonyaira alkalmazó, érett Justh interpretációja szerint – a magyar parasztság; az a közösség, amely nem pusztán egy társadalmi osztály a sok közül, hanem idealitás: az élő történelem, a múltból táplálkozó jövő kollektív szubjektuma is. Ebből pedig az következik, hogy a modern, hanyatló, „arisztokratikus” egzisztenciának a paraszti világ archaikusnak tűnő, valójában nagyon is korszerű értékrendjét kell belsővé tennie túlélése, illetve megújulása érdekében.


A könyvben csonkítatlanul szereplő két további elbeszélésgyűjtemény aligha értelmezhető ennek az 1889–90 körül végbemenő eszmei fordulatnak az ismerete nélkül. A puszta könyve és a Delelő című kötetekben fellelhető, döntő többségükben 1890 után született novellák ugyanis – tematikájukat és hangvételüket illetően – messzemenően eltérnek Justh korábbi alkotásaitól. Az Orosháza környéki parasztság mindennapjairól szóló írások zömének a mesterkéletlen egyszerűség a legfőbb jellemzője. Immár a népdalok, a népballadák eredendő tisztasága lesz az önkorlátozásra törekvő Justh új eszménye – világnézeti és nyelvi szempontból egyaránt. Az író látja és láttatja a „puszta” társadalmának ellentmondásait, ábrázolásmódja többnyire mégis az idillt sugárzó népi életkép irányába tolódik el. Mindez éles ellentétben áll az arisztokraták és művészértelmiségiek harmóniátlan, művi világát bemutató prózai művek összetett eszmeiségével és olykor affektáltnak ható kifejezésmódjával.


Nem kívánom tovább boncolgatni Justh „népies” programjának esztétikai vonatkozásait, viszont a könyv kapcsán szeretnék még néhány szót ejteni egy különleges szerkesztői ötletről. Szokatlan megoldásnak tűnhet, hogy a Justh Zsigmond munkáit összegyűjtő kötetben helyet kap egy ismeretlen szerző által írott, eredetileg francia nyelvű, 19. század végi szöveg is. A Műkedvelők című regényről van szó, amelyet Nagy Judit igényes fordításában ismerhetünk meg. A szerkesztők dön­tése mégis indokolt, ha arra a Gálos Magda kutatásai nyomán ismert összefüggésre gondolunk, hogy a mű férfi főhőse, Márk Justh alakmása. Mi több: a regény ezer szállal kapcsolódik ahhoz a dekadens jelzővel kellőképpen megbélyegzett irodalmi eszmekörhöz, amelyet a franciáknál például Huysmans vagy Bourget, Magyarországon pedig Justh Zsigmond (vagy éppen Gozsdu Elek) neve fémjelez.


A műfaji szempontból kulcsregénynek tekinthető Műkedvelők valóban kulcsot ad a szélsőséges mértékű esztétikai intellektualizmus ellentmondásaival viaskodó Justh gondolkodásához. Elég csak arra gondolni, hogy a realitások talaján álló, harmonikusnak nevezhető, „normális” ember és az álmok világában élő, kiegyensúlyozatlanságáról ismert, művész alkatú személyiség szembeállítása végig jelen van a műben, s ezzel a problémával szoros összefüggésben az antik görög–modern dichotómia is megjelenik a szöveg egy pontján. A túlfinomult, túlérzékeny Márk, akiről tudjuk, hogy „gyakran érez túlzott elragadtatást”, s aki bár cselekvésképtelennek tűnik, az alkotás, a művészet terrénumában még megóvhatja magát a pusztulástól, a következőket mondja a regény egyik mellékszereplőjének, a józan és „egészséges” Madame Whitbynek: „semmi árnyék ne homályosítsa el az ön görög arcélét”. Meglepő vagy sem: a túlkomplikált lelkivilágú, problémáinak túlságosan is tudatában lévő, ezért (is) boldogtalan modern individuum egy sohasem volt „görögség” egyszerű, összhanggal teli világa után vágyakozik.


Aligha emelhető ki ennél jellemzőbb mozzanat a Justh-életművet meghatározó eszmék köréből. (Ráció, 2013)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben