1991-ben nem, de most – 2014 esőzuhatagos őszén, koromsötét éjszaka – eszembe jutott: egymás után emeltem le könyvespolcomról Szép Ernő-köteteimet. Összehasonlító irodalomtörténet, azaz korkép: egyik kiadásból ez a vers hiányzik, a másikból másik. Múltunk története: kórkép.
A De kár… címmel 1978-ban megjelent Szép Ernő-kötetet akkor olvasva nem tudtam és nem vettem, nem vehettem észre, hogy hat keserű sor átmenetileg eltűnt a költő életművéből.
1919
Jaj mennyi sánta sánta sánta
Csípőjét rántja rántja
Szívem de bántja bántja bántja
Nehéz ezt bírni bírni bírni
Mit ér itt írni írni írni
Sötétet sírni sírni sírni
E néhány sort 1958-ban sem olvashattam, mert csak az Unikornis Kiadó 1995-ben megjelent kötetét kézbe véve – Szép Ernő: Összegyűjtött versek – ismerhettem meg. Érthető: a „haladó” magyar könyvkiadás sem 1958-ban, sem 1978-ban nem ezzel a hat, nemzetünk sírba tételét gyászoló verssorral akart emlékezni a nekünk rossz emlékű, nekik dicsőséges tanácsköztársaság közelgő évfordulójára.
Már és még: 1958-ban a Moszkva-bérenc hazaárulók már vérbe fojtották feltámadásreményű forradalmunkat, függetlenségálmú szabadságharcunkat, de még nem birtokoltak minden hatalmat. Életüket feláldozni kész, becsületes hazafiakat felakasztani már volt erejük, de minden magyarok szívében, fejében még (valójában soha!) nem uralkodtak.
Add a kezed: a Réz Pál szerkesztésében 1958-ban napvilágot látott kötetben – könnybe lábadt szemmel olvastam tizenhat évesen ezeket a költeményekké formázott fohászokat – még megjelentek az 1936, a Karácsonyfa, a Jézus Krisztus, az Imádság című versek. Aztán az 1978-ban Réz Pál válogatásában és szerkesztésében kiadott De kár… című kötetből – talán hogy ne legyen nagyon feltűnő, néhány kevésbé fontos verssel együtt – Szép Ernő hazája sorsáért s életünk jobbra fordulásáért magyar és keresztény hittel fohászkodó költeményei már kimaradtak. Valaki – talán Aczél elvtárs; néhányan még emlékeznek e valaha „mindenható” kommunista kulturális politikus nevére – úgy döntött: Moszkva baráti fennhatóságával szocializmust építő hazánkban az emberek felejtsék el Jézus Krisztust, ne imádkozzanak, ne higgyenek a feltámadásban…
Volt, aki szót fogadott. Volt, aki nem.
Volt, aki hitt. Volt, aki nem. Volt, aki hívő ember maradt. Volt, aki nem. Volt, aki életben maradása érdekében elfelejtett hinni.
De sokan magyarok őriztük könyvespolcunkon az 1958-ban háromezer példányban megjelent Szép Ernő-verseskötetet. És imádkoztunk – lelkünkben őrizve a költő verssorait.
Ki űlsz az égben a vihar felett,
Én Istenem hallgass meg engemet.
Hozzád megy szívem, itt szavam dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.
Az idézet nem betűhív: 1958-ban (és 1995-ben is!) a második verssor második szavát kisbetűvel szedték.
Én Istenem hallgass meg engemet… – fohászkodott Szép Ernő száz éve, a nagy háború idején, s egyértelmű, hogy nem valamelyik görög istenhez, nem általában mindenféle istenekhez, hanem az Úrhoz, a keresztény Istenhez fordult kérlelő, imádkozó szóval: óvja, védje, mentse meg hazáját a pusztulástól.
De Rákosi és Kádár elvtárs országlása idején a Párt – mert egy volt: nagybetűvel írta a nevét – úgy döntött: Isten nem létezik. Fohászkodni Istenhez még versben sem volt ildomos – és engedélyezett.
Vaskalapos, bolsevik ideológia béklyózta-csonkította zűrzavaros könyvkiadásunkra jellemző: a De kár… kötettel egy időben, 1978-ban, a mélabúsan bölcs poéta Kormos István szerkesztette A magyar irodalom gyöngyszemei sorozatban, a költőtárs Zelk Zoltán válogatásában és előszavával megjelent (megjelenhetett: néha elbóbiskoltak a korlátolt agyú cenzorok!) egy Szép Ernő válogatott verseit tartalmazó kötet, s ebben olvasható két – a De kár… kötetből kimaradt – „klerikális reakciós” költemény, a Jézus Krisztus és a Karácsonyfa.
Már és még! 1958-ban már és még megjelenhetett az Imádság. Igaz, Isten nevét kisbetűvel szedték, de olvasható, megismerhető, idézhető volt a fél évszázaddal korábban született vers, amelyről 1916-ban így írt a költő Tóth Árpád: „Mikor a vers először jelent meg egy újságban, napokig hordtam magamnál, hogy barátaimnak fölolvassam. Úgy hiszem, hogy ríkatóbb, nemesebb, magyarabb verset alig kereshetnénk a háborús évek termésében. E nehéz időkben jólesik, hogy a háború, a véres és bűnös rém az édes költészet ily gyönyörű megnyilatkozását lehetővé tette.”
Szép Ernő később sokat javítgatott, alakított, csiszolt verse szövegén. De Isten nevét mindig nagybetűvel írta. Ő tudta, kihez imádkozik. Tudta, kihez imádkoznak „balsorsukban” a magyarok: „Szánd meg, Isten, a magyart…”
Hatvany Lajos is tudta. Isten nevét kisbetűvel szedték 1958-ban, de a kötet előszavában bölcsen ítélkezik múltról, jövőről. „Szép Ernőt már az első világháború idején a szerkesztője avval bízta meg, hogy a hivatalos köröknek s a népnek, sőt mi több, az értelmiségi, humánus rétegnek megfelelő verset írjon. Ezt a paradoxul kényes föladatot oldotta meg a költő a legbensőségesebb s ugyanakkor a legbravúrosabb líra hangján az Imádságban. Ezért került ez a vers megszámlálhatatlan szavalóestélyek programjába, olvasókönyvek tartalomjegyzékébe. Ma is ott volna a helye. Egy vers, a legkülönb magyar versek egyike követeli helyét a napon. Meg kell neki adni, mielőbb. Mert ebben a száműzött versben nemcsak egy igazi költő igaz művét, hanem egy korszak hangját fojtották el a hívatlan prókátorok.”
Hatvany Lajos 1958-ban talán hitte, talán csak remélte: a hívatlan prókátorok, a múltat végképp eltörölni akaró pártkatonák örökre eltűnnek a szellemi életből s a közhatalomból.
Tévedett. Az Imádság című Szép Ernő-vers 1958 után néhány évtizedig újra tiltott gyümölcs, újra száműzött vers lett a magyar olvasók számára.
És Isten nevét még 1995-ben is kisbetűvel szedték az 1958-as kiadás szövegéhez igazított új Összegyűjtött versek kötetben.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
