×

Grecsó Krisztián: Megyek utánad

Horváth Csaba

2014 // 11
Kezdjük az elején. Már a cím és a borító viszonya is a könyv egészét meghatározó kettősséget hordozza: a Visz a vonat, megyek utánad sor allúziója ellentétben áll a borítón látható busz retró hangulatával. Baranyai András tervezői leleménye is azt a kérdést veti föl, hogy egyénivé tehető-e a felnövés arche­tipikus története.

A Megyek utánad főhősének személyiségfejlődését kisiskolás éveitől a diákszerelmek korszakán át a házasságig, majd a válásig a nőkhöz való viszony határozza meg: „A nők tesznek valamilyenné, mondta Daru apja, és kifújta a füstöt.” A szerelmek sorozatában megvalósuló felnövés hátterét pedig a Grecsótól már ismert telepi-falusi gyerekkor, a nyolcvanas–kilencvenes évek halkabb Magyarországának mindennapjai, a rendszerváltás és a társadalmi mobilitás nehézségei rajzolják meg.


Míg a modern és posztmodern lírai beszédmódok a „bensőséggel szembeni mély gyanúpert” mutatják (Radnóti Sándor), az epikus Grecsó a felnövést, az egyéniséggé válás folyamatát kapcsolja össze a szerelmi tematikával. S az irodalomban a felnövés, ahogyan a szerelem is, egyszerre beszédmód és tematika. A Megyek utánad egyszerre kapcsolódik a magyar irodalom szerelmi hagyományához, ezt mutatja a cím, a Móricztól vett mottó, a megidézett Nagy László-vers, ugyanakkor felhasználja és folytatja a személyiség kialakulását a vallomás és a fikció határán megjelenítő tradíciót is, az önéletrajz és a regény Márait, Illyés Gyulát, Móriczot eszünkbe juttató közös halmazát.


További párhuzamra ad okot, hogy Grecsó hasonló műfaji deficittel küzd, mint harmincas évekbeli, nevesebb pályatársai. Míg a regény korábbi szakaszában azzal kellett a műfajnak szembenéznie, hogy a fikció regényességét az élet érvénytelenítette, a posztmodern a referencialitás beszédmódját utasította vissza. A posztmodern után indulóknak a nyelvi fordulat már kiindulási pont volt, s nem tűnt feltétlenül ellentétesnek a valóság mimetikus ábrázolása és a nyelv belső logikája.


A Megyek utánad-ban úgy jelenik meg a szerző brendjévé vált falusi gyerekkor, a községek, kis­vá­rosok nyolcvanas–kilencvenes évek­beli másik Magyarországa, hogy a dokumentumhitelű refe­ren­ciá­lis igazságok nem hátteret adnak, és nem állnak össze tanulsággá, mert nem a felnövés­történet előtt vagy mögött állnak. A szerelem és a felnövés archetipikus történeteit a főhőst alakító lányok, asszonyok térhez és időhöz kötött karakterei határozzák meg. Az első lány gyerekszerelmében ott van az ideáljait követni nem tudó késő Kádár-kor infantilizmusa is: „Eddig, ha akartak valamit, szóltak. És Daru most is, ha akar valamit, mondja. Tavaly nyáron még Lili vezette csatába a telepi bandát, hogy visszafoglalják a gázárkokat a Kossuth-telepiektől. Most a bunkerbe se akar bejönni.” A második lány, Eszter tragédiája a rendszerváltás ambivalens felfordulását idézi. A főhős szerelme a párttitkár harmóniára képtelen lánya: „Daru érti a problémát, hogy új világ van készülőben, de nem érdekli. […] Próbál figyelni, próbálja átérezni, mi készül, de nevetséges az egész. Amikor ekkora örömök és problémák vannak, mint a buli. Mi legyen Eszterrel? […] Sziló azt mondja, lehet, hogy az apukája is veszélyben van. Hiszen ő a párttitkár.” S a lány öngyilkosságának pillanatában „Daru semmit sem látott a jövőjéből. Sértett, néma jövő volt. Kegyetlen, számító jövő volt, nem mutatta magát.” A többi szerelmet sorba véve megtalálható a kilencvenes évek „enrichissez-vous” [gazdagodjatok meg] korszaka („Az újgazdagok farolnak a Tiszán a bömbölő jetskikkel. Ficánkolnak a gépek, és kurjongatnak a nyeregben kapaszkodó férfiak. Daru felnőttnek érzi magát. Leérettségizett. Felvették a tanítóképzőbe. Nagy dolog. Ő az első a családban, a nagy családban, aki továbbtanul.”), akárcsak a Sára jön fejezet nyílt reménytelensége („Tegnap még a teremtés legszebb nőjét ölelte, barátok, rajongók várták tőle, hogy jobb legyen vele az élet. Este még egy utolsó koncert, szabadtéren, fergeteges siker, bármit játszhattak volna, mindenki a reményeitől búcsúzott. Most kótyagos, ostoba reménytelenség.”).


Ám a Megyek utánad nem dokumentum, nem is memoár, hanem szépirodalom. A regény szövegstruktúrájában a vallomás csak szerep, a visszaemlékezés pedig fikció. S ezt a kapcsolatokban felépülő és újra meg újra lebomló személyiséget akarja megfogalmazni Grecsó: „Nem akarja Lilit, Esztert, Petrát, Sárát, Grétát. Ne jöjjenek. Nem kell sajnálni, hogy nincsenek. Meg kell a veszteségüktől szabadulni. Különben nem tud örülni neki, hogy voltak. Csak fájdalmat okoznak, hogy nem tudja őket elengedni.”


A férfi-nő kapcsolatról szóló könyvet a cím József Attila-allúziója után jellemzően Móricz-mottó egészíti ki. S Grecsó Tar Sándor örököse és Háy János kortársa. Tarhoz a falu és a város közötti váltás köti: „A középiskola számára elvágta a kötelékeket, levágta a súlyokat, és ő végre repült, el innen, ahol az apja fia, ahol nem lehet kasztot váltani, csak tűrni, hogy örökli a régit.” S azt is tudja, hogy ez a személyiségfejlődésben elkerülhetetlen váltás mindig veszteséggel is jár: „Ehhez a faluhoz nincs köze, ez nem az a világ, ahol ő a repedéseket is ismerte, tudta, hol lejt a járda, hol terem az édes bónamenta. Már nem ismeri az utcák titkait, nem tudja a házak neveit, melyiket ki lakja, csak teker egy délibábban, ami valamiért ijesztően otthonos. És valamit birizgál a lelkében, amitől egyvégtében sírnia kéne. Alig bírja tartani magát, pedig semmire sem gondol, csak figyel.”


A Megyek utánad a személyiségfejlődés különböző fázisaiban bekövetkező nyelvi váltások könyve is. A nyelvi váltás a falusi fiúból városi értelmiségivé lett Daru életútjának stiláris párhuzama. Ezért használ a főhős egyre többször irodalmi utalásokat. Hiszen ha „elhivatott bölcsésznek lenni meg annyi, mint belehalni a nagyversekbe, belehalni a Rókatárgyba, a Balassi-strófába, belehalni a gyönyörbe”, akkor ez azt jelenti, hogy mind a szerelem, mind a személyiségfejlődés a frissen megtanult nyelven lesz elmondható. Az új nyelv nemcsak elmondja, de meg is teremti a léthelyzeteket: „Túl vad, okoskodó és sznob lenne ez neki, nem értené a viharsarki boldog önsajnálat logikáját, utálná a füvet, nem értené, hogy betépve hogyan kell a lassúnál is lassabban emelni föl a tekintetet, mintha a Sátántangóban élnél. És ők ott is élnek, a körkörös, soha nem haladó időben…”


A szilveszteri buli pillanatában pedig összekapcsolódik a tanult irodalmi beszédmód, a szerelem verbalizálása és a főhős élethelyzete: „A boldog újévezés előtt szavalás, ez a társasági hagyomány, Adjon az isten szerencsét. Cifrán folytatódik a vers, most galádul aktuális. Szerelmet, forró kemencét. Nahát, azt most adott.” A gyerekkor hangjától indulunk, s a kötet végére a szerző saját hangja jelenik meg.


A hiteles hang keresése miatt Grecsó számára a vidéki alternatív szubkultúra sem oximoron. A hősök olyan zenéket hallgatnak, olyan életmódot követnek, mintha nagyvárosban élnének, miközben a kilencvenes évek Párizsából vagy San Franciscójából a budapesti underground sem tűnhetett a világ közepének. Ezért a jellemzően Csehovra rájátszó ironikus elvágyódás: „Átteker Szilóhoz, a régi baráthoz, telefonon komolyabb mennyiségű füvet rendelnek, és megalapítják a munkanélküliek falusi túlélőtáborát. Programok, nosztalgiaestek bódulatban, Európa Kiadó-, Bizottság-, URH- és Sziámi-lemezek révült hallgatása. Az önsajnálat megélése, nevetés az önsajnálaton, orosz realistákat megszégyenítő vágyakozás, el innen, el innen, el innen. Moszkva, az áhított, álmodott centrum felé, amiről azt sem tudják, nekik pontosan melyik város is lenne.” Ám Grecsó elvágyódása elkerüli a nyelv- és kultúraváltás önfeladó lehetőségének illúzióját. Jellemzően a kronológiailag utolsó nőfigura, a jelen idejű és boldog szerelmet jelentő Juli mondja a külföldön maradás sorstalanságáról: „Odakint elveszik minden, a gépsor mellett, vagy seprővel a kézben, ahogy idegenek gyerekei mellett mennek el a napok, és egyszer csak nincs semmi, tökéletesen kiürül az élet. Nem csak a barátok, a család, a múlt, a nyelv, a tekintély. Minden. Megváltozik a súlyod, fogysz vagy hízol. A hajad, a hangod, a szavad járása, a szemed, ahogy áll, ahogy a ráncok futnak az arcodon, és egyszer csak az is megváltozik, amit gondolni szoktál. És akkor már semmi sem lesz abból, akiről azt hitted, hogy vagy. És ha nem hiszel semmit arról, aki vagy, akkor. Nincs akkor. Ennyi.” A Márai Halotti beszédét idéző monológ csakis az önazonosság veszteségével együtt járó döntést tesz lehetővé.


London sem feltétlenül boldogít, és máshonnan nézve a Körös-parti város is Moszkvának tűnhet, egy vágyott világ vágyott közepe lehet: „Joshi Tokió mellett nőtt föl, vagyis Tokióban, a városban, melynek soha nincsen vége. […] Egy éjjel-nappali lemezboltban belehallgatott egy reprint Bartók-lemezbe. Kilencszáznegyvenes felvétel, Bartók maga zongorázik, Columbia lemezgyár, Kontrasztok. […] Másnap a metróban meglátta a Körös-parti város néptáncegyüttesének plakátját. Nincsen véletlenek, erre gondolt, amikor beért a laborba. Megnézte a térképen, hol van Magyarország. […] Két hét múlva megállt a Körös-parton, kihúzott egy piros Marlborót a dobozból, várta, megtörténjék a csoda. Nem tudta, hogy a Viharsarokban nem történnek csodák. Hogy ott a csodavárás maga a csoda, a délibáb, hogy majd egyszer, majd valakinek jobb lesz, hogy van olyan, hogy jobb.”


A világtól elzárt ártatlan falu idillje, a kisvárosi karrierrel történő kiegyezés nem lehetséges: „Ma már tudom, nem így volt. De ma tudni valamit, amikor már semmi sincs abból a világból, talán még a házakat is elbontották, vagy építettek melléjük újakat, amikor már senki nem emlékszik arra a fullasztó kis telepre, arra a falura, azokra a kama­szokra, fölösleges dolog.” Hiszen a valóság ennél keserűbb, s az alábbi mondatban már ott van az önsajnálat hamis szerepe is: „Fenékig akarta üríteni a méregpoharat, unatkozni akart, sajnálni magát, az elmúlt gimnáziumot, a bedőlt világot. Mindezt egyedül. Csak ülni a sör fölött néhány alkoholistával, amilyen ő maga is lesz majd néhány év múlva, várni, hogy reggel legyen.”


Egy olyan világban, ahol sem maradni, sem menni nem lehet, legfeljebb dúdolható kérdés marad az, hogy „menjek vagy maradjak?”. De nem megy el, nem is marad, hanem létrehoz egy saját világot: „Tékozolni a vágyakat, a fantáziát, az emlékeket, szétszálazni és új emlékeket gyártani, amelyek jobban illenek a mai énemhez, jobb múltat feltételezni, mert most jobbnak képzelem magam… Sok elfecsérelt erő. Nem vagyok semmilyen, hazudom magam valamilyenné, és egészen ügyesen hazudom. […] Az akartam lenni, ami csak akkor vagyok, amikor majd az akarok lenni, ami akkor voltam.” Az utolsó oldalakon olvasható mondat („Daru magához szorítja Julit, isten veletek, régi barátok, régi gangok, szervusztok, szerelmek, szeretők, elengedlek titeket, menjetek, ti vagytok a gyönyörű, kormos, ragacsos, mézgás múlt.”) nem zárja ki, hanem kitágítja az első rész kijelentését: „Az akartam lenni, ami csak akkor vagyok, amikor majd az akarok lenni, ami akkor voltam.”


A Megyek utánad világában a valóságeffektusok, a dokumentumértékű leírások szintjei alátámasztják, de nem helyettesítik a visszaemlékező és a visszaidézett én identitássá összeépülő egységét. A „Daru én vagyok” mondat a személyiségnek az időhöz való viszonyát veti fel. Mi adja Daru felnövése, változása során személyisége azonosságát? Mert bár az idő is megjelenik („Nevettek, mert fiatalok voltak, és nevettek, mert nem értettek semmit, és mert az volt a dolguk, hogy boldogok legyenek, és nem az, hogy értsék a halált. Tíz év múlva nekem már ez a dolgom. Hogy értsem a halált.”), Daru identitása nem az időben, hanem a kapcsolatokban formálódik meg.


Daru azonosságát a szeretett nők határozzák meg: „Ti vagytok Daru. És én. Daru én vagyok. És végre megint szeretni foglak titeket, rátok mosolygok néha, ha előkerül egy rosszul exponált, közös fénykép, mert ez a sok egykorvolt szerelem mind az enyém. Ebből vagyok.”


Angyalosi szerint amit „a nyugati gondolkodás metafizikai megalapozottságnak nevez, éppen abban áll, hogy ez a gondolkodás feltételez egy ab­szolút eredetet, egy abszolút ön-azonosságot, az önmagaság abszolút jelenlétét önmaga számára [présence a soi], amely a metafizikai igazság létezésmódja”. Grecsó könyvében a szerelem lenne hívatott ilyen metafizikai létezésmóddá válni.


Ez azonban több problémát is felvet. Kérdéses, hogy az óvodás fiú-lány kapcsolat képviseli-e már a férfi-nő kapcsolatot. „Daru azt várta, hitte, Lili nagyon szomorú lesz, majd vigasztalja őt, de a lány fényes tekintettel, szinte vidáman, kihívóan nézte őket, ahogy vérzett a fejük. Mintha mosolyogott volna. Úgy járkált ott, akárha szándékosan csinálta volna, és még a vérzés is miatta lenne. Ekkor jutott először eszébe. Hogy Lili más anyagból van. Lány.” S kérdéses az is, hogy az egész világot a férfi-nő kapcsolat mintájára harcként láttató világkép nem volt-e már Móricz és Ady korában is freudista közhely vagy irodalmi toposz. Ez az előre megkonstruált világlátás olykor stilárisan is problematikussá válik. Ezt mutatják Darunak az ebben a szellemben elkövetett fejtegetései: „És a férfi részéről is áldozat a házasság, mert elveszíti a reményt és az akaratot. Mert a férfi nem tud örökké küzdeni, nincs minden kérdésében, pillantásában, várakozásában, simogatásában benne a hatalom, a bitorlás kényszere. Nem akar minél többet uralni, kisajátítani, átírni a másikból. Míg az végül lefolyik, kiüresedik, a régi férfi kísértete lesz. […] Nem érti, hogy minden, a nőnek az égvilágon minden hatalmi kérdés.”


Amikor Grecsó saját koncepciójának áldozata lesz – hiszen kérdéses, hogy a férfi-nő kapcsolat képes-e a személyiségfejlődést kizárólagosan meg­határozni –, akkor stilárisan is elbizonytalanodik. Ilyenkor akár minimalista mondatokban, akár Márait idéző terjengős bon­mot-k formájában, előre kitalálható klisékben nyilatkozik meg: „És amikor a fiú szembesíti ezzel, beolvas neki, ő honnan tudhatná, mire vágyik a nagyságos hercegnő, akkor azt feleli, nem őt kell kémlelni, mert igen, persze, neki van ötlete, és Darunak is legyen sajátja. A férfiaknak van, és ha ő a férfi… Nem is mondja tovább. Daru ilyenkor végignéz magán, alig harminc kiló.” Az ilyen mondatok nem a szereplők gyerekkorát, hanem a szülők felnőttkorát idézik meg. Ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy a pre­­koncepciózus szemlélet nemcsak a különböző beszédmódokat a visszaemlékezéssel kibékítő tech­nikát bizonytalanítja el, de az irónia távolságtartását is megnehezíti.


A Megyek utánad ugyanis úgy helyezi el magát a teremtő fikció és az újrateremtő emlékezés között, ahogyan azt Az eltűnt idő nyomában teszi: ám amikor Proust ízei és hangulatai helyett Freud tanulmányai kerülnek előtérbe, akkor az előfeltevés példabeszédei gyengítik a fikciót és a memoárt összebékítő emlékezői helyzetet.


Grecsó azonban vérbelibb író annál, semhogy akár saját doktrínáinak is a foglya lehessen. A felnövés során bejárt falusi, kisvárosi vagy budapesti helyszínek, a férfi-nő kapcsolat törvényszerűségei sokkal hitelesebben jelennek meg a jellemek megteremtésében, az emlékek narrációjában, a mesélés szimpla örömében. Az emlékekben megidézett korabeli világ elviselhetetlensége és az emlékezés jelen idejű könnyűsége között valamilyen súlyos lebegés marad meg a Megyek utánad elolvasása után. (Kalligram, 2014)

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben